Miért nincs a spanyolban áll és ül jelentésű ige?

Kezdhetnénk megint azzal a szokásos szöveggel, hogy nincs értelme ilyesmin lovagolni, hiszen minden nyelven ki lehet fejezni bármit – hol egyszerűbben, hol körülményesebben, a lényeg úgyis az, hogy megértsék a mondanivalónkat. A mai témánk ugyanakkor a történeti-jelentéstani háttere miatt érdekes.

Azoknak, akik tanultak vagy beszélnek angolul (bizonyára az olvasók többsége), teljesen kézenfekvőnek tűnhet, hogy egy nyelvben kell lennie ’áll’ (to stand) és ’ül’ (to sit) jelentésű igéknek, hiszen ezek legalább annyira alapvető kifejezések, mint mondjuk az ’eszik’ vagy a ’megy’ – gondolhatnánk. Ám amikor valaki elkezd ismerkedni a spanyollal, azzal a furcsasággal szembesülhet, hogy ebben a nyelvben bizony nincsenek olyan igék, amelyek konkrétan ezeket jelentenék – vannak viszont olyanok, amelyek a velük kapcsolatos cselekvést, helyzetváltozást fejezik ki: levantar(se) ’felkel [feláll, felül]’, sentarse ’leül’, parar(se) ’leáll, megáll’ (bár Latin-Amerikában ennek van ’áll’ jelentése is) stb.

Hol áll ez a palota?

Ha pedig konkrétan azt szeretnénk mondani, hogy valaki ’áll’ vagy ’ül’, akkor az estar de/en pie (szó szerint: ’lábon van’), illetve az estar sentado, -da (szó szerint: ’le van ülve’) körülírásokkal tehetjük meg. De visszatérve az eredeti felvetésünkre, miért is nincs ezekre külön ige, ha egyszer tényleg annyira általános „cselekvéseknek” tűnnek? A válasz – ha hisszük, ha nem – az, hogy éppen ezért nincs! Ugyanis már a spanyolok elődei is úgy voltak ezzel, hogy annyira általános igék, hogy aztán olyan sok mindenre használták őket, míg a végén teljesen „elhalványult” az eredeti jelentésük. De mely igékről is van szó pontosan?

Az bizonyára nem okoz meglepetést, hogy az egyik az estar, a latin STĀRE ’áll’ folytatója, amelyet már a latinban is rengetegféle értelemben használtak: többek között ’vesztegel’, ’valahol/valakivel van’, ’jó/rossz kedve van’ stb. Történetileg ugyanebből a tőből származnak (reduplikációval) a -sistir végű igék is: pl. asistir ’jelen van’, consistir ’áll valamiből’ (vö. constar), desistir ’eláll [valamitől], felhagy [valamivel]’, existir ’létezik’ (eredetileg: ’előáll’), insistir ’kitart [valami mellett], ragaszkodik [valamihez]’, persistir ’hosszan tart, kitart’, resistir ’ellenáll’ stb.

Az igazi meglepetés azonban a ser, melynek esete egy picit bonyolultabb. Maga a főnévi igenév (amely egy régebbi seer alakból vonódott össze) és a belőle képzett igeidők (jövő: seré, condicional: sería), az igenevek (participio: sido és gerundio: siendo), továbbá a kötőmód jelen ideje (sea) a latin SEDĒRE ’ül’ igéből származik (melynek egy *SEDENTĀRE változatából jön a sentar is), amely szintén már a latinban is jelentette azt, hogy ’tartózkodik, van’. Az összes többi alakja a latin ESSE (beszélt latin *ÉSSĔRE) ’van’ igéből ered – vagyis e két ige paradigmája valószínűleg már a kései latinban egyesült Hispaniában.

Están sentadas, porque se han sentado.

Röviden összefoglalva tehát, valamikor régen létezett a latinban ’áll’ és ’ül’ jelentésű ige, amelyeket annyira általános jelentésekben is használtak, hogy specifikus jelentéstartalmukat mára elvesztették, és mindinkább a ’van’ különböző árnyalatait kezdték kifejezni – ezt tükrözi a mai spanyol/újlatin használat. Ha belegondolunk, tulajdonképpen elég ritkán is van arra szükség, hogy az áll és ül igéket a szó szoros értelmükben használjuk – ha pedig éppen e testhelyzetek kifejezése a cél, akkor bőven megteszi a körülírás is. Már csak hab a tortán, hogy ’fekszik’ ige létezik ugyan (yacer), de azt sem használják, csak az irodalmi nyelvben, és ott is csak átvitt értelemben – ’hever’, illetve ’nyugszik’ [halott], továbbá a jogi szaknyelvben ’hál valakivel’ jelentésben. Úgy tűnik tehát, hogy a spanyol anyanyelvűeknek ilyen igékre egyszerűen nincs is szükségük...

Ráadásként megemlíthetjük még az ¡espera sentado! (szó szerint: ’ülve várj!’) spanyol kifejezést is, amelynek helyes magyar fordítása kb. ’arra várhatsz!’ – nem szó szerint kell tehát érteni.

Az ebéd nem is ebéd?

Egy facebookos írásunkban a spanyol almorzar ige eredetével foglalkoztunk. Olvasónk, Brigitta, aki hosszú ideje él Spanyolország északi felén, így sok tapasztalattal rendelkezik a hétköznapi nyelvet illetően, hozzászólásában azt kifogásolta, hogy ezt miért ’ebédel’-nek fordítják, amikor valójában nem is azt jelenti (pedig jól tudjuk, hogy itt így tanítják). Megkértük, hogy fejtse ki bővebben is az észrevételét, amelyből az alábbiakban idézek (szerkesztett formában):

Az almuerzo az általában délben bekapott falatot jelent. Ritkán használjak és csakis ebben az értelemben. Nem áll több fogásból, mint az ebéd. Az ebéd az kettő után, háromkor van, több fogasból áll és azt mondják: comer...

Brigittának teljesen igaza van: az almuerzo eredetileg valóban csak azt jelenti, hogy ’harapnivaló, reggeli, tízórai’ (< beszélt lat. *ADMŎRDIUM < ADMŎRDERE ’beleharap’) és a DRAE 22. kiadásában (2001) még ez szerepelt első jelentésként (Comida que se toma por la mañana ’Étel, melyet reggel/délelőtt fogyasztanak); a 23. kiadásban (2014) viszont első helyen már az ’ebéd’ (Comida del mediodía o primeras horas de la tarde ’Déli vagy kora délutáni étkezés’) jelentésben tűnik fel, s csak a második helyen szerepel a ’reggeli/tízórai’.

¿Almuerzo o comida? – Ebéd Tízórai vagy ebéd?

Egy kis kutatásból az is kiderül, hogy használata meglehetősen nyelvjárásfüggő: úgy néz ki, hogy míg Észak-Spanyolországban továbbra is az eredeti, ’dél(előtt)i harapnivaló’ jelentésben él a köznyelvben (ugyanebben a jelentésben használatos még a kötetlen nyelvben a tentempié [< tente en pie ’maradj talpon’] és a piscolabis is), máshol – pl. Andalúziában és Dél-Amerikában – ’ebéd’ értelemben használják (ami ezek szerint már egy jelentésbővülés eredménye). Ugyanez derül ki a spanyol Wikipedia szócikkéből is, és a kérdést már a WordReference.com nyelvi fórumon is részletesen megvitatták.

Általánosságban – úgy Spanyolországban, mint Latin-Amerikában – ott, ahol az almuerzo nem ’ebéd’ (vagy nem is használják ezt a szót), a comer (< lat. COMÉDĔRE) ’eszik’ és comida ’étel, étkezés’ szavak használatosak ’ebédel’ és ’ebéd’ jelentésben is; valószínűleg azért, mert evés alatt általában a napi fő étkezést értik. Ebben csak az lehet zavaró, hogy a comer alapvető jelentése ’eszik’, és enni persze máskor is szoktak az emberek. Ugyanakkor a reggelire és a vacsorára külön szavak vannak: desayuno ’reggeli’ és desayunar (< des- ’nem’ + lat. IEIŪNĀRE ’böjtöl’) ’reggelizik’, illetve cena (< lat. CĒNA) ’vacsora’ és cenar (< lat. CĒNĀRE) ’vacsorázik’. Így elkerülhető a félreértés, hiszen ha valaki azt kérdezi tőlünk, hogy ¿Qué vas a comer hoy? vagy ¿Qué has comido? (bármiféle egyértelműsítés nélkül), minden bizonnyal az ebédre gondol.

Érdekesség még a végére, hogy Mexikóban például, egyes beszélőknél, az almuerzo éppen a desayuno, azaz a ’reggeli’ szinonimájaként használatos. Ez a szó tehát kezdetben tényleg nem jelenthetett mást, mint némi harapnivalót, amelyet még dél előtt fogyasztanak.

Harmatos permet

Rocío Muñoz Morales, spanyol színésznő (Forrás)

A különleges hangzású Rocío egyike azon ritka spanyol női neveknek, amelyek -o végződésűek – ezen és a Rosario néven kívül hirtelen más nem is jutna eszembe (persze ha valaki tud még többet, hozzászólásban segíthet). Aki esetleg nem tudná, az andalúziai születésű név jelentése ’harmat’, és leginkább Spanyolországban elterjedt. Ami miatt viszont foglalkozunk vele, az az eredete.

A latinban létezett egy RŌSCĬDUS, acc. -U(M) ’harmatos, nedves’ melléknév: ez a RŌS, RŌRIS ’harmat’ főnév származéka, amelyből fonetikailag a legegyszerűbb lenne levezetni. Azonban ezzel van egy kis probléma – méghozzá a hangsúlyozása. Ez a szó ugyanis harmadéles volt, ami a spanyolban szabályosan *rocio alakot eredményezett volna – vö. FLÁCCĬDU > lacio ’lágy, gyenge, hervadt; [hajról] egyenes, sima’; LÍMPĬDU > limpio ’tiszta’ (a névszók hangsúlyának helye jellemzően nem szokott megváltozni, a különös elbírálású eseteket kiéve).

A másik pedig, hogy megvan ennek a latin melléknévnek a spanyol folytatója, a nem teljesen szabályos rucio, -a alakban, amely viszont ’szürkés szőrű, őszes [állat]’ jelentésben él tovább (a spanyoloknak leginkább Sancho Panza szamara jut róla eszébe). Ez jelentésátvitellel keletkezhetett a harmatcseppekkel vagy zúzmarával borított felület őszülő, „mákos” hajhoz való hasonlítása révén.

Harmatcseppek növényen

Ha már kellőképpen kiveséztük, hogy a rocío miért nem jöhet a fenti a latin szóból, akkor nézzük meg, honnan is jön. Annyira távol azért mégsem vagyunk a RŌSCĬDUS-szal, ugyanis az etimológusok szerint léteznie kellett a beszélt latinban egy belőle származó *ROSCĬDĀRE igének, amely a spanyol rociar (rocío, rocié, rociado) ’permetez’ forrása volt. A rocío pedig nem más, mint az ebből képzett főnév (ez amúgy teljesen bevett képzésmód a spanyolban, vö. desafiar → desafío, enviar → envío stb.).

Vagyis röviden: volt egy ’harmatos’ jelentésű latin melléknév, amelyből lett egy ’permetez’ jelentésű spanyol ige, abból pedig keletkezett egy ’harmat, permet’ jelentésű főnév! – Hát, néha kicsit bonyolult az élet. ;-) Ez egyébként azt is megmagyarázza, hogy miért hímnemű főnév a női név forrása (amely női névként természetesen nőnemű!), hiszen ha már a latinból is női névként terjedt volna el, akkor minden bizonnyal nőnemű alakból származna (habár ebben sem lehetünk teljesen biztosak).

Felhasznált források

• Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed., 483.
• RAE–ASALE (2014): Diccionario de la lengua española, 23.ª edición.
• RAE–ASALE (2009): Nueva gramática de la lengua española, 5.6 Los sufijos -a, -e, -o (I). Aspectos morfofonológicos, semánticos y dialectales

A szlengbeli megmurdel és a spanyol morir

Ismét Zsolttól érkezett a következő kérdés, amely nem kevésbé izgalmas, mint az előzőek – őszintén szólva, a pontos részletek kiderítése igazi kihívást jelentett. Így szól (kiemelés és formázás tőlem):

Vajon a „ne murdálj meg” (ne halj meg) a spanyol morir szóból ered? Vagyis a megmurdál kifejezés

Bár én ezt eddig csak megmurdel formában hallottam, nem is ez a lényeg. Zsoltnak – aki egyébként nemcsak szorgalmas spanyoltanuló, hanem hivatásos angoltanár is – nyilván feltűnt a két szó közti hasonlóság, főleg, ha a spanyol ige ragozott alakjából indulunk ki: no te mueras ’ne halj meg’ – ennél a kifejezésnél maradva. A szavak hasonlósága azonban, mint tudjuk, nem feltétlenül árul el bármit is az eredetükről. Két szó lehet hasonló azért, mert az egyik nyelv átvette a másiktól, azért is, mert mindkét nyelvben egy harmadikból származik, de lehet pusztán a véletlen műve is.

Olyan szép cigány lány, hogy megmurdelsz! – ¡Una gitana marca morirás! (A kép forrása: Fondos7.net)

Jelen esetben az első lehetőséget teljesen kizárhatjuk, mivel egyértelmű, hogy a szlengbeli megmurdel ’meghal’ ige – pontosabban a murdel, az igekötő nyilván nem – a cigány nyelvből (a továbbiakban, az újind nyelvre utaló szakszerű megnevezést használva: romani) származik. De ha ezt nem is tudnánk, akkor is kizárhatnánk a spanyol eredetet, hiszen meg kellene magyarázni egyrészt a -d- hangot, amely a spanyol ige egyik alakjában sincs benne, másrészt pedig a magyarban nincsenek – és nem is lehetnének – ilyen jellegű spanyol jövevényszavak. Marad tehát a második és a harmadik lehetőség közül valamelyik. A második csak abban az esetben jöhet szóba, ha mindkét ige ugyanarra az indoeurópai tőre vezethető vissza. Nagy valószínűséggel éppen erről van szó (mivel a romani és a spanyol is indoeurópai nyelvek, azaz távoli rokonok), ám a történetben van egy kis csavar.

A spanyol morir (muero, morí, muerto) természetesen a latin köznyelvi MŎRĪRE igéből jön, amely a klasszikus latinban álszenvedő volt (MŎRĪ – vö. sp. morirse); végső forrásaként pedig egy indoeurópai alapnyelvi *mer- ’meghal’ tövet rekonstruálnak. Ugyanerről a tőről fakad – a szanszkrit marati > *mərədi alakon keresztül – a romani merel ’meghal’ ige, amely a nyelv mindegyik változatában megtalálható. A magyar megmurdel azonban nem ennek, hanem vagy a murdel ’lemészárol’ vagy a mu(r)dārel ’megöl’ igének az átvétele. Az ezekben lévő mu(r)d- tő rokon a hindi murdā ’halott, holttest’ szóval, és történetileg valóban összefügg a merel, de inkább annak múlt idejű alakja, a mūlas tövével. A csavar ott van, hogy a szanszkritból nem vezethető le ilyen tő – ugyanis ez mindkét nyelvben iráni átvétel (vö. perzsa mordan, murdan ’meghal’).* Némi nehézséget okoz továbbá, hogy murdel ige eredetileg nem is létezik a magyarországi romaniban – valószínűleg ez valamiféle sajátos, csoportnyelvi szóalkotás.

(Forrás: El Mexicano / Tálos Endre)

Érdemes még beszélni egy kicsit a romani igék -l végződéséről, amely szintén hasonlít a magyar -l végű – pl. csinál – igékére. Ezért is kerülhetett be változatlan végződéssel a magyarba a megmurdel ige; illetve az olvasónk által említett megmurdál alakváltozat a hangrendi illeszkedés miatt alakulhatott ki. Biztosan vannak, akik úgy gondolják, hogy ez a magyarból való alaktani kölcsönzés, ám szó sincs erről: a romani igék -l végződése az óind (szanszkrit) – és indoeurópai – egyes szám harmadik személyű -ti személyrag (vö. lat. -t) szabályos folytatója, melynek fejlődési sora -ti > *-di > -l lehetett (az igék szótári alakja, a magyarhoz hasonlóan, a romaniban is az E/3. személyű forma).

Felhasznált források

• Rostás-Farkas György – Karsai Ervin (1991, 2000): Cigány–magyar, magyar–cigány szótár. Második kiadás, Kossuth Kiadó, 78.
• Vekerdi József (2000): A magyarországi cigány nyelvjárások szótára. Második, javított kiadás, Terebess Kiadó, Budapest, 112–113.
• Turner, L. R. (1962–1985): A comparative dictionary of the Indo-Aryan languages
• Caturvedi, Mahendra (1970): A practical Hindi–English dictionary
• Platts, John T. (1884): A dictionary of Urdu, classical Hindi, and English
• Wikiszótár angol nyelven (Wiktionary)

A segítségért köszönet Dr. Kálmán László és Lakatos Péter nyelvészeknek, valamint Dr. Tálos Endre nyelvtörténésznek.

---

*	Az indoeurópai *mer- befejezett melléknévi igeneve, a *mrtwós (’halott’) az indoirániban *mrtá alakot eredményezett (itt az [r] szótagalkotó), melynek folytatója a romaniban *mud- > mūl-, a perzsában pedig murd- lett.

Az ir a + infinitivo szerkezetről

A spanyolban a „jövő idejű” (később leírom, miért idézőjelesen) cselekvést vagy történést alapvetően kétféleképpen fejezhetjük ki. Egyrészt a kijelentő mód jövő idejével (futuro simple), amelyet nyelvészeti leírásokban neveznek „szintetikus jövő”-nek (futuro sintético) is (pl. cantaré ’énekelni fogok’). Egy másik módja pedig a jól ismert igei körülíró szerkezet, az ir ’megy’ + a [célhatározói elöljáró] + főnévi igenév (pl. voy a cantar – eredetileg: ’megyek/készülök énekelni’; a továbbiakban: „ir a + inf. szerkezet”), amelyet „analitikus” (futuro analítico) vagy „körülírásos jövő”-nek (futuro perifrástico) is neveznek a leíró nyelvtanok (mindkét elnevezés lényegében arra utal, hogy a kifejezés több szóból álló szerkezet, szemben a szintetikussal, ami azt jelenti, hogy egyetlen szóból áll).

Történeti érdekesség, hogy valójában a szintetikus jövő idő is eredetileg körülíró szerkezet volt (a latin jövő idejű ragozás ugyanis még az újlatin nyelvek kialakulása előtt kiveszett a beszédből, így egyik mai nyelvváltozatban sincs nyoma*), méghozzá a CANTĀRE HÁBEO ’énekelnem kell’ > cantar he típusú körülírás összevonásából keletkezett. A mai beszélők természetesen már nem érzik, hogy a cantaré valamikor cantar he volt (ehhez hasonló ma az he de cantar), a középkori spanyolban azonban ez még nagyon is élt ebben a formában: pl. a Cid-beli doblarvos he la soldada ’megduplázom a fizetséged’ ma úgy hangzik, hogy te doblaré la soldada (el sueldo).

¿Adónde va a volar? – Hová fog repülni?

Térjünk vissza az ir a + inf. szerkezetre. A szintetikus jövőtől ez abban különbözik, hogy a cselekvés vagy történés a közlés időpontjától számítva többé-kevésbé rövid időn belül be fog következni: pl. Vas a tener miles de problemas ’Számtalan problémád lesz [ebből]’; illetve nagyon gyakran a közlő szándékát vagy intelmét is kifejezi: Te voy a leer una carta ’Felolvasok neked [mindjárt] egy levelet’; Para empezar, vas a sentarte como un niño bueno ’Először is, szépen leülsz, mint egy jó gyerek’. Főleg múlt időben használva, nem várt vagy nem kívánt eseményt is kifejezhet: El asunto fue a salir por donde menos se esperaba ’Az ügy ott bukott (volna) ki, ahol a legkevésbé várták’. (Az ir egyike a két legerősebben rendhagyó, ún. szuppletív – több tövet használó – igének, ragozása itt látható.)

Itt most álljunk meg egy kicsit, és gondolkozzunk el az előző példamondaton! A múlt időben álló segédige nyilván nem fejezhet ki jövő időt, és pontosan ezért tettem idézőjelbe az elején a „jövő idejű” cselekvést. Valójában ez a körülíró szerkezet (a condicional simple-hez hasonlóan) utóidejűséget fejez ki, azaz, hogy valamilyen esemény rövid időn belüli bekövetkezése várható – függetlenül attól, hogy az a jelenben, a múltban vagy a jövőben értendő-e.

Nagyon gyakran találkozhatunk olyan kifejezésekkel is (és sokszor kérdezik is nyelvtanulók, hogy pontosan mit jelentenek), amelyekben a segédigeként álló ir folyamatos múltja szerepel: Ya iba a escribir este artículo. ’Már készültem megírni ezt a cikket.’ Iba a salir de casa cuando me llamaste. ’Éppen készültem elmenni otthonról, amikor felhívtál.’ Az ir a + inf. szerkezetben az imperfecto tehát olyan eseményt fejez ki, melynek bekövetkezése a múltban várható vagy szándékolt volt.

---

*	A latin jövő idő egyetlen foszlánya a spanyolban a létige eres ’vagy’ (< lat. eris ’leszel’) alakja, amely valószínűleg azért váltotta fel az eredeti es ’vagy’ alakot, hogy ne essen egybe a harmadik személyű es ’van’ (< lat. est) formával.

¡Caramba! Spanyolországban nincs is ilyen?

Olvasóink gyakran tesznek fel spanyol nyelvhasználatra vonatkozó kérdéseket, észrevételeket, leginkább az egyes területek eltérő nyelvhasználatával kapcsolatosan. Ezúttal Andrásnak köszönhetjük az alábbit, amely a Facebookon érkezett (szerkesztett formában idézem):

[...] azt, hogy Caramba! ’A mindenit!’ stb., az vajon csak Latin-Amerikában használatos? Elvileg Spanyolországban nem. [...] A spanyoltanárnőm nem volt benne biztos, ő ezt soha nem hallotta Spanyolországban.

Azt, hogy András spanyoltanára ezt soha nem hallotta Spanyolországban, mi sem vitathatjuk, biztosan úgy is van. Azonban legyünk óvatosak, hiszen már nem egyszer bebizonyosodott, miszerint az, hogy valaki valamit nem hallott valahol, még nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem használja senki.

Mivel nem élek Spanyolországban, ezt sem megcáfolni, sem megerősíteni nem tudom. Ugyanakkor a 21. századi spanyol korpusz (CORPES) adatai nem látszanak alátámasztani olvasónk információját. Az alábbi ábrán lévő statisztikából látható, hogy a caramba összesen 587 alkalommal fordul elő 329 dokumentumban, és a legtöbb találat éppen Spanyolországból való. Sőt, még ha az ún. normalizált gyakoriságot (frecuencia normalizada) is nézzük (amely az összes találat egymillió szóra arányosított számát jelenti), akkor sem sokkal ritkább a kifejezés előfordulása, mint máshol. Az igaz, hogy kissé irodalminak, vagy inkább puristának – ha lehet rá ezt mondani – tűnik, még számomra is. Talán azért van ez így, mert a caramba nem más, mint a beszélt nyelvre sokkal inkább jellemző carajo ’fasz’ eufemizmusa (szépítése), ahogy a feltehetően vele azonos eredetű caray is.

(Forrás: RAE CORPES, 2016. 02. 14.)

Maga a szócsalád – vagyis a car(á)- tő – eredete bizonytalan (de az biztos, hogy nincs köze a cara ’arc’, sem a caracol ’csiga’ szavakhoz). Azonban a megfelelői valamennyi félszigeti újlatin nyelvben megtalálhatóak (ld. kat. carall, port. caralho, gal. carallo) azonos jelentésben, melyeknek hangalakjából ítélve kétségtelenül latin eredetű. Az etimológiai források egy része egy beszélt nyelvi latin *CARÁCŬLU formára vezeti vissza, amely ugyanakkor a görög χάραξ [kʰáraksz] ’bot, karó’ kicsinyítő képzős átvétele lenne a latinban. Coromines (DCELE I., 1954: 668) azonban elveti ezt a lehetőséget, és inkább a latin CÁRĔRE ’fésül’ igéből származtatja (nem tévesztendő össze a CARĒRE ’híján van, nincs neki’ igével; vö. sp. carecer), melynek a népnyelvben ’közösül’ jelentése is lehetett (vö. magyar kefél ’közösül’).

Felhasznált források

• Institut d’Estudis Catalans: Diccionari català-valencià-balear (DCVB)
• Real Academia Española: Corpus del Español del Siglo XXI (CORPES)
• Wikiszótár angol nyelven (Wiktionary)

Tanta incertidumbre – mi ez a -dumbre végződés?

Úgy tűnik, lassan indíthatunk egy cikksorozatot, amely olvasóink által furcsának vélt spanyol szavakról szól. ;-) Rendszeres kérdezőnk ezúttal az incertidumbre ’bizonytalanság’ (→incierto, -ta) szó miatt „reklamált”, amely valamiért nem nyerte el a tetszését (pedig szerintem nagyon szép, de hát ez szubjektív): „Mi ez a -dumbre végződés... Nem tetszik” – jegyezte meg.

A kérdés viszont a végződést illetően tényleg érdekes. Bár azt egyáltalán nem mondhatjuk, hogy nem szokványos vagy nem „spanyolos”, hiszen elég sok spanyol szó végződik az -Vmbre (V = bármelyik magánhangzó) hangsorral, és számos közülük gyakran is használt – hombre ’ember/férfi’, nombre ’név’, cumbre ’csúcs’, timbre ’csengő’ stb.

Incertidumbre... en la bruma

Az igaz, hogy maga a -dumbre végződés aránylag ritka; a DRAE 23. kiadásának online változatában rendelkezésre álló szóvégmutató szerint mindössze 12 ilyen szó van a spanyolban: certidumbre ’bizonyosság’ (certeza), dulcedumbre ’édesség, kedvesség’ (dulzura, suavidad), gravedumbre ’nehézség, zordság’ (aspereza, dificultad), incertidumbre, mansedumbre ’jámborság’, muchedumbre ’sokaság’, pesadumbre ’bánat, bosszúság’, podredumbre ’romlottság’, reciedumbre ’erény, erősség’, salsedumbre ’sósság’, servidumbre ’szolgaság’, valamint soledumbre ’elhagyatottság’ (soledad). Ezek közül a gravedumbre és a soledumbre már nem használt, a többi azonban él és virul – használati gyakorisága alapján tehát mégsem nevezhetjük ritkának. A kevés számú szóalak ugyanakkor arra utal, hogy ez valamilyen latinból öröklött képzőszerűség lehet, amely ma már nem produktív.

S így is van, méghozzá a latin -TŪDO fogalomképzőről van szó, melynek művelt eredetű duplikátuma visszaköszön az olyan szavakban, mint pl. az altitud ’magasság’, multitud ’(ember)tömeg’ stb. Ám jogosan merül fel a kérdés, hogy mégis hogy a csudába lett ebből a nép ajkán -dumbre. Hát először is úgy, hogy nem ebből lett, hanem – ugyebár – a tárgyesetű alakjából, amely -TŪDĬNE(M) volt. (Ez már azért egy kicsit hasonlít!) Az is teljesen triviális, hogy a magánhangzók közötti [t] rendszerint [d] lesz a spanyolban, a [d] pedig kiesik [e] és [i] környezetében, illetve a harmadéles latin szavak utolsó előtti magánhangzója az [a] kivételével szeret eltűnni, amikor csak lehetséges. Így viszont egy proto-spanyol *-DUINE alakból kellene kiindulnunk, amelyből sajnos nem tudhatjuk, mi lett volna (mivel sem a mai, sem az óspanyolban nincs még csak hasonló végződés sem), de semmiképp sem -dumbre. Vagyis itt valaminek még történnie kellett.

Muchedumbre de gente

Kezdjük most a végéről! Köztudott, hogy a -mbre egy korábbi -mne végződésből ered – amelyben az [n] > [ɾ] hangváltozás ún. elhasonulás eredménye* –, a -mne pedig a latin (általában tárgyesetű) ´-MĬNE(M) végződés folytatója. És itt jön egy kis bizonytalanság. Azt nem tudni, hogy a -mne > -mbre változás pontosan mikor következett be: vannak alakok, amelyek már csak így tűnnek fel a történeti korpuszban, de pl. az hombre legalább a 16. századig együtt szerepel a korábbi (h)omne alakkal. Mindenesetre tételezzük fel, hogy a beszédben ez már nagyon korán bekövetkezett, amikor a latint már óspanyolnak lehetett nevezni. További kérdés, hogy a -mbre a fent felsorolt szavakban már az óspanyol korszakban keletkezett-e más, nagyon gyakori szavak végződésének mintájára, vagy még a helyi beszélt latinban válthatta fel a -TŪDĬNE végződést a *-TŪMĬNE – elhasonulás vagy analógiás hatás miatt.

Figyelemre méltó ugyanakkor a costumbre (< lat. CONSUETŪDĬNE) ’szokás’, amely a CORDE szerint dokumentált costumne alakban is – bár az előbbi jóval elterjedtebb már a kezdetektől (ráadásul e konkrét szóban az -m- a -d- helyett összromán változásnak tűnik, vö. port. és ol. costume, szárd costúmene (!) – vagyis már a beszélt latinban végbe kellett mennie). Amiben tehát biztosak lehetünk, hogy vagy így, vagy úgy, de mindenképpen – legalábbis részben – analógiás végződésről van szó.

Felhasznált források

• Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed., 155.
• Real Academia Española: Corpus Diacrónico del Español (CORDE).
• Real Academia Española (2014): Diccionario de la lengua española (DRAE), 23.ª ed.

---

*

Az [mr] > [mbr], [nr] > [ndr] stb. hangváltozás univerzális tendencia – tulajdonképpen arról van szó, hogy „betolakszik” egy „ejtéskönnyítő” zárhang. Ugyanígy lett pl. a franciában is a latin CÁMĔRA~CÁMĂRA > chambre [sãmbr]. (A jelenség részleteiről Kálmán László nyelvész írt a Nyelv és Tudomány hírportálon.)

Gránátvörös vagy gránitvörös a Barça színe?

Az FC Barcelona címere

Bevallom őszintén, nem vagyok nagy focirajongó, nem is értek hozzá, így nem gondoltam, hogy hasonló témára is sor kerül majd – mindenesetre a Barcelona-rajongók most jól figyeljenek! A Klubrádió Szószátyár című nyelvészeti műsorának április 22-ei adásában érdekes, spanyolos(!) kérdés érkezett – ami már önmagában is ritkaság – egy kedves hallgatótól, a blogon is közreműködő nyelvész tanár úr, Kálmán László részére, amely még rajta is kifogott. A hallgatótól idézek:

Nagyon zavar a sportriportereknek bizonyos megközelítése, bizonyos szóhasználata. Három ilyet mondanék, ezek közül kettő szerintem ilyen leiterjakab-féleség. [...] Az egyik az, hogy a Barcelonát magyarul „gránátvörös-kékek”-nek szokták mondani. És ez egy olyan csacsiság, mert a valódi színük az természetesen gránitvörös [...]

A kedves hallgatónak teljesen igaza van abból a szempontból, hogy a sportriporterekre és -újságírókra valóban nem túl jellemző az igényesség, főleg a spanyol neveket, elnevezéseket illetően, hiszen sokszor még a játékosok nevét sem mondják a minimálisan elvárható helyességgel (arról pedig ne is beszéljünk, hogy a Barcelona becenevét máig nem írják helyesen, amikor ennek a 21. században semmilyen technikai akadálya nem lenne).

Gránitsziklák a chilei Torres del Paine nemzeti park területén (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

No de térjünk a konkrét tárgyra! Gránátvörös- vagy gránitvörös-kékek-e a Barcelona játékosai? A betelefonáló észrevétele jogos – olyan értelemben, hogy ez valóban egyfajta „leiterjakab”, azaz félrefordítás. Egyúttal azonban csalódást is kell okoznom mindenkinek: igazából egyik fordítás sem helyes. Hát akkor milyen az a vörös? Először is nézzük meg, egyáltalán honnan jön ez az elnevezés. Mint azt a rádióhallgató is említette, a spanyol azulgrana szót szokás így fordítani. Ez viszont nem más, mint a csapathimnusz második sorában szereplő blaugrana spanyol megfelelője:

Tot el camp és un clam ’Az egész pálya egy üdvrivalgás’
Som la gent blaugrana! ’Mi vagyunk a kék-vörösek’
Tant se val d’on venim ’Nem számít, honnan jövünk
Si del Sud o del Nord... ’Délről-e vagy északról’

(Az azul és a katalán blau jelentése tehát ’kék’, melyek eredetével egy korábbi cikkünkben foglalkoztunk.) A kifogásolt elem ebből a grana, amely ugyan tényleg nagyon hasonlóan hangzik a magyar gránáthoz, és persze a gránithoz is – sőt, etimológiájukra nézve rokonok is, hiszen mindkettő végső forrása ugyanaz a latin GRĀNUM ’mag, szem’ jelentésű főnév –, ennek ellenére jelentéstanilag semmi köze egyikhez sem.

Grana de la coscoja (Forrás: Flora Campo de Montiel y alrededores)

A grana ugyanis a latin GRĀNUM semlegesnemű többes számából származik, amely eredetileg növényi magvakra utalt. A spanyolban aztán jelentéshasadással – mint a grano nőnemű változata – a ’karmazsintölgyön (Quercus coccifera) élősködő tetűfaj által előállított gubacs’ (grana de la coscoja) jelentésben élt tovább, melyből régen élénkvörös színű festékanyagot vontak ki. Innen pedig a jelentése ’bíborvörös (festék/szín)’, ill. ’bíbortetű/karmazsintetű’ lett. S ha megnézzük az igazi Barça-mezt, az bizony leginkább bíborvörös-kék színű. Ez lenne tehát az azulgrana legmegfelelőbb fordítása.

De ha már szóba került a gránát és a gránit, nézzük meg ezek eredetét is. A gránát mint ’féldrágakő’ a gránátalmára emlékeztető színéről kapta a nevét. A gránátalma a latin MĀLUM (vagy PŌMUM) GRANĀTUM ’sokmagú alma/gyümölcs’ „fél”-tükörfordítása; innen keletkezett az újlatin nyelvekben a ’gránát’ mint fegyver jelentés (vö. fr. grenade, sp. granada, ol. granata) is – vagyis ’olyan bomba, amely sok apró darabot szór szét’. A magyarba a német közvetítette. A gránit (ol., sp. granito) a magyarban és a spanyolban is olasz jövevényszó, amely a granire ’szemcséssé aprít’ ige befejezett melléknévi igenevéből – granito ’szemcsés’ – ered, a kőzet szerkezetére (nem a színére!) utalva.

Felhasznált források

• Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed., 280.
• Real Academia Española (2014): Diccionario de la lengua española (DRAE), 23.ª edición.
• Wikipédia spanyol nyelven
• Zaicz Gábor (főszerk.) (2006): Etimológiai szótár, Tinta, Budapest, 260.

Rendhagyó többes szám a spanyolban

Nem könnyű meghatározni, hogy egy nyelvben mi számít „rendhagyó”-nak, anélkül, hogy kikötnénk, mit értünk „szabályos”-on. Még ha a kérdés a spanyol többes szám képzése tekintetében túl egyszerűnek is tűnne, egyáltalán nem az, mint látni fogjuk. Aki például eddig úgy tudta, hogy a többes szám jele mindig -s, feltétlenül olvasson tovább (ez az állítás már csak azért sem lehet igaz, mert az igeragozásban éppen az -n jelöli a harmadik személyben). Cikkünkben csak a névszók – főnevek és melléknevek – többes számával foglalkozunk. Nem tárgya a cikknek a funkciószavak – névelők, névmások stb. – többes számának képzése (ehhez lásd a vonatkozó témákat).

Mondhatnánk, hogy minden idegen szó többes számú alakja rendhagyó, hiszen ezek nem igazán illeszkednek a spanyol hangrendszerébe. De ilyenkor máris felmerülnek a további kérdések: Egyáltalán mit tekintsünk „idegen” szónak? Hova soroljuk azokat a latin jövevény- vagy szakszavakat, mint például az álbum, déficit, hábitat, melyek végződése nem „spanyolos”? Vagy a mindenki által használt angol jövevényszavakat, mint pl. a club, jersey?

A pirulí ’nyalóka’ többes száma az irodalmi nyelvben pirulíes, a köznyelvben pirulís. Így becézik a madridi tévétornyot is, melynek hivatalos neve Torrespaña. (A kép forrása: Wikimedia Commons, CC)

A spanyol névszók többes számának képzése háromféleképpen történhet: -s toldalékkal, -es hozzáadásával, valamint nullmorfémával (∅); az utóbbi azt jelenti, hogy a többes számú alak változatlan, tehát megegyezik az egyes számúval. Hogy a három képzési mód közül mikor melyik érvényesül, azt elsősorban a szó végződése és a hangsúlyozása határozza meg – ami természetesen összefügg a szótagszámmal is, hiszen nem lehet például egy két szótagú szó harmadéles. (Érdemes megjegyezni, hogy amikor nyelvleírói szempontból -es „hozzáadásáról” beszélünk, a latinból a beszélt nyelv útján öröklött spanyol szavak esetében ebből az -e- történetileg a szótőhöz tartozott, csak lekopott az egyes számú alak végéről.)

Az „eredendően” spanyol névszók vagy magánhangzóra, vagy a -d, -l, -n, -r, -s, -z mássalhangzók valamelyikére végződhetnek egyes számban, továbbá idesorolunk még néhány kivételes, -j végződésű szót is (pl. boj ’puszpáng’, carcaj ’tegez’, reloj ’óra (szerkezet)’ stb. – többségük régi jövevény- vagy szakszó). Ebből kiindulva az alábbi szabályrendszer érvényesül a többes szám képzésekor (a képzési módokat és a szóvégződést eltérő színekkel jelöltük):

(Forrás: El Mexicano)

A szabályos képzéssel kapcsolatban meg kell még említeni két fontos dolgot. Az egyik, hogy – mint a táblázatból is látható – a szóhangsúly eredeti helye megőrződik többes számban is, így a hangsúlyjelölés szabályait ennek megfelelően kell írásban alkalmazni (pl. volumen → volúmenes, canción → canciones). A másik pedig tisztán helyesírási: a szó végi -z többes számban -c-re változik (pez → peces, feliz → felices). Megjegyzendő még, hogy bár a hangsúlyos -i és -u végződésű szavak többes számú alakja ingadozik, a választékos nyelvben az -es képzést részesítik előnyben. Mindezek alapján rendhagyó képzésmódnak fogjuk tekinteni, ha

• a hangsúly helye a többes számú alakban megváltozik,
• a szó végződése a többes számú alakban megváltozik,
• a szó nem a várt „szabályos” többesszám-jelet kapja, vagy
• a végződés „idegen” mássalhangzó vagy csoport (pl. -c, -m, -t, -ch stb.), így a többes számú alak nem jósolható meg.

A továbbiakban megnézzük, milyen ismertebb szavak sorolhatóak e kategóriákba. A hangsúly helye az alábbi három szóban változik meg (mindhárom művelt eredetű latin jövevényszó):

• carácter ’jelleg, jellem, karakter’→ caracteres (a latin hangsúlyozás megtartása);
• espécimen ’minta(példány)’ → especímenes (a „háromszótag-szabály” miatt);
• régimen ’rendszer, rezsim’ → regímenes (a „háromszótag-szabály” miatt).

Az első esetben a hangsúlyváltozás pusztán etimológiai eredetű, mivel a latin többes számban (charactēres) az utolsó előtti szótag hosszú volt. A második és harmadik szónál viszont nem is lehetett volna másképpen a jól ismert „három szótagos keret” törvényszerűség miatt, mely szerint a lexikális hangsúly csak az utolsó három szótag valamelyikére eshet.

Un espécimen de bismuto – Bizmutminta (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Az eredeti szóvégződés változik meg az alábbi két főnév többes számában:

• hipérbaton ’egyenes szórendtől való eltérés’ → hipérbatos;
• lord ’lord’ (angol jövevényszó) → lores (pl. Cámara de Lores ’Lordok Háza’).

Régebben idesorolódott a cinc~zinc ’cink’ → cines~zines is, azonban ma inkább a cincs~zincs többes számú alak használatos – ami szintén rendhagyó, ugyanis „idegenes” a végződése.

Nem a „szabályos” módon képzik többes számukat

• egyes betűk nevei: a → aes, o → oes, cu (q)→ cus (nem számít szabálytalannak az íes és úes, hiszen a magánhangzók neve önmagukban ejtve hangsúlyos);
• a mi és si ’ti’ zenei hangok nevei: mis, sis (a szabályos *míes és *síes helyett);
• a no ’nem’ mint főnév (’tagadás’ értelemben): noes;
• azok az igei-névszói összetételek, melyek névszói eleme eredetileg többes számú alak, akkor is változatlanok maradnak többes számban, ha véghangsúlyosak: ciempiés ’százlábú/százlábúak’ (nincs *ciempieses); viszont pl. cumplemés ’hónapos születésnap’ → cumplemeses;
• az -y végződésű újabb angol jövevényszavak: espray ’spray’ → espráis, jersey ’pulóver’ → jerséis, yóquey ’zsoké’ → yóqueis (az -y > -i- csupán helyesírási váltakozás, ugyanis az [i̯] félhangzót csak szó végén jelölheti az y betű).

Továbbá nem tesszük többes számba

• a jelzői szerepet betöltő főnevet: pl. palabra clave ’kulcsszó’ → palabras clave, valamint
• a családneveket: pl. Martínez → los Martínez (nem *Martíneces) ’Martínezék’.

Az utolsó, egyben legnépesebb rendhagyó csoportba az „idegenes” végződésű szavak tartoznak. Ezek többnyire angol jövevényszók, latin eredetű szakszavak vagy hangutánzó szavak. A tendencia azt mutatja, hogy ezekhez a szavakhoz általában csak -s járul többes számban: crac ’reccs’ → cracs, zigzag ’cikkcakk’ → zigzags, esnob ’sznob’ → esnobs, chip → chips, iceberg ’jéghegy’ → icebergs, mamut → mamuts, déficit ’(pénz)hiány’ → déficits, récrord ’rekord’ → récords stb. Ettől eltérően viselkednek

• a már teljes mértékben meghonosodott gyakori idegen szavak, mint az álbum ’album’ → álbumes, club ’klub’ → clubes (de szintén léteznek az álbums /álbuns/ és clubs alakok);
• a -ch végű idegen szavak, amelyek általában változatlanok többes számban, kivéve a sándwich /sángüich/ ’szendvics’ → sándwiches /sángüiches/;
• az -um végződésű gyakran használt latinizmusok, amennyiben másodélesek, többes számuk -ums: ultimátum → ultimátums; a harmadélesek változatlanok: currículum ’önéletrajz’ → (los) currículum. Mindkét esetben használható a spanyolosított alak többes száma is, amennyiben létezik: ultimatos, currículos.

A listát természetesen lehetne folytatni, jó hír viszont, hogy az igényesebb szótárakban szerepelnek a rendhagyó többes számú alakok. Az alábbi táblázatban az eddigiek összefoglalása látható.

(Forrás: El Mexicano)

A végére mindössze egy helyesírási kérdés maradt, amit érdemes tudni. A nagybetűkből álló rövidítések (betűszavak) többes számát a helyesírás nem jelöli: los CD (cedés), los DVD (deuvedés) stb. Az angolt utánzó *CDs vagy *CD’s, DVDs vagy DVD’s alakok a spanyol akadémiai helyesírás szerint helytelenek, bár az interneten eléggé elterjedtek.

A spanyol többes számról kitűnő rövid összefoglaló olvasható a Webnyelv.hu írásában is.

Van-e köze Galiciának Galíciához?

(Forrás: Wikimedia Commons, CC)

Lelkes követőnk, Mari az alábbi érdekes kérdéssel fordult hozzánk a Facebookon:

A spanyolországi Galícia és a lengyel Galicia között van-e összefüggés (az elnevezésében)? Mindennek, van-e köze a zsidósághoz?

Olvasónk jól tette, hogy írásban megkülönböztette a két elnevezést, megjegyzendő azonban, hogy egyezményesen éppen fordítva használjuk: a Galícia alakot a közép-európai történelmi területre, a Galicia formát pedig a spanyolországi autonóm régióra. Ennek az az oka, hogy az utóbbi felel meg a spanyol és galiciai névalakoknak, valamint a magyar térképészeti hagyományoknak is. (Ettől függetlenül nagyon sok forrás nem tesz különbséget írásban sem a két név között, és mindkettőt a magyaros kiejtés szerinti Galícia alakban tünteti fel.)

Ami a kérdés második részét illeti, az talán az egyszerűbbik eset – nem valószínű, hogy e neveknek köze lenne a zsidósághoz, de legalábbis nem több, mint bármi másnak. Ezek után csak az eredetükre szorítkozunk. A rövid válasz szintén az, hogy első nekifutásból nincs közük még egymáshoz sem, vagyis csupán véletlen névegyezésről beszélhetünk. De mivel a lengyel-ukrán történelmi régió nevének végső forrása ismeretlen, ezért teljes bizonyossággal még ezt sem állíthatjuk. Ilyenkor mindig azt a szokást követjük, hogy megnézzük egyenként, mit lehet tudni róluk a nyelvtörténeti adatok alapján.

A spanyolországi Galicia neve, amely középkori spanyol szövegekben Gallizia [gallʲídzia] alakban tűnik fel először a 13. században, a latin GALLÆCĬA – korábbi CALLÆCĬA – név folytatója, amely egy ókori kelta nép latin nevéből, a GALLÆCI (CALLÆCI) szóból ered. Ez a GALLÆCUS – melynek tárgyesetéből származik a spanyol gallego és a portugál-galiciai galego – többes számú alakja. A latin népnév minden bizonnyal az ógörög Καλλαϊκoί [kallaikój] átvétele, végső soron pedig vagy egy indoeurópai *kolen- (*kalen-) ’domb, hegy’, vagy pedig egy őskelta *kallī- ’erdő’ jelentésű tőre vezethető vissza a tudomány mai állása szerint.

Galícia vagy Gácsország 1914-ben (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

A történelmi terület neve, a Galícia viszont már a magyarországi latinban keletkezett, első előfordulása 1206-ból való Galiciæ alakban, és a keleti szláv Галич, latin betűs átírásban Galič (vö. lengyel Halicz és cseh Halič), magyarosan Halics vagy Gácsország latinosított formája. Ez az elnevezés tehát mesterséges latin szóalkotás, és jóval későbbi, mint a spanyolországi régióé, amelyet már az ókorban így neveztek. Sőt, az etimológiáját is figyelembe véve, a spanyol tartomány neve latinosan inkább *Gallécia lenne magyarul. Nos, ez minden, ami tudható erről a két földrajzi névről.