Milyenek a regionális spanyol akcentusok?

(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Egy középkorból (valószínűleg Franciaország területéről) elterjedt latin mondás szerint balant Itali, gemunt Hispani, ululant Germani, cantant Galli, azaz „az olaszok bégetnek, a spanyolok siránkoznak, a germánok (németek) ordibálnak, a franciák énekelnek”. A különböző nyelvek, nyelvjárások kigúnyolása tehát már nagyon régi dolog. Ezt levetítve Spanyolországra, bár mi nem igazán érzékeljük az ilyen különbségeket, az ott élő spanyol anyanyelvűek – tehát azok, akiknek első anyanyelve a kasztíliai – egyből felismerik néhány apró jelből, mint pl. a jellegzetes hanglejtés vagy egyes hangok sajátos kiejtése, hogy egy-egy beszélő melyik spanyol régióból való. (A térkép a spanyol spanyolországi akcentusait mutatja.)

Aki nagyon jól beszél spanyolul, még az sem biztos, hogy meg tudná mondani egy spanyolországi beszélőről, hogy pl. madridi-e vagy zaragozai, de azt már egyből felismeri mindenki, hogy északi-e vagy déli, mondjuk sevillai. De mi a helyzet azokkal a beszélőkkel, akiknek nem a spanyol az első anyanyelvük? Miről ismerhetjük fel, ha valaki katalán, galiciai vagy baszk anyanyelvű, amikor spanyolul beszél? Összeszedtünk néhány olyan sajátosságot, amelyből ez könnyen megállapítható.

KATALÁNOK – Az ő spanyol akcentusuk ismerhető fel a legkönnyebben még egy nem spanyol anyanyelvű számára is, méghozzá az ún. „kemény” vagy „sötét” (velarizált) l-ről (jele a fonetikában [ɫ]), amelyet szintén megtalálunk a portugálban (éppen ezért a katalán hangzása kissé a portugáléra is emlékeztet, azonkívül, hogy ugyanúgy megvan benne a „sorvadó” magánhangzó, a svá [ə], amelyet az a és az e helyett ejtenek hangsúlytalan helyzetben, továbbá szintén [u]-ként valósul meg a hangsúlytalan o is), vagy leginkább az angol szó(tag) végi l-re jellemző ez az ejtésmód, mint pl. a jól ismert well [weɫ] ’jól’ szóban. A katalán anyanyelvűek ezenkívül hajlamosak zöngésíteni a magánhangzók közötti [sz] hangot akkor is, amikor spanyolul beszélnek, ami a spanyoltól teljesen idegen. Tehát ha valaki pl. a los españoles kifejezést úgy ejti, hogy [ɫozeszpanyoɫesz], abból máris tudhatjuk, hogy az illető katalán anyanyelvű.

GALICIAIAK – Leginkább rájuk igaz a latin mondásból a gemunt Hispani, a galiciaiak ugyanis viszonylag lassan, a hangsúlyos szótagokat elnyújtva, nem túl dinamikus hanglejtéssel beszélnek, ami tényleg olyan benyomást kelt, mintha „panaszkodnának”. Nagyon jellemző ezen kívül – ami szintén megfigyelhető az asztúroknál is – az n szó(tag) végi veláris ejtése (jele [ŋ]), amelyet a nyelv hátsó részével képzünk: ilyet mondunk például a magyar hang, munka szavakban. A con elöljárószó pl. egy galiciai ajkán úgy hangzik: [kõŋ] – ami Madridban inkább [kon].

BASZKOK – Bár elterjedt mítosz, hogy a spanyolok valójában baszkok, akik rosszul tanultak meg latinul (és ez lett a spanyol), a baszk anyanyelvűek spanyol akcentusa szintén nagyon sajátosan elüt a többitől. A baszkok rendkívül gyorsan és feltűnően dinamikus intonációval beszélnek: a hangsúlyos szótagoknál a hanglejtést nagyon felviszik, a hangsúlyos magánhangzókat pedig rendkívül röviden ejtik. Főleg az idősebb baszk anyanyelvű beszélők ezenkívül a spanyol s-t a magyar [s]-hez hasonlóan, a ce/ci/z sziszegőhangját pedig inkább magyar [sz]-nek ejtik (a spanyolos [θ] helyett), ami elég jellegzetes.

Az észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Gilipollas – Gil y pollas?

Mostanában nagyon divatossá vált kifejezés Spanyolországban a gilipollas (ragozhatatlan melléknév és főnév), amelyet filmekben is gyakran hallhatunk – jelentését talán nem kell túlmagyarázni: ’hülye, bolond, seggfej’.

Egy elterjedt városi legenda szerint a szó keletkezése egy 16–17. században élt madridi arisztokratához, Baltasar Gil Imón de la Mota ügyvédhez köthető, akinek volt két csúnya lánya, és gyakran mutatkozott velük Madrid utcáin. Amikor pedig az emberek meglátták őket, azt mondták: „Allá va don Gil y [sus] pollas” – vagyis ’Ott megy Gil úr és csirkéi’. Hogy ebből mi igaz, azt sajnos nem tudjuk.

Az viszont biztos, hogy a kifejezés csak a 20. század második felében tűnik fel először, és Spanyolországon kívül máshol nem is ismert, tehát az eredetéről szóló legendának nem sok köze van az etimológiájához. A szó első tagja, a vele azonos jelentésű gilí ugyanis a spanyol cigányság nyelvéből, a caló-ból* származik: forrása a jil ’friss’ – más cigány nyelvjárásokban šil, shil [sil] ’hideg’ (főnév) – szóból képzett jili ’ártatlan’. A második elem valóban a polla ’nőstény csirke’ szóból ered, azonban itt sem csúnya lányról van szó, hanem ennek a spanyol argóban van egy ’pöcs’ jelentése is. Vagyis a gilipollas szó szerinti fordítása ’hülye pöcs’ lenne.

Felhasznált források

• Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed., 275.
• Etimología de GILIPOLLAS – etimologias.dechile.net
• Real Academia Española (2001): Diccionario de la lengua española, 22. kiadás
• Real Academia Española: Corpus Diacrónico del Español (CORDE)
• Rostás-Farkas György, Karsai Ervin (1991, 2001): Cigány–magyar, magyar–cigány szótár, második kiadás, Kossuth Kiadó, p. 110.

---

*	Itt kell megjegyeznünk, hogy – sok forrás állításával ellentétben – a caló nem a romani nyelv egyik változata, mint a magyarországi romák nyelve, hanem egy spanyol alapú argónyelv cigány eredetű szavakkal. A szó szoros értelmében vett romani nyelv spanyolországi változata kihalt.

Poder, saber vagy conocer?

A spanyolban három olyan ige is van, amely ismeretet, képességet fejez ki: a poder (< beszélt latin PŎTĒRE < klasszikus lat. PŎTĔSSE), a saber (< lat. SAPĒRE) és a conocer (< lat. COGNŌSCERE). De vajon mikor melyiket használjuk? (Az igék első említésekor zárójelben a kijelentő mód jelen idejű és egyszerű befejezett múlt idejű, egyes szám első személyű alakját adjuk meg.)

Kezdjük a legutóbbival, hiszen az a legegyszerűbb: a conocer (conozco, conocí, conocido) jelentése alapvetően ’ismer, megismer’. Vagyis akkor használjuk ezt az igét, amikor magyarul is az ismer ige illik legjobban a szövegkörnyezetbe: ¿Conoces esta película? ’Ismered ezt a filmet?’ No conozco a esa muchacha. ’Nem ismerem azt a lányt.’ Érdekesség viszont, hogy a conocer azon spanyol igék egyike, amely külön tagadóigével (’nem ismer’) is rendelkezik: desconocer. Vagyis azt, hogy ’Nem ismerem azt a filmet’, kétféleképpen is mondhatjuk: No conozco esa película vagy Desconozco esa película. (Bár az utóbbi inkább csak a választékos nyelvre jellemző.)

—¿Tú conoces este maravilloso lugar? —No, no sé dónde es, pero puedo averiguarlo.

A saber (sé, supe, sabido, subj. sepa) igét akkor használjuk, amikor a ’tud’ jelentéstartalma ’(szellemi) ismerettel rendelkezik’ valamiről: pl. ¿Sabes quién fue el director de esta película? ’Tudod, ki volt a rendezője ennek a filmnek?’; No lo sé ’Nem tudom’; Su nombre lo sé, pero no lo conozco ’A nevét (azt) tudom, de nem ismerem őt’. (Azok számára, akik angolul tanultak először, okozhat némi nehézséget, hogy az angolban a conocer és a saber megfelelője is a to know ige: I know his name, but I don’t know him – lásd a lenti táblázatot!) A saber főnévként is használatos ’tudás’ jelentésben, innen származik a sabio, -a ’bölcs, okos’ jelentésű melléknév is. (Elvben létezik a saber igének is tagadóigéje, az ignorar ’nem tud [valamiről]’, amely történetileg a conocer-rel áll kapcsolatban, de a mindennapi nyelvben ezt inkább ’ignorál’, azaz ’nem vesz róla tudomást, semmibe vesz’ jelentésben használják.)

Van azonban ennek az igének egy olyan jelentése is, amelyet talán kevesen tudnak: ’[vminek vmilyen] íze van’ (innen a sabor ’íz’ főnév is). Ilyenkor személytelen és tárgyatlan: Esta sopa sabe deliciosa ’Ez a leves finom ízű’. Amennyiben a bővítménye főnév (amilyen ízű valami), azt az a elöljárószó vezeti be: sabe a sal ’sóízű’. Átvitt értelemben pedig, főleg a választékos nyelvben, még azt is jelentheti, hogy ’tetszik’ (tehát a gustar szinonimájaként használatos): Ya no me sabe el día ’Már nem tetszik nekem [ez] a nap’. S hogy miért ez a furcsa jelentésmegosztás? Nos, ez már így volt a latinban is. Elsősorban azt jelentette az ige, hogy ’íze van’ vagy ’ízlik’. Átvitt értelemben viszont ’érzékel’, ill. ’érzéke van, ért vmihez’ jelentésekben is használták, és végül ezeken keresztül jött létre a mai ’tud’ jelentés.

(Forrás: El Mexicano)

A poder (puedo, pude, podido) ige jelentése olyan értelemben ’tud’, hogy ’bír’, azaz ’képes’ valamire, továbbá ugyanezzel fejezhető ki valaminek a lehetősége is, amelyre a magyarban a -hat/-het toldalék szolgál: pl. No puedo mirar esta película ’Nem nézhetem meg ezt a filmet ~ Nem tudom/bírom megnézni ezt a filmet’. Többnyire segédigeként használják (az angolban a can, illetve to be able to igéknek feleltethető meg), azonban használható önállóan is ’bír, képes rá’ jelentésben: pl. No puedo más ’Nem bírom tovább’, ¡Tú sí puedes! ’Te igenis képes vagy rá!’. A poder főnévi jelentése egyébként ’hatalom, erő’, és ugyaninnen jön a potencia ’teljesítmény’ főnév is.

Végül lássunk két olyan példamondatot, amely a három igét egyesíti! Sabe cómo hacerlo, pero por algún motivo no puede, cuyas razones desconoce. ’Tudja, hogy kell megcsinálni, de valamiért nem bírja, aminek az okait nem ismeri.’ —¿Tú conoces este maravilloso lugar? —No, no sé dónde es, pero puedo averiguarlo. ’Te ismered ezt a csodálatos helyet? – Nem, nem tudom, hol van, de ki tudom deríteni ~ kideríthetem.’ (Természetesen létezik olyan szituáció, amelynél a conocer és a saber is használható, ahogy a magyarban is van, amikor az ismer és a tud ige is megállja a helyét ugyanabban a szövegkörnyezetben: pl. No conozco los detalles de lo sucedido ~ No sé los detalles de lo sucedido ’Nem ismerem a történtek részleteit ~ Nem tudom a történtek részleteit’. Leginkább ilyen esetekben használják tagadáskor a desconocer és az ignorar igéket is.)

Csak az helyes, amit Madridban mondanak?

A spanyol birodalom zászlaja

Mint már olvashattunk róla, az idegennyelv-oktatásban a nyelvek sztenderd változatát tanítják. Ebben így első olvasatra nincs is semmi különös. De mi az a sztenderd? A legegyszerűbben úgy lehetne meghatározni, hogy egy adott nyelvterület művelt beszélőinek, az úgymond „elit közösség” közmédia által is képviselt – részben mesterségesen is alakított – nyelvváltozata, amelyen az írott nyelv is alapszik.

Azonban ezzel van egy kis probléma. Míg ez egészen jól működhet egy viszonylag kis nyelvterületen, mint például a magyar nyelv esetében, egy olyan nagy kiterjedésű területen, mint ahol a spanyolt vagy az angolt beszélik, elképzelhetetlen, hogy csak egyetlen sztenderd nyelvváltozat létezzen. Tételezzük fel például, hogy az egyetlen sztenderd változat a Spanyolország középső és északi részén beszélt nyelvjárásokon alapuló spanyol nyelvváltozat lenne. Elég nehéz volna elhinni, hogy egy mexikói vagy egy dél-amerikai is követné ezt a nyelvváltozatot, amely számára majdhogynem nevetségesen hangzik a sajátos kiejtése miatt. De természetesen ez fordítva is igaz: egy madridi beszélő sem kezdene el önszántából úgy beszélni, mint egy latin-amerikai, csak azért, mert ők vannak többségben. Az ilyen hatalmas, több földrészre kiterjedő területen beszélt nyelvek esetében ezért szükségszerű, hogy ne csak egyetlen sztenderd változat létezzen: a spanyolnál gyakorlatilag megvan majdnem minden országnak, illetve nagyobb nyelvjárási területnek a maga „sztenderdje” (a „sztenderd” itt most nem csak a kiejtésre értendő, hanem minden másra).

Madridi panoráma a San Isidro parkból (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Ami viszont valóban nehéz kérdés, az annak megítélése, hogy mi tartozik egyáltalán egy „sztenderd” nyelvváltozathoz – hiszen ezek a változatok is valamelyik nyelvjáráson alapulnak (tudományos alapon minden nyelvváltozat nyelvjárás, és minden nyelvváltozat egyenrangú). Például a spanyolországi sztenderdhez hozzátartozik az ún. leísmo (a részes esetű le, les névmás használata férfiakra tárgyesetben, a lo, los helyett), de már nem tartozik hozzá a Kasztíliában elterjedt laísmo (a tárgyesetű la, las névmás használata részes esetben nőkre, a le, les helyett), pedig történetileg mindkettő ugyanolyan nyelvjárási újítás és nincs jelen a többi változatban. Vagy pl. a sok vitát kiváltott mi más grande amigo kifejezés, amely egyes vélemények szerint „nem része a sztenderdnek”, pedig nagyon is része – inkább a mindennapi nyelvnek nem (gyakori) része.

S itt kapcsolódik be az idegennyelv-oktatás: sajnos mindmáig elterjedt az az elavult és téves nézet, mely szerint a spanyol nyelv egyetlen sztenderd változata a spanyolországi kasztíliai nyelvváltozat. Ebből az is következik e felfogás szerint, hogy csak azt lehet tanítani. Ám ami még ennél is rosszabb, hogy a nem spanyolországi változatokat ezért hajlamosak „hibás”-nak, „helytelen”-nek megbélyegezni, és esetleg kedvezőtlen elbírálásban részesíteni a nyelvvizsgán. Figyelmen kívül hagyják ezzel azt a tényt, hogy a spanyolországi változatokat csupán az összes anyanyelvi beszélő kevesebb mint 10%-a használja, valamint azt is, hogy bizony e nyelvváltozat különbözik leginkább az összes többitől, vagyis globálisan és szinkrón megközelítésben a „legkevésbé sztenderd” a többi változathoz képest. (E tévedésnek valószínűleg az az alapja, hogy sokan úgy gondolják, amit az anyaországban beszélnek, az az „eredeti”. Csakhogy a nyelvek időben is változnak, és egyáltalán nem biztos, hogy egy „helyben maradt” változat a mai állapotában közelebb áll a korábbi közös nyelvállapothoz, mint egy másik, amelyet ma távolabb beszélnek – ilyen összefüggés nem létezik.)

A nyolc fő nyelvjárási régióhoz három nemzetközi sztenderd tartozik. (Forrás: El Mexicano)

A fent vázolt problémákat lenne hivatott részben áthidalni az ún. español neutral vagy español neutro, azaz a „semleges spanyol”, mondhatni, a „sztenderdek sztenderdje”. Mi lenne ez pontosan? Azt hiszem, az eddigiekből nem nehéz kitalálni: az español estándar-ral, vagyis a sztenderd spanyol változatokkal szemben az español neutral egy olyan nemzetközi spanyol média-nyelvváltozat, amely mentes a regionális elemektől, vagyis azoktól, amelyek csak adott területen (országban, régióban) használatosak. Természetesen ilyen a valóságban nincs, már csak azért sem, mert egy-egy nemzeti nyelvváltozat – mint pl. az imént említett spanyolországi – jobban különbözhet a többitől, mint azok egymástól.

Ezért a nemzetközi piacon – filmiparban, popzenében stb. – a „semleges spanyol”-nak is legalább kettő, de inkább három alapváltozata van: a spanyolországi sztenderd önmagában az egyik, a másik a Río de la Plata vidéki nyelvjárásra (rioplatense) épülő nagyobb sztenderd (Argentína, Paraguay, Uruguay), s végül a többi spanyol nyelvű ország sztenderdje, amely a mexikói sztenderden alapszik – a spanyol dialektológiában az utóbbit tartják egyébként a „legsemlegesebbnek”. Érdekesség, hogy egy időben egyes nemzetközi hírnevű spanyol előadók is ehhez a változathoz igazodtak (ld. pl. seseo), talán mert a spanyolországi [θ]–[s]-megkülönböztető változatot túl sajátosnak tartották.

A „Río de la Plata-i sztenderd” – nem része a [sz] szótag végi gyengülése, de a [zs]-zés igen.
Zárszóként, úgy gondolom, hogy a nyelvoktatásban is valami hasonló módszert kellene alkalmazni, és nem egyetlen, ráadásul a mai viszonylatban kisebbségi nyelvváltozatot a többi fölé emelni, hanem kiegyensúlyozottan kitérni legalább a fenti három nagyobb területi nyelvváltozat sajátosságaira. Ehhez persze elég magas szinten kellene szemléletet váltani, ami sajnos nem biztos, hogy a közeljövőben bekövetkezik, ha az eddigi évtizedek során sem változott semmi ezen a téren.

Általánosságban pedig arról, hogy egyáltalán miért nem jó egyetlen (sztenderd) nyelvváltozatot előnyben részesíteni mint egyedüli követendő normát, részletesen a Nyelv és Tudomány hírportálon olvashatunk Jánk István cikkében (a szerző nyelvi ideológiákról szóló cikksorozatának többi részét is ajánlom).

A segítségért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Honnan jön a muchacho?

„Gyerek-bástyák – Magasság 2426 m” (La Palma, Kanári-szigetek)
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Akik nem tudnak spanyolul, azok is biztosan hallották már ezt a szót, és talán rögtön meg is jegyezték vicces hangzása miatt – mondhatni, szinte már a spanyol nyelv egyik jelképévé vált az idegen ajkúak számára. Valószínűleg a jelentését is sokan tudják: a muchacho, -cha annyi mint ’fiú, srác’, illetve nőnemben ’lány, csaj’, a többes számú muchachos pedig ’gyerekek’-et is jelent. De vajon honnan jön ez a szó, amely egyedül a spanyolban található meg?

Habár a története elég jól visszakövethető, a végén azért van némi bizonytalanság. Ami biztos, az az, hogy régebbi formája a mochacho, -cha, amely pedig nem más, mint a mocho, -cha ’tompa’, illetve ’lenyírt szőrű ~ kopasz (fiatal) állat’ jelentésű melléknévnek az -acho, -cha (< lat. -ÁCĔUM ’-féle, -fajta, -szerű’), ún. nagyító képzővel ellátott változata. Ezek után már csak az a kérdés, hogy honnan jön a mocho. A DRAE szerint az utóbbi bizonytalan eredetű, Coromines azonban úgy véli, hogy a – leginkább a spanyolországi népnyelvben használt (a DRAE szerint szintén bizonytalan eredetű) – mozo, -za ’fiú, ifjú’, illetve ’leány’ szóval hozható összefüggésbe (a becéző, illetve dajkanyelvben a sziszegőhangokat gyakran a ch [cs] váltja fel a spanyolban) és a baszk motz [moc] szóval rokonítja, végső soron pedig mindkettőt hangulatfestő eredetűnek tartja.

S itt következik a csavar, ugyanis L. R. Trask baszknyelv-történész Etymological Dictionary of Basque című baszk etimológiai szótára (amely a szerző halála miatt sajnos a hivatalos kiadásig nem jutott el, így csak egy munkapéldány maradt ránk) szerint a szó a baszkba valamelyik újlatin nyelvből került, és meg is említi a spanyol mocho-val való rokonságát. Végső forrásaként pedig egy nem dokumentált latin *MŬTIUM ’csonka’ alakot jelöl meg – amely az azonos jelentésű klasszikus latin MŬTILUS változata. (Emellett egyes források lehetségesnek tartják a latin MŬSTEUS ’must-’, innen pedig ’ifjú, friss’ melléknévből való származását is, ami kevésbé valószínű, ugyanis régebben – akár a mocho – ’kopasz, lenyírt’ jelentésben volt használatos.)

Tettünk tehát egy kerülőt a baszkon keresztül, de a végső eredmény ugyanaz: a jelek szerint valójában a szó minden eleme a latinból származik. Hasonló formában és jelentésben egyébként több újlatin nyelvben is megtalálható – vö. olasz mozzo, francia mousse [musz], és talán idesorolható a ’hajtincs, copf’ jelentésű román moţ [moc] is (amely a román etimológiai szótárak szerint ismeretlen eredetű).

Felhasznált irodalom

• Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed., 381.
• Trask, Robert Lawrence (2008): Etymological Dictionary of Basque, p. 291.
• Real Academia Española (2001): Diccionario de la lengua española, 22. kiadás.
• Diccionario etimológico – Origen de las palabras
• Wiktionary (angol nyelvű Wikiszótár)

A kiegészítésekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Mi más grande amigo – helytelen?

A nyelvészek gyakran hangoztatják, hogy azt, hogy mi a helyes, az anyanyelvi beszélők döntik el azáltal, hogy használják. Ha valami nem felel meg bizonyos stilisztikai elvárásoknak vagy egyszerűen csak nem tetszik valakinek, az attól még nem lesz helytelen. Még akkor sem feltétlenül, ha csak ritkán fordul elő. A Facebook egyik spanyolos csoportjában a következő nyelvtani tesztkérdést tettem fel:

Melyik a helyes?
A) mi más gran amigo
B) mi amigo más gran
C) mi más grande amigo
D) mi más grande amigo mío

Bár nem sokan tippeltek, a helyes megoldást senki sem találta el. Annál érdekesebb viszont, hogy az egyik hozzászóló szerint „egyik sem helyes”. Valóban ez lenne a helyzet? Nos, természetesen nem, hiszen ha így lenne, fel sem tettem volna a kérdést – mivel a cél nem a nyelvtanulók félrevezetése volt. Hát akkor mi? Ehhez mélyedjünk el egy kicsit a spanyol melléknevek világában!

Mint ismeretes, a spanyolban van néhány olyan melléknév, számnév, névmás és határozószó (a továbbiakban együtt: „melléknévszerű szó”), amelyek rendelkeznek egy rövidebb alakkal is. A melléknevek közül ilyen a bueno, a malo és a grande (speciális esetben még a santo), a számnevek közül az uno, a ciento, a primero és a tercero, ill. ezek összetételei, a névmások közül az alguno, a ninguno és a cualquiera (és tulajdonképpen a birtokos névmások is), a határozószók közül pedig a mucho, a cuánto / cuanto, a tanto, továbbá a recientemente.

A sztenderd nyelvben csak hímnemben és egyes számban „rövidül” a bueno, malo, primero, tercero: un buen amigo ’egy jó barát’, un mal día ’egy rossz nap’, el primer encuentro ’az első találkozás’, el tercer año ’a harmadik év’. Egyes nyelvjárásokban, pl. Mexikóban a primera és a tercera, vagyis a nőnemű alakok is rövidülnek: la primer casa ’az első ház’, la tercer canción ’a harmadik dal’.

El A380 es el más grande avión comercial del mundo. Az A380 a világ legnagyobb utasszállító repülőgépe.

Hímnemű, valamint hangsúlyos [a]-val kezdődő nőnemű főnevek előtt rövidül egyes számban az uno és összetételei, beleértve az alguno és ninguno határozatlan névmásokat: un hombre ’egy férfi’, un alma ’egy lélek’, veintiún hombres ’huszonegy férfi’, treinta y un almas ’harmincegy lélek’, algún día ’valamelyik nap’, algún hada ’valamelyik/valamilyen tündér’, ningún libro ’semelyik/semmilyen könyv’, ningún águila ’semmilyen sas’.

A grande melléknév hím- és nőnemű főnév előtt is rövidül egyes számban: un gran amigo / una gran amiga ’egy nagyszerű barát(nő)’; a cualquiera (többes száma cualesquiera) pedig hím- és nőnemű főnév előtt, egyes és többes számban is: cualquier libro ’akármilyen könyv’, cualquier persona ’bármely személy, akárki’ (ill. cualesquier libros ’bármilyen könyvek’, cualesquier personas ’bármely személyek, akárkik’, de többes számban ritkán használatos).

Különös esetet képez a santo melléknév, valamint a ciento számnév. A santo kizárólag férfinevek előtt rövidül, kivéve a Do- és To- szótaggal kezdődőeket: San Andrés ’Szent András’, San Pedro ’Szent Péter’ stb. (de: Santo Domingo ’Szent Domonkos’, Santo Tomás ’Szent Tamás’). A ciento rövid alakja, a cien használható önállóan is, és mindig rövidül főnevek, valamint a mil és millón (millones) számnevek előtt: cien pesos ’száz peso’, cien mil habitantes ’százezer lakos’, cien millones de personas ’százmillió ember’. A teljes alak használatos azonban a többi összetett számnévben, azaz egyesek és tízesek előtt: ciento uno ’százegy’, ciento cincuenta ’százötven’. A ’valahány százalék’ jelentésű kifejezésekben mindkét alak használható: cien(to) por cien(to) ’száz százalék’.

Melyik mikor/hol rövidül? (Forrás: El Mexicano)

A határozószók közül a recientemente ’nemrég, mostanában’ ige vagy igenév előtt recién alakban használatos (amely valójában a reciente ’friss, nem régi’ melléknévből rövidült): recién (ha) llegado ’nemrég érkezett’. A tanto, a cuánto / cuanto és a mucho melléknév és határozószó előtt rövidülnek: tan bellas ’annyira szépek’, ¡Cuán lejos está! (irod.) ’Mennyire messze van!’, muy grande ’nagyon nagy’, muy bien ’nagyon jól’.

Természetesen a fent felsorolt melléknévszerű szavak nem rövidülnek, pontosabban a teljes alakjuk használatos, amennyiben a jelzett szó után állnak: un libro bueno ’egy jó könyv’, una casa grande ’egy nagy ház’, el capítulo primero ’az első fejezet/rész’, una persona cualquiera ’egy akárki’ stb. Van azonban egy olyan szabály is, amelyre általában nem szoktak túl sok figyelmet fordítani az oktatásban, ez pedig úgy szól, hogy a melléknév nem rövidül, ha fokozva van. De gyakorlatilag itt csak a grande jöhet szóba, mivel nincs más rövidülő melléknév, amelyet analitikusan fokoznának egy ilyen kifejezésben. A helyes megoldás tehát a C) válasz, a mi más grande amigo lett volna.

Persze mint a későbbi hozzászólásokból kiderült, a magát anyanyelvűnek valló hozzászóló azt kifogásolta, hogy ezt a konkrét kifejezést nem szokás használni. Ehhez képest – legalábbis e cikk írásának időpontjában – több ezer találat van rá az interneten, amelyek közt akadnak még irodalmi művek is. Habár ez valóban nem túl sok az anyanyelvi beszélők számához mérten, bőven elég ahhoz, hogy kijelenthessük: a kifejezés nem csupán nyelvtanilag helyes (ami nem is volt kérdés), hanem egyértelmű, hogy vannak, akik használják is, tehát semmilyen értelemben sem lehet helytelennek tekinteni. Végül megjegyezzük, hogy a Spanyol Királyi Akadémia élőnyelvi korpuszában 13 találat van a „mi más grande + főnév”, és 45 a „su más grande + főnév” kifejezésekre, ami egy hiteles korpuszban még csak kevésnek sem mondható. Az pedig, hogy ez kinek nem tetszik, már nem nyelvi kérdés...

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

A spanyol birtokos névmások

Tartalomjegyzék A birtokos névmás a magyarban, az angolban és a spanyolban Birtokos névmás vagy birtokos eset? A birtokos determináns (hangsúlytalan birtokos névmás) A birtokos névmás A harmadik személyű alakok A birtokos vonatkozó névmás Összefoglalás Érdekesség a testrészekkel kapcsolatban

✖

Ebben a cikkben a spanyol birtokos melléknevekkel, illetve névmásokkal, és használatukkal ismerkedhetünk meg. Először a magyar, az angol és a spanyol birtokos szerkezetek rendszerét hasonlítjuk össze nagy vonalakban, ezután megnézzük, hogyan értelmezhető a különbség a „birtokos névmás” és a „birtokos eset” között, majd rátérünk a spanyol alakok és használatuk ismertetésére. A legvégén pedig egy érdekességről is szó lesz.

A birtokos névmás a magyarban, az angolban és a spanyolban

Mindenekelőtt megjegyzendő, hogy a nyelvoktatásban általában „birtokos névmás”-nak neveznek minden olyan szócskát, amely a birtokos személyére utal – azt is, ami szigorúan nézve nem névmás (hanem pl. determináns vagy melléknév). A magyarban kétféleképpen fejezhetjük ki a birtokos szerkezeteket: birtokos személyjellel, opcionálisan a személyes névmás alanyesetének egyidejű használatával (a házam ~ az én házam), valamint önállóan használt birtokos névmással (Ez a ház az enyém). A magyarban a birtokos szerkezetet minden esetben határozott névelő előzi meg (nem mondhatjuk, hogy *(én) házam, sem azt, hogy *Ez a ház enyém). (Akit pedig nyelvészeti mélységekbe menően is érdekelnének a magyar névmások, annak a kiváló Névmásblog olvasgatását ajánlom.)

Az angolban a birtokos névmásnak kétféle alakja van. A magyar birtokos személyjel szerepét az ún. birtokos determináns tölti be, amely lényegében a birtokos névmás rövidült alakja, és mindig megelőzi a birtokot (my house); a másik pedig az önállóan használt birtokos névmás (The house is mine). A magyarral szemben az angol birtokos szerkezettel sosem használnak névelőt (nincs *the my house, sem The house is *the mine). Az angolban csak a birtokos névmás egyes szám harmadik személye egyeztődik, méghozzá a birtokos személy nemével (his/her/its, his/hers). A birtokkal egyik alaknál sincs számbeli egyeztetés (my house / my houses, The house is mine / The houses are mine).

A spanyolban az angolhoz hasonlóan kétféle alakja van a birtokos névmásoknak: egy hangsúlytalan vagy „rövid”, amely a birtokot megelőzi (mi casa ’a(z én) házam’), valamint egy hangsúlyos, amely – eltérően a magyartól és az angoltól – nem csak önállóan állhat (Esta casa es mía ’Ez a ház az enyém’), hanem a birtok után is (la casa mía ’az én házam’). Az elsőt, mivel egyúttal a határozott névelő szerepét is betölti, akárcsak az angolban, birtokos determinánsnak, birtokos névelőnek (determinante posesivo) is nevezik, és mivel ez kizárólag a birtokkal állhat, a spanyol szótárak és nyelvtanok birtokos melléknévnek (adjetivo posesivo) hívják; míg az utóbbit birtokos névmásnak (pronombre posesivo).

Este amor es tuyo – Ez a szerelem a tied
Az egyik alapvető különbség tehát a spanyol, illetve a magyar és az angol rendszer között az, hogy a spanyolban a hangsúlyos birtokos névmás nemcsak önállóan, hanem a birtok után is állhat birtokos melléknévként – ebből a szempontból a spanyolban nagyobb a szabadság. További fontos különbség, hogy míg a magyarban minden esetben kötelező a névelőhasználat a birtokos szerkezet előtt és az angolban ezzel szemben egyik alakkal sem használnak névelőt, a spanyolban az önállóan használt birtokos névmás állhat határozott névelővel és nélküle is: Esta casa es (la) mía ’Ez a ház az enyém’. Ebben a mondatban pl. a különbség a kiemelésben mutatkozik: Esta casa es mía ’Ez a ház az enyém [nem a tied]’ vs. Esta casa es la mía ’Ez a ház az enyém [nem az]’. Az angollal ellentétben a spanyol birtokos névelő és névmás számban és nemben a birtokkal egyeztetődik: tus libros ~ (los) libros tuyos ’a te könyveid’, ¿Esos libros son tuyos? ’Azok a könyvek a tieid?’.

A nagyításhoz kattints vagy koppints az ábrára! (Forrás: El Mexicano)

Birtokos névmás vagy birtokos eset?

Előfordul, főleg angol nyelvű irodalomban, hogy a spanyol birtokos névmást a személyes névmás „birtokos esete”-ként említik. Noha a két kategória nem minden nyelvben különbözik, a spanyolban – az akadémiai nyelvtan szerint legalábbis – nincs a személyes névmásnak birtokos esete. De egyáltalán miről tudjuk eldönteni, hogy birtokos névmással, vagy esettel van-e dolgunk egy nyelvben? Mint írtam, ez nem mindig lehetséges, de azon nyelvekben, ahol mindkettő létezik (pl. a latin: MEI ’irántam’ és MEUS ’enyém’), ott ezek alaktanilag is elkülönülnek, és más-más szerepeket tölthetnek be (pl. a birtokos esetet nem csak birtokos szerkezetben használhatják).

Hogy legyen mihez hasonlítani, a spanyolban leginkább pl. a de mí, de ti stb. alakokat lehetne a személyes névmás „birtokos esetének” tekinteni, amelyek bizonyos elöljárós kifejezésekben fordulnak elő (pl. detrás de mí ’mögöttem’, cerca de ti ’közeledben’ – vö. detrás mío, alrededor suyo).

A birtokos determináns

A spanyol birtokos determinánsok vagy birtokos névelők (amelyek eredetüket tekintve a birtokos névmások rövidült alakjai) hangsúlytalanok és megelőzik a birtokot, illetve a többes szám első és – a csak Spanyolországban használt – második személye kivételével azzal csak számban egyeztetődnek. Nevezik őket hangsúlytalan birtokos névmásoknak és birtokos mellékneveknek is.

(Forrás: El Mexicano)

Ahogy a mellékneveknél megszokhattuk, a birtokos névelő nemben egyeztetett (többes szám első és második személyű) alakja személyeket jelölő többes számú birtoknál kizárólag nőkből álló társaság esetén egyeztetődik nőnemben a birtokkal, minden más esetben a hímnemű alak használatos. Tehát a többes számú birtoknál a hímnem valójában a jelöletlen nem (a táblázatokban lilával szerepel). Így pl. a nuestros amigos jelentheti azt, hogy a barátaink csak férfiak, és azt is, hogy férfiak és nők vegyesen. Néhány további példa a használatukra: mi libro ’az én könyvem’, tus estudios ’a te tanulmányaid’, su vestido ’az ő ruhája/ruhájuk’, nuestra familia ’a mi családunk’, nuestro coche ’a mi kocsink’, vuestros hermanos ’a ti testvéreitek’, sus amigas ’az ő barátnői(k)’.

A birtokos névmás

A birtokos névmások hangsúlyosak, és állhatnak a birtok után melléknévként, valamint önállóan (valójában csak az utóbbi esetben beszélhetünk igazi névmásokról). A birtokkal minden személyben egyeztetődnek nemben és számban, így egyes és többes számban is két-két alakkal rendelkeznek: egyes számban egy hím-/semlegesneművel (h./s.) és egy nőneművel (n.), többes számban pedig egy hímneművel (h.) – amely egyúttal a vegyes társaságra használt jelöletlen is – és egy nőneművel (n.).

(Forrás: El Mexicano)

A személyekre utaló többes számú birtok esetén történő nembeli egyeztetésre vonatkozóan lásd az előző részben leírtakat. A semlegesnemű egyeztetés szempontjából a birtokos névmás főnevesített melléknévként viselkedik (lo mío ’az enyém’, lo nuestro ’a mienk’ stb.). Az alábbiakban néhány példamondat olvasható a használatukra (hímnem, nőnem, semlegesnem):

• ¿Ese libro es tuyo? ’Az a könyv a tied?’
• No, no es mío. Los míos son estos. ’Nem, nem az enyém. Az enyémek ezek.’
• Esta casa es la nuestra y aquella es la suya. ’Ez a ház a mienk és az ott az övé(ké).’
• —¿Te gusta correr? —No, la verdad es que no es lo mío. ’Szeretsz futni? – Nem, az az igazság, hogy nem az én műfajom.’ [szó szerint ’nem az enyém’, semlegesnemben]
• Algún día todo esto será tuyo. ’Egy napon mindez a tied lesz.’

A birtokos névmások a megfelelő latin alakok (tárgyesetének) folytatói: mío < *mieo < MĔUM, tuyo < TUUM, suyo < SUUM (az utóbbi kettőben a [j] a cuyo < CUIUM birtokos vonatkozó névmás – lásd lejjebb – analógiás hatására toldódott be), nuestro < NŎSTRUM, vuestro < VŎSTRUM.

A harmadik személyű alakok

Mint a táblázatokban is látható, a birtokos névelő és névmás harmadik személyben nem tesz különbséget a birtokos számában, tehát a su, sus és suyo, suya, suyos, suyas vonatkozhat egyes számú („ő”) és többes számú („ők”) birtokosra is. Hogy mikor melyikkel van dolgunk, az természetesen a szövegkörnyezetből következik. Az alábbi táblázat a harmadik személyű alakok jelentéseit mutatja be.

(Forrás: El Mexicano)

A birtokos vonatkozó névmás

A választékos és az írott nyelvben használt cuyo, cuya, cuyos, cuyas ún. birtokos vonatkozó névmás (pronombre relativo posesivo), amely a magyar ’aki(k)nek / amely(ek)nek / aminek a(z) ...’ jelentéseknek felel meg. Hasonló az angol whose névmáshoz, azzal a különbséggel, hogy míg az angolban ez általában csak személyre vonatkozhat, a spanyolban személyre és dologra egyaránt.

A birtokos vonatkozó névmás a mai nyelvben kizárólag a birtokost jelölő főnévi előzménnyel állhat, és mindig a birtokot jelölő főnév követi, amellyel – a birtokos névmáshoz hasonlóan – egyeztetődik nemben és számban. Íme néhány példa a használatára:

• En un lugar de la Mancha, de cuyo nombre no quiero acordarme. ’Egy helyen La Manchában, amelynek nevére nem akarok emlékezni.’
• Se trata de una obra cuyas fuentes son harto conocidas. ’Egy olyan műről van szó, amelynek forrásai eléggé ismertek.’
• ¿Tienes la canción cuya letra me mandaste ayer? ’Megvan neked az a dal, amelynek a szövegét elküldted nekem tegnap?
• Estas cosas suceden cuando eres una chica cuyos amigos, en su mayoría, son chicos. ’Ezek a dolgok akkor történnek, ha olyan lány vagy, akinek a barátai többségében fiúk.’

A birtokos vonatkozó névmás a latin CUIUS, -A, -UM folytatója, és az újlatin nyelvek közül egyedül a spanyol és a portugál őrizte meg. További érdekesség, hogy a klasszikus latinban egyes számban elvesztette a birtokkal való nembeli egyeztetést – mindhárom nemben az eredetileg hímnemű CUIUS alakot használták. Elképzelhető, hogy a spanyol egyeztetés egy régebbi latin nyelvállapot túlélője, amely már nem került be a klasszikus latin irodalmi nyelvbe.

Összefoglalás

A spanyolban a birtokos névmásoknak kétféle alakja van: egy birtokot megelőző, a határozott névelő szerepét is betöltő hangsúlytalan alak (más néven birtokos névelő vagy melléknév), és egy hangsúlyos alak, amely a birtok után (melléknévként), vagy önállóan állhat a mondatban. (A kétféle alak egybeesik többes szám első és második személyű birtokos esetén.) A birtokos névmás nemben és számban a birtokkal egyeztetődik, nem a birtokos személyével. A birtokot megelőző alak – a birtokos névelő – többes szám első és második személyű birtokos kivételével csak számban egyeztetődik a birtokkal. Az önállóan álló birtokos névmás előtti névelőhasználat kijelölő értelmű. A választékos és az írott nyelvben létezik birtokos vonatkozó névmás is ’aki(k)nek / amely(ek)nek / aminek a(z) ...’ jelentéssel, amely nemben és számban szintén a birtokkal egyeztetődik.

(Forrás: El Mexicano)

Érdekesség

Végezetül érdemes megemlíteni azokat a spanyol kifejezéseket, amelyekben az ige valamely testrészünkkel kapcsolatban állapít meg valamit – olyan jellegű mondatokra kell gondolni, mint pl. a Fáj a fejem. A magyarral ellentétben ugyanis a spanyolban ilyenkor nem a birtokos névelőt szokás használni, hanem az ilyesmit inkább a részes esettel fejezik ki: Me duele la cabeza, vagyis szó szerint ’Nekem fáj a fej’. (Bár helyes nyelvtanilag a Me duele mi cabeza is, azonban ez már redundáns; nincs viszont *Duele mi cabeza, ami azt jelenti, hogy a részes eset használata itt kötelező. Az, hogy melyik kifejezésben engedett meg kizárólagosan a birtokos névelővel történő használat, valószínűleg magától az igétől is függ – a doler esetében ez éppen nem lehetséges.)

Az észrevételekért hálás köszönet Dr. Rákosi György nyelvésznek, a Névmásblog szerkesztőjének.

Pompeiiből Quitón át Madridba: akik kijavítják a várost!

Egyik kedves olvasónk a spanyol El País Verne rovatának érdekes írását osztotta meg Facebookon küldött üzenetében. Mint azt tudjuk, a spanyol anyanyelvűek nem állnak túl jó helyesírók hírében, s fokozottan igaz ez Latin-Amerikára. Azonban úgy tűnik, mégis akadnak olyanok, akiket ez a helyzet nem hagy teljesen nyugodni!

Nos, új őrület vette kezdetét, elsőként Ecuador fővárosában, Quitóban: az Acción Ortográfica, vagyis a „Helyesírási Akciócsoport”! A nevét felfedni nem kívánó három fiatalember (tudniillik az ecuadori törvények is tiltják a falfirkálást) ugyanis megelégelte, hogy a városban látható szerelmi graffitik hemzsegnek a helyesírási hibáktól. „Láttuk a hibákat, fényképeztük őket és nevettünk rajtuk. Aztán egy nap elhatároztuk, hogy akcióba lépünk; úgy voltunk vele, »mi a fenét akarhatott mondani ez a bolond a barátnőjének? Nézd, teszünk neked egy szívességet!«” – nyilatkozta a kezdeményezés egyik védelmezője az ötlet születéséről.

„Minek és miért, szerelmem? Miattad, miattam, sajnálom.” (Forrás: Acción Ortográfica Quito)

A falfeliratokat a srácok piros festékkel kijavítják, majd aláírásként otthagyják a brigád névjegyét is, mint a képeken látható. És persze a Spanyol Királyi Akadémia önkéntes helytartói nem nagyolják el a dolgot, hanem még a legapróbb hibákra is lecsapnak – elég, ha csak egy vessző hiányzik vagy éppen felesleges, de külön figyelmet fordítanak a kisbetűk–nagybetűk használatára is.

Mondhatnánk, végre vannak, akik komolyan veszik a helyesírást – nem is lenne olyan rossz, ha a hasonló kezdeményezések máshol is elterjednének a spanyol nyelvterületen –, de azért arra is ügyelniük kellene, hogy ne lőjenek túl a célon. Az alábbi kép például azért vicces, mert nagyon úgy tűnik, hogy a javítóbrigád is tévedett valamiben: a helyesen leírt esencia ’lényeg’ szót „kijavították” *escencia alakra. (Talán az adolescencia hatására? – Ezt egyébként hiperkorrekciónak nevezik.) Szintén kérdéses, hogy mi volt a bajuk a kijelentő mód jelen idejének használatával a kötőmód folyamatos múltja helyett – egyrészt ez nem helyesírási hiba, másrészt egyáltalán nem is tekinthető hibának, hiszen a mondat így is értelmes. Itt tehát legfeljebb stilisztikai kukacoskodásról lehetett szó.

Az ötletgazda ecuadori fiatalok közül egyébként az egyik környezetvédőként, a másik kettő pedig grafikusként keresi a kenyerét. A közösségi médiának köszönhetően kezdeményezésük híre a spanyol fővárosba, Madridba is eljutott, ahol szintén három úriember állt össze a helyesírás védelmében. Ők viszont szakmailag sem állnak távol a nyelvtől: egyikük fordítást és tolmácsolást, egy másik pedig spanyol nyelvészetet hallgatott.

„Ha a csókjaidban találom (találnám?) meg az élet értelmét, az lenne a legnagyobb bűn, amit elkövetnék, hogy nem csókollak meg” (Forrás: Acción Ortográfica Quito)

A spanyol helyesírási brigád „szóvivője” szerint a helyesírás helyzetét jól szemlélteti, ami Madrid központjában, az ún. Barrio de las Letras, vagyis az „Irodalmi Negyed” elnevezésű városrészen történt. A városvezetés ugyanis klasszikus kori spanyol idézetekkel kívánta díszíteni a talajt – helyesírási hibákkal együtt. Természetesen rögtön akcióba léptek...

Az Acción Ortográfica de Madrid nyitva áll az egész világ előtt, s elmondásuk szerint azt szeretnék csinálni, amit Pablo Zulaica tett Mexikóban. A 33 éves Zulaica 8 éve dolgozik Mexikóvárosban, ahol észrevette, hogy számos, mind köz-, mind magánintézmény helyesírási hibákat vét a reklámjaiban, s eldöntötte, hogy közbelép. E célra létrehozta az Acentos Perdidos (’Elveszett ékezetek’ – a szerk.) nevű kampányát: „Azóta mindig hordok egy markert magamnál” – hangsúlyozza levelében. Úgy Pablo, ahogy a két másik brigád is osztoznak az íráskultúra jelenleg zajló hanyatlásában, amely talán a napjainkat jellemző rohanó világnak és az olvasottság hiányának eredménye.

Blabla és hablaty – lehet-e közük a spanyolhoz?

Mit hablatyol? (Képforrás: Wikimedia Commons, CC)

Egy népszerű vélekedés szerint a ’halandzsa, mellébeszélés’ jelentésben használatos blabla vagy blablabla, illetve hablaty, hablatyol szavak a spanyolból származnak. Mindezt arra alapozzák, hogy a ’beszéd’ jelentésű spanyol habla [áβla] főnév, illetve hablar [aβlár] ’beszél’ ige nagyon hasonlóan hangzanak, és a jelentésük sem áll távol az előbbiekétől – gúnyból vagy tréfából szokták is mondani, hogy a spanyol egy „hadarós blablanyelv” (ami azért vicces, mert egy idegen nyelv nyilván mindazok számára csak egy „blabla”, akik nem értik). De mi lehet az igazság?

A fenti népszerű etimológia a maga körítéseivel együtt valóban nagyon jól hangzik és logikusnak is tűnne, ám sajnos semmilyen megbízható adat nem támasztja alá. Így mindössze egy dolgot tehetünk: megnézzük, mit lehet tudni ezekről a szavakról. A magyar források egyetértenek abban, hogy a blabla szó francia eredetű. A Zaicz Gábor-féle Etimológiai szótár megemlíti azt a lehetőséget is, mely szerint „A francia argóban feltehetőleg a spanyol hablar ’beszél’ alapján keletkezett játékos ikresítéssel”, azonban ezt más, hitelt érdemlő forrás nem erősíti meg (az említett szótárat pedig a komolyabb nyelvészek nem tartják megbízhatónak). Sem a Trésor de la langue française-ben, sem a francia Wikiszótárban, sem pedig a DRAE vonatkozó szócikkében nem szerepel erre való utalás (bár a legutóbbi nem tartalmaz etimológiai magyarázatot): mindhárom helyen csupán hangutánzószóként van megjelölve. Márpedig ha valakinek, akkor a szótárt szerkesztő spanyol akadémikusoknak csak tudniuk kellett volna róla, ha bármi köze lenne az hablar, habla szavakhoz. Persze ilyen alapon az is felmerülhetne, hogy a spanyol hablar is hangutánzó eredetű. Ez viszont teljesen kizárható, hiszen jól tudott és dokumentált tény, hogy az hablar egy korábbi fablar igéből származik, amelynek forrása a hétköznapi latin FABŬLĀRE ’beszélget’ (s ugyaninnen a portugál-galiciai falar is), míg a főnévi forma, az habla (korábban fabla, vö. portugál-galiciai fala) pedig a latin FÁBŬLA ’beszélgetés’ folytatója.

A hablaty, hablatyol szócsaládról pedig – sajnos – még ennyi adat sem áll rendelkezésünkre. Ezzel kapcsolatban inkább érdekesség az a felvetés, mely szerint esetleg a törökök ellen Magyarországon harcoló spanyol katonák terjesztették el a 16–17. században. Ez természetesen képtelenség, több okból is. Egyrészt, első előfordulása a magyar történeti korpuszban 1989-ből való, ami eleve kizárja ezt a lehetőséget. Másrészt, ha valóban a spanyol hablar-ból származna, meg kellene magyarázni, hogy kerül bele a [ty]. Harmadrészt, ha a törökök ellen itt harcoló spanyolok nyelve ekkora hatással lett volna a magyarra, akkor minden bizonnyal nem ez lenne az egyetlen szó, amelyről tudnánk, hogy közvetlenül a spanyolból került a nyelvünkbe – márpedig ilyen szavakról a magyarban nem tudni. S nem utolsó sorban, a szó teljesen más stílusréteghez is tartozik. Persze sok minden elképzelhető lehetne, ahogy annak ellenkezője is, nyelvi adatok hiányában ugyanis egyiket sem lehet megerősíteni.

„Nem bírom hallgatni ezt az emberi blablát, inkább körülnézek...” (Képforrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Szintén nem tudni, hogy egyáltalán van-e összefüggés a blabla és a hablaty(ol) között. Lehet, hogy van (az utóbbi például a blabla és a habog keresztezéséből jöhetett létre, a [ty]~[gy] pedig sok hangutánzó szóban megtalálható, vö. karattyol, lefetyel, gagyog stb.), de ugyanígy lehet, hogy nincs. A legegyszerűbb és legbiztonságosabb tehát azt feltételezni, hogy mindkét szó egyszerűen hangutánzó-hangulatfestő eredetű, és teljesen független a spanyol habla szócsaládjától.

Felhasznált irodalom

• Bakos Ferenc (1994, 2002, 2013): Idegen szavak és kifejezések szótára, Akadémiai Kiadó, Budapest, p. 82.
• Zaicz Gábor (2006): Etimológiai szótár. Magyar szavak és toldalékok eredete, Tinta Könyvkiadó, Budapest, p. 72.
• Real Academia Española (2014): Diccionario de la lengua española, 23. kiadás.
• Trésor de la langue fraçaise informatisé
• Wiktionnaire

A további adatokért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

De lo corto en breve – röviden a rövidről!

Una camiseta corta (¿o breve?) femenina

A rokon értelmű szavak, vagyis a szinonimák nem feltétlenül helyettesíthetik egymást minden létező szövegkörnyezetben – éppen ezért a „teljes” szinonimák meglehetősen ritkák a nyelvekben. A Facebook egyik spanyolos csoportjában felvetődött a kérdés, hogy mi a különbség a corto és a breve melléknevek közt – hiszen mindkettő jelentése ’rövid’.

Máris érkezett egy válasz, mely szerint

A corto fizikálisan rövid: una cinta corta (’egy rövid szalag’ – a szerk.), a breve pedig időben: el director dio una charla breve (’az igazgató rövid megbeszélést tartott’ – a szerk.)

Ebben van igazság, ám csak félig. A válaszíró jól gondolta, hogy a corto jelentése fizikálisan ’rövid’, azonban ez pontosabban úgy fogalmazható meg, hogy ami fizikálisan ’rövid’, azt kizárólag a corto, -ta fejezi ki – a breve nem igazán használatos ilyen jelentésben. Ugyanakkor időbeli, valamint átvitt értelemben is használható általában mindkét melléknév (persze mindig az adott kifejezéstől függ, hogy abban melyik az elterjedtebb), tehát mondhatjuk azt is, hogy el director dio una charla corta, de azt már nem, hogy *una cinta breve. Hasonlóképpen, egy történet lehet una historia breve ~ corta, az élet lehet la vida breve ~ corta, egy szöveg lehet un texto breve ~ corto, a beszédhangok is lehetnek vocales/consonantes breves ~ cortas, de egy ruháról szólva már elég furcsán hangzik a vestido breve (bár van rá nem is kevés találat): az inkább csak vestido corto.

Természetesen mindkét melléknév a latinból származik, de míg a corto, -ta (< lat. CŬRTU, -TA – innen jön a magyar kurta is) folytonossággal öröklődött a beszélt nyelven keresztül, a breve (< lat. BRĔVE) már művelt úton átvett jövevényszó – ami onnan is látszik, hogy a latin rövid (nyílt) [e] helyén egyébként kettőshangzónak kellene lennie a népi szavakban: *brieve. A klasszikus latinban az volt a két melléknév közötti különbség, hogy míg a brĕvis a ’természeténél fogva rövid’-et jelentett, addig a cŭrtus ’megrövidített’-et. Ilyenkor persze felmerülhet a kérdés, hogy például egy rövidnadrág a „természeténél fogva” rövid-e, vagy pedig azért, mert „rövidre szabták”...

Felhasznált irodalom

• Dr. Finály Henrik (1884): A latin nyelv szótára, Franklin Társulat, Budapest.
• Coromines, Joan (1961, 1967, 1973): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, Gredos, Madrid, 2008 (2012).
• Real Academia Española (2001): Diccionario de la lengua española (DRAE), 22. kiadás.