Honnan jön a muchacho?

„Gyerek-bástyák – Magasság 2426 m” (La Palma, Kanári-szigetek)
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Akik nem tudnak spanyolul, azok is biztosan hallották már ezt a szót, és talán rögtön meg is jegyezték vicces hangzása miatt – mondhatni, szinte már a spanyol nyelv egyik jelképévé vált az idegen ajkúak számára. Valószínűleg a jelentését is sokan tudják: a muchacho, -cha annyi mint ’fiú, srác’, illetve nőnemben ’lány, csaj’, a többes számú muchachos pedig ’gyerekek’-et is jelent. De vajon honnan jön ez a szó, amely egyedül a spanyolban található meg?

Habár a története elég jól visszakövethető, a végén azért van némi bizonytalanság. Ami biztos, az az, hogy régebbi formája a mochacho, -cha, amely pedig nem más, mint a mocho, -cha ’tompa’, illetve ’lenyírt szőrű ~ kopasz (fiatal) állat’ jelentésű melléknévnek az -acho, -cha (< lat. -ÁCĔUM ’-féle, -fajta, -szerű’), ún. nagyító képzővel ellátott változata. Ezek után már csak az a kérdés, hogy honnan jön a mocho. A DRAE szerint az utóbbi bizonytalan eredetű, Coromines azonban úgy véli, hogy a – leginkább a spanyolországi népnyelvben használt (a DRAE szerint szintén bizonytalan eredetű) – mozo, -za ’fiú, ifjú’, illetve ’leány’ szóval hozható összefüggésbe (a becéző, illetve dajkanyelvben a sziszegőhangokat gyakran a ch [cs] váltja fel a spanyolban) és a baszk motz [moc] szóval rokonítja, végső soron pedig mindkettőt hangulatfestő eredetűnek tartja.

S itt következik a csavar, ugyanis L. R. Trask baszknyelv-történész Etymological Dictionary of Basque című baszk etimológiai szótára (amely a szerző halála miatt sajnos a hivatalos kiadásig nem jutott el, így csak egy munkapéldány maradt ránk) szerint a szó a baszkba valamelyik újlatin nyelvből került, és meg is említi a spanyol mocho-val való rokonságát. Végső forrásaként pedig egy nem dokumentált latin *MŬTIUM ’csonka’ alakot jelöl meg – amely az azonos jelentésű klasszikus latin MŬTILUS változata. (Emellett egyes források lehetségesnek tartják a latin MŬSTEUS ’must-’, innen pedig ’ifjú, friss’ melléknévből való származását is, ami kevésbé valószínű, ugyanis régebben – akár a mocho – ’kopasz, lenyírt’ jelentésben volt használatos.)

Tettünk tehát egy kerülőt a baszkon keresztül, de a végső eredmény ugyanaz: a jelek szerint valójában a szó minden eleme a latinból származik. Hasonló formában és jelentésben egyébként több újlatin nyelvben is megtalálható – vö. olasz mozzo, francia mousse [musz], és talán idesorolható a ’hajtincs, copf’ jelentésű román moţ [moc] is (amely a román etimológiai szótárak szerint ismeretlen eredetű).

Felhasznált irodalom

• Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed., 381.
• Trask, Robert Lawrence (2008): Etymological Dictionary of Basque, p. 291.
• Real Academia Española (2001): Diccionario de la lengua española, 22. kiadás.
• Diccionario etimológico – Origen de las palabras
• Wiktionary (angol nyelvű Wikiszótár)

A kiegészítésekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Mi más grande amigo – helytelen?

A nyelvészek gyakran hangoztatják, hogy azt, hogy mi a helyes, az anyanyelvi beszélők döntik el azáltal, hogy használják. Ha valami nem felel meg bizonyos stilisztikai elvárásoknak vagy egyszerűen csak nem tetszik valakinek, az attól még nem lesz helytelen. Még akkor sem feltétlenül, ha csak ritkán fordul elő. A Facebook egyik spanyolos csoportjában a következő nyelvtani tesztkérdést tettem fel:

Melyik a helyes?
A) mi más gran amigo
B) mi amigo más gran
C) mi más grande amigo
D) mi más grande amigo mío

Bár nem sokan tippeltek, a helyes megoldást senki sem találta el. Annál érdekesebb viszont, hogy az egyik hozzászóló szerint „egyik sem helyes”. Valóban ez lenne a helyzet? Nos, természetesen nem, hiszen ha így lenne, fel sem tettem volna a kérdést – mivel a cél nem a nyelvtanulók félrevezetése volt. Hát akkor mi? Ehhez mélyedjünk el egy kicsit a spanyol melléknevek világában!

Mint ismeretes, a spanyolban van néhány olyan melléknév, számnév, névmás és határozószó (a továbbiakban együtt: „melléknévszerű szó”), amelyek rendelkeznek egy rövidebb alakkal is. A melléknevek közül ilyen a bueno, a malo és a grande (speciális esetben még a santo), a számnevek közül az uno, a ciento, a primero és a tercero, ill. ezek összetételei, a névmások közül az alguno, a ninguno és a cualquiera (és tulajdonképpen a birtokos névmások is), a határozószók közül pedig a mucho, a cuánto / cuanto, a tanto, továbbá a recientemente.

A sztenderd nyelvben csak hímnemben és egyes számban „rövidül” a bueno, malo, primero, tercero: un buen amigo ’egy jó barát’, un mal día ’egy rossz nap’, el primer encuentro ’az első találkozás’, el tercer año ’a harmadik év’. Egyes nyelvjárásokban, pl. Mexikóban a primera és a tercera, vagyis a nőnemű alakok is rövidülnek: la primer casa ’az első ház’, la tercer canción ’a harmadik dal’.

El A380 es el más grande avión comercial del mundo. Az A380 a világ legnagyobb utasszállító repülőgépe.

Hímnemű, valamint hangsúlyos [a]-val kezdődő nőnemű főnevek előtt rövidül egyes számban az uno és összetételei, beleértve az alguno és ninguno határozatlan névmásokat: un hombre ’egy férfi’, un alma ’egy lélek’, veintiún hombres ’huszonegy férfi’, treinta y un almas ’harmincegy lélek’, algún día ’valamelyik nap’, algún hada ’valamelyik/valamilyen tündér’, ningún libro ’semelyik/semmilyen könyv’, ningún águila ’semmilyen sas’.

A grande melléknév a mai nyelvben minden főnév előtt rövidül egyes számban: un gran amigo / una gran amiga ’egy nagyszerű barát(nő)’ (ám ez nem volt mindig így, irodalmi szövegekben vagy dalokban olykor ma is előfordul a teljes alak főnév előtt, pl. mi grande ilusión); a cualquiera (többes száma cualesquiera) egyes és többes számban is: cualquier libro ’akármilyen könyv’, cualquier persona ’bármely személy, akárki’ (ill. cualesquier libros ’bármilyen könyvek’, cualesquier personas ’bármely személyek, akárkik’, de többes számban ritkán használatos).

Különös esetet képez a santo melléknév, valamint a ciento számnév. A santo kizárólag férfinevek előtt rövidül, kivéve a Do- és To- szótaggal kezdődőeket: San Andrés ’Szent András’, San Pedro ’Szent Péter’ stb. (de: Santo Domingo ’Szent Domonkos’, Santo Tomás ’Szent Tamás’). A ciento rövid alakja, a cien használható önállóan is, és mindig rövidül főnevek, valamint a mil és millón (millones) számnevek előtt: cien pesos ’száz peso’, cien mil habitantes ’százezer lakos’, cien millones de personas ’százmillió ember’. A teljes alak használatos azonban a többi összetett számnévben, azaz egyesek és tízesek előtt: ciento uno ’százegy’, ciento cincuenta ’százötven’. A ’valahány százalék’ jelentésű kifejezésekben mindkét alak használható: cien(to) por cien(to) ’száz százalék’.

Melyik mikor/hol rövidül? (Forrás: El Mexicano)

A határozószók közül a recientemente ’nemrég, mostanában’ ige vagy igenév előtt recién alakban használatos (amely valójában a reciente ’friss, nem régi’ melléknévből rövidült): recién (ha) llegado ’nemrég érkezett’. A tanto, a cuánto / cuanto és a mucho melléknév és határozószó előtt rövidülnek: tan bellas ’annyira szépek’, ¡Cuán lejos está! (irod.) ’Mennyire messze van!’, muy grande ’nagyon nagy’, muy bien ’nagyon jól’.

Természetesen a fent felsorolt melléknévszerű szavak nem rövidülnek, pontosabban a teljes alakjuk használatos, amennyiben a jelzett szó után állnak: un libro bueno ’egy jó könyv’, una casa grande ’egy nagy ház’, el capítulo primero ’az első fejezet/rész’, una persona cualquiera ’egy akárki’ stb. Van azonban egy olyan szabály is, amelyre általában nem szoktak túl sok figyelmet fordítani az oktatásban, ez pedig úgy szól, hogy a melléknév nem rövidül, ha fokozva van. De gyakorlatilag itt csak a grande jöhet szóba, mivel nincs más rövidülő melléknév, amelyet analitikusan fokoznának egy ilyen kifejezésben. A helyes megoldás tehát a C) válasz, a mi más grande amigo lett volna.

Persze mint a későbbi hozzászólásokból kiderült, a magát anyanyelvűnek valló hozzászóló azt kifogásolta, hogy ezt a konkrét kifejezést nem szokás használni. Ehhez képest – legalábbis e cikk írásának időpontjában – több ezer találat van rá az interneten, amelyek közt akadnak még irodalmi művek is. Habár ez valóban nem túl sok az anyanyelvi beszélők számához mérten, bőven elég ahhoz, hogy kijelenthessük: a kifejezés nem csupán nyelvtanilag helyes (ami nem is volt kérdés), hanem egyértelmű, hogy vannak, akik használják is, tehát semmilyen értelemben sem lehet helytelennek tekinteni. Végül megjegyezzük, hogy a Spanyol Királyi Akadémia élőnyelvi korpuszában 13 találat van a „mi más grande + főnév”, és 45 a „su más grande + főnév” kifejezésekre, ami egy hiteles korpuszban még csak kevésnek sem mondható. Az pedig, hogy ez kinek nem tetszik, már nem nyelvi kérdés...

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

A spanyol birtokos névmások

Tartalomjegyzék A birtokos névmás a magyarban, az angolban és a spanyolban Birtokos névmás vagy birtokos eset? A birtokos determináns (hangsúlytalan birtokos névmás) A birtokos névmás A harmadik személyű alakok A birtokos vonatkozó névmás Összefoglalás Érdekesség a testrészekkel kapcsolatban

✖

Ebben a cikkben a spanyol birtokos melléknevekkel, illetve névmásokkal, és használatukkal ismerkedhetünk meg. Először a magyar, az angol és a spanyol birtokos szerkezetek rendszerét hasonlítjuk össze nagy vonalakban, ezután megnézzük, hogyan értelmezhető a különbség a „birtokos névmás” és a „birtokos eset” között, majd rátérünk a spanyol alakok és használatuk ismertetésére. A legvégén pedig egy érdekességről is szó lesz.

A birtokos névmás a magyarban, az angolban és a spanyolban

Mindenekelőtt megjegyzendő, hogy a nyelvoktatásban általában „birtokos névmás”-nak neveznek minden olyan szócskát, amely a birtokos személyére utal – azt is, ami szigorúan nézve nem névmás (hanem pl. determináns vagy melléknév). A magyarban kétféleképpen fejezhetjük ki a birtokos szerkezeteket: birtokos személyjellel, opcionálisan a személyes névmás alanyesetének egyidejű használatával (a házam ~ az én házam), valamint önállóan használt birtokos névmással (Ez a ház az enyém). A magyarban a birtokos szerkezetet minden esetben határozott névelő előzi meg (nem mondhatjuk, hogy *(én) házam, sem azt, hogy *Ez a ház enyém). (Akit pedig nyelvészeti mélységekbe menően is érdekelnének a magyar névmások, annak a kiváló Névmásblog olvasgatását ajánlom.)

Az angolban a birtokos névmásnak kétféle alakja van. A magyar birtokos személyjel szerepét az ún. birtokos determináns tölti be, amely lényegében a birtokos névmás rövidült alakja, és mindig megelőzi a birtokot (my house); a másik pedig az önállóan használt birtokos névmás (The house is mine). A magyarral szemben az angol birtokos szerkezettel sosem használnak névelőt (nincs *the my house, sem The house is *the mine). Az angolban csak a birtokos névmás egyes szám harmadik személye egyeztődik, méghozzá a birtokos személy nemével (his/her/its, his/hers). A birtokkal egyik alaknál sincs számbeli egyeztetés (my house / my houses, The house is mine / The houses are mine).

A spanyolban az angolhoz hasonlóan kétféle alakja van a birtokos névmásoknak: egy hangsúlytalan vagy „rövid”, amely a birtokot megelőzi (mi casa ’a(z én) házam’), valamint egy hangsúlyos, amely – eltérően a magyartól és az angoltól – nem csak önállóan állhat (Esta casa es mía ’Ez a ház az enyém’), hanem a birtok után is (la casa mía ’az én házam’). Az elsőt, mivel egyúttal a határozott névelő szerepét is betölti, akárcsak az angolban, birtokos determinánsnak, birtokos névelőnek (determinante posesivo) is nevezik, és mivel ez kizárólag a birtokkal állhat, a spanyol szótárak és nyelvtanok birtokos melléknévnek (adjetivo posesivo) hívják; míg az utóbbit birtokos névmásnak (pronombre posesivo).

Este amor es tuyo – Ez a szerelem a tied
Az egyik alapvető különbség tehát a spanyol, illetve a magyar és az angol rendszer között az, hogy a spanyolban a hangsúlyos birtokos névmás nemcsak önállóan, hanem a birtok után is állhat birtokos melléknévként – ebből a szempontból a spanyolban nagyobb a szabadság. További fontos különbség, hogy míg a magyarban minden esetben kötelező a névelőhasználat a birtokos szerkezet előtt és az angolban ezzel szemben egyik alakkal sem használnak névelőt, a spanyolban az önállóan használt birtokos névmás állhat határozott névelővel és nélküle is: Esta casa es (la) mía ’Ez a ház az enyém’. Ebben a mondatban pl. a különbség a kiemelésben mutatkozik: Esta casa es mía ’Ez a ház az enyém [nem a tied]’ vs. Esta casa es la mía ’Ez a ház az enyém [nem az]’. Az angollal ellentétben a spanyol birtokos névelő és névmás számban és nemben a birtokkal egyeztetődik: tus libros ~ (los) libros tuyos ’a te könyveid’, ¿Esos libros son tuyos? ’Azok a könyvek a tieid?’.

A nagyításhoz kattints vagy koppints az ábrára! (Forrás: El Mexicano)

Birtokos névmás vagy birtokos eset?

Előfordul, főleg angol nyelvű irodalomban, hogy a spanyol birtokos névmást a személyes névmás „birtokos esete”-ként említik. Noha a két kategória nem minden nyelvben különbözik, a spanyolban – az akadémiai nyelvtan szerint legalábbis – nincs a személyes névmásnak birtokos esete. De egyáltalán miről tudjuk eldönteni, hogy birtokos névmással, vagy esettel van-e dolgunk egy nyelvben? Mint írtam, ez nem mindig lehetséges, de azon nyelvekben, ahol mindkettő létezik (pl. a latin: MEI ’irántam’ és MEUS ’enyém’), ott ezek alaktanilag is elkülönülnek, és más-más szerepeket tölthetnek be (pl. a birtokos esetet nem csak birtokos szerkezetben használhatják).

Hogy legyen mihez hasonlítani, a spanyolban leginkább pl. a de mí, de ti stb. alakokat lehetne a személyes névmás „birtokos esetének” tekinteni, amelyek bizonyos elöljárós kifejezésekben fordulnak elő (pl. detrás de mí ’mögöttem’, cerca de ti ’közeledben’ – vö. detrás mío, alrededor suyo).

A birtokos determináns

A spanyol birtokos determinánsok vagy birtokos névelők (amelyek eredetüket tekintve a birtokos névmások rövidült alakjai) hangsúlytalanok és megelőzik a birtokot, illetve a többes szám első és – a csak Spanyolországban használt – második személye kivételével azzal csak számban egyeztetődnek. Nevezik őket hangsúlytalan birtokos névmásoknak és birtokos mellékneveknek is.

(Forrás: El Mexicano)

Ahogy a mellékneveknél megszokhattuk, a birtokos névelő nemben egyeztetett (többes szám első és második személyű) alakja személyeket jelölő többes számú birtoknál kizárólag nőkből álló társaság esetén egyeztetődik nőnemben a birtokkal, minden más esetben a hímnemű alak használatos. Tehát a többes számú birtoknál a hímnem valójában a jelöletlen nem (a táblázatokban lilával szerepel). Így pl. a nuestros amigos jelentheti azt, hogy a barátaink csak férfiak, és azt is, hogy férfiak és nők vegyesen. Néhány további példa a használatukra: mi libro ’az én könyvem’, tus estudios ’a te tanulmányaid’, su vestido ’az ő ruhája/ruhájuk’, nuestra familia ’a mi családunk’, nuestro coche ’a mi kocsink’, vuestros hermanos ’a ti testvéreitek’, sus amigas ’az ő barátnői(k)’.

A birtokos névmás

A birtokos névmások hangsúlyosak, és állhatnak a birtok után melléknévként, valamint önállóan (valójában csak az utóbbi esetben beszélhetünk igazi névmásokról). A birtokkal minden személyben egyeztetődnek nemben és számban, így egyes és többes számban is két-két alakkal rendelkeznek: egyes számban egy hím-/semlegesneművel (h./s.) és egy nőneművel (n.), többes számban pedig egy hímneművel (h.) – amely egyúttal a vegyes társaságra használt jelöletlen is – és egy nőneművel (n.).

(Forrás: El Mexicano)

A személyekre utaló többes számú birtok esetén történő nembeli egyeztetésre vonatkozóan lásd az előző részben leírtakat. A semlegesnemű egyeztetés szempontjából a birtokos névmás főnevesített melléknévként viselkedik (lo mío ’az enyém’, lo nuestro ’a mienk’ stb.). Az alábbiakban néhány példamondat olvasható a használatukra (hímnem, nőnem, semlegesnem):

• ¿Ese libro es tuyo? ’Az a könyv a tied?’
• No, no es mío. Los míos son estos. ’Nem, nem az enyém. Az enyémek ezek.’
• Esta casa es la nuestra y aquella es la suya. ’Ez a ház a mienk és az ott az övé(ké).’
• —¿Te gusta correr? —No, la verdad es que no es lo mío. ’Szeretsz futni? – Nem, az az igazság, hogy nem az én műfajom.’ [szó szerint ’nem az enyém’, semlegesnemben]
• Algún día todo esto será tuyo. ’Egy napon mindez a tied lesz.’

A birtokos névmások a megfelelő latin alakok (tárgyesetének) folytatói: mío < *mieo < MĔUM, tuyo < TUUM, suyo < SUUM (az utóbbi kettőben a [j] a cuyo < CUIUM birtokos vonatkozó névmás – lásd lejjebb – analógiás hatására toldódott be), nuestro < NŎSTRUM, vuestro < VŎSTRUM.

A harmadik személyű alakok

Mint a táblázatokban is látható, a birtokos névelő és névmás harmadik személyben nem tesz különbséget a birtokos számában, tehát a su, sus és suyo, suya, suyos, suyas vonatkozhat egyes számú („ő”) és többes számú („ők”) birtokosra is. Hogy mikor melyikkel van dolgunk, az természetesen a szövegkörnyezetből következik. Az alábbi táblázat a harmadik személyű alakok jelentéseit mutatja be.

(Forrás: El Mexicano)

A birtokos vonatkozó névmás

A választékos és az írott nyelvben használt cuyo, cuya, cuyos, cuyas ún. birtokos vonatkozó névmás (pronombre relativo posesivo), amely a magyar ’aki(k)nek / amely(ek)nek / aminek a(z) ...’ jelentéseknek felel meg. Hasonló az angol whose névmáshoz, azzal a különbséggel, hogy míg az angolban ez általában csak személyre vonatkozhat, a spanyolban személyre és dologra egyaránt.

A birtokos vonatkozó névmás a mai nyelvben kizárólag a birtokost jelölő főnévi előzménnyel állhat, és mindig a birtokot jelölő főnév követi, amellyel – a birtokos névmáshoz hasonlóan – egyeztetődik nemben és számban. Íme néhány példa a használatára:

• En un lugar de la Mancha, de cuyo nombre no quiero acordarme. ’Egy helyen La Manchában, amelynek nevére nem akarok emlékezni.’
• Se trata de una obra cuyas fuentes son harto conocidas. ’Egy olyan műről van szó, amelynek forrásai eléggé ismertek.’
• ¿Tienes la canción cuya letra me mandaste ayer? ’Megvan neked az a dal, amelynek a szövegét elküldted nekem tegnap?
• Estas cosas suceden cuando eres una chica cuyos amigos, en su mayoría, son chicos. ’Ezek a dolgok akkor történnek, ha olyan lány vagy, akinek a barátai többségében fiúk.’

A birtokos vonatkozó névmás a latin CUIUS, -A, -UM folytatója, és az újlatin nyelvek közül egyedül a spanyol és a portugál őrizte meg. További érdekesség, hogy a klasszikus latinban egyes számban elvesztette a birtokkal való nembeli egyeztetést – mindhárom nemben az eredetileg hímnemű CUIUS alakot használták. Elképzelhető, hogy a spanyol egyeztetés egy régebbi latin nyelvállapot túlélője, amely már nem került be a klasszikus latin irodalmi nyelvbe.

Összefoglalás

A spanyolban a birtokos névmásoknak kétféle alakja van: egy birtokot megelőző, a határozott névelő szerepét is betöltő hangsúlytalan alak (más néven birtokos névelő vagy melléknév), és egy hangsúlyos alak, amely a birtok után (melléknévként), vagy önállóan állhat a mondatban. (A kétféle alak egybeesik többes szám első és második személyű birtokos esetén.) A birtokos névmás nemben és számban a birtokkal egyeztetődik, nem a birtokos személyével. A birtokot megelőző alak – a birtokos névelő – többes szám első és második személyű birtokos kivételével csak számban egyeztetődik a birtokkal. Az önállóan álló birtokos névmás előtti névelőhasználat kijelölő értelmű. A választékos és az írott nyelvben létezik birtokos vonatkozó névmás is ’aki(k)nek / amely(ek)nek / aminek a(z) ...’ jelentéssel, amely nemben és számban szintén a birtokkal egyeztetődik.

(Forrás: El Mexicano)

Érdekesség

Végezetül érdemes megemlíteni azokat a spanyol kifejezéseket, amelyekben az ige valamely testrészünkkel kapcsolatban állapít meg valamit – olyan jellegű mondatokra kell gondolni, mint pl. a Fáj a fejem. A magyarral ellentétben ugyanis a spanyolban ilyenkor nem a birtokos névelőt szokás használni, hanem az ilyesmit inkább a részes esettel fejezik ki: Me duele la cabeza, vagyis szó szerint ’Nekem fáj a fej’. (Bár helyes nyelvtanilag a Me duele mi cabeza is, azonban ez már redundáns; nincs viszont *Duele mi cabeza, ami azt jelenti, hogy a részes eset használata itt kötelező. Az, hogy melyik kifejezésben engedett meg kizárólagosan a birtokos névelővel történő használat, valószínűleg magától az igétől is függ – a doler esetében ez éppen nem lehetséges.)

Az észrevételekért hálás köszönet Dr. Rákosi György nyelvésznek, a Névmásblog szerkesztőjének.

Pompeiiből Quitón át Madridba: akik kijavítják a várost!

Egyik kedves olvasónk a spanyol El País Verne rovatának érdekes írását osztotta meg Facebookon küldött üzenetében. Mint azt tudjuk, a spanyol anyanyelvűek nem állnak túl jó helyesírók hírében, s fokozottan igaz ez Latin-Amerikára. Azonban úgy tűnik, mégis akadnak olyanok, akiket ez a helyzet nem hagy teljesen nyugodni!

Nos, új őrület vette kezdetét, elsőként Ecuador fővárosában, Quitóban: az Acción Ortográfica, vagyis a „Helyesírási Akciócsoport”! A nevét felfedni nem kívánó három fiatalember (tudniillik az ecuadori törvények is tiltják a falfirkálást) ugyanis megelégelte, hogy a városban látható szerelmi graffitik hemzsegnek a helyesírási hibáktól. „Láttuk a hibákat, fényképeztük őket és nevettünk rajtuk. Aztán egy nap elhatároztuk, hogy akcióba lépünk; úgy voltunk vele, »mi a fenét akarhatott mondani ez a bolond a barátnőjének? Nézd, teszünk neked egy szívességet!«” – nyilatkozta a kezdeményezés egyik védelmezője az ötlet születéséről.

„Minek és miért, szerelmem? Miattad, miattam, sajnálom.” (Forrás: Acción Ortográfica Quito)

A falfeliratokat a srácok piros festékkel kijavítják, majd aláírásként otthagyják a brigád névjegyét is, mint a képeken látható. És persze a Spanyol Királyi Akadémia önkéntes helytartói nem nagyolják el a dolgot, hanem még a legapróbb hibákra is lecsapnak – elég, ha csak egy vessző hiányzik vagy éppen felesleges, de külön figyelmet fordítanak a kisbetűk–nagybetűk használatára is.

Mondhatnánk, végre vannak, akik komolyan veszik a helyesírást – nem is lenne olyan rossz, ha a hasonló kezdeményezések máshol is elterjednének a spanyol nyelvterületen –, de azért arra is ügyelniük kellene, hogy ne lőjenek túl a célon. Az alábbi kép például azért vicces, mert nagyon úgy tűnik, hogy a javítóbrigád is tévedett valamiben: a helyesen leírt esencia ’lényeg’ szót „kijavították” *escencia alakra. (Talán az adolescencia hatására? – Ezt egyébként hiperkorrekciónak nevezik.) Szintén kérdéses, hogy mi volt a bajuk a kijelentő mód jelen idejének használatával a kötőmód folyamatos múltja helyett – egyrészt ez nem helyesírási hiba, másrészt egyáltalán nem is tekinthető hibának, hiszen a mondat így is értelmes. Itt tehát legfeljebb stilisztikai kukacoskodásról lehetett szó.

Az ötletgazda ecuadori fiatalok közül egyébként az egyik környezetvédőként, a másik kettő pedig grafikusként keresi a kenyerét. A közösségi médiának köszönhetően kezdeményezésük híre a spanyol fővárosba, Madridba is eljutott, ahol szintén három úriember állt össze a helyesírás védelmében. Ők viszont szakmailag sem állnak távol a nyelvtől: egyikük fordítást és tolmácsolást, egy másik pedig spanyol nyelvészetet hallgatott.

„Ha a csókjaidban találom (találnám?) meg az élet értelmét, az lenne a legnagyobb bűn, amit elkövetnék, hogy nem csókollak meg” (Forrás: Acción Ortográfica Quito)

A spanyol helyesírási brigád „szóvivője” szerint a helyesírás helyzetét jól szemlélteti, ami Madrid központjában, az ún. Barrio de las Letras, vagyis az „Irodalmi Negyed” elnevezésű városrészen történt. A városvezetés ugyanis klasszikus kori spanyol idézetekkel kívánta díszíteni a talajt – helyesírási hibákkal együtt. Természetesen rögtön akcióba léptek...

Az Acción Ortográfica de Madrid nyitva áll az egész világ előtt, s elmondásuk szerint azt szeretnék csinálni, amit Pablo Zulaica tett Mexikóban. A 33 éves Zulaica 8 éve dolgozik Mexikóvárosban, ahol észrevette, hogy számos, mind köz-, mind magánintézmény helyesírási hibákat vét a reklámjaiban, s eldöntötte, hogy közbelép. E célra létrehozta az Acentos Perdidos (’Elveszett ékezetek’ – a szerk.) nevű kampányát: „Azóta mindig hordok egy markert magamnál” – hangsúlyozza levelében. Úgy Pablo, ahogy a két másik brigád is osztoznak az íráskultúra jelenleg zajló hanyatlásában, amely talán a napjainkat jellemző rohanó világnak és az olvasottság hiányának eredménye.

Blabla és hablaty – lehet-e közük a spanyolhoz?

Mit hablatyol? (Képforrás: Wikimedia Commons, CC)

Egy népszerű vélekedés szerint a ’halandzsa, mellébeszélés’ jelentésben használatos blabla vagy blablabla, illetve hablaty, hablatyol szavak a spanyolból származnak. Mindezt arra alapozzák, hogy a ’beszéd’ jelentésű spanyol habla [áβla] főnév, illetve hablar [aβlár] ’beszél’ ige nagyon hasonlóan hangzanak, és a jelentésük sem áll távol az előbbiekétől – gúnyból vagy tréfából szokták is mondani, hogy a spanyol egy „hadarós blablanyelv” (ami azért vicces, mert egy idegen nyelv nyilván mindazok számára csak egy „blabla”, akik nem értik). De mi lehet az igazság?

A fenti népszerű etimológia a maga körítéseivel együtt valóban nagyon jól hangzik és logikusnak is tűnne, ám sajnos semmilyen megbízható adat nem támasztja alá. Így mindössze egy dolgot tehetünk: megnézzük, mit lehet tudni ezekről a szavakról. A magyar források egyetértenek abban, hogy a blabla szó francia eredetű. A Zaicz Gábor-féle Etimológiai szótár megemlíti azt a lehetőséget is, mely szerint „A francia argóban feltehetőleg a spanyol hablar ’beszél’ alapján keletkezett játékos ikresítéssel”, azonban ezt más, hitelt érdemlő forrás nem erősíti meg (az említett szótárat pedig a komolyabb nyelvészek nem tartják megbízhatónak). Sem a Trésor de la langue française-ben, sem a francia Wikiszótárban, sem pedig a DRAE vonatkozó szócikkében nem szerepel erre való utalás (bár a legutóbbi nem tartalmaz etimológiai magyarázatot): mindhárom helyen csupán hangutánzószóként van megjelölve. Márpedig ha valakinek, akkor a szótárt szerkesztő spanyol akadémikusoknak csak tudniuk kellett volna róla, ha bármi köze lenne az hablar, habla szavakhoz. Persze ilyen alapon az is felmerülhetne, hogy a spanyol hablar is hangutánzó eredetű. Ez viszont teljesen kizárható, hiszen jól tudott és dokumentált tény, hogy az hablar egy korábbi fablar igéből származik, amelynek forrása a hétköznapi latin FABŬLĀRE ’beszélget’ (s ugyaninnen a portugál-galiciai falar is), míg a főnévi forma, az habla (korábban fabla, vö. portugál-galiciai fala) pedig a latin FÁBŬLA ’beszélgetés’ folytatója.

A hablaty, hablatyol szócsaládról pedig – sajnos – még ennyi adat sem áll rendelkezésünkre. Ezzel kapcsolatban inkább érdekesség az a felvetés, mely szerint esetleg a törökök ellen Magyarországon harcoló spanyol katonák terjesztették el a 16–17. században. Ez természetesen képtelenség, több okból is. Egyrészt, első előfordulása a magyar történeti korpuszban 1989-ből való, ami eleve kizárja ezt a lehetőséget. Másrészt, ha valóban a spanyol hablar-ból származna, meg kellene magyarázni, hogy kerül bele a [ty]. Harmadrészt, ha a törökök ellen itt harcoló spanyolok nyelve ekkora hatással lett volna a magyarra, akkor minden bizonnyal nem ez lenne az egyetlen szó, amelyről tudnánk, hogy közvetlenül a spanyolból került a nyelvünkbe – márpedig ilyen szavakról a magyarban nem tudni. S nem utolsó sorban, a szó teljesen más stílusréteghez is tartozik. Persze sok minden elképzelhető lehetne, ahogy annak ellenkezője is, nyelvi adatok hiányában ugyanis egyiket sem lehet megerősíteni.

„Nem bírom hallgatni ezt az emberi blablát, inkább körülnézek...” (Képforrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Szintén nem tudni, hogy egyáltalán van-e összefüggés a blabla és a hablaty(ol) között. Lehet, hogy van (az utóbbi például a blabla és a habog keresztezéséből jöhetett létre, a [ty]~[gy] pedig sok hangutánzó szóban megtalálható, vö. karattyol, lefetyel, gagyog stb.), de ugyanígy lehet, hogy nincs. A legegyszerűbb és legbiztonságosabb tehát azt feltételezni, hogy mindkét szó egyszerűen hangutánzó-hangulatfestő eredetű, és teljesen független a spanyol habla szócsaládjától.

Felhasznált irodalom

• Bakos Ferenc (1994, 2002, 2013): Idegen szavak és kifejezések szótára, Akadémiai Kiadó, Budapest, p. 82.
• Zaicz Gábor (2006): Etimológiai szótár. Magyar szavak és toldalékok eredete, Tinta Könyvkiadó, Budapest, p. 72.
• Real Academia Española (2014): Diccionario de la lengua española, 23. kiadás.
• Trésor de la langue fraçaise informatisé
• Wiktionnaire

A további adatokért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

De lo corto en breve – röviden a rövidről!

Una camiseta corta (¿o breve?) femenina

A rokon értelmű szavak, vagyis a szinonimák nem feltétlenül helyettesíthetik egymást minden létező szövegkörnyezetben – éppen ezért a „teljes” szinonimák meglehetősen ritkák a nyelvekben. A Facebook egyik spanyolos csoportjában felvetődött a kérdés, hogy mi a különbség a corto és a breve melléknevek közt – hiszen mindkettő jelentése ’rövid’.

Máris érkezett egy válasz, mely szerint

A corto fizikálisan rövid: una cinta corta (’egy rövid szalag’ – a szerk.), a breve pedig időben: el director dio una charla breve (’az igazgató rövid megbeszélést tartott’ – a szerk.)

Ebben van igazság, ám csak félig. A válaszíró jól gondolta, hogy a corto jelentése fizikálisan ’rövid’, azonban ez pontosabban úgy fogalmazható meg, hogy ami fizikálisan ’rövid’, azt kizárólag a corto, -ta fejezi ki – a breve nem igazán használatos ilyen jelentésben. Ugyanakkor időbeli, valamint átvitt értelemben is használható általában mindkét melléknév (persze mindig az adott kifejezéstől függ, hogy abban melyik az elterjedtebb), tehát mondhatjuk azt is, hogy el director dio una charla corta, de azt már nem, hogy *una cinta breve. Hasonlóképpen, egy történet lehet una historia breve ~ corta, az élet lehet la vida breve ~ corta, egy szöveg lehet un texto breve ~ corto, a beszédhangok is lehetnek vocales/consonantes breves ~ cortas, de egy ruháról szólva már elég furcsán hangzik a vestido breve (bár van rá nem is kevés találat): az inkább csak vestido corto.

Természetesen mindkét melléknév a latinból származik, de míg a corto, -ta (< lat. CŬRTU, -TA – innen jön a magyar kurta is) folytonossággal öröklődött a beszélt nyelven keresztül, a breve (< lat. BRĔVE) már művelt úton átvett jövevényszó – ami onnan is látszik, hogy a latin rövid (nyílt) [e] helyén egyébként kettőshangzónak kellene lennie a népi szavakban: *brieve. A klasszikus latinban az volt a két melléknév közötti különbség, hogy míg a brĕvis a ’természeténél fogva rövid’-et jelentett, addig a cŭrtus ’megrövidített’-et. Ilyenkor persze felmerülhet a kérdés, hogy például egy rövidnadrág a „természeténél fogva” rövid-e, vagy pedig azért, mert „rövidre szabták”...

Felhasznált irodalom

• Dr. Finály Henrik (1884): A latin nyelv szótára, Franklin Társulat, Budapest.
• Coromines, Joan (1961, 1967, 1973): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, Gredos, Madrid, 2008 (2012).
• Real Academia Española (2001): Diccionario de la lengua española (DRAE), 22. kiadás.

Melléknév és határozó a spanyol mondatban

A hagyományos nyelvtan szerint melléknévnek nevezzük azt a szófajt, amely a milyen? kérdésre felel. A melléknevek azonban nagyon szoros kapcsolatban vannak a (mód)határozókkal, amelyekre a hogyan? szóval kérdezhetünk. A spanyolban az utóbbiak a -mente szóval képezhetőek is a melléknevek nőnemű alakjából (azért a nőneműből, mert a -mente valójában a nőnemű mente ’értelem, ész, lélek’ főnév rögzült változata, a határozói esetű latin MENTE ’értelemmel, ésszel, módon’ szóból).

A képet viszont bonyolítja, hogy a spanyolban a határozószók használata nem túl következetes – azaz nem mindig használnak határozószót ott, ahol a mondat jelentése alapján azt várnánk. Egyfelől sok esetben használható a melléknév hím- (semleges-) nemű alakja is határozószóként – például a voy rápidamente ’megyek gyorsan’ helyett mondhatjuk, hogy voy rápido, ez a két kifejezés egyenértékű. Ennél sokkal érdekesebb, amikor a mondatban egyáltalán nem használható határozóként határozószó!

Vegyük példaként az alábbi mondatokat:

(a) Estoy/Estamos bien. ’Jól vagyok/vagyunk.’
(b) Estoy/Estamos en casa. ’Otthon vagyok/vagyunk.’
(c) Estoy solo (sola). / Estamos solos (solas). ’Egyedül vagyok/vagyunk.’

Azt könnyű belátni, hogy a kiemelt kifejezés – mondattani szempontból – mindhárom példában határozó. Ez egyrészt abból látszik, hogy az (a) esetben szófajilag is határozószó jelöli (a bien ’jól’, vö. bueno ’jó’), a (b) példánál pedig egy helyhatározói kifejezés, amelynek határozói mivoltát elöljárószó jelzi (en casa ’otthon’). A (c) esetében viszont semmi sem jelöli a határozót, sőt, határozószó használatával nem is kapnánk önmagában értelmes mondatot: *Estoy solamente. Ebben a példában tehát egy határozói szerepű melléknévvel van dolgunk, amely nemben és számban egyeztetődik az alannyal. (Mondhatnánk úgy is, hogy ilyenkor a melléknév tulajdonképpen „határozói esetű”, ami nincs jelölve – hiszen a spanyol csak a névszók nemét és a számát képes jelölni a deklinációban, ellentétben a személyes névmásokkal.)

La casa está sola... (Forrás: Pixabay.com)

A spanyolban tehát háromféleképpen fejezhető ki a módhatározó: 1) határozószóval, amellyel gyakran egyenértékű a 2) melléknév hím-semleges nemű alakja, valamint 3) határozói szerepű egyeztetett melléknévvel. Hogy mikor melyikre esik a választás, azt leginkább az határozza meg, hogy a melléknév lehet-e az alany jelzője, vagy kizárólag a „cselekvés” módjára utal. Például a María corre contenta ’María vidáman szalad’ mondaton azt értjük, hogy María corre (’María szalad’) + María está contenta (’María vidám’); míg pl. a María corre rápidamente ~ rápido ’María gyorsan szalad’ mondattal nem utalunk María tulajdonságára vagy állapotára, hanem csak az általa végzett cselekvés módjára, ezért határozószót használunk. Egyébként nem minden melléknévből szokás határozószót képezni: például míg nálunk megszokott a szépen használata („Szépen megcsinálta.”), a spanyolban elég ritkán fordul elő a bellamente: (?) Lo ha hecho bellamente.

Sokszor csak a nyelvtani egyeztetésből, illetve a szórendből derül ki, hogy minőségjelzővel vagy határozóval van-e dolgunk. Ehhez nézzünk meg két idézetet. Az első egy (egyébként baszk nyelvű) születésnapi dalból való:

Que pases tu día contenta ’Töltsd vidáman a napod’
llena de felicidades ’Teli boldogsággal’
con todos los de tu casa ’Mindenkivel a családodból [házadból]’
y todas tus amistades ’És minden barátoddal’

Az első sorban például onnan tudhatjuk, hogy a contenta nem a día főnév jelzője, hanem határozói szerepű melléknév, hogy ez a főnév hímnemű. Ebből az is rögtön kiderül, hogy a vers szükségszerűen egy nőhöz szól. Ugyanez mondható el a második sor elején lévő llena melléknévről, amely itt szintén határozói szerepben áll. A következő sorok pedig egy spanyol népdalból vannak:

Cual las olas van amantes a besar ’Ahogy a szerető hullámok csókolják’
las arenas de la playa con fervor ’hevesen a part homokját’
así van los besos míos a buscar ’úgy fogják az én csókjaim keresni’
de la playa de tus labios el calor ’ajkaid partjának melegét’

A fenti sorokban az amantes érdekes, amely kétféleképpen is elemezhető: vagy az olas ’hullámok’ jelzőjeként – figyelembe véve a szórendi szabadságot – vagy pedig határozóként (’szeretően’). Habár ebben az idézetben szófajilag melléknév (az amar folyamatos melléknévi igenevéből), az irodalmi nyelven kívül ma már inkább csak főnévként használatos, ’szerető [partner]’ jelentésben.

A téma tanulsága ismét, hogy a valóságban nem minden az, aminek látszik, és a szófajok sem következetesen csak abban a szerepben tűnnek fel, amelyet várnánk tőlük. A nyelvi jellemzők eloszlása sosem kiegyenlített.

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

A spanyol valóban baszkok által „rosszul” beszélt latin?

(Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

A spanyol és más újlatin nyelvek történetével kapcsolatos legendákról, tévhitekről már olvashattunk. Annak ellenére, hogy ezeket a nyelvtudomány sorra megcáfolja, de legalábbis nem tudja tudományos módszerekkel igazolni, némelyikük továbbra is nagy kultusznak örvend. Az egyik ilyen, a spanyol filológusok – vagy legalábbis magukat annak tartók – között máig népszerű vélekedés, miszerint a spanyol nem más, mint baszkok által „rosszul megtanult” latin. A híres amerikai baszknyelv-történész, Larry Trask (1944–2004) nyomán most megtudhatjuk, hogy ennek mennyi alapja van. (Felhívom az olvasók figyelmét, hogy a cikkben használt nyelvészeti kifejezések magyarázata a Kislexikonban, az átírási jeleké pedig a Jelmagyarázat oldalon található.)

Röviden: semennyi. Arról már írtam, hogy eleve miért nehéz bizonyítani az ilyesmit (köztük a leghíresebb eset a latin [f] > spanyol [h] > ∅ változás, amelyről a Wikipédiában olvashatnak részletesen az érdeklődők, illetve a betacizmus, amellyel korábban külön cikkben foglalkoztam), a továbbiakban pedig néhány ismert szó, illetve hangtani jelenségen át vizsgáljuk meg, miért tarthatatlan ez a vélekedés. Lássuk először a szavakat, a teljesség igénye nélkül:

• bizarro ’bátor, merész’ (vö. bizarr). Ismert nemzetközi szó, amely a népszerű etimológia szerint a baszk bizar ’szakáll’ szóból ered. Erre viszont rácáfol, hogy már a régi olaszban is dokumentált a bizzarro, a spanyoléhoz hasonló jelentéssel. Ettől még lehetne az olaszban baszk eredetű, a francián keresztül, ami nem változtatna azon a tényen, hogy a spanyolba közvetlenül az olaszból került – tehát így sem lehetne baszk jövevényszó. A komolyabb etimológusok szerint, mint Coromines, hangulatfestő eredetű.
• cachorro ’(kutya)kölyök’. Sokan a baszk txakur [csakur] ’kutya’ szóból származtatják (amely a baszkban a zakur [szakur] becézett alakja). Ez egyrészt jelentéstani problémákat vet fel (ti. a baszk szó soha nem jelentett ’kölyökkutyá’-t), másrészt a spanyolban nem igazán van példa ilyen jellegű hangátvetésre. A spanyol szó valójában a cacho (mai jelentésben ’pontyféleség’) képzős származéka, amely ugyanakkor a vulgáris latin *CATLU alakra vezethető vissza, végső soron a latin CÁTŬLUS ’(kutya)kölyök’ szóból.
• perro ’kutya’. Bár már a 12. századtól dokumentált, viszonylag későn váltotta fel a spanyolban a latin eredetű can főnevet ebben a jelentésben (eredetileg rosszalló értelemben használták). Természetesen itt is szóba jött már a baszk eredet, amit viszont egyből két dolog is kizár: az egyik, hogy a baszkban ilyen szó nem lelhető fel; a másik pedig, még ha lenne is, akkor sem lehetne őshonos ebben a nyelvben, mivel az sem biztos, hogy a baszkban eredetileg volt-e egyáltalán [p] hang, de szókezdő semmiképpen sem lehetett.
• pizarra ’(iskolai) tábla’. Néhányan úgy vélik, hogy e szó forrása a baszk *lapitz-arri, melynek első tagja a latin LAPIS ’kő’ jövevényszó, a második pedig a baszk arri, szintén ’kő’ lenne. A magyarázat szerint ebből úgy lett a spanyolban pizarra, hogy a beszélők a la szótagot nőnemű névelőként azonosították: *lapitz-arri > la pizarra. Mindezzel csak az a probléma, hogy egy ilyen összetételnek a baszkban nem lenne túl sok értelme. Vagyis a szó eredete továbbra is bizonytalan.
• zorro, zorra ’róka’. Az egyik legjelentősebb szó, amelynek baszk származást tulajdonítottak, annak ellenére, hogy – akárcsak a perro – a baszkban nem létezik hasonló. Ráadásul első előfordulása a baszk vidéktől eléggé messze dokumentált, és az is igazolt, hogy eredetileg zöngés mássalhangzóval ejtették (a spanyolba ugyanis a portugálból került), ami eleve kizárja a baszk eredetet.

Összegezve tehát, mindazon próbálkozások, amelyek egy tucatnyi spanyol szót a baszkból igyekeznek levezetni, egyáltalán nem meggyőzőek, és a legtöbb esetben újlatin (vagy hangutánzó) eredettel egyszerűbben magyarázhatóak. Az egyetlen ismertebb szó, amely igazoltan is baszk eredetű, az a ’bal’ jelentésű izquierdo, -da (< baszk ezker), amely ugyanakkor az Ibériai-félsziget összes újlatin nyelvébe bekerült. A szókincset illetően tehát elmondható, hogy ha a cikk elején felvetett állítás igaz lenne, akkor bizony a spanyolban rengeteg baszk szót használnának – ezzel szemben még arról a kevésről is, amelyet annak gondoltak, előbb-utóbb kiderült, hogy valójában nem baszk eredetű. Most pedig térjünk át a hangtanra!

San Millán de la Cogolla – Ebben a kolostorban találták az első jelentősebb „spanyolos” és baszk nyelvemlékeket is tartalmazó 10. századi kódexek egyikét. (Forrás: Turismo en fotos)

Azt szokták mondani, hogy a spanyol és a baszk hangtanilag nagyon hasonlóak. Tény, hogy lehetnek olyan jellemzőik egy területen egymással érintkezésben élő nyelveknek, amelyeket, mintegy nyelvszövetségként, együtt alakítanak ki, kölcsönös egymásra hatással (a szakirodalomban ez az ún. areális hatás), de ugyanígy lehetnek ezek más, ismeretlen vagy nem dokumentált – például az ókelta – nyelvek hatásai is. Viszont ha mélyebben megnézzük, a baszk és a spanyol hangtana egyáltalán nem hasonlítanak annyira – sőt, elég lényeges pontokon különböznek, amiről a baszkban található latin jövevényszavak árulkodnak:

• a magánhangzók közötti zöngétlen zár- és réshangok a spanyolban zöngésültek (az utóbbiak később visszazöngétlenedtek), a baszkban mindvégig zöngétlenek maradtak;
• a magánhangzók közötti n a baszkban eltűnt, a spanyolban megmaradt (pl. lat. HONORE > baszk ohore, sp. honor);
• a magánhangzók közötti l a baszkban r lett, a spanyolban változatlan maradt;
• a zöngétlen zárhangok m, n, l után zöngésültek a baszkban, a spanyolban nem (pl. VOLUNTATE > baszk borondate, sp. voluntad);
• a latin jövevényszavak szókezdő zöngétlen zárhangja a baszkban zöngésült, a spanyolban nem (pl. PACE > baszk bake, sp. paz; CASTĔLLUM > baszk gaztelu, sp. castillo);
• a latin veláris zárhangok elöl képzett magánhangzók előtt a spanyolban palatalizálódtak, majd elöl képzett réshangokká váltak, a baszkban megmaradtak (pl. PACE > sp. paz, baszk bake; LEGE > sp. ley, baszk lege);
• a latin szó eleji mássalhangzó-kapcsolatok a baszkban leegyszerűsödtek – vagy egy magánhangzó betoldásával (pl. CRUCE > gurutze), vagy pedig az egyik mássalhangzó lekopásával (pl. FLORE > lore) –, a spanyolban megmaradtak (cruz, flor);
• a baszkban sosem kezdődhetett szó r hanggal, az így kezdődő (új)latin jövevényszavak elejére egy magánhangzót toldanak be (pl. REGE > baszk errege, sp. rey);
• a latin hangsúlyos rövid Ĕ-ből és Ŏ-ból a spanyolban kettőshangzók lettek, a baszkban nem (pl. CÆLU > sp. cielo, baszk zeru; FRŎNTE > sp. fruente > frente, baszk boronde);
• a latin jövevényszavakban a baszk megőrizte az Ĭ és az Ē, illetve az Ŭ és az Ō közti különbséget úgy, mint i, e, u, o, ezzel szemben a spanyolban az első kettőből e, a második kettőből o lett.

Burgos, Kasztília. Ezen a tájon született a spanyol a 8. század környékén (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Természetesen nem lenne indokolt csak azért elvetni a baszk hatást, mert a spanyol nem viselkedett vele teljesen azonos módon. Amennyiben viszont a spanyol eredete valóban egy baszkok által beszélt (új)latin nyelvjárásban lenne, egyáltalán nem volna indokolatlan azt várni, hogy legalább néhány tulajdonság a fent felsoroltak közül meglegyen a spanyolban is. Erre azonban semmilyen jel nem utal. (Voltak, akik bizonyos nyelvtani sajátosságokat is baszk hatásnak tulajdonítottak, mint például a semlegesnemű határozott névelő megléte vagy pedig az ún. dativus ethicus, ám ezek a felvetések már annyira komolytalanok, hogy nem érdemes foglalkozni velük.)

Az már teljesen más kérdés, hogy a baszk–spanyol kétnyelvűek által beszélt spanyolban természetesen jelen van a baszk nyelv hatása, de az is bizonyos, hogy az avatatlan fül számára a ma beszélt baszk már a spanyol hatás miatt tűnhet hasonlónak a spanyolhoz, nem pedig fordítva; hiszen az is könnyen belátható, hogy a latin, majd az újlatin nyelvek hatása a baszkra sokkal erősebb volt, legalábbis az utóbbi két évezredben, mint a baszké az előbbiekre.

Felhasznált irodalom

• Trask, Robert Lawrence (1996): The History of Basque, pp. 415–427.
• Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed.
• Real Academia Española (2001): Diccionario de la lengua española, 22. kiadás.

Chiquita bonita – Kicsinyítő képzők a spanyolban

Talán még a spanyolul nem tudók számára is ismerősek az olyan szavak, ha máshonnét nem, akkor filmekből vagy slágerekből, mint például a chiquitita ’kis leányka’ vagy muchachito ’fiúcska’, de elég, ha csak az Anita, Juanito (bece)nevekre gondolunk. Az ún. „értékelő” vagy érzelmi képzési módok (sufijación apreciativa) az újlatin nyelvek alaktanának egyik leggazdagabb és legproduktívabb területét alkotják. Közéjük tartoznak a jól ismert kicsinyítő utóképzők (sufijos diminutivos) is, melyek mostani témánk tárgyát képzik.

Az újlatin kicsinyítő képzés gyökerei a latinig nyúlnak vissza. Kevesen tudják például, hogy a ’szép’ jelentésű latin BĔLLUS a BŎNUS ’jó’ kicsinyített alakja: a két szó közti kapcsolat azért nem olyan szembetűnő, mert a szétválás egy még korábbi nyelvállapotban, az archaikus latinban következett be: a BŎNUS eredetileg ugyanis DUENOS volt, s ennek kicsinyítő képzős alakja, a *DUÉNELOS > *DUENLOS > *DUELLOS valójában a BELLUS forrása. Ugyanezen mintára jött létre a spanyol bueno ’jó’ melléknévből a bonito ’szép’ is, a latinból származó – a mai nyelvben néhol már archaikusnak, illetve költőiesnek számító – bello, -lla mellett.

Chiquita bonita...

A spanyolban számos kicsinyítő képző létezik: -ito, -ita; -illo, -illa; -ín/-ino, -ina; -ete, -eta; -uelo, -uela stb. Közülük a beszélt nyelvben az -ito, -ita – melynek nyelvjárási változata (Andalúziában, Aragóniában, valamint néhány közép-amerikai országban) az -ico, -ica – és az -illo, -illa a leggyakoribbak, illetve legproduktívabbak (a továbbiakban kifejezetten ezekről lesz szó). Járulhatnak főnévhez (pl. librito ’kis könyv’, casita ’házikó’), melléknévhez (pl. lentito ’kissé lassú’, rapidito ’elég gyors’), határozószóhoz (pl. ahorita ’máris, most rögtön’, cerquita ’elég közel’), participio-hoz (pl. calladito ’hallgatag’, movidito ’elég élénk’), valamint – főleg a bizalmas nyelvben – gerundio-hoz is (pl. cantandito ’énekelgetve’, bailandito ’táncikálva’, andandillo ’járva-kelve’ stb.). Jelentésük lehet kicsinyítés, becézés, kifejezhetnek kedveskedést, de gúnyt, illetve rosszallást vagy becsmérlést is; a melléknevekhez, határozószókhoz járuló kicsinyítő képzőknek pedig nyomatékosító szerepük is lehet.

A kicsinyítő képzők a szótőhöz járulnak (ezt általában úgy kapjuk meg, hogy az -o(s), -a(s) vagy -e(s) végződést elhagyjuk, ha van – ha pedig nincs, akkor maga a szó a tő). Amennyiben a szó végződése -a(s) vagy -o(s), akkor a képző a végződést megtartja (főneveknél a nyelvtani nemtől függetlenül is): pl. problema → problemita, lejos → lejitos (kivételt képez a mano → manita ’kezecske’, a szabályos manito mellett, illetve ugyanebből az ’óramutató’ jelentésben rögzült manecilla). Más végződések esetén hímnemben az -ito(s), -illo(s), nőnemben az -ita(s), -illa(s), valamint ezek alakváltozatai, a -cito(s) / -cita(s), -cillo(s) / -cilla(s), illetve -ecito(s) / -ecita(s), -ecillo(s) / -ecilla(s) járulnak a tőhöz: pl. amor → amorcito ’szerelmecske’, luz → lucecita ’fényecske’, mujer → mujercita ’nőcske, nőci’, pez → pececito ’halacska’, Mercedes → Mercedita(s) ’Mercike’.

Una casita en el lago

Némileg bonyolítja a képet, hogy ezek a képzők három-három alakváltozatban léteznek az alábbiak szerint – a továbbiakban az (a), (b), (c) megjelölésekkel hivatkozva:

(a) -ito, -ita (-ico, -ica) és -illo, -illa;
(b) -cito, -cita (-cico, -cica) és -cillo, -cilla, valamint
(c) -ecito, -ecita (-ecico, -ecica) és -ecillo, -ecilla.

Hogy mikor melyiket használják, az elsősorban a szó végződésétől és a szótagszámtól, illetve nyelvjárástól is függ. Persze a „szabályok” – mint általában a nyelvi szabályok – itt sem kőbevésettek, csupán elterjedtebb, illetve kevésbé elterjedt alakokról beszélhetünk, és elég nagy a változatosság is. Az alábbi táblázat nagyjából összefoglalja a helyzetet (azok kedvéért is, akik beérik ennyivel), akit viszont mélyebben érdekel a téma és van ideje, mindenképp érdemes végigolvasnia a cikket.

A kicsinyítő képzők alakváltozatainak megoszlása (Forrás: El Mexicano)

Mindenekelőtt, hogy lényegesen leszűkítsük a kört, mintegy ökölszabályként máris megállapíthatjuk, hogy a kettőnél több szótagú szavaknál – az -n és az -r végződésűek kivételével – rendszerint csak az (a) megoldás jöhet szóba (amely a legáltalánosabb), míg az egynél több szótagú -n, -r végződésűekhez a (b) alakok járulnak. Ezek után már csak az egy és két szótagú szavakkal kell foglalkoznunk, amelyek az alakok megválasztásában nagyobb változatosságot mutatnak. Alább nézzük meg néhány pontba összeszedve, hogy milyen szabályok az irányadóak.

• Általánosságban elmondható, hogy az (a) – tehát a legegyszerűbb – alakokat használják azokban a szavakban, amelyek hangsúlytalan -o vagy -a magánhangzóra végződnek: pl. agüita ’vizecske’, casita ’kis ház, házikó’, librito ’kis könyv’, pueblito ’kis falu’, viejito ’kisöreg’. Ugyanakkor Spanyolországban a tőbeli ie vagy ue kettőshangzót tartalmazó szavakban a (c) variáns az elterjedtebb, pl. hierbecita ’füvecske’, jueguecito ’kis játék’, de éppúgy előfordul az amerikai nyelvjárásokban is: nuevecito (→nuevo), viejecito stb. Fontos kivétel azonban a cielo ’ég’, melynek kicsinyítő képzős alakja minden spanyol nyelvjárásban cielito (*cielecito nem létezik). A (c) alakváltozat azonban nem szokott egyéb hangsúlyos szótagi diftongust tartalmazó szavakhoz járulni, így pl. cuadrito (nagyon ritka a cuadrecito) ’képecske, kis négyzet’, Jaimito (ritkábban Jaimecito) ’Jakabka’, ruidito (ritkán ruidecito) ’kis zaj, zajocska’.
• Általában az (a), néhány szónál a (c) alak használatos az -io/-ia végződés esetén. Az (a) alakváltozatnál az alapszó félhangzós [i]-je kiesik: armario → armarito ’kis szekrény’, despacio → despacito ’lassacskán’, Ignacio → Ignacito ’Ignácka’, rubia → rubita ’szökécske, szöszi [lány/nő]’ stb. Viszont a labio ’ajak’ főnévhez csak a (c) járulthat: labiecito.
• Mindig az (a) változattal képzik az -ío/-ía végződésű szavak kicsinyített alakját, az eredetileg hangsúlyos [i] megmarad: día ’nap [időegység]’ → diita, frío ’hideg’ → friito, río ’folyó’ → riito ’folyócska’, tía ’(nagy)néni’ → tiita ’nénike’.
• Az hangsúlytalan -e végződésű két szótagú szavak esetében a (c) alakváltozat az elterjedt: padrecito ’apuka’ (vö. compadrito ’kis koma’), madrecita ’anyuka’ (vö. comadrita ’komaaszonyka’), hombrecito ’emberke’ – az utóbbinak még jelentésmegkülönböztető szerepe is lehet, vö. hombrito (→hombro) ’vállacska’ –, cochecito ’kis kocsi’, suavecito ’lágyan, finoman’.
• A mássalhangzóra végződő egy szótagú szavak – az -s és -z végződésűek kivételével – nyelvjárástól függően vagy a (b) vagy a (c) megoldást választják az -ito/-ita változattal, de csak a (c) fordul elő az -illo/-illa alakkal: bar(e)cito ’kis bár’, flor(e)cita vagy florecilla ’kis virág’, miel(e)cita ’mézecske’, pan(e)cito vagy panecillo ’kis kenyér’, sol(e)cito ’napocska’ stb. Szintén csak a (c) alakot engedik meg az -s és -z végződésűek: grisecito ’szürkécske’, mesecito ’hónapocska’, lucecita ’fényecske’, pececito ’halacska’, vocecita ’hangocska’ – kivétel a cruz ’kereszt’, amely a crucecita mellett előfordul crucita alakban is. Az ebbe a csoportba tartozó keresztnevek ellenben az (a) alakot veszik fel: Blasillo ’Balázska’, Juanito ’Jancsi’, Luisito ’Lali’, Pacita. (A z/c váltakozás csupán helyesírási, a z ugyanis a betű neve, a zeta kivételével csak szótag végén állhat.)
• A (b) alakot kapják általában az -n és -r végződésű több szótagú szavak: examencito ’kis vizsgálat’, jovencito ’fiatalka’, virgencita ’szüzecske’, amorcito ’kis szerelem’, corazoncito ’szívecske’, favorcito ’apró szívesség’ – fontosabb kivétel a rögzült señorito ’fiatalúr, úrfi’.
• A hangsúlyos magánhangzóra végződő szavak – nyelvjárástól függően – általában a (b) megoldást választják, de előfordul az (a), illetve több esetben rendhagyó végződés is: bebé → bebito, café → cafecito ~ cafetito ~ cafeíto, José → Josecito ~ Joseíto ~ Josito ~ Joselito, mamá → mamacita ~ mamaíta ~ mamita, papá → papacito ~ papaíto ~ papito, sofá → sofacito, té → tecito ~ tetecito.
• Az -u és -d végződésű főneveket (pl. espíritu ’lélek’, verdad ’igazság’ stb.) általában nem használják kicsinyítő képzővel, a rögzült eseteket kivéve, mint például a redecilla ’hajháló’.

Az „értékelő” vagy érzelmi árnyalatokat kifejező utóképzőkről (Forrás: UnProfesor)
A kicsinyítő képzők ezenkívül rekurzívak, vagyis egy képzővel ellátott tőhöz további képzők járulhatnak. Ha felidézzük a cikk bevezetőjében említett chiquitita szót, ez már egy rekurzív módon képzett alak, de lehetne éppúgy chiquitilla vagy chiquitica is. Az -ito/-ita esetében ez elméletileg a végtelenségig ismételhető (a bizalmas nyelvben sokszor hallhatunk is olyat, hogy pl. pequeñitititito ’icike-picike’), azonban -ico vagy -illo csak az utolsó elem lehet. További érdekesség, hogy az eredeti szó hangsúlyozásától függetlenül a kicsinyítő képzős alakok kivétel nélkül mindig másodélesek, azaz az utolsó előtti szótagjukon hangsúlyosak.

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Az Ágnes és az Inés közt

Ágnesek? (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

Azt talán mindenki tudja, hogy az Inés [inész] az Ágnes spanyol megfelelője, és biztos sokan azzal is tisztában vannak, hogy a spanyolból ez sok más nyelvbe is bekerült; többek között a magyarba is, ahol (a spanyol ejtés- és írásmódtól eltérően) Inez alakban honosodott meg. Ágnes neve napjához közeledvén, olvasónk, Nóra – aki egyébként nyelvész – a következő izgalmas kérdéssel keresett meg:

Odáig mindenki eljut, hogy az Inés az Agnes változata. Ez utóbbi a G[örög] hagnos ’tiszta, szűz’ > (G Hagnes ’a hagnos tőből kialakult nevek valamelyikének becézése a görögben’) > L[atin] agnes. Majd egy huszárvágással az Inés, Ines, Inez mindenütt a spanyol Inés átvétele. Ez pedig a L Agnes változata. De hogy a kettő közt mi történt...

Mindenekelőtt el kell mondjam, hogy egy másik népszerű – sőt, talán a legnépszerűbb – etimológia szerint az Agnes/Ágnes/Inés a latin AGNUS ’bárány’ szóból származik. Ez azonban hangtanilag nehezen elképzelhető, két okból is. Az egyik az, hogy az újlatin nyelvekben a névszóknak az eredetileg tárgyesetű alakja folytatódik (néhány speciális kivétellel, mint például DĔUS > Dios ’Isten’), az pedig az AGNUS esetében AGNUM, amely a spanyolban *Año alakot eredményezett volna (amely ráadásul egybeesne az ANNUM-ból származó año ’év’ főnévvel, így ’bárány’ jelentésben egy másik szó, a cordero használatos). De tegyük fel, hogy a nevek is a különös esetek közé tartoznak, és az alanyesetű alakból származik (vö. CÁRŎLUS > Carlos): sok különbség nincs, mert így viszont *Años lenne. Inkább a másik ok a sorsdöntő, amely a hangsúlyról szól: a spanyolban ugyanis egy ilyen latin szó sosem válik véghangsúlyossá.

De térjünk vissza az eredeti kérdéshez. Mint a fentiekből kiderül, a latin AGNUS-ból való származtatás kizárható, noha utólag ezzel a latin szóval összefüggésbe is hozták (de ez a része minket most nem érdekel). Marad tehát a görög eredet, és itt jegyezném meg, bár Nóra átírásából ez nem derül ki, hogy az ógörög hagnósz (ἁγνός) bizony véghangsúlyos. Egyes források szerint nem is ennek egyik becézett formájából származik a név, hanem egyenesen a nőnemű alakból, amely hagné (ἁγνή).

A kérdés legérdekesebb része viszont az, hogy hogyan lett az [agnész]-ből Inés a spanyolban, vagyis – olvasónkat idézve – „a kettő közt mi történt”. Bár a magyarázat egyszerű, megértéséhez következzék röviden egy kis történeti hangtan. A latin -GN- csoport – hiszen természetesen a görög szavak is a beszélt latinon keresztül kerültek az újlatin nyelvekbe – a spanyolban (persze a franciában és az olaszban is) rendszerint [ny]-ként folytatódott: LĬGNA > leña ’tűzifa’, PUGNU > puño ’ököl’ stb. Ennek az az oka, hogy a latinban ez nem [gn]-nek hangzott, ahogy ma olvassuk, hanem [ŋn]-nek, amelyben az első mássalhangzó egy veláris n volt, olyan, mint a hang szó n-je. Ha megpróbáljuk ezt a hangzócsoportot kiejteni, észrevehetjük, hogy képzésében nem sok választja el az [ny]-től – egy köztes lépés valószínűleg a [jn] lehetett, amikor a beszélők elkezdték ezt „lazábban” ejteni.

Ugyanakkor a vallási eredetű nevek általában ún. „félkultizmusok” (semicultismos), vagyis a szókincs egy olyan rétegéhez tartoznak, amelynél a művelt/vallási nyelvhasználat befolyása miatt nem változik meg annyira a hangalakjuk, mint más örökölt, hétköznapi szavaknak. Mindennek ismeretében a név fejlődési sora nagy biztonsággal kikövetkeztethető: Agnés > Ainés > Inés. (Bár az Inés névalak majdnem egy századdal előbbről, már 1210-től dokumentált a történeti korpuszban, az Ainés változat is előfordul egy 1303-ból származó cserelevélben.) Elképzelhető az is, hogy az első magánhangzó lekopásához téves összetételi elemzés vezetett (a _ összevonást jelöl): *a_Ainés > a Inés ’Ágnest, Ágnesnek’, esetleg doña_Ainés > doña Inés ’Ágnes asszony’ stb. Sőt, elvben lehetséges az [ai̯] > [e] > [i] gyengülés is.