Hogy mondják helyesen: [kamíno] vagy [kamínyo]?

A Santiago de Compostela-i katedrális
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL)

Bizonyára mindenki hallott már a híres Camino de Santiago – magyarul „Szent Jakab útja” – elnevezésű európai zarándokút-hálózatról, melynek végső szakasza Spanyolországban van, célpontja pedig a Santiago de Compostela-i katedrális Galiciában. Felmerülhet azonban a kérdés, hogy vajon melyik a helyes közkeletű elnevezése, illetve kiejtése, a [kamíno] vagy a [kamínyo] (az ékezet itt hangsúlyt jelöl!), hiszen hol így, hol úgy hallhatjuk magyar környezetben.

A válasz viszonylag egyszerű, de azért itt is van egy kis kavarodás, amire nem árt odafigyelni. Tudniillik mindkét szó és kiejtés létezik, a camino [kamíno] és a camiño [kamínyo] is. Az információ azonban ezzel még nem teljes: a camino [kamíno] ugyanis spanyolul van, a camiño viszont a helyi nyelven, galiciaiul (portugál helyesírással pedig caminho, kiejtve kb. [kömínyu]). Természetesen mindkét elnevezés használható, arra viszont ügyelni kell, hogy amennyiben a gallego elnevezés mellett döntünk, akkor névelővel az O Camiño forma a helyes, spanyolul pedig az El Camino. De olyan nincs semmilyen nyelven, hogy *[el kamínyo].

(Forrás: El Mexicano)

A szó forrása egyébként az ókelta eredetű népi latin CAMMĪNU (vö. keltibér camanon). Érdekesség, hogy míg a magánhangzók közötti egyszerű [n] a galiciaiban és a portugálban általában kiesik (pl. lat. LŪNA ’hold’ > lúa/lua, vö. sp. luna), vagy – ritkábban – palatalizálódik, mint jelen esetben, addig a hosszú [nn]-ből egyszerű [n] lesz (pl. ANNU ’év’ > ano); a spanyolban viszont éppen fordítva történik a népi szavakban: az egyszerű [n] – a galiciai-portugáltól eltérően – változatlanul marad, és a hosszú [nn] palatalizálódik (aminek fontos szerepe is lehet, pl. lat. ANU > ano ’végbélnyílás’ és ANNU > año ’év’). (Ugyanezek a változások, illetve eltérések érvényesülnek a népi latin eredetű szavakban az [l] és [ll] hangokra is a galiciai-portugál és a spanyol tekintetében, lásd a bal oldali ábrát!)

Befejezésül, az alábbi, „Compostela tornyai” című dalocska a zarándokútról szól – galiciai nyelven. A szöveg és a fordítás a videó alatt olvasható. Az egeret a verssorok fölé helyezve lebegőcímkében megjelenik a spanyol változat is (illetve magyar fordítása, ahol a spanyol változat eltér a galiciaitól – a dal eredetileg spanyol nyelven íródott).

Lucía Pérez: Torres de Compostela
Hai un camiño no ceo Hai un camiño de estrelas E hai ó final un destino Que ó lonxe te espera Levántate, peregrino Que o horizonte clarexa E homes, mulleres e nenos Xa seguen a lúa estela Que o corazón faga chamas Se a túa esperanza fraquea E que a túa fe che dea alas Para que andar non te venza E que se Deus o permite Véxa-lo ceo na terra Cando os teus ollos divisen As torres de Compostela	Van egy út az égen A csillagok útja S a végén ott a végzet Mely vár a messzeségben Kelj fel, zarándok Hisz világosodik a látóhatár S férfiak, nők és gyerekek Már követik a hold nyomát A szíved lángokat szórjon Ha meggyengül a reményed S hited szárnyakat adjon Hogy a menet ne győzzön le S ha Isten is úgy akarja Lásd meg a földről az eget Amikor a szemed megpillantja Compostela tornyait

„Hozé”, „migvel”, „gutyerez”, „portorikó” és társai

Aki nem Gutyerez... (forrás)

Köztudott, hogy Magyarországon sokan – köztük médiadolgozók is – hadilábon állnak az idegen nyelvű nevek kiejtésével. Bár az angol talán megy valamennyire, a világ legfelkapottabb nyelve és a vele kapcsolatos kultusz lévén, de vajon mi lehet az akadálya annak, hogy rendesen ejtsük ki a spanyol neveket is? Természetesen nem akarok IdegenNyelvŐr nyomdokaiba lépni, de ennek mindenképpen érdemes egy témát szentelni.

Először is arra kell választ adni, hogy egyáltalán mi az, ami elvárható (lenne). Természetesen nem várható el, és valószínűleg nem is várná el senki, hogy az összes bemondó, riporter, szinkronszínész minden idegen nevet úgy ejtsen ki, mint az adott idegen nyelv anyanyelvi beszélői, főleg, ha abban a nyelvben olyan hangok is vannak, melyek a magyarban ismeretlenek. Így pl. senkinek nem kell „selypítenie”, ahogy a spanyolban, vagy „raccsolnia”, mint a franciában, vagy „elharapnia” az r-t, mint az amerikai angolban.

A probléma ott kezdődik, amikor pusztán megszokásból – vagy ki tudja, miért – olyan idegen neveket sem ejtenek jól, amelyeknél ennek semmi akadálya nem lenne, hiszen egyetlen olyan hang nincs bennük, amely a magyarban ne létezne. Csupán kicsit tájékozódnia kellene az illető médiadolgozónak, ami manapság sajnos – valljuk be – nem divat (főleg, ha nem az angol nyelvről van szó). Így születnek a hozék, migvelek és gutyerezek, nem is beszélve portorikóról, amikor éppen ilyen természetességgel ki lehetne őket mondani rendesen is. De nézzük is meg, mik a leggyakoribb hibák, ami a spanyol nevek ejtését illeti! (A linkelt szavak kiejtése meg is hallgatható anyanyelvi beszélőktől.)

1. A spanyolban nincs [z] hang

Mi több, a z betű (zeta) a spanyol nyelv történetében soha nem a [z] hangot jelölte, létezésének a modern spanyolban írástörténeti okai vannak. Spanyolország európai részén (tehát az Ibériai-félszigeten) az angol thing szó th-jához hasonló hangot jelöl (ahogy a ce, ci csoportok c-je is), a Kanári-szigeteken és Latin-Amerikában viszont semmi különbség nincs a z-vel, a ce, ci csoportokban lévő c-vel, valamint az s betűvel jelölt hang ejtése között: mindhárom esetben egyszerűen [sz]-t ejtünk, még magánhangzók között is! (Bár az s valóban zöngésülhet hasonulás eredményeként zöngés mássalhangzó előtt, pl. a mismo [mízmo] ~ [míszmo] ’ugyanaz’ szóban, de ez sem kötelező érvényű.) A José tehát [choszé], a Luis [luísz], a Zapatero pedig [szapatéro].

2. A gue, gui és que, qui ejtése [ge], [gi] és [ke], [ki]

Szintén íráshagyományról van szó: a gue, gui csoportokban az u betű néma, csak azt a célt szolgálja, hogy a g betűt [g] hangértékkel ejtsék (a ge, gi a spanyolban [che], [chi]-nek hangzik). Ahol az u-t mégis ejteni kell, ott trémával jelölik (pl. cigüeña [szigwennya] ’gólya’), azonban ilyen nem fordul elő nevekben. A Miguel tehát nem [miguel], főleg nem [migvel], hanem csak simán [migel]. Ugyanígy néma az u a que, qui csoportokban is, melyek [ke], [ki]-nek hangzanak (a latinban még igen rövid és gyenge [u]-t is ejtettek, ami később eltűnt): tehát a conquistador is valójában [konkisztádor] lenne, nem [konkvisztádor], csak a szó magyarosításakor ezt nem vették figyelembe.

3. A h mindig néma

A latin eredetű h minden újlatin nyelvben, így a spanyolban is néma, hiszen valószínűleg már a klasszikus latinban sem hangzott (a j/g betűkkel jelölt h-szerű hang kései fejlemény és teljesen más latin hangzócsoportokból származik). Így pl. az Horacio nem *[horáció], hanem [orászio].

4. Az ll nem [l]

Szintén nehézséget okoz a dupla l-lel jelölt hang ejtése. Bár ez történetileg a latin hosszú -LL-ből, ill. a szó eleji CL- és PL- csoportokból származik, ejtése nem [ll] és nem is [l]. Eredetileg egy hosszabban ejtett lágyított l hangot jelölt (mint a régi magyar ly), amely a legtöbb nyelvjárásban mára egybeesett a magánhangzó előtt y betűvel jelölt hanggal (az anyanyelvűek írásban gyakran el is tévesztik, hogy hol kell ll-t és hol y-t írni). Senki nem fog szólni érte, ha mi egyszerűen magyar [jj]-nek ejtjük, mint például a jöjjön szóban. A Mallorca tehát nem *[malorka], hanem [majjorka], a Guillermina ejtése pedig szintén nem *[gvilermina], hanem [gijjermína].

5. Az -rr- viszont hosszan pergetett magyar [rr]

Érdekes dolog ám, hogy amit egyszerűen úgy kellene ejteni, ahogy le van írva, azt biztosan nem úgy sikerül és fordítva. A spanyol -rr- ugyanolyan pergetett [rr], mint amit mi ejtünk pl. a durran szóban, nincs benne semmi extra. Viszont jelentésmegkülönböztető szerepű, mert pl. nem mindegy, hogy pero ’de’ vagy perro ’kutya’. Ennek ellenére a Monterrey sokaknak *[monteréj], amikor azt [monterrei]-nek kellene ejteni (már ha a mexikói nagyvárosról beszélünk).

6. Talán meglepő, de a spanyolban [ty] sincs

Bár bizonyos nyelvekben (pl. több szláv nyelvben vagy a franciában) valóban enyhén lágyítja az [i] az előtte lévő mássalhangzót, a spanyolban ilyen szabály nincs. Szóval lehet, hogy nagyon menőnek hangzik a Gutiérrez név *[guty(i)erez]-nek ejtése, de sajnos be kell érnünk azzal, ha egyszerűen és könnyedén [gutierresz]-nek mondjuk.

7. A spanyol nem angol

Nem értem, miért terjedt el az a hülye szokás Magyarországon, hogy a spanyol neveket angol kiejtéssel mondják egyesek, de még talán ennél is rosszabb, amikor magyar művészek spanyol dalokat angol akcentussal próbálnak énekelni. Mintha a magyaron kívül csak az angol létezene mint idegen nyelv. Talán mondani sem kellene ezek után, hogy a David spanyolul – megközelítőleg – [davíd]-nak (természetesen nem magyar [a]-val, hanem rövid [á]-val) ejtendő, nem pedig *[dévid]-nek.

8. „Porto Rikó” nevű ország nem létezik

Ez már csak hab a tortán, így utoljára hagytam. Tény, hogy sok magyarnak gondot okoz a spanyol ue diftongus (ill. bármilyen nyíló diftongus) kiejtése, azonban itt minden bizonnyal nem erről van szó, hanem puszta tájékozatlanságról, vagy talán egyfajta rögzült rosszról régi időkből, amikor még egyáltalán nem számított, pontosan hogy hívnak valamit, ha az tőlünk eléggé messze van. Mindenesetre Porto Rikó nincs, Puerto Rico viszont van, amit valahogy így kellene mondani (vagy legalábbis megpróbálni): [puertorríko], ahol a puer- egyetlen szótag, egészen rövid u-val, mégsem v-vel.

Remélem, a fentiekből most már mindenki belátja, hogy egyáltalán nem okozna semmilyen problémát nagyjából úgy ejteni a spanyol neveket is, ahogy kellene. S mindezt természetesen anélkül, hogy a tökéletességre törekednénk, hiszen vannak azért a spanyolban is olyan hangok és finomságok, melyeket ha megpróbálnánk tökéletesen úgy ejteni, ahogy az anyanyelvűek, kinevetnének minket, de minimum beszédhibásnak gondolnának. Csak sajnos ez az egész valószínűleg éppen oda nem fog eljutni, ahol igazán szükség lenne rá...

A spanyolul beszélő magyarok tipikus kiejtési hibáiról ebben a cikkben van szó.

Ñ: a spanyol nyelv jelképe

A Cervantes Intézet madridi székhelye (Forrás)

Az Ñ, ñ a spanyol ábécé (abecedario) tizenötödik betűje, amely az N után következik, így vele egészül ki a nemzetközi latin betűsor. Elnevezése eñe, hangértéke pedig nagyjából megfelel a magyar ny-nek, bár annál valamivel hosszabb. A tetején található hullámvonalat tildének nevezik (a spanyol tilde szó jelentése egyszerűen ’ékezet’, a tildar ’ékez, megjelöl’ igéből képzett főnév, amelynek végső forrása a latin TITULĀRE ige, a TÍTŬLUS, ’felirat, cím, jel, jegy’ szóból). Az ñ betű a spanyol nyelv valódi jelképévé vált, és a Cervantes Intézet logójában is megtalálható.

A dolog izgalmasabb része viszont csak most következik. Vajon spanyol újításról van-e szó, vagy egy igen régi szokás megtartásáról? A történet a középkori latinban kezdődik, ahol elterjedt szokás volt a szövegmásolók (scriptorok) között, hogy hely- és időtakarékosság céljából a leggyakrabban ismétlődő betűket és szavakat úgy rövidítették, hogy az elhagyott betű(ke)t az előttük lévő betű tetejére helyezett – kezdetben inkább vízszintes, majd hajlított – vonalka helyettesítette (pl. QUAM → QUÃ ’mint’, ÍNSŬLA → ĨSULA ’sziget’). Az ñ eredete pontosan egy ilyen rövidítésben rejlik: az -NN- csoportot egyszerűsítették így a középkori latin és óspanyol szövegekben. S mivel a kasztíliai nyelvjárásban a hosszú latin [nn] hang – az [ll]-hez hasonlóan – lágyult (palatalizálódott), a tetején lévő vonal hullámos alakot öltött, jelölve ezzel a megváltozott kiejtést is. Majd ezt a rövidítési módot önálló betűként kezdték el használni (pl. ANNU > año ’év’, CANNA > caña ’nád’, PITINNU > pequeño ’kicsi’). Egy másik elterjedt elmélet szerint a „~” jel valójában egy lapított N betűből lett, amelyet kezdetben a másik N fölé írtak – ez azonban kevésbé valószínű, hiszen a középkori szövegek tanúsága szerint nem csak az -NN-t rövidítették így, és vonalka sem volt mindig hullámos.

Az [ny] hangot tehát innentől kezdve az ñ jelölte a spanyolban, amely viszont nemcsak a latin -NN- folytatása lehet az újlatin nyelvekben, hanem a -GN- és a (magánhangzó előtti) -NE-, -NI- betűkapcsolatok népi kiejtéséből is származhat (pl. LĬGNA > leña ’tűzifa’, ARÁNĔA > araña ’pók’, HISPÁNĬA > España ’Spanyolország’), ezért például a franciában és az olaszban éppen a gn kettős betű jelöli ezt a hangot (ol. Spagna, fr. Espagne), míg a katalán az ny (Espanya), az okcitán és a portugál pedig az nh kapcsolatot választotta a jelölésére (Espanha).

Szellemes ismeretterjesztő videó a spanyol ñ születéséről (angol nyelven)
Láthatjuk tehát, hogy az ñ korántsem valami forradalmi újítás eredménye, hanem egy középkori latin íráshagyomány túlélője, amely a spanyolból bekerült a galiciaiba, illetve más nyelvekbe is, melyekre hatással volt a spanyol írásbeliség a hódítások során; a Franciaországban beszélt kelta breton nyelvben viszont az előző magánhangzó orrhangú ejtését jelöli (pl. Jañ [zsã] ’János’). (Hasonlóképpen keletkeztek egyébként az orrhangú magánhangzókat jelölő portugál ã, õ betűk is, ám ezek csak a hangsúlyos -ã, -ão, -ões szóvégződésekben fordulhatnak elő.)

Mindamellett nagyon kevés szó kezdődik az ñ-nyel (mivel azok a hangcsoportok, amelyekből kialakult, csak magánhangzók között fordulhattak elő a latinban), s ezek is szinte kivétel nélkül jövevényszavak vagy rövidült alakok, a ñoño, -a (< lat. NONNU) ’mamlasz, ostoba, tutyimutyi’ kivételével. A még néhány ismert fogalmat jelölő, ñ-nyel kezdődő szó között említhető a ñoqui (< ol. gnocchi) ’nokedli’, állatnevek közül a ñu ’gnu’ (afrikai antilopféle) és a ñandú ’nandu’ (dél-amerikai struccféle), népnyelvi szavak pl. a ño, ña, ill. ñor, ñora mint a señor ’úr’ és señora ’asszony’ rövidülései.

Kik voltak a keltibérek, és milyen nyelvet beszéltek?

A római hódítás kronológiája, i. e. 220–19.
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Mai témánkban kicsit visszamegyünk az időben, méghozzá a római hódítás előtti Hispaniába, melyet természetesen ekkor még nem is nevezhetünk Hispaniának, inkább csak Ibériai-félszigetnek.

A félszigeten már a rómaiak hódítása (mely i. e. 218-tól 19-ig tartott) előtt is sokféle nép élt, és gazdag, színes kultúra virágzott; a régészeti felfedezések szerint Európa egyik legrégebben lakott területéről beszélhetünk. Az ott élt őslakos népeknek és nyelveknek azonban csak egy részéről vannak – sokszor csak halvány – emlékeink, többségüket máig homály fedi. Egy biztosra vehető: a római kort megelőző időkben indoeurópai és nem indoeurópai népek egyaránt éltek a félszigeten (az előbbiek főleg középen, illetve a nyugati területein, míg az utóbbiak főként a partmenti területeken és a Pireneusok mindkét oldalán), sőt, még azt is nyugodtan kijelenthetjük, hogy az indoeurópai népek többsége valamilyen ősi kelta, vagy ahhoz közel álló nyelvet beszélt.

A hagyományos – mára elavult – elképzelések szerint a rómaiak érkezése előtt a félszigeten eredetileg a nem indoeurópai ibérek éltek, majd jöttek a kelták (az i. e. I. évezredben), akikkel összekeveredtek, s így alakult ki a keltibér nép. Mára azonban bebizonyosodott, hogy nem erről van szó: e tévedés alapján azóta is keltibéreknek nevezett indoeurópai nép csak egy volt a feltételezhetően számos kelta törzs közül (melyek nyelveiről nincsenek emlékeink), és a félsziget északkeleti-középső felén, az Ebro folyótól Délre eső területen éltek.

Hispania őshonos nyelveinek elterjedési területe (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Ha már tisztáztuk, kik is voltak a keltibérek, térjünk rá a nyelvükre. A keltibér a gallhoz képest archaikus kelta nyelv volt, vele ellentétben megőrizte az indoeurópai *kʷ hangot, amely a gallban és a ma beszélt kelta nyelvekben – a gael ág kivételével – [p]-vé alakult. Ezért hangtanilag a régiesebb, ún. q-kelta nyelvek közé tartozik (a másik csoportot p-kelta nyelveknek hívják). A kelta nyelveket alapvetően az különbözteti meg az indoeurópai nyelvcsalád többi csoportjától, hogy elvesztették az alapnyelv *p- hangját: pl. *pHter > lat. pater, sp. és ol. padre, ang. father, de: gael athair. Hangrendszere egyebekben hasonló lehetett a latinéhoz. Szintén öt magánhangzót – /a/, /e/, /i/, /o/, /u/ – tartalmazott, valószínűleg hosszúsági megkülönböztetéssel. A nyelvet ibér szótagírással, ill. később latin betűkkel (is) írták. Az előbbi esetében, mivel az ibér írás nem különböztette meg a zöngés és a zöngétlen zárhangokat, az ilyen feliratokban szereplő t és k jel [d] és [g] hangokat is jelenthetett, a harmadik zárhangot pedig mindig b jellel írták, mert az ibérben nem volt [p] hang.

A keltibér nyelvről mintegy 40 – néhány kivételével elég rövid – felirat maradt ránk az i. e. II. és I. évezredből. Ezek közül az egyik legjelentősebb a Peñalba de Villastarban talált latin betűs sziklafelirat, amely egy bizonyos Lugus istennek szentelt kultikus építmény felállításáról szól:

Eniorosei uta tigino tiatunei trecaias to luguei araianom comeimu. Eniorosei equeisuique ocris olocas togias sistat luguei, tiaso togias.

’A hegyeken lakóhoz, az araiak Lugusához zarándoklatot tettünk. A hegyi lakónak és egyben Lugus lóistennek a közösség feje hajlékot [házat, csarnokot, kultikus építményt] emelt, (egyben) thiasusnak [a kultikus közösségnek] hajlékot.’

A másik két hosszabb felirat már ibér írással készült, és bronztáblába vésték. Az első, a lusagai, egy vendégjogi szerződés kivonata (az egyezményes átírásban ś és s betűkkel jelölt két sziszegőhang pontos hangértékét nem ismerjük; az előbbi feltehetően [sz]-szerű, az utóbbi talán [z] hang lehetett):

Belaiokumkue keniś karikokue keniś śtam kortikam elasunom. Karuo tekes śa kortika teiuoreikiś

’A Belaiokok nemzetsége és a Karikos nemzetség állította ki ezt a szerződésokiratot. Ez a barátsági szerződés Deivorexék házában (van).’

A másik egy botorritai bronztábla, melyen egy földhasználati adóról szóló szöveg található (kivonat):

Tokoitei ioś uratiomue auseti aratimue, tekametam tatus
’Aki Tokoit isten szent helyén legelőt vagy szántót kíván használni, tizedet adjon!’

A botorritai bronztábla (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

A talált keltibér szövegekből a névszó- és igeragozásra is lehet következtetni, amely nagyon hasonló lehetett a latinéhoz. Ezenkívül számos szót ismerünk, mint pl. a ne, neque ’ne(m)’, uta ’és, szintén’, illetve -que, -ue ’és’ (simulószóként), autom ’vagy’, iom ’ha’, eni ’-ban, -ben’, to ’-hoz, -hez, -höz’; a śa, śtam, śaum, śomui, śomei; osaś, osiaś, ośques mutató névmások; vagy pl. a főnevek közül a teiuo ’isten’, reś ’király’, viros ’férfi’, keniś ’nemzetség’, kentiś ’család’, kortika ’okmány, szerződés’, aratis ’szántóföld’; illetve pl. a számnevek közül kantom ’száz’, tekameta ’tized’, tiris ’három’ stb.

Az ókelta nyelveket egyébként az őskori Európában hatalmas területen beszélték, egészen Kis-Ázsiáig, és egyes hagyományos feltételezések szerint e nyelvek felelősek bizonyos, a nyugati újlatin nyelvekben végbement hangváltozásokért, különösképpen a magánhangzók közötti zöngétlen latin [p], [t], [k] zárhangok gyengüléséért. Ez az elmélet azonban ma már vitatott, mivel az egyik legáltalánosabb gyengülési folyamatról van szó, amely külső hatás nélkül is hajlamos végbemenni a természetes nyelvekben (napjainkban pl. a dél-olaszországi újlatin nyelvváltozatokban is megfigyelhető).

Így hangzott a keltibér nyelv?

A spanyol igeidők „hivatalos” elnevezései

Mindenekelőtt érdemes tisztázni, hogy amikor megszokásból „igeidő”-t említünk, ezen gyakorlatilag a különböző módokat és szemléleteket kifejező ragozásokat értjük, hiszen „idő” valójában minden nyelvben csak három létezik: múlt, jelen és jövő.

Sajnos a nyelvoktatásban elterjedt és a legtöbb tankönyvben is használt spanyol igeidő-elnevezések nem a legszerencsésebbek. Például a „pretérito perfecto”, azaz a ’befejezett múlt’-ként ismert összetett igeidő (pretérito perfecto compuesto), amelyet magyarul „közelmúlt”-nak is szoktak nevezni (ami szintén nem a legjobb), valójában nem is múlt, hanem befejezett jelen idő (ezért is sokkal jobb rá az Andrés Bello-féle antepresente elnevezés). Ezzel szemben az igazi befejezett múlt, az a közkeletűen „pretérito indefinido”-nak hívott igeidő (pretérito perfecto simple).

Ha valaki mindenáron számolgatni akar... (Forrás: El Mexicano)

Az alábbiakban a „hivatalos”, vagyis a Spanyol Királyi Akadémia (RAE) általi kiadványokban használt elnevezések szerepelnek kivastagítva, zárójelben egy-egy példával (egyes szám első személyű alak, a felszólító módnál a második), majd az egyéb elnevezések, melyek közül az elavult elnevezéseket csillag jelöli. A kereszttel jelzett igeidők a beszélt nyelvben ma már nem használatosak.

• Modo indicativo (Kijelentő mód)
• Presente (canto)
• Pretérito perfecto simple (canté), pretérito indefinido
• Pretérito perfecto compuesto (he cantado), antepresente
• Pretérito imperfecto (cantaba), copretérito
• † Pretérito anterior (hube cantado), antepretérito
• Pretérito pluscuamperfecto (había cantado), antecopretérito
• Futuro simple (cantaré), futuro imperfecto
• Futuro compuesto (habré cantado), antefuturo, futuro perfecto
• Condicional simple (cantaría), pospretérito, condicional imperfecto,
  *potencial simple, *potencial imperfecto
• Condicional compuesto (habría cantado), antepospretérito,
  condicional perfecto, *potencial compuesto, *potencial perfecto
• Modo subjuntivo (Kötőmód)
• Presente (cante)
• Pretérito imperfecto (cantara vagy cantase)
• Pretérito perfecto compuesto (haya cantado)
• Pretérito pluscuamperfecto (hubiera cantado vagy hubiese cantado)
• † Futuro simple (cantare), futuro imperfecto
• † Futuro compuesto (hubiere cantado), futuro perfecto
• Modo imperativo (Felszólító mód)
• Imperativo (canta [tú] / cantá [vos])
• Imperativo con negación (no cantes [tú/vos] / no cantés [vos, tájsz.])
• Formas no personales, *Modo infinitivo (Igenevek)
• Infinitivo (cantar)
• Infinitivo compuesto (haber cantado)
• Participio (cantado), participio pasado, participio pasivo
• Gerundio (cantando)
• Gerundio compuesto (habiendo cantado)

Gyakori kérdés, hogy „összesen hány spanyol igeidő van”. Bár ránézésre egyszerűnek tűnhet a válasz, annyira viszont mégsem az. Először is kérdés, hogy csak a mai nyelvben használatos igeidőket vegyük-e figyelembe, vagy azokat is, melyeket ma már nem használnak, csak régi irodalmi (pretérito anterior), esetleg jogi szövegekben (futuro de subjuntivo) lelhetőek fel. Másrészt kérdés, hogy mit számítunk egyáltalán „igeidőnek”: pl. az imperfecto de subjuntivo és a pluscuamperfecto de subjuntivo is két-két ragozási változattal rendelkezik (cantara vagy cantase, ill. hubiera vagy hubiese cantado), amelyeket számolhatunk két-két igeidőnek is (ha abból indulunk ki, hogy a tanulónak mindkettőt el kell sajátítania, ráadásul nem minden esetben cserélhető fel a két alakváltozat!), de tekinthetjük őket egy-egy igeidőnek kétféle ragozással. Vagy pl. az imperativo (mely összesen két önálló, állító alakkal rendelkezik) igeidő? Ha igen, akkor egy, vagy kettő? (A tiltás ugyanis megegyezik a kötőmód jelen idejű alakjaival.)

Ha az összes igeidőt nézzük és a kötőmód folyamatos és régmúltját csak egy-egy igeidőnek tekintjük két-két ragozási változattal, valamint a felszólító módot is csak egy igeidőnek számoljuk (a két önálló alakja miatt), akkor ez a szám 17, amiből viszont hármat már nem használnak, tehát a gyakorlatban ez csak 14. Mindazonáltal nem biztos, hogy sok értelme van az igeidőket számolgatni, hiszen nem attól lesz könnyebb a dolgunk, hogy nem 17 igeidőt kell megtanulni, hanem csak 14-et: a helyes és spontán használatuk elsajátítása a lényeg, nem beszélve arról, hogy ott vannak még az igenevek, illetve a személyes névmások igékkel kombinált használata, ami szintén nagy falat lehet.

Sokszor felmerül az is, hogy „melyek a leggyakrabban használt spanyol igeidők”. Ezekre a kérdésekre azért nehéz válaszolni, mert egy anyanyelvi beszélő nyilván nem fog gondolkozni azon, hogy milyen igeidőt használjon, hogy a külföldi nyelvtanuló megértse (a nem nyelvész vagy nyelvtanár szakképesítésű anyanyelvi beszélők még az igeidők nevét sem ismerik). Ettől függetlenül elmondható, hogy a legalapvetőbb igeidők, amelyekkel már valamennyire lehet boldogulni, a kijelentő mód jelen ideje, a három leggyakoribb múlt idő, a kötőmód jelen ideje, valamint talán még a felszólító mód. Valószínűleg egy turistának nem lesz szüksége bonyolult, pl. feltételes összetett mondatokat használnia, így meglesz a kötőmód többi ideje nélkül is, míg a jövő időt helyettesítheti a jelen idővel, ill. az ir a + infinitivo szerkezettel is. Arra viszont ne feltétlenül számítsunk, hogy egy anyanyelvi beszélő csak ezeket az igeidőket fogja használni a kérdésünkre adott válaszában...

Az újlatin „létkérdés” – essere, être, ser, ésser, fi...

Tartalomjegyzék A kezdetek – Létige a latinban A francia létige Az olasz létige Létige a spanyolban és a portugál-galiciaiban Az okcitán és a katalán létige Létige a svájci romansban Létige a szárdban A román létige

✖

Ahhoz nem fér kétség, hogy az újlatin nyelvek egyik leggyakrabban – ha nem a leggyakrabban – használt igéje a létige. Viszont annak ellenére, hogy ez minden nyelvben ugyanabból a latin igéből származik, bizonyos alakjai elég nagy változatosságot mutatnak e nagyon közeli rokon nyelvekben, illetve nyelvváltozatokban. Mostani témánkban ezt fogjuk körbejárni.

A kezdetek – Létige a latinban

A latinban a létige és a kopula szerepét az ESSE töltötte be, melynek alakjai kijelentő mód jelen időben a következők voltak: SŬM, ES, EST, SŬMUS, ESTIS, SŬNT. (Az újlatin nyelvek tanúsága szerint az ESTIS alak meglehetősen ritka lehetett a beszélt nyelvben, felváltására a középkortól léteznie kellett többes szám második személyben – nyelvjárástól függően – egy analógiás *SŬTIS ~ *SĔTIS alaknak; az első az Ibériai-félsziget tekintetében eléggé egyértelműnek tűnik.) A köznyelvi változatokban ezek már valahogy így hangozhattak, figyelembe véve a beszélt nyelv változásait, melyeknek már a klasszikus nyelvben is megvoltak a nyomai: *so(n), *es, *es(t), *somos, *estes/*sotes, *son(t). Látható, hogy bizonyos alakokat már csak egy-egy szó végi mássalhangzó különböztetett meg egymástól, amely viszont hajlamos volt a lekopásra, ahogy ez meg is történt a legtöbb változatban (a szárd és egyes francia igealakok kivételével). A különbség megtartására az újlatin nyelvek általában analógiás megoldásokat vagy bizonyos alakok „szabályosítását” választották, a főnévi igenevet – esser(e) ~ ser(e) – alapul véve, míg pl. a spanyol az ESSE ige eredeti jövő idejéből kölcsönzött egy alakot (mely igeidőnek egyébként nincs közvetlen folytatása az újlatin nyelvekben, a mai jövő idő igei körülírásból származik).

A létige ragozása az újlatin nyelvekben | Letöltés PDF-ben (Forrás: El Mexicano)

Vitatott ugyanakkor, hogy bizonyos alakok a fent említett közös újlatin, rövidült *sere < *ESSERE alakból, vagy pedig a hasonló jelentésű SEDĒRE ’tartózkodik, ül’ alakjaiból származnak-e (ami a spanyol – és feltehetően a portugál-galiciai – ser főnévi igenevet és a belőle képzett jövő időt, valamint a kötőmód jelen idejű alakjait illeti, inkább az utóbbiról van szó; erre szintén bizonyítékul szolgál, hogy a spanyol ser az óspanyolban még seer volt). De nézzük meg sorjában, mi a helyzet az egyes nyelveknél. (Az átírásban a hangsúlyt, ahol szükséges, aláhúzással, az orrhangú magánhangzót pedig hullámvonallal fogom jelölni. Az orrhangú magánhangzót úgy kell ejteni, mintha utána m vagy n következne, amelyet viszont nem artikulálunk tisztán.)

A francia létige

A francia írásban nagyjából a latin alakokat őrzi, melyek viszont kiejtve teljesen másképp hangzanak: suis [szüi], es [é], est [é], sommes [szom], êtes [et], sont [szõ] (a suis feltehetően a latin FUĪ alakkal analógiás, az ‑s pedig valószínűleg a második személyű végződések mintájára került hozzáadásra az ófranciában). Szintén fontos, hogy a franciában minden ige elé kötelező a személyes névmást is kitenni, amennyiben nincs meghatározott alany, a szabályos igéknél ugyanis számos alakot csak ezáltal képesek a kiejtésben megkülönböztetni (pl. az aimer ’szeret’ ige: aime [em], aimes [em], aime [em], aimons [émõ], aimez [émé], aiment [em]).

Az olasz létige

Az olaszban már más a helyzet: sono [szóno], sei [szei̯], è [e], siamo [szjámo], siete [szjete], sono [szóno]. Az egyes szám első és a többes szám harmadik személyű alak is sono, amely a beszélt latin *son, megtoldva egy kiegészítő magánhangzóval (hiszen az olasz fonetikában nem engedhető meg a mássalhangzós szóvégződés). Az è [e] szintén a beszélt latin *es(t) természetes folytatása: a közép- és dél-itáliai, ill. a keleti újlatin változatokban ugyanis eltűnt a szó végi [sz] hang is. A sei, siamo, ill. siete alakok már érdekesebbek. Ezek vagy a beszélt latin *ESSERE > olasz essere [esszere] rövidült régi sere alakjából származnak „szabályosítással”, vagy talán a hasonló jelentésű latin SEDĒRE (’ül, tartózkodik, van’) igéből, melyből szintén kölcsönöztek egyes újlatin nyelvek a létige paradigmájához; mindenesetre az olasz esetében az előbbi tűnik valószínűbbnek. Mint érdekesség megjegyzendő, hogy az olasz essere befejezett melléknévi igenevét (stato/-a) a szintén létigeszerű stare (< lat. STARE) igétől kölcsönzi, mivel a latin ESSE létigének nem volt szenvedő melléknévi igeneve.

Létige a spanyolban és a portugál-galiciaiban

A spanyolban a beszélt latinéihoz közeli alakok találhatóak: soy [szoi̯], eres [eresz], es [esz], somos [szomosz], sois [szoi̯sz], son [szon]. A soy végén lévő [i̯] utólagos fejlemény (a 12. századi spanyolban még so alakot találunk), amely valószínűleg a 13. századtól már dokumentált do y ’odaadok’ (> doy), ill. ha y ’ott van’ (> hay) kifejezésekben lévő, majd az igealak részévé váló régi helyhatározó szócska, az y (< lat. IBI ’ott’, vö. fr. il y a) analógiás hatására jelenik meg, ahogy a voy, estoy alakokban is. (Bár ez máig vita tárgyát képezi a történeti nyelvészek között.)

Egyedül az eres szorul némi magyarázatra, amely nem más, mint a latin ES ’vagy’ jövő idejű ERIS (eredetileg ’leszel’) alakjának folytatója: az ES ugyanis egybeesett volna a harmadik személyű EST > es alakkal. A klasszikus latin jövő idő azonban ekkorra már régen kiveszett a beszélt nyelvből, így nem volt akadálya, hogy ez az alakja a spanyol létige jelen idejének egyes szám második személyeként folytatódjon, megkülönböztetve így a harmadiktól. Említést érdemel még a többes szám második személyű sois alak, amely az óspanyol sodes (< beszélt lat. *SŬTIS) folytatása a -d- kiesésével (sodes > *soes > sos/sois), ahogy a szabályos ragozásban is történt az összes többes szám második személyű alakkal (vö. lat. CANTĀTIS > ósp. cantades > *cantaes > cantás/cantáis). (A félhangzó nélküli régies alakok ma a vos névmást használó latin-amerikai változatokban élnek tovább.)

A létige portugál alakjai részben a spanyoléihoz hasonlóak: sou [szó], és [es], é [e], somos [szomus], sois [szoi̯s], são [szãu̯]. A portugál az egyes szám második személyben megőrizte az eredeti latin alakot, viszont a harmadik személyben elvesztette az ‑s‑t a szabályos ragozás mintájára, ahol az összes ige ezen alakja magánhangzóra végződik. A galiciaiban viszont szinte érintetlenül maradtak a köznyelvi latin alakok (az EST kivételével, a portugálhoz hasonlóan): son, es, é, somos, sodes, son (bár elképzelhető, hogy az egyes szám első személyű son végén lévő -n utólagos fejlemény és nem a latin SUM [m]-jének folytatása, vö. óspanyol so, portugál sou, vagy pl. lat. FUĪ > gal. fun, lat. VIDI > gal. vin; ugyanakkor lehetséges az is, hogy éppen a son az örökölt alak, és annak mintájára jelenik meg az ‑n végződés a múlt idő egyes szám első személyében is).

Az okcitán és a katalán létige

Az okcitánban a létige a következő alakokkal rendelkezik: soi [szui], siás/ès/sès [szjosz/esz/szesz], es [ész], sèm [szem], sètz [szec], son [szun]. A soi hasonló a francia suis, spanyol soy alakokhoz, a sès, sèm, sètz pedig szabályosítással jöhetett létre egy vulgáris latin *sere (< *ESSERE < lat. ESSE) alakból, vagy talán a SEDĒRE igével való keveredés hatására (vö. az olasszal).

Az okcitán testvérnyelve, a katalán viszont alaktanilag sok tekintetben furcsán viselkedik az újlatin nyelvek között, így a létige sem kivétel ez alól: sóc [szok], ets [étsz], és [ész], som [szom], sou [szou], són [szon]. Az és, som és són alakok hasonlóak azokhoz, melyeket a többi újlatin nyelvben is találunk, a többi azonban magyarázatra szorul. A sóc végén lévő ‑[k] analóg a kötőmódú alakokban (sigui, siguis stb.) lévő [g]-vel (a szó végi mássalhangzó elzöngétlenedésével), ill. talán a dic ’mondok’ típusú igealakok végén és kötőmódú alakjaiban végig jelen lévő veláris zárhanggal (vö. spanyol digo/diga vagy olasz dico/dica < lat. DĪCO / DĪCAM, DĪCAT), amely a katalánban – a spanyollal és az olasszal ellentétben – több igére kiterjedt. Ez a [k] vagy [g] pedig a latin -CERE és -GERE végű igék egyes szám első személyű alakjának ‑CO, ‑GO végződésében, illetve a kötőmódú alakok ‑CA‑ és ‑GA‑ szegmensében lévő [k] (> [‑g‑]), [g] analógiás mintájára toldódott be olyan igealakokba is, melyekben a latinban eredetileg nem volt. Az egyes szám második személyű ets viszont a latin (eredetileg többes szám második személyű) ESTIS alak folytatója, szintén a második és a harmadik alak megkülönböztetése miatt. Ezek után már csak a sou alakot kell magyarázni, amikor ennek végén valamilyen sziszegőhangot várnánk (< beszélt lat. *SŬTIS, mivel az ESTIS > ets az egyes szám második személyű ES‑t váltotta fel, vö. okcitán sètz). A katalán történeti hangtan egyik különös változása ugyanis a latin [‑kj‑], [‑tj‑] és [‑t’s‑] csoportokból származó [c] félhangzóvá alakulása (így *SŬTIS > *sots > sou, vö. pl. lat. PACE ’béke’ > pau), amely gyengülési folyamatok és analógiás egybeesések bonyolult sorára vezethető vissza.

Létige a svájci romansban

Érdemes még kitérni a szintén a katalánhoz és az okcitánhoz közel álló rétoromán dialektusok svájci sztenderdizált változatára, a romansra, ahol több alakban is az esser szabályosítása látszik: sun, es, è, essan, essas, èn. Az essan és essas feltételezhetően egy *essem (< *essemos), ill. *essedes (< *essetis) alakokból jöhet, az e > a pedig talán a leggyakoribb, -ar végű igék ragozásának analógiás hatása (vö. az olasz többes szám első személyű ‑iamo végződést, amely közös az ‑are, ‑ere, ´‑ere és ‑ire végű ragozásban).

Létige a szárdban

A legkonzervatívabbnak tartott szárdban megőrződtek a latin szó végi mássalhangzók (az ‑M kivételével, amely már a klasszikus korra eltűnt), így a létige alakjaiban is, azonban kiegészültek egy ejtéskönnyítő magánhangzóval, melyet a helyesírás (ha egyáltalán lehet ilyenről beszélni, hiszen a szárd nem rendelkezik írott sztenderd változattal) nem jelöl. Szintén találunk „szabályosított” alakokat: so [szó], ses [széze] ~ [szézi], est [eszte] ~ [eszti], semus [szémuzu], sezis [szédzizi], sunt [szuntu].

A román létige

A román egyetlen latin alakot örzött meg változatlanul, ez pedig a többes szám harmadik személyű sunt, amely viszont a legtöbb alak töveként is szolgál, tehát itt is egyfajta szabályosítás történt: sunt [szunt], ești [jestʲ], este [jeszte] vagy e [je], suntem [szuntem], sunteți [szuntecʲ], sunt. (A ești, este/e alakok írásban nem jelölt szókezdő [j]-je a latin rövid Ĕ-ből származó, számos újlatin nyelvben megjelenő [je] kettőshangzó első eleme lehet, vö. pl. PĔLLE > román piele, spanyol piel.) Az egyes szám második személyű ești alakot vagy a harmadik személyű este és szabályos ragozás ‑i végződése (mely sokszor csak az előtte lévő mássalhangzó enyhe lágyításában nyilvánul meg) befolyásolta, vagy pedig – a katalánhoz hasonlóan – talán a latin ESTIS folytatásáról van szó (a keleti latinságra jellemző ‑s lekopásával). A sunt- tőnek létezik egy variánsa, melyben az u helyén î (hátul képzett i, kb. [ü]) áll: sînt, sîntem és sînteți (a helyesírás korszakonként hol az egyik, hol a másik használatát írta elő a sztenderd nyelvben, de az 1993-as reform óta csak az u-s forma elfogadott, ez szerepel a szótárakban is). További érdekesség a románban, hogy bizonyos alakok rendelkeznek népies változattal is, így pl. sunt = îs, ill. este/e = îi (ezek simulóalakjai viszont, az ‑s, ill. ‑i a bizalmas nyelvben használatosak).

A többi újlatin nyelvtől eltérően a románban a főnévi igenév, az (a) fi sem a latin ESSE folytatása, hanem valószínűleg egy nyelvjárási *fire alakból származik a fu- (fui) perfectumtő hatására. Szintén említésre érdemes még, hogy a magyarországi beás cigányok régies román nyelvjárásaiban (ezek a bánsági román nyelvjárásokból származnak) megint más alakjai vannak a létigének: misz, jésty, ăj/jestyé, nyisz vagy ăstyény vagy szîntyény (nyelvjárástól függően), vic vagy ăstyéc vagy szîntyéc (nyelvjárástól függően), ăsz/jestyé. A misz, nyisz és vic kevert alakok, melyek valószínűleg a személyes névmás visszaható változataiból, ill. az ‑s simulóalakból tevődnek össze (lásd román mi‑s, ni‑s, vi‑s, vö. îmi, ne/ni, vă/vi < lat. MĒ, NŌS, VŌS).

A lektorálásért és a beás nyelvi adatokért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.