A spanyol hangsúly

Tartalomjegyzék A szóhangsúly természete és eredete a spanyolban Általános hangsúlyozási szabályok (Reglas generales de acentuación) A hiátusképző hangsúly jelölése A -mente végű határozószók hangsúlya A jelentésmegkülönböztető ékezet (Tilde diacrítica) Többféleképpen hangsúlyozható szavak Ékezethasználat a nagybetűkön

✖

Korábban már több témában is foglalkoztam érintőlegesen a hangsúllyal, most azonban kicsit elmélyedünk a részletekben. Alapvetően két dolog köré épül a mai cikk: az egyik a hangsúlyozás, amely a fonológia területe; a másik pedig a hangsúly jelölése, amely már a helyesírás témakörébe tartozik. A kettő persze elválaszthatatlan egymástól, ha az írott szöveget vesszük alapul.

Mindjárt a legelején érdemes megpróbálkozni annak meghatározásával, hogy mi is a hangsúly (ugyanis nem biztos, hogy ez minden nyelvtanuló számára teljesen egyértelmű). Azon nyelvekben, ahol ez értelmezhető (hiszen nem mindegyik nyelv jellemzője a hangsúly), a szavak nem minden szótagját ejtik ugyanolyan akusztikai jellemzőkkel (hangerősséggel, hangmagassággal stb.), hanem az egyik szótag e jellemzők valamelyikében – vagy egyszerre több vonásában is – kiemelkedik a többi közül, ami abban nyilvánul meg például, hogy a többihez képest az adott szótagot erősebben, azaz nagyobb hangerővel (nyomatéki hangsúly), vagy magasabb hangon (zenei hangsúly) ejtik. Azokban a nyelvekben, amelyekben a magánhangzók hosszúságának önmagában nincs megkülönböztető szerepe, a hangsúlyhoz a szótag megnyúlása is társulhat. Ezenkívül létezik ún. dallamhangsúly is, amelynél az is számít, hogy a hangsúlyos szótagot milyen hanglejtéssel és hangmagassággal ejtjük – ennek számos nyelvben jelentésmegkülönböztető szerepe lehet (ezek az ún. tonális nyelvek) –, de nem érdemes elveszni ennek részleteiben, hiszen a témánkat nem érinti.

Ahogy az épületből a tornyok, a hangsúlyos szótag is kiemelkedik a szóból.

A szóhangsúly – nyelvtől függően – lehet kötött, illetve „szabad”, azaz változó helyű. A kötött hangsúly azt jelenti, hogy a szavakon belül mindig ugyanarra a szótagra esik (amiből viszont az is következik, hogy az ilyen nyelvekben nincs a szóhangsúlynak jelentésmegkülönböztető szerepe): a magyar például kötött hangsúlyú nyelv, hiszen a szavaknak mindig az első szótagját hangsúlyozzuk. A „szabad” hangsúlyú nyelvekben a hangsúly helye változó, és jelentések megkülönböztetésére is alkalmas lehet: az újlatin nyelvek is idetartoznak (a kötött hangsúlyú francia kivételével), vagyis minden szónak van egy saját, más néven lexikális hangsúlya.

A szóhangsúly természete és eredete a spanyolban

A spanyol hangsúly (acento prosódico) természetére nézve elsődlegesen zenei (a hangsúlyos szótagot magasabb hangfekvéssel ejtik), amelyet másodlagosan a szótag enyhe megnyúlása, ill. nagyobb hangerővel történő ejtése (nyomaték) kísér. E jellemzők mértéke nyelvjárásonként is változhat, továbbá a beszéd érzelmi telítettségétől és stílusától is függ. Ezen túlmenően a spanyol szóhangsúly változó helyű, és jelentésmegkülönböztető szerepe lehet.

Egy másik kérdés, ami egy tanulóban vagy érdeklődőben felmerülhet, a hangsúly eredete, főleg egy szabad hangsúlyú nyelvnél, vagyis hogy „miért pont arra a szótagra esik”, amelyikre. Erre a válasz viszonylag egyszerű: azért, mert már a latinban is arra a szótagra esett. A valóság persze ennél valamivel bonyolultabb, hiszen ahogy a nyelvek folyamatosan változnak, a hangsúly helye is változhat, sőt, az egész hangsúlyrendszer is teljesen átalakulhat (a kutatók azt feltételezik pl. bizonyos latin hangváltozások alapján, hogy valamikor a latin nyelv őskorában a hangsúly mindig az első szótagra esett, ahogy a magyarban).

A latinban a hangsúly az utolsó három szótag valamelyikére eshetett a szavakban, amit azonban szigorú szabályok határoztak meg:

• az utolsó előtti szótagra esett, ha az „nehéz” szótag volt, azaz hosszú magánhangzót tartalmazott vagy mássalhangzóra végződött (a hangsúly aláhúzással jelölve): pl. ARĒNA ’homok’, CONVĔXUS ’domború’ (vö. sp. arena, convexo);
• a szó végétől számított harmadik szótagra esett, ha az utolsó előtti szótag „könnyű” volt, vagyis rövid magánhangzóra végződött: pl. CONCĂVUS ’homorú’ (vö. sp. cóncavo);
• az utolsó szótagra esett, ha a szó eredetileg az utolsó előtti szótagon hangsúlyos, rövidült alak volt: pl. ADHŪCE > ADHŪC ’még’ (vö. sp. aún); ILLĪCE > ILLĪC ’ott’ (vö. sp. allí); AMĀVIT > AMĀT vagy AMĀUT ’szeretett’ (vö. sp. amó) stb. – ez azonban csak kevés szóalakot érintett.

Azt lehet tehát mondani, hogy a latinban a hangsúly helye csupán az utolsó előtti szótag „nehézségétől” (hagyományosan: „hosszúságától”) függött, ami viszont a jelentést nem befolyásolta, vagyis ebből a szempontból a latin kötött hangsúlyú nyelv volt. (A nyelvészek vitatkoznak azon, hogy a spanyolban van-e jelentősége az utolsó előtti szótag zártságának a hangsúlyozás szempontjából, vagyis lehetne-e elméletben egy olyan spanyol szó harmadéles, amelynek utolsó előtti szótagja zárt. A mai spanyolban ilyen szavak csak idegen helységnevek lehetnek, pl. Ámsterdam. Kitalált spanyol szavakkal végzett kísérletek azonban mégsem támasztották alá meggyőzően e szabály működését.)

Az ún. „három szótagos keret” (ventana de las tres sílabas) törvényszerűség szerint a hangsúly csak az utolsó három szótag valamelyikére eshet a nem összetett szavakban. (Forrás: El Mexicano)

A fentiekből talán rögtön érthető az is, hogy miért van mégis a spanyolban viszonylag sok véghangsúlyos szó: azért, mert az utolsó szótag vagy magánhangzó eltűnt a szó végéről. Így pl. míg a latin CANTĀRE ’énekelni’ ige hangsúlya az utolsó előtti szótagra esett, spanyol folytatása, a cantar hangsúlya is valójában ugyanarra a szótagra esik, mint a latinban, csak éppen a spanyolban ez már az utolsó szótag, mert a szó végi magánhangzó lekopott. Hasonlóképpen az is előfordul, hogy az eredetileg harmadéles (a hátulról számított harmadik szótagon hangsúlyos) latin szó másodélessé válik, mert az utolsó előtti szótag az őt alkotó hangsúlytalan rövid magánhangzó – általában [i] vagy [u] – kiesése következtében eltűnik: pl. ASĬNU > asno ’szamár’, OCŬLU > ojo ’szem’.

A hangsúly helye tehát abszolút értelemben véve a spanyolban is ugyanott maradt, ahol a latinban volt, csupán a szótagok száma változott meg. A következőkben megnézzük, hogy a spanyol szavak milyen hangsúlyozási csoportokba tartoznak, és mikor kell hangsúlyukat írásban jelölni.

Általános hangsúlyozási szabályok (Reglas generales de acentuación)

E fejezet tárgya a szavak hangsúly helye szerinti csoportosítása, valamint az, hogy az egyes hangsúlyozási csoportokba tartozó szavakban mikor kell a hangsúly helyét írásban is jelölni.

Csakúgy, mint a latinban, a spanyol szavak hangsúlya is – kétfajta kivételtől eltekintve – csak az utolsó három szótag valamelyikére eshet, a hangsúlyt tehát mindig a szó végéhez kell viszonyítani (az egyszerűség kedvéért „szó” alatt itt a leírt szót értjük). Ezek után magától értetődik, hogy az egy szótagú szavak csak hangsúlyosak vagy hangsúlytalanok lehetnek, a két szótagúaknak pedig nyilván csak az első vagy az utolsó szótagja lehet hangsúlyos, tehát nem lehetnek harmadélesek.

E szabály alól két szótípus képez kivételt: az egyik a legalább két hangsúlytalan névmási simulószót tartalmazó igealakok, amelyek hangsúlya eshet a szó végétől számított negyedik vagy ötödik szótagra is; a másik pedig a melléknevekből képzett -mente (< lat. MENTE ’ésszel, módon’) végű határozószók, amelyekkel a későbbiekben külön foglalkozom. (Érdemes azonban megjegyezni, hogy egyik sem igazi kivétel, mivel ezek valójában – alaktanilag – több szóból álló kifejezések, amelyeket csak a helyesírási konvenciók miatt írunk egybe.)

A hangsúly írásbeli jelölésének szabályai – ahogy az összes helyesírási szabály – egyezményesek, és a különböző szótípusok hangsúlyozásának statisztikai gyakoriságán alapulnak: vagyis akkor nem jelölik egy szó hangsúlyát, ha az megegyezik az azonos típusú szavak többségének hangsúlyozásával. Ez alapján a spanyol szavakat négy hangsúlyozási csoportba sorolják, amelyek az alábbiak.

• A másodéles, tehát az utolsó előtti szótagon hangsúlyos szavak (spanyolul palabras llanas vagy graves, vagyis ’sima’ vagy ’súlyos’ szavak, görögös szóval palabras paroxítonas), amelyek a leggyakoribbak. Hangsúlyukat akkor nem jelölik, ha magánhangzóra, ill. magánhangzót követő n-re vagy s-re végződnek; minden más végződés esetén jelölik. Ebbe a hangsúlyozási csoportba tartoznak pl. a casa ’ház’, libros ’könyvek’, cantaron ’(ők) énekeltek’, carácter ’jelleg’, útil ’hasznos’, césped ’gyep, pázsit’, Pérez, álbum ’album’, clímax ’tetőpont’, bíceps ’felső karizom’ szavak.
• A végéles vagy véghangsúlyos szavak (palabras agudas vagy oxítonas), melyek hangsúlyát csak akkor jelölik, ha magánhangzóra, magánhangzót követő n-re vagy s-re végződnek. A másodéles szavaknál jóval ritkábbak, számuknak körülbelül felét teszik ki. Ilyenek pl. a libertad ’szabadság’, escritor ’író’, español ’spanyol’, audaz ’vakmerő’, amé ’szerettem’, vivís ’éltek/élsz’, común ’közös’ szavak.
• A harmadéles, vagyis a szó végétől számított harmadik szótagjukon hangsúlyos szavak (palabras esdrújulas vagy proparoxítonas). Hangsúlyukat mindig jelölik, és a véghangsúlyos szavaknál is ritkábban fordulnak elő, legynagyobb részük művelt eredetű. Idetartoznak pl. a következők: espíritu ’lélek’, cantábamos ’énekeltünk’, hábitat ’élőhely’, éxito ’siker’.
• A negyed- és ötödéles szavak (palabras sobresdrújulas vagy superproparoxítonas), vagyis azok, amelyek hangsúlya a szó végétől számított harmadik szótagnál előrébb esik. Kizárólag két vagy három névmási simulószóval ellátott igealakok lehetnek (az utóbbiak a beszélt nyelvben szinte egyáltalán nem fordulnak elő). Hangsúlyukat természetesen mindig jelölni kell: pl. cántamela ’énekeld el nekem [azt a dalt]’, diciéndoselo ’mondván neki(k) [azt]’ (negyedélesek); ill. pl. imagínatemela ’képzeld csak el nekem [azt]’ (ötödéles). Ezek az alakok valójában nem is szavak, hanem egyezményesen egybeírt szószerkezetek.

Ha a szóhangsúly kettős- vagy hármashangzóra esik és a fenti szabályok szerint jelölni is kell, akkor az ékezet mindig a nyílt magánhangzóra (a, e, o) és nem a félhangzóra kerül (ami nem biztos, hogy magától értetődő, pl. az ógörögben a kettőshangzók második tagja kapta a hangsúlyt jelölő ékezetet akkor is, ha az volt a félhangzó): pl. triángulo ’háromszög’, entiéndeme ’érts meg’, biólogo ’biológus’, acuático ’vízi’, huérfano ’árva’, continuó ’folytatta’, báilale ’táncolj neki’, péinate ’fésülködj meg’, óigame ’idehallgasson’, náutico ’hajózási, vízi’, farmacéutico ’gyógyszerész’, estudiáis ’tanultok’, continuáis ’folytatjátok’. A két zárt magánhangzó (i, u) alkotta kettőshangzók esetén pedig a második magánhangzó kapja az ékeztet: pl. veintiún ’huszonegy’ (hímnemű főnév előtt), cuídate ’vigyázz magadra’. (Fontos, hogy helyesírási szempontból minden olyan magánhangzócsport kettőshangzónak számít a spanyolban, amelynek egyik tagja i vagy u, függetlenül attól, hogy a valóságban egy vagy két szótagban ejtik-e azt; pl. a veintiún alakban csak az [ei̯] igazi kettőshangzó, míg az [i.u] esetében szóhatár van.)

Ha magánhangzó+n/s végződésű véghangsúlyos főnév vagy melléknév többes számba kerül, az -es végződés következtében másodélessé válik (mivel a hangsúly az eredeti helyét megőrzi), így ékezetét elveszti: pl. canción/canciones ’dal/dalok’, común/comunes ’közös/közösek’, interés/intereses ’érdek/érdekek’, francés/franceses ’francia/franciák’. Amennyiben viszont egy magánhangzó+n-re végződő másodéles főnév kapja meg a többes szám -es jelét, harmadélessé válik, tehát ékezetet kap: examen/exámenes ’vizsga/vizsgák’, volumen/volúmenes ’kötet/kötetek’.

Létezik egy pár, -r/-n végződésű másod-, ill. harmadéles szó, melyek hangsúlya többes számban egy szótaggal „odébb ugrik”. Ilyenek a carácter/caracteres ’jelleg/jellegek’, régimen/regímenes ’rendszer (rezsim) / rendszerek (rezsimek)’, espécimen/especímenes ’minta, példány / minták, példányok’. Mondhatnánk, hogy ezek a szavak „kivételek” a hangsúlyozás szempontjából, ám valójában csak a carácter/caracteres az. Ha felidézzük a fejezet elején leírtakat, akkor tudjuk, hogy az egyszerű spanyol szavak hangsúlya csak az utolsó három szótagra eshet, tehát a régimen → regímenes, espécimen → especímenes szavakban, mivel egyes számban eleve harmadélesek, a hangsúlyvándorlás kötelező. Az egyetlen valódi kivétel tehát a carácter → caracteres, amelynél semmi sem indokolná a hangsúlyugrást, hiszen a többes számú alak csak harmadéles lenne – itt egyszerűen a latin alakok eredeti hangsúlyozásuk (character – charactēres) megtartásával való átvételéről van szó.

A táblázatban azt láthatjuk, mikor jelölik a spanyol szóhangsúlyt és mikor nem (Forrás: El Mexicano)

Sajnos túl egyszerű lenne azonban az élet, ha az itt leírt általános szabályokkal az egész témát elintézhetnénk. Vannak ugyanis „különleges” szabályok is, melyekkel szintén foglalkozni kell. A továbbiakban ezekről lesz szó.

A hiátusképző hangsúly jelölése

A hangsúlyozás előző részben leírt általános szabályaitól függetlenül minden esetben jelölni kell a szóhangsúly helyét, ha az a kiejtésben [a], [e] vagy [o] magánhangzó környezetében (előtte vagy utána) lévő [i] vagy [u] hangra esik (pl. día ’nap’, leí ’olvastam’, río ’folyó’, búho ’bagoly’, prohíbe ’megtilt’). Erre a szabályra abból a megfontolásból van szükség, hogy az írott formából kiderüljön a hangsúlyos [i] vagy [u] szótagalkotó mivolta, vagyis az, hogy nem képez kettőshangzót a mellette lévő magánhangzóval, ami szintén jelentésmegkülönböztető lehet. Leginkább a következő három példán keresztül lehet megmutatni, miért is fontos ez:

• continuo ’folyamatos’ vs. continúo ’folytatom’: mindkét szó magánhangzóra végződik és másodéles, tehát a „hangsúlyozás általános szabályai” szerint nem kellene a hangsúly helyét jelölni. Igen ám, viszont az első szó három szótagú, kettőshangzóval a végén /con.ti.nuo/, a második viszont négy szótagú, és a két utolsó magánhangzója eltérő szótagokhoz tartozik, tehát hiátust alkot /con.ti.nu.o/. E két szó jelentését tehát a szótagok száma és a hangsúly helye együttesen különbözteti meg, s ez a megkülönböztetés írásban mindössze egyetlen ékezeten múlik.
• secretaria ’titkárnő’ vs. secretaría ’titkárság’: teljesen hasonló a helyzet, mint az előző példánál, vagyis mindkét szó másodéles és magánhangzóra végződik. Az első négy szótagú, kettőshangzóval a végén: /se.kre.ta.ria/, a második öt szótagú, hiátussal a végén: /se.kre.ta.ri.a/. Szintén csak egy ékezet különbözteti meg őket.
• rio ’nevetett’ vs. río ’folyó’: itt az első szó ejthető egy vagy két szótagúként is, az utóbbi esetben véghangsúlyos: /rio/ vagy /ri.o/, a második viszont két szótagú és másodéles /ri.o/.

A fentiekhez érdekességképpen megjegyzendő, hogy pl. a portugálban (és a katalánban is) más elvek vonatkoznak a hangsúly jelölésére: a szó végi -ia, -io, -ua magánhangzócsoportok „alapértelmezés” szerint két szótagot alkotnak és az első hangra esik a hangsúly: /i.a/, /i.o/, /u.a/, pl. alegria /a.le.gri.a/ (vö. sp. alegría); vagyis az ilyen portugál szavaknak éppen akkor jelölik a hangsúlyát, ha az nem a végződésben lévő i vagy u magánhangzóra, hanem az előtte lévő szótagra esik (vö. pl. sp. agua és port. água ’víz’; sp. propio és port. próprio ’saját’ stb.).

A -mente végű határozószók hangsúlya

Ahogy írtam fentebb, külön kell foglalkoznunk a melléknevek nőnemű alakjából képzett, -mente végű határozószókkal. Ezek külön elbírálás alá esnek, mivel nem lehet a hangsúlyozás általános szabályai szerint elemezni őket. Mégpedig azért nem, mert két lexikális hangsúllyal is rendelkeznek, hiszen valójában két szóból álló, de egybeírt határozói kifejezések: pl. fácilmente ’könnyen’ < lat. FACILE MENTE ’könnyű értelemmel’ (a latin MENTE a nőnemű MENS, MENTIS ’értelem, ész, lélek, szándék’ főnév – vö. sp. mente ’ész, értelem, szellem’ – határozói esete volt, amely az előtte álló melléknévvel határozói szókapcsolatot alkotott).

Olyan összetett szavakról van tehát szó, amelyeknek mindkét tagja hangsúlyos. Rájuk az a különös szabály vonatkozik, hogy amennyiben a melléknév hangsúlyát az általános szabályok szerint jelölni kell, úgy az ékezet az összetételben is megőrződik: cortésmente ’udvariasan’, difícilmente ’nehezen’, últimamente ’az utóbbi időben’ stb. (Abban nem teljes az egyetértés, hogy a két hangsúly közül melyik az erősebb: a legújabb leírások szerint a beszélők inkább a -mente szót hangsúlyozzák, régebben viszont éppen fordítva gondolták.)

A jelentésmegkülönböztető ékezet (Tilde diacrítica)

Az eddigiekben a hangsúlynak csak a helyéről volt szó, ill. arról, hogy ezt mikor jelöli a helyesírás. A spanyolban viszont van a szavaknak egy szűk csoportja, amelyeknél nem a hangsúly helye számít, hanem az különbözteti meg őket, hogy hangsúlyosak-e egyáltalán a beszédben, vagy sem. Többnyire valamilyen nyelvtani szerepet betöltő, egy vagy két szótagú, azonos alakú szópárok (ún. funkciószavak) tartoznak ide, amelyek jelentése attól függ, hogy hangsúlyosan vagy hangsúlytalanul használjuk őket. E szópárok hangsúlyosan használt alakjait ékezettel különböztetik meg a hangsúlytalantól, amelynek neve spanyolul tilde diacrítica, azaz ’jelentésmegkülönböztető ékezet’. Az alábbi szópárok tartoznak ide:

• aun és aún – az első egy szótagú és kettőshangzóval ejtik, a második két szótagú és hangsúlyos [u]-val ejtik, mindkettő forrása a latin ADHŪC ’még’. A spanyolban is ugyanazt jelentik, mint a latinban, azzal a különbséggel, hogy az első alakot ellentétes kötőszóként használják ’még ha’, ’bár’ jelentésben (=aunque), a másodikat pedig (idő)határozóként.
• de és dé – az első elöljárószó, amely valaminek a valamihez való mindenféle viszonyát (származást, módot, birtokot stb.) fejezi ki, forrása az azonos latin DĒ elöljárószó; a második a dar (< lat. DARE) ’adni’ ige kötőmódú jelen idejének egyes szám első (< lat. DEM), ill. harmadik (< lat. DET) személyű alakja: ’hogy én adjak’, ill. ’hogy ő adjon’.
• el és él – az első a hímnemű egyes számú határozott névelő – ill. a nőnemű is a hangsúlyos [a]-val kezdődő főnevek előtt –: ’a, az’; a második pedig hímnemű, egyes szám harmadik személyű (alany- és elöljárós esetű) hangsúlyos személyes névmás: ’ő’. Mindkettő forrása a latin ĬLLE (hangsúlyos [a]-val kezdődő főnév esetén az ĬLLA) mutató névmás.
• mas és más – az első ellentétes kötőszó, jelentése ’ám, azonban’; a második jelentése ’inkább’ (középfokképző), ill. ’több(et)’ (a mucho középfokaként). Mindkettő a latin MAGIS ’inkább’ szóra vezethető vissza.
• mi és mí – az első a mío, mía (< lat. MĔU, MĔA) rövidülése, hangsúlytalan birtokos melléknév, amely a birtokot megelőzi: ’az én ...-m’; a második a yo ’én’ személyes névmás elöljárós esete, forrása az eredetileg részes esetű latin MIHI, MĪ.
• se és sé – az első hangsúlytalan személyes névmás, amely egyéb funkciókat is betölt, az azonos latin SĒ ’magát, magának’ névmásból; a második a saber ’tudni’ ige kijelentő mód jelen idejének egyes szám első személyű alakja: ’tudok’; ill. szintén a ser létige felszólító módjának egyes szám második személye: ’legyél’.
• si és sí – az első a ’ha’ jelentésű feltételes kötőszó, az azonos latin SĪ szóból; a második pedig az ’igen’ jelentésű határozószó, melynek forrása a latin SĪC [EST] ’úgy van’ (vagy szintén lehet a se névmás elöljárós esete, a latin SIBI, *SĪ alakból, de mivel ez nem fordulhat elő ugyanott, ahol a si, így nem okozhat félreértést).
• te és té – az első hangsúlytalan személyes névmás, a tú (< lat. TŪ) ’te’ tárgy- és részes esete: ’téged, neked’, forrása az azonos latin TĒ ’téged’; a második hímnemű főnév ’tea’ jelentéssel, kínai jövevényszó.
• tu és tú – az első a tuyo, tuya (< lat. TUU, TUA) rövidült alakja, hangsúlytalan birtokos melléknév, amely a birtok előtt áll: ’a te ...-d’; a második alanyesetű hangsúlyos személyes névmás az azonos latin TŪ ’te’ szóból: ’te’.
• hangsúlytalanul használt vonatkozó és hangsúlyosan használt kérdő/felkiáltó névmások: como ’ahogy, amilyen, mint’, cual, cuales ’amely(ek)’, cuando ’amikor’, cuanto ’amennyire, amennyivel’, cuanto, cuanta, cuantos, cuantas ’ahány’, donde ’ahol’, que ’ami, aki, hogy, mint’, quien, quienes ’aki(k)’ és cómo ’hogyan, milyen’, cuál, cuáles ’melyik, mely(ek), mi’, cuándo ’mikor’, cuánto ’mennyire, mennyivel’, cuánto, cuánta, cuántos, cuántas ’hány, mennyi’, dónde ’hol’, qué ’mi, miféle, milyen’, quién, quiénes ’ki(k)’ stb.

Hagyományosan szintén ékezettel különböztették meg egymástól a solo ’egyedüli, magányos’ melléknevet és a sólo (solamente) ’csak, egyedül’ határozószót, továbbá a jelzői és a névmási funkcióban használt mutató névmásokat (pl. Este libro es más caro que ése ’Ez a könyv drágább, mint az’, Esa casa es tan grande como aquélla ’Az a ház ugyanolyan nagy, mint az ott’ stb.). Ezt azonban az 1999-es akadémiai helyesírás már csak a félreérthető szövegkörnyezetre írta elő, a 2010-es helyesírási reform óta pedig az utóbbi esetben is opcionális.

Többféleképpen hangsúlyozható szavak

Végül szólni kell még azokról a szavakról is, melyeknek két hangsúlyozási változata is lehetséges. Ez természetesen nem változtatja meg az ilyen szavak jelentését. Bizonyos esetekben nyelvjárásfüggő, hogy mikor melyik alakot használják, de ugyanazon a területen is előfordulhat ingadozás. Idetartozik pl. a vídeo vagy video ’videofelvétel’ (az előbbit Spanyolországban, az utóbbit Latin-Amerikában használják), az ibero vagy íbero ’ibér’, az icono vagy ícono ’ikon’, a Rumanía vagy Rumania ’Románia’ többek között, ill. az összes -íaco, -ca vagy -iaco, -ca végű melléknév (pl. maníaco, -ca vagy maniaco, -ca ’mániás’).

Némileg eltér a fenti kategóriától a mendigo, -ga ’koldus’ és méndigo, -ga ’gazember’. Bár etimológiailag természetesen ugyanarról van szó, a harmadéles alak a mexikói spanyolban önálló jelentésben lexikalizálódott, így tehát az már egy másik szó, nem csupán eltérő hangsúlyozású alakváltozat.

Ékezethasználat a nagybetűkön

Mindmáig elterjedt, leginkább a latin-amerikai sajtótermékekre jellemző szokás, hogy a nagybetűkre nem tesznek hangsúlyt jelölő ékezetet. Ez valószínűleg arra vezethető vissza, hogy a régi nyomdatechnika ezt még nem tette lehetővé. Bár néhány évtizede ennek már semmi akadálya nincs, e téves gyakorlat mégis fennmaradt. A 2010-es Ortografía a következőképpen foglal állást a kérdésben:

Puesto que la mayúscula y la minúscula son únicamente distintas realizaciones de un mismo grafema, no existe motivo alguno por el que las palabras escritas en mayúsculas deban recibir distinto tratamiento en lo que al uso de la tilde o la diéresis se refiere. [...]

„Mivel a nagybetű és a kisbetű csupán ugyanazon betű eltérő megvalósulásai, nem létezik semmilyen indok, amely miatt a nagybetűvel írt szavaknak eltérő elbírálásban kellene részesülniük az ékezet és a tréma használata vonatkozásában.”

Nos, témánk végére értünk – akinek volt türelme végigolvasni, most már valóban fellélegezhet. Megnyugtatásukra legyen mondva, hogy nem is volt ez olyan hosszú olvasmány ahhoz képest, hogy a 2010-es Ortografía 86 oldalon keresztül foglalkozik a hangsúllyal és jelölésével!

Egy város, melynek neve a római kor óta változatlan

Segovia címere
(Forrás: Wikimedia Commons)

Nem csak az újlatin nyelvek és a kereszténység a rómaiak öröksége. Rengeteg települést is kiépítettek, ezek között azonban mindössze néhány olyan, ma is létező város van Rómán kívül, mely betűre pontosan azt a nevet őrzi, amelyet ők adtak neki több mint két évezrede. Kettő – talán nem is oly meglepő módon – éppen Spanyolországban: a Baleár-szigetek fővárosa, Palma, valamint a Madridtól nem olyan messze, északnyugatra fekvő kasztíliai kisváros, Segovia, amellyel nem csupán ezért érdemes foglalkozni.

A körülbelül 56 ezer lelket számláló, Kasztíliai és León autonóm közösség déli részén található városka az Eresma és a Clamores folyók találkozásánál, a Sierra de Guadarrama hegység lábánál fekszik a spanyol fővárostól 87 kilométerre. Segovia természetesen nemcsak arról nevezetes, hogy neve máig betűről betűre megegyezik az egykori latin nevével, hanem arról is, hogy Spanyolország egyik legrégebben lakott települése, és szintén itt található a rómaiak által épített egyik leghosszabb, máig fennmaradt vízvezeték is, amely 1985 óta az óvárossal együtt az UNESCO Világörökség részét képezi.

A települést valószínűleg még a kelták alapították (a több spanyol helységnévben is megtalálható seg(o)- tő jelentése ’győzelem’ lehetett).* A Római Birodalomban jogilag Clunia provinciaközponthoz tartozott; a nyugati gótok idején a katolikus egyház püspöki székhelye volt. A legenda szerint az arab megszálláskor a lakosság elmenekült, majd amikor VI. Alfonz León és Kasztília királya meghódította Toledót, akkor kezdték el újra benépesíteni a 11. század végén, az északi területekről származó keresztény népességgel. A középkorban a selyemkereskedelem és a textilmanufaktúrák egyik fontos központja volt, és virágzó gótikus építészettel rendelkezett. Ezenkívül egy meghatározó történelmi esemény színhelye is: 1474. december 13-án itt koronázták Katolikus Izabellát Kasztília királynőjévé.

A várost keresztülszelő római vízvezetékhíd (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

Mindazonáltal a kisváros kétségtelenül leginkább római vízvezetékhídjáról (Acueducto de Segovia) nevezetes, amely egyúttal a város jelképe, és a címerében is szerepel. A római építészet legjelentősebb spanyolországi remekműve valószínűleg az 1. század második fele és a 2. század eleje között – feltehetőleg Vespasianus vagy Nerva uralkodása alatt – készülhetett (a források Kr. u. 50 körülre teszik), azonban felirat hiányában nem állapítható meg pontosan az építésének időpontja (ahogy maga a város alapításának ideje sem ismert).

„Rómától Segoviának, vízvezetéke fennállásának kétezredik évfordulóján, 1974”
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

A vízvezeték a várostól kb. 17 kilométerre található Fuenfría forrástól szállította a vizet, és a városba érkezése előtt még 15 kilométer hosszan fut. A vizet először az El Caserón (’A Nagy Ház’) nevű víztartályban gyűjtötték, amely egy csatornán keresztül a Casa de Aguas (’Vizek Háza’) nevű víztoronyba jutott, ahol természetes derítőn folyt keresztül, mielőtt folytatta útját, majd 728 méteren át egyszázalékos emelkedőn keresztül futott egészen a Postigo nevű sziklás dombig, amelyre az óváros épült az erőd (Alcázar) köré. A Díaz Sanz téren az építmény éles szögben megtörik, majd az Azoguejo tér felé veszi az irányt, ahol teljes pompájában ragyog.

A vízvezetékhíd a legmagasabb pontján 28,5 méterre emelkedik el a talajtól, közel hatméteres talpazattal. Két sor boltívből áll, amelyek pillérekre támaszkodnak. Összesen 167 boltíve van: a városba érkezésétől a Díaz Sanz térig 75 egyszerű, majd 44 dupla soros (88 darab), amelyeket még négy egyszerű követ. Az építmény két falfülkéjében Segovia védőszentje, a Virgen de la Fuencisla, illetve San Esteban (Szent István keresztény mártir) szobra helyezkedik el.

A vízvezetékhíd látképe az Azoguejo térről (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

A vízvezeték egészen a 19. század végéig működött és szállította a vizet Segoviába, de főként az Alcázarba, s az idő vasfoga ellenére – bár természetesen többször felújították, legelőször Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd uralkodása idején a 15. században kellett újjáépíteni a mórok által lerombolt 36 boltívet, a legutóbbi restaurációs munkálatok pedig az 1990-es években folytak – az évszázadokon át máig képes volt megőrizni állagát. (Érdekesség, hogy Mexikóban is van egy hasonló stílusú vízvezetékrendszer, az Acueducto del Padre Tembleque, amelyet egy spanyol pap építtetett a 16. században a környébbeli indián települések vízellátására – 2015-től szintén a Világörökség része.)

A város további nevezetességei közé tartozik a román–gótikus stílusú várpalota-erőd (Alcázar de Segovia), amely az Eresma és a Clamores folyók találkozásánál egy sziklára épült (valószínűleg még az arabok kezdték el építeni a 12. században, de a 16. századig teljesen átépült), és főként királyi székhelyként szolgált; jelenleg a segoviai hadtörténeti múzeumnak ad otthont.

Alcázar de Segovia, a várpalota (Forrás: Wikipedia Commons, CC)

Végül említést érdemel még a Szent Mária-székesegyház (Catedral de Santa María, hivatalosan Santa Iglesia Catedral de Nuestra Señora de la Asunción y de San Frutos de Segovia), az utolsóként emelt gótikus katedrális Spanyolországban. A székesegyházat a 16–18. század között építették, és a meghatározó gótikus stílus mellett reneszánsz jegyeket is tartalmaz.

A Szent Mária-székesegyház légifelvételen (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

Aki tehát Spanyolországban jár és megteheti, semmiképpen se hagyja ki Segoviát. Bízom benne, hogy egyszer talán én is eljutok oda.

Kapcsolódó oldalak

• UNESCO világörökségi lista: Segovia óvárosa és vízvezetéke (angolul)
• Ismeretterjesztő kisfilm a városról és a vízvezetékről (spanyolul)
• Segovia a Wikipédián (spanyolul)

---

*

A hagyományos feltételezés szerinti, korábbi Segobriga (jelentése ’Győzelem városa’ keltibérül) névből való származtatása téves. Régészeti feltárások azóta igazolták, hogy az ókori Segobriga (spanyol helyesírással Segóbriga) a Segoviától 160 kilométerre délkeletre fekvő Saelices (Cuenca, Castilla-La Mancha) település melletti római romvárossal azonos.

Qué, cuál és cómo: mikor melyik a helyes?

A spanyoltanulók egyik gyakori dilemmája, hogy a három kérdőszó közül mikor melyiket kell használni. Tudniillik, bár természetesen a spanyol is megkülönbözteti a ’mi’, a ’melyik’ és a ’milyen’ jelentéseket, ez a megfeleltetés nem mindig kölcsönösen egyértelmű. Ha látszólag nagy is a kavar, néhány alapszabály elsajátítása után nem is lesz olyan bonyolult. Nézzük!

A qué (< lat. QUĬD) semlegesnemű és ragozhatatlan kérdőnévmás, azaz nemben és számban nem egyeztetődik semmivel. Jelentése ige előtt ’mi(csoda)?, mit?’: ¿Qué es esto? ’Mi ez?’, ¿Qué ocurre aquí? ’Mi történik itt?’, ¿Qué estás haciendo?, ’Mit csinálsz (éppen)?’, ¿Qué quieres de mí? ’Mit akarsz tőlem? Főnév vagy melléknév előtt viszont azt jelenti, hogy ’miféle?’, ’milyen?’: ¿Qué cosa es esta? ’Milyen/Miféle dolog ez? (Mi ez?)’, ¿Qué tipo de música te gusta? ’Milyen (Miféle) fajta zenét szeretsz?’, ¡Qué bellas flores! ’Milyen szép virágok!’. Az utóbbi jelentésben a ’milyen’ felcserélhető a ’miféle (dolog)?’ (főnév előtt), illetve a ’micsoda’ kifejezésekkel is. Tehát minden olyan esetben, amikor úgy is értelmes a spanyolra fordítandó kérdés, ha a ’mi?’ vagy a ’milyen?’ helyére a ’micsoda (dolog)?’, illetve a ’miféle (dolog)?’ behelyettesíthető, akkor biztos, hogy a qué szócskát kell használnunk.

A cuál, cuáles (< lat. QUĀLE, -ES) kérdőnévmás általában a magyar ’melyik(et)?’, ’melyek(et)?’ megfelelője: ¿Cuál prefieres? ’Melyiket szereted jobban?’, ¿Cuáles de estos libros tienes? ’Melyek vannak meg neked ezek közül a könyvek közül?’, ¿Cuál es el mes más corto del año? ’Melyik az év legrövidebb hónapja?’. A ser létigével azonban bizonyos esetekben ez is a magyar ’mi?’ kérdésnek felel meg: ¿Cuál es tu número de teléfono? ’Mi a telefonszámod?’, ¿Cuál es el problema? ’Mi a baj?’. De vajon mi dönti el azt, hogy mikor van qué és mikor cuál a létige után, ha a magyar mondat a Mi? kérdőszóval kezdődik?

Viszonylag egyszerű: a qué szócskával akkor kérdezünk, ha egy ismeretlen vagy addig nem említett dolog meghatározására vagyunk kíváncsiak. Hogy miért nem jó pl. a *¿Qué es tu número de teléfono?, onnan tudhatjuk, hogy behelyettesítjük magyarul a „micsoda” vagy „miféle (dolog)” szavakat: annak nyilván nincs értelme, hogy „Micsoda/Miféle (dolog) a telefonszámod?”, hiszen nem az érdekel minket, mit jelent a „telefonszám”, hanem az az egy bizonyos a rengeteg sok telefonszám közül. S itt következik a lényeg: abban az esetben, amikor egy határozott alakban álló (határozott vagy birtokos névelővel használt) dologra kérdezünk rá, amely elméletileg rengeteg sok azonos fajta dolog halmazát jelöli, amelyből az kiválasztható, akkor mindig a cuál, -es névmást használjuk. Hasonlóan kérdezzük meg pl. azt is, hogy ’Mi a neved?’: ¿Cuál es tu nombre?, hiszen valójában azt kérdezzük, hogy sok (elméletben létező) név közül melyik az.

Természetesen a Qué es tu nombre kérdéssel sincs semmi baj nyelvtanilag, azonban ha ezt tesszük fel egy spanyol anyanyelvűnek, akkor legfeljebb csodálkozva el fogja magyarázni, hogy mit jelent vagy honnan származik a neve (persze ha tudja). Spanyolul is ellenőrizhetjük „felcserélős módszerrel”, hogy a cuál-t, vagy a qué-t kell-e a használni, méghozzá úgy, hogy behelyettesítjük a qué cosa kifejezést. Máris látni fogjuk, hogy a Qué cosa es tu teléfono, Qué cosa es tu nombre nem egészen azt jelenti, amit valójában kérdezni akarunk, tehát a helyes megoldás a cuál lesz. Érdemes még megemlíteni azt is, hogy Latin-Amerikában, főleg a mexikói kötetlen nyelvben a ’miféle/milyen?’ jelentésben a cuál is használatos a qué helyett/mellett: ¿Cuál (Qué) muchacha? ’Miféle/Milyen lány?’.

Maradt a cómo (< lat. QUŌMODO), amellyel már sokkal egyszerűbb a dolgunk. Mint etimológiája is elárulja, eredetileg összetett kérdőnévmás volt, melynek pontos jelentése ’milyen módon?’, azaz ’hogyan?’. Pontosan ezt jelenti a spanyolban is: ¿Cómo has hecho eso? ’Hogyan csináltad ezt?’, ¿Cómo se llama tu hermano? ’Hogy hívják a testvéred?’. Igen ám, de ezt a ser létigével ’milyen?’-nek fordítjuk (ami érthető is, hiszen pl. a ¿Cómo son los libros? kérdésnek nincs sok értelme úgy magyarul, hogy „*Milyen módúak ~ *Hogyanok a könyvek?”, csak annak, hogy „Milyenek a könyvek?”). Az előzőekhez hasonlóan itt is működik a behelyettesítéses próba: ha magyarul a „milyen” felcserélhető a „micsoda” szóval, akkor a qué-t, ha nem, akkor a cómo-t kell használni (a „Milyenek a könyvek?” nyilván nem cserélhető fel arra, hogy „Micsodák a könyvek?”).

Végezetül az alábbi áttekintő ábrán megpróbáltam összefoglalni az itt leírtakat.

A nagyításhoz kattints az ábrára! (Forrás: El Mexicano)

Lasagna vagy lasagne?

Ha az olasz kerül szóba, akkor bizonyára mindenkinek a pizza vagy az egyéb ételspecialitások jutnak róla eszébe legelőször. Ilyen egy bizonyos olasz rakott tésztaféleség is, amelyet hol [lazannya]-ként, hol pedig [lazannye]-ként hallunk emlegetni. Vajon melyik a „helyes”? Van-e lényeges különbség köztük?

Bár volt már szó itt a blogon egy érdekes tésztaspecialitásról, de ezennel nem ígérek receptet, csupán nyelvi oldalról vizsgáljuk meg a kérdést. Noha olvasni néhol olyasmit, hogy „a lasagne kiejtése [lazannya]”, ez természetesen így nem igaz. Mi akkor a rejtély nyitja?

Több réteg tésztából áll...

Nos, egyszerűen arról van szó, hogy az olasz (le) lasagne egy nőnemű, többes számú alak, melynek egyes számú megfelelője a (la) lasagna. Az étel megnevezésére tehát mindkét forma helyes (az olasz etimológiai szótár például csak az egyes számú lasagna alakot hozza, s meg sem említi, hogy általában többes számban használatos; az olasz Wikipédiában viszont a többes számú, lasagne címmel szerepel a szócikk), bár a többes számú alak valóban elterjedtebb, valószínűleg azért, mert „több réteg tésztából” készül az étel. Az angolba (lasagna) és a spanyolba is viszont az egyes számú alak (lasaña) került át. Ránk van tehát bízva, hogy a lasagne [lazannye], vagy a lasagna [lazannya] alakot használjuk – arról viszont szó sincs, hogy a lasagne kiejtése [lazannya] lenne, vagy fordítva.

A szó eredetéről annyit kell tudni, hogy valószínűleg egy, a latin LÁGĂNUM ’lepény, palacsinta’ szóból származó feltételezett melléknévi alak, a *LAGÁNĔA kereszteződött a latin LÁSĂNUM ’edény, tál’ szóval (vagy inkább a belőle származó *LASÁNĔA melléknévvel).

Miféle nyelv a mirandai? – Az asztúriai-leóni dialektusok

Nemrég megjelent egy írás a Nyelv és Tudomány ismeretterjesztő hírportálon a mirandairól, mint „Portugália második hivatalos nyelve”. Itt egyből tisztázni kell egy félreértést, ugyanis a cikkben is hivatkozott 1999. január 29-ei törvény csak a „mirandai közösség nyelvi jogainak hivatalos elismeréséről” szól, és egy szóval sem mondja ki, hogy ez hivatalos nyelv, csupán elismeri a nyelv művelésének és terjesztésének jogát (nem keverendő tehát a „hivatalos nyelv” és a „jogilag elismert nyelv” fogalma, az utóbbi csak annyit mond, hogy egy adott nyelvváltozatot elismernek önálló nyelvként, és támogatják a használatát, mint jelen esetben). De mi is az a mirandai nyelv pontosan, és eddig miért nem hallottunk róla? Természetesen nem célom ugyanazt leírni, ami a nyest.hu cikkében olvasható, inkább vizsgáljuk meg a kérdést egy kicsit más megközelítésből.

Három idős úr régi élményeiről mesél anyanyelvén
Pár évtizeddel ezelőtt még csak néhány újlatin nyelvet ismertünk (többnyire csak franciáról, olaszról, portugálról, románról és spanyolról hallhattunk), ma viszont már néhány tucat létezik. Hogy lehet ez? Nyilván nem arról van szó, hogy ilyen rövid idő alatt ennyi új nyelv alakult ki, hanem arról a jól ismert problémáról, amely a nyelv és a nyelvjárás elkülönítésével kapcsolatos. Az újlatin nyelvek ugyanis nyelvjárási folytonosságot (ún. dialektuskontinuumot) képeznek, vagyis nincsenek éles határok az összefüggő területeken beszélt egyes nyelvváltozatok között: csupán önkényes politikai döntés kérdése, hogy egy-egy nyelvváltozatot mikortól kezdve tekintünk külön nyelvnek, vagy ha nem tekintjük külön nyelvnek, akkor melyik nyelv nyelvjárásai közé soroljuk. Vagyis ezek a nyelvváltozatok (akár nyelveknek, akár nyelvjárásoknak nevezzük őket) mindig is léteztek, csak éppen régebben nem ismerték el őket önálló nyelveknek. A tudomány viszont fejlődik, és a nézetek is változnak.

Mint ahogy szó volt róla egy korábbi témában, az Ibériai-félszigeten egészen az 1970-es évekig csak három nyelvet ismertek (el): a spanyolt, a portugált, valamint az egyértelműen elkülöníthető, nem indoeurópai baszkot. A katalán, a galiciai, illetve az asztúriai-leóni (asturleonés), a navarrai-aragóniai (navarroaragonés) nyelvváltozatok azelőtt csak nyelvjárásoknak számítottak (az asztúriai-leóni és az aragóniai dialektusokat sok spanyol nyelvjáráskutató mindmáig csak a „spanyol nyelvet alkotó nyelvjárásoknak” tekinti, a kasztíliaival együtt, mint az irodalmi nyelv alapja).

A latin köznyelv helyi változataiból kialakult asztúriai-leóni dialektusok a középkori Leóni Királyság (Reino de León) egyik legjelentősebb nyelvét alkották – ebben az értelemben sokszor csak leóniként említik – a régi galiciai vagy óportugál (galaicoportugués) és a kasztíliai mellett (1230-ig ugyanis Galicia és Kasztília is a Leóni Királysághoz tartozott); a hivatalos nyelv természetesen a latin volt. Kasztília későbbi felemelkedésével és a Reconquista előrehaladtával a kasztíliai fokozatosan háttérbe szórította a szomszédos nyelvváltozatokat, így az asztúriai-leónit is, amelynek változatait ma már csak nem egészen 150.000 ember beszéli anyanyelvként (a legtöbben Asztúriában).

Az Ibériai-félsziget államai 1037-ben (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

A ma beszélt aszturleóni nyelv (saját nevén asturllïonés) természetesen kölcsönösen érthető a kasztíliaival (ami egyébként a félszigeten beszélt újlatin nyelvekre általánosságban is igaz, sokkal inkább, mint például az olasz nyelvjárásokra). A spanyollal ellenétben, de a galiciaihoz hasonlóan megőrizte a szókezdő latin [f] hangot (amelyet a keleti nyelvjárásokban [h]-hoz hasonlóan ejtenek, mint a régi kasztíliaiban), valamint a különböző latin mássalhangzócsoportok palatalizációjából létrejött [lj] > [j] és [s] hangok is megmaradtak, és nem fejlődtek [ch]-vá, ahogyan a kasztíliaiban. Az utóbbihoz hasonlóan a latin rövid (nyílt), hangsúlyos Ĕ és Ŏ magánhangzók ie és ue ~ uo kettőshangzókként folytatódnak, a spanyoltól eltérően még palatális – vagy egykor palatális – hangok előtt is (pl. lat. FŎLIA > fueya, vö. sp. hoja). Megkülönböztető sajátossága viszont, amelyben eltér mind a kasztíliaitól, mind a galiciai–portugál nyelvváltozatoktól is, hogy palatalizálta a szókezdő [l]-et (pl. lat. LĬNGUA > llingua [ljingwa], vö. sp. lengua, gal. lingua, port. língua), ami viszont a katalánra jellemző még (llengua).

(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Területi változatait illetően három fő nyelvjáráscsoporttal rendelkezik: keletivel (oriental), középsővel (central) és nyugatival (occidental). A keletit és a középsőt főként az Asztúriai Hercegség (Principado de Asturias, aszturleóni: Principáu d’Asturies) spanyol autonóm közösségben, illetve a környező területeken beszélik, ezért e változatokra általában „asztúriai nyelv”-ként (spanyol: asturiano vagy bable; aszturleóni: l’asturianu vagy llingua asturiana) utalnak, amely 1980 óta nyelvi akadémiával (Academia de la Llingua Asturiana) is rendelkezik. A legkeletibb, kantábriai nyelvjárás vagy montañés (’hegyi’) már átmenetet képez a kasztíliai és a kelet-asztúriai között, így egyes nyelvészek az aszturleóni, míg mások a kasztíliai nyelvjárásai közé sorolják – nyelvi identitásuk és nézeteik függvényében. A nyugati vagy leóni (spanyol: leonés, aszturleóni: llïonés) nyelvjáráscsoportot Asztúria nyugati részén kívül Kasztília és León (Castilla y León) autonóm közösség északnyugati sávjában, illetve a Portugália északkeleti csücskében lévő Miranda de Douro [miranda dü dóru] (spanyolul Miranda del Duero, mirandai: Miranda de l Douro) városában használják. Ez utóbbi, portugál fonetikai hatástól érintett, mintegy 5–15.000 becsült anyanyelvi beszélővel rendelkező leóni nyelvjárás a mirandai (saját nevén mirandés vagy lhéngua mirandesa), amelyet a portugáliai jogi szabályozás önálló nyelvként ismer el, és támogatja is a terjesztését, oktatását. Az aszturleóni nyelvjárások felosztását a jobb oldali ábra szemlélteti (spanyolul).

Aki valamennyire ismeri a spanyolt, annak úgy hangozhat a mirandai, mintha portugál akcentussal beszélnének spanyolul. Felületes egyszerűsítéssel tulajdonképpen erről van szó – ahogy a galiciai esetében is mondhatnánk, hogy „spanyol kiejtéssel beszélt portugál” –, de természetesen ez tudománytalan megközelítés, hiszen mint már tudjuk, a jól ismert „nagy” nyelvek is mind valamilyen nyelvjárásból alakultak ki, amelyek önálló nyelvi státusz szintjére emelkedtek. Vagyis valójában az Ibériai-félszigeten beszélt valamennyi újlatin nyelv(változat) önálló latin nyelvjárás volt egykor, tehát ha nevezetesen a mirandaiból és a galiciaiból csináltak volna „nagy nyelv”-eket, és nem a spanyolból és a portugálból, akkor most a spanyolt és a portugált a mirandaihoz és a galiciaihoz hasonlítgatnánk, és nem fordítva.

De hogy az „unalmas fejtegetés” helyett valami szórakoztató és érdekes is legyen a témában, az alábbi videón hallhatjuk is a mirandai nyelvet a Galandum Galundaina nevű folklóregyüttes előadásában. A dal címe Fraile cornudo, azaz ’Felszarvazott testvér’. (Szöveg és fordítás a videó alatt.)

Galandum Galundaina: Fraile cornudo

Fraile cornudo, echa-te al baile que te quiero ver beilar saltar i brincar i andar por l aire Esta ye la tonadica de l fraile Esta ye la tonadica de l fraile Busca cumpanha que te quiero ver beilar saltar i brincar i andar por l aire Esta ye la tonadica de l fraile Esta ye la tonadica de l fraile Deixa-la sola que la quiero ver beilar saltar i brincar i andar por l aire Esta ye la tonadica de l fraile Esta ye la tonadica de l fraile

Felszarvazott testvér, táncra fel Mert látni akarlak táncolni Ugrálni és szökdécselni S a levegőben járni Ez a testvér dalocskája Ez a testvér dalocskája Keress társat Mert látni akarlak táncolni Ugrálni és szökdécselni S a levegőben járni Ez a testvér dalocskája Ez a testvér dalocskája Engedd el a lányt Mert látni akarom táncolni Ugrálni és szökdécselni S a levegőben járni Ez a testvér dalocskája Ez a testvér dalocskája

Mi köze a tanítónak az iparoshoz és a miniszterhez?

Mint tudjuk, a magyar mester szó egyaránt jelent ’tanító’-t, illetve ’valamely iparágat, foglalkozást (mesterséget) űző személy’-t is, főleg akkor, ha azt kiválóan és példamutatóan csinálja. Hogy ennek mi köze van a miniszteri hivatáshoz – a két szó hasonlóságán kívül –, és egyáltalán a mester szó két jelentésének egymáshoz, már sokkal érdekesebb. Annál is inkább, mert a spanyolban is létezik a mester [meszter] szó, melynek jelentése a régi, illetve a népi nyelvben ’mesterség, hivatás’.

Először is vizsgáljuk meg a magyar mester szó eredetét. Az etimológiai szótár szerint ez egy északolasz nyelvváltozatból származik, méghozzá két eltérő latin szó keveredéséből: az egyik a mastro ~ maistro ~ mestro ’tanító, kézművesmester, főnök’, melynek forrása a latin MAGĬSTER ’elöljáró, tanító, vezető’ tárgyesete, a MAGĬSTRU(M); a másik pedig a mestero ~ mestiero ~ mestiere volt ’foglalkozás, kézművesség, szaktudás’ jelentéssel, amely a latin MINISTERIU(M) ’szolgálat, cselédség, hivatal’ jelentésű szóra vezethető vissza. Mint látható, a két szó jelentése között eleve megvolt az átfedés, így könnyen létrejöhetett a keveredés, amely ezt a „hibrid” etimológiát eredményezte.

Minisztérium (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

A spanyolban nem történt keveredés, más viszont igen. A latin MINISTERIU(M) szó kétféle alakban is folytatódott: az egyik a menester, amely a latin jelentések továbbfejlődésével a ’szükség(esség)’ (vö. a magyar szolgálatára van kifejezéssel), illetve ’hivatás, mesterség, művészet’ jelentéseket vette fel; a másik ennek rövidült alakja, a mester ’művészet, mesterség’. Mindkét szó régies, a mai nyelvben már csak bizonyos kifejezésekben használják, mint például az es menester ’szükséges, szükségszerű’, illetve mester de clerecía ’középkori műköltészet (mestersége)’, mester de juglaría ’középkori népdalköltészet, dalnokmesterség’.

A latin szó persze később művelt úton is „visszakerült” a spanyolba ministerio alakban, a ma használt ’minisztérium’ jelentésben. Míg ennél a szónál tehát többszörös szóhasadás történt, ezzel szemben a latin MAGĬSTRU(M) külön folytatta útját a spanyolban – és az irodalmi olaszban is – maestro alakban, változatlanul ’tanító(mester)’ jelentésben.

A spanyol nevek és címek helyesírásáról

Korábban volt már szó a spanyol nevek – megközelítő – helyes kiejtéséről, most pedig röviden a helyesírásukról szólnék. Elsősorban a magyar nyelvű szövegekben, sajtóban megjelenő spanyol nevekhez, címekhez nyújtanék segítséget, tapasztalatom szerint ugyanis hajlamosak a szerkesztők egyszerűen figyelmen kívül hagyni az idegen nevek helyesírását (természetesen itt a latin ábécét használó nyelvekre gondolok), ami igénytelenségről árulkodik.

Ennyi bevezető után térjünk a tárgyra. A spanyolban egyetlen olyan betű van, amelynek bevitele bonyolultabb egy billentyűlenyomásnál, méghozzá az ñ, ami viszont a karaktertáblából (minden operációs rendszer alapvető része) egyszerűen kimásolható. Meglepő, de az összes többi spanyol ékezetes betű a magyarban is létezik: á, é, í, ó, ú, ü (az utóbbi természetesen nem a magyar [ü] hangot jelenti, hanem a güe, güi csoportokban azt, hogy a félhangzós u is kiejtendő). Ezek után már csak az okozhatja a problémát, hogy hova kell ékezetet tenni, illetve mit kell nagy kezdőbetűvel írni. Ezekhez nyújtanék némi iránymutatást a következőkben.

A hangsúly jelöléséről dióhéjban

Mielőtt részletezném a leggyakoribb, helyesírás szempontjából problémás spanyol névtípusokat, elkerülhetetlen a hangsúlyjelölés szabályaira röviden kitérni. Nem kell ám nagyon bonyolult dologra gondolni, az ökölszabály egyetlen mondatban összefoglalható, amely így szól:

A hangsúlyos magánhangzót ékezettel jelölik, kivéve a magánhangzó, a magánhangzó+n és a magánhangzó+s végződésű másodéles, valamint minden egyéb végződésű véghangsúlyos szót; továbbá kivétel nélkül minden esetben jelölik a hangsúlyt, ha az a kiejtésben egy magánhangzó melletti i-re vagy u-ra esik (pl. río, búho).

Az utóbbi magyarázata, hogy máskülönben ilyen helyzetben a hangsúlytalan i és u általában nem külön szótagot, hanem kettőshangzót alkot a mellette álló magánhangzóval.

A nevek helyesírása

A spanyolban elég gyakori -ez [-esz] végű* vezetéknevek szinte minden esetben másodélesek, s mivel az iménti szabály szerint a -z végződésű másodéles szavak hangsúlyát jelölni kell, az összes ilyen név utolsó előtti szótagjának magánhangzója ékezetet kap: Báez, Benítez, Bermúdez, Domínguez, Fernández, Giménez, Gómez, González, Gutiérrez, Hernández, Jiménez, Juárez, López, Márquez, Martínez, Meléndez, Méndez, Menéndez, Pérez, Ramírez, Rodríguez, Sánchez, Suárez, Vásquez, Vázquez, Velásquez, Velázquez stb. Egyetlen kivétel az Álvarez, amely harmadéles.

E családnevek (régi) keresztnevekből származnak (pl. Benito, Domingo, Gonzalo, Marcos, Pedro, Ramiro, Rodrigo, Sancho, Vasco, Velasco, Ximena, Álvaro stb.). Néhány esetben előfordul, hogy az -ez végű családnévben nem a fenti -ez végződés rejlik, hanem eredetileg -es végű – többes számú főnévből származó – név helytelenül rögzült régi írásmódjáról van szó: ilyen például a Flórez, a Flores, azaz „Virág” névből (az utóbbi esetében azért nem kell ékezettel jelölni a hangsúlyt, mert a másodéles szó írásban s-re, és nem z-re végződik – lásd az egymondatos szabályt!). Kiejtésüknek megfelelően, a -z végű nevekhez a hasonuló magyar -val/-vel toldalékot sz-szel kell kapcsolni (mivel a spanyol z is [sz] hangot jelöl): Gómezszel, nem pedig *Gómezzel.

A másik gyakori csoport az -n végű vezeték- és keresztnevek, amelyek – a Carmen kivételével – véghangsúlyosak, s mivel a helyesírási szabályok szerint a véghangsúlyos, -n-re végződő szavak hangsúlyát is jelölni kell, e nevek utolsó magánhangzója szintén ékezetet kap: Belén, Benjamín, Calderón, Colón, Cristián, Encarnación, Fernán, Garzón, Hernán, León, Martín, Obregón, Ramón, Roldán, Román, Sebastián, Simón stb.

Az -ica végű női nevek általában harmadélesek: Angélica, Érica, Mónica, Verónica, Yésica stb. – kivétel: Federica [federíka] (másodéles). További gyakori, harmadéles női nevek: Ángela, Ángeles/Mariángeles, Bárbara, Úrsula stb. Másodéles, mássalhangzóra (nem n-re vagy s-re) végződő – és ezért ékezettel írandó – gyakori férfinevek: Ángel, César, Édgar, Héctor, Óscar, Víctor.

Számos olyan női név van továbbá, melynek végződése -ia vagy -ía. Hogy mikor melyik, erre sajnos nincs használható szabály. Azt lehet mondani, hogy a latin fogalmakból származó nevek végződése többnyire az előbbi (pl. Claudia, Inocencia, Olivia, Victoria stb.), míg az egyéb – görög, héber stb. – eredetűeknél általában az utóbbi. Itt csak néhány olyan, gyakori nevet sorolok fel, amelyek végződésében az i hangsúlyos: Estefanía, Lucía, María, Rosalía, Sofía.

Végül említést érdemel még az egyik leggyakoribb (ha nem a leggyakoribb), ősi, valószínűleg baszk eredetű, ma már csak vezetéknévként használatos név, a García (hangsúlyos i-vel), amely nem tévesztendő össze a latin eredetű, vezeték- és női keresztnévként is használt Gracia névvel (ennek hangsúlya az első a-ra esik, kettőshangzóval a végén). Az alábbi táblázatban megpróbáltam a fentieket néhány pontban összeszedni.

A nagyításhoz kattints az ábrára! (Forrás: El Mexicano)

A címek helyesírása

A spanyol akadémiai helyesírás megkülönböztet alapvetően alkotói műveket (obras de creación), valamint folyóiratokat (publicaciones periódicas) és gyűjteményeket (colecciones).

Az alkotói művek (zeneszámok, filmek, sorozatok, könyvek, műsorok, zenei albumok stb.) címének – a bennük szereplő személy- vagy tulajdonnevek kivételével – csak az első szava írandó nagy kezdőbetűvel, a magyarhoz hasonlóan: Entre el mar y una estrella, Últimas tardes con Teresa stb. A spanyol címekben – az angol hatására – minden szó nagy kezdőbetűvel történő írása helytelen, nem is esztétikus, és kerülendő: *Entre El Mar Y Una Estrella.

A folyóiratok (újságok, magazinok), valamint a gyűjtemények címében minden főnév és melléknév, illetve önálló jelentéssel bíró elem nagy kezdőbetűvel írandó: El Nuevo Diario, La Vanguardia stb.

A történelmi események, korok, ünnepek, jeles napok nevei

Bár ezekkel ritkábban találkozhatunk magyar szövegekben, érdemes mégis érintőlegesen foglalkozni velük, mert a magyar helyesírás szabályaitól eltérően ezek a nevek a spanyolban nagybetűsek, ha pedig több szóból állnak, akkor minden főnév és melléknév nagy kezdőbetűvel írandó: la Reconquista ’a Reconquista’, la Segunda Guerra Mundial ’a második világháború’, la Antigüedad ’az ókor’, el Día de la Independencia ’a függetlenség napja’, la Navidad ’a karácsony’, el Año Nuevo ’az újév’ stb.

A végére már csak a bárka maradt – ja, nem, a Barça...

Habár a katalán a spanyoltól eltérő önálló újlatin nyelv – amely még jobban is különbözik tőle, mint a portugál –, a magyar köztudatba ez még nem igazán vésődött be, így sokan azt hiszik, hogy csak egy spanyol nyelvjárás. Itt csak azért foglalkozom vele külön, csupán egy név erejéig, mert a sporthírek szerkesztői rendszeresen elkövetik azt a hibát, hogy a Barça neve *Barca alakban szerepel (meg persze ki foglalkozik azzal egy spanyol fociról szóló hírben, hogy egy név milyen nyelven van).

Jó, és ez most mit számít – mondhatná a laikus olvasó. Pedig nagyon is sokat számít, hiszen a „farkincás” ç-vel – amely mindig a magyar [sz] hangot jelöli és csak történeti okokból használják az s vagy -ss- helyett – ellentétben a sima c ebben a szóban [k]-nak olvasandó, melynek jelentése viszont ’bárka’. A focicsapat nevében természetesen nem erről van szó, hanem a Barcelona rövidüléséről, amelyben a c – mivel elöl képzett magánhangzó követi – szintén [sz]-nek olvasandó, s e hangérték megtartására kell ellátni mély magánhangzó előtt a „farkincával”. A Barça kiejtése katalánul kb. [bárszö] (az [ö] itt egy semleges magánhangzót jelöl, mint az angol about szó első hangja).

---

*	Középkori eredetű apanévvégződés, amely Kasztíliából terjedt el a 8-9. században. Etimológiája vitatott; felthetően egyes (latinosított?) gót nemesi személynevek birtokos esetű végződésének maradványa.

Kettőshangzó, hármashangzó és hiátus

Nem olyan régen volt szó a spanyol szavak szótagolásáról és elválasztásáról, most pedig egy ehhez szorosan kapcsolódó téma következik, amellyel szintén szoktak gondok lenni. A következőkben tisztázzuk, hogy mi is az a kettőshangzó, mi a hiátus, és mikor szoktak ezek előfordulni.

A spanyol kettőshangzók (diptongos)

A kettőshangzó vagy diftongus (diptongo) két magánhangzó egy szótagban kiejtett kapcsolata. Ebből az is következik, hogy a kettőshangzót a szótagolásnál nem lehet felbontani, hiszen éppen az a lényege, hogy mindkét magánhangzó ugyanahhoz a szótaghoz tartozik. Könnyű belátni viszont, hogy ez csak abban az esetben lehetséges, ha az egyik magánhangzó nem teljes értékű, vagyis önmagában nem képes külön szótagot alkotni. Az ilyen magánhangzót, vagyis a kettőshangzó „gyenge” tagját hagyományosan félhangzónak szokták nevezni (a legújabb szakirodalom a vocal satélite vagy vocal marginal megjelöléseket használja rá), illetve míg a másik, teljes értékű magánhangzó alkotja ténylegesen a szótagot.

A spanyolban a két legzártabb magánhangzó, az i és u alkothat kettőshangzót másik magánhangzó mellé kerülve.* Ebben az esetben a hangsúlytalan i és u „félhangzók”, vagyis igen röviden – fonetikailag [j] és [w] – hangzanak. Attól függően, hogy a félhangzós i vagy u a kettőshangzó első, vagy második tagja, megkülönböztetünk nyíló vagy emelkedő (diptongos crecientes), illetve záródó vagy ereszkedő kettőshangzókat (diptongos decrecientes).

• Emelkedő kettőshangzók: ia, ie, io, iu; ua, ue, ui, uo – pl. patria ’haza’, tierra ’föld’, obvio ’nyilvánvaló’, ciudad ’város’; ill. agua ’víz’, bueno ’jó’, cuidar ’vigyáz’, antiguo ’régi’.
• Ereszkedő kettőshangzók: ai, ei, oi – szó végén ay, ey, oy, uy – és au, eu, ou (ez utóbbi csak néhány szóban fordul elő) – pl. aire ’levegő’, reina ’királynő’, oigo ’hallom’; hay ’van’, ley ’törvény’, doy ’adok’, muy ’nagyon’; illetve aula ’tanterem’, deuda ’adósság’, estadounidense ’egyesült államokbeli’.

A fentiekhez két megjegyzés. Ha az ue, ui kettőshangzókat g előzi meg, helyesírásuk üe, üi (megkülönböztetésül a gu digráftól, amely e, i előtt a /g/ hangot jelöli): bilingüe ’kétnyelvű’, pingüino ’pingvin’ (vö. guerra [ge-] ’háború’, seguimos [-gi-] ’követjük’). A muy ’nagyon’ határozószó, bár történetileg ereszkedő (záródó) kettőshangzót tartalmaz – ti. a mucho (< lat. MULTU) rövidüléséről van szó, ez az oka annak is, hogy írásban nem *mui –, ejthetik emelkedő diftongussal is: [mu̯i].

(Forrás: El Mexicano)

A hiátus (hiato)

Mint fentebb már említettem, fontos, hogy csak akkor jöhet létre kettőshangzó, ha az i vagy az u hangsúlytalan. Ez persze még mindig nem jelenti azt, hogy a hangsúlytalan i vagy u és egy magánhangzó kapcsolata minden esetben diftongust eredményezne: nincs kettőshangzó pl. a riendo /ri.én.do/ ’nevetve’ és criar /kri.ár/ ’nevel’ szavakban. Ennek azonban helyesírási szempontból nincs jelentősége, ugyanis a spanyol helyesírás csak akkor jelöli a hiátust ilyen esetekben, ha az i vagy az u hangsúlyos: día /dí.a/ ’nap’, leí /le.í/ ’olvastam’, río /rí.o/ ’folyó’, búho /bú.o/ ’bagoly’ stb.

Mi is az a hiátus? Ahogy a fenti példákból is látszik, a día, leí, río, búho szavakban az ékezet nemcsak azt jelzi, hogy az i és az u hangsúlyos, hanem ezáltal azt is, hogy külön szótagot alkot, tehát nem kettőshangzó félhangzójaként jelenik meg (hiszen félhangzó csak hangsúlytalan magánhangzó lehet). Vagyis ezekben a szavakban a két magánhangzó eltérő szótagokhoz tartozik. Amikor két egymást követő magánhangzó eltérő szótagokhoz tartozik, hiátus, azaz hangrés jön létre. (A hangrés két magánhangzó közötti rövid szünetként valósul meg. Érdekesség, hogy a világ számos nyelvében – arab, maláj-polinéz nyelvek stb. – ez külön mássalhangzónak számít, amelyet gégezárhangnak neveznek. Amelyik nyelvben ez nincs meg, ott a beszélők általában megpróbálják valamilyen átmeneti félhangzóval feloldani, amire jól ismert példa a magyar tea, amely valójában úgy hangzik, hogy [teʲa]. Természetesen ugyanez érvényesül a spanyolban is – hacsak nem szótagolva beszélünk – pl. a día szónál, melynek ejtése valójában [diʲa].) Tágabb, köznyelvi értelemben a magánhangzók eltérő szótagokhoz tartozását is nevezik hiátusnak, megkülönböztetve a kettőshangzótól.

A nyílt magánhangzók – a, e, o – kapcsolatai a sztenderd nyelvben szintén minden esetben eltérő szótagokhoz tartoznak, azaz hiátust alkotnak, hangsúlytól függetlenül: pl. caer ’(le)esik’, línea ’vonal’, toalla ’törölköző’ stb. (Ezek ejtésbeli és helyesírási vonatkozásairól még lesz szó a későbbiekben.)

A hármashangzók (triptongos)

Beszélni kell még a hármashangzókról vagy triftongusokról is. Ezek annyiban különböznek a kettőshangzóktól, hogy itt három magánhangzót ejtünk ki egy szótagban. Hármashangzó úgy jöhet létre a spanyolban, ha két félhangzó zárja közre a harmadik, szótagalkotó magánhangzót. A triftongusok – iai, iau, iei, uai, uei (szó végén: uay, uey), uau sokkal ritkábbak, mint a kettőshangzók; néhány, főleg hangutánzó szó, ill. név kivételével csak többes szám második személyű igealakokban fordulnak elő Spanyolországban (ezt az igealakot máshol nem is használják): estudiáis ’tanultok’, averigüéis ’kiderítitek’, buey ’ökör’, guau ’wow/vau’, miau, Paraguay, Uruguay.

A néma h és a kettőshangzók, hiátusok viszonya

A szótagolásról szóló témából már tudhatjuk, hogy a néma h betűt úgy kell tekinteni, mintha írásban sem létezne, hiszen a kiejtést semmiben sem befolyásolja. Ez érvényes a kettőshangzókra és a hiátusok jelölésére is. Senkit ne zavarjon meg, hogy pl. a búho /bú.o/, prohibir /proi.bír/ ’megtilt’, prohíbo /pro.í.bo/ ’megtiltom’ szavakban ott van írásban a h: a hiátust ugyanúgy jelölni kell, mintha ott sem lenne, és a kettőshangzó létrejöttét sem akadályozza.

A szóhangsúly jelölése kettős- és hármashangzókon

Előfordulhat, hogy a szóhangsúly kettős- vagy hármashangzót tartalmazó szótagra esik, és éppen jelölni is kell. Kettőshangzó hangsúlyjelölésénél az ékezet mindig a nyílt vagy a szótagalkotó magánhangzóra kerül (iá, ié, ió, iú; uá, ué, uí, uó; ái, éi, ói; áu, éu), pl. triángulo ’háromszög’, entiéndeme ’érts meg engem’, biólogo ’biológus’, cuándo ’mikor’, huérfano ’árva’, cuídate ’vigyázz magadra’, continuó ’folytatta’, báilale ’táncolj neki’, péinate ’fésülködj meg’, óigame ’idehallgasson’, náutico ’hajózási, vízi’, farmacéutico ’gyógyszerész’ stb. (Ez nem minden nyelvben van ám így: pl. az ógörögben, teljesen függetlenül attól, hogy egy kettőshangzó melyik eleme volt a félhangzó, a hangsúlyjelet mindig a második magánhangzóra tették.) Hármashangzó esetében a középső magánhangzó kap ékezetet, ha jelölni kell a hangsúlyt: estudiáis ’tanultok’.

Még néhány tisztázandó kérdés

Vannak fonológusok, akik szerint a nyíló, vagyis az emelkedő kettőshangzók (ia, ie, io, iu, ua, ue, ui, uo) nem is kettőshangzók, hanem egy mássalhangzó és egy magánhangzó kapcsolatai, mivel a fonetikában a [j] és a [w] mássalhangzóknak számítanak. Ezek valójában közelítőhangok, amelyek átmenetet képeznek a magán- és a mássalhangzók között. A spanyolban viszont egyértelműen magánhangzó-szerűen viselkednek, amire a szótagolásból lehet következtetni: pl. a continuo ’folytonos’ szótagolása con-ti-nuo, és nem *con-tin-uo, ezzel szemben pl. a contento ’elégedett’ szótagolva con-ten-to. A [j] és a [w] jelölés ezért nem is túl szerencsés, precízebb őket a betű alatti kis félkörrel – [i̯], [u̯] – jelölni, utalva a magánhangzós minőségükre.

A gyors beszédben – illetve nyelvjárástól függően, főként Latin-Amerikában – előfordul, hogy két nyílt, kettőshangzót egyébként nem alkotó magánhangzó mégis egy szótagban ejtődik, vagyis diftongizálódik. Ez főleg az ae, ea, eo, oa, oe kapcsolatoknál jellemző, ha a zártabb magánhangzó hangsúlytalan, pl. trae ’ő hoz’, línea ’vonal’, cráneo ’koponya’, toalla ’törölköző’, coeficiente ’együttható’. Fonológiai és helyesírási szempontból azonban ezek mindig külön szótagokhoz tartoznak. Ugyanez érvényes a szóhatároknál is, illetve kettőshangzó akkor is létrejöhet a kiejtésben, ha az egyik szó magánhangzóra végződik, és a következő is magánhangzóval kezdődik. Az ilyen módon egymás mellé kerülő, eltérő szavakhoz tartozó magánhangzókat ejthetik hiátussal és kettőshangzóként is. Mindezt a spanyol nyelv nagyon jól ki tudja használni a költészetben és a dalokban a megfelelő szótagszám kigazdálkodásához. Fontos azonban, hogy míg az eltérő szótagokhoz tartozó magánhangzókat ejthetik diftongusként is (pl. línea /lí.ne.a/ vagy /lí.ne̯a/), ez fordítva már nem érvényesül: a „natív” kettőshangzókat soha nem ejtik két szótagban (pl. a bueno /bu̯é.no/ sosem lesz *[bu.é.no], vagy a bien /bi̯en/ *[bi.én]).

Összefoglalás

Kettőshangzó vagy diftongus akkor jöhet létre a spanyolban, ha egy hangsúlytalan i vagy u és egy másik magánhangzó egymás mellé kerülnek. Hármashangzó úgy keletkezik, ha két hangsúlytalan i vagy u zár közre egy nyíltabb magánhangzót. A kettőshangzót és a hármashangzót egy szótagban ejtjük ki, elemeire írásban sem bonthatóak. Ha a jelölt szóhangsúly kettőshangzóra esik, az ékezetet a nyílt magánhangzóra, a hármashangzónál a középsőre kell helyezni. Ha két magánhangzó eltérő szótagokhoz tartozik, akkor nem kettőshangzót, hanem hiátust (hangrést) alkotnak. A hiátust minden esetben ékezettel jelölik, ha a hangsúly i-re vagy u-ra esik. A beszédben két nyílt, hiátust alkotó magánhangzót is ejthetnek diftongusként, de valódi diftongust sosem ejtenek hiátussal. Kettőshangzó a szóhatároknál is létrejöhet a kiejtésben, ami jól kihasználható a költészetben.

---

*

Részben egyezményes, hogy egy nyelvben milyen magánhangzó-kapcsolatokat tekintenek diftongusoknak a szótagolás szempontjából. A latinban csak az ae [ai̯], oe [oi̯] és au [au̯] számítottak kettőshangzóknak, ám ezek a kései korszakban már egyszerű magánhangzókként – [ɛ], [e] és [ɔ] – valósultak meg. A spanyol kettőshangzók többnyire önálló fejlemények, amelyek létrejöhettek egyszerű magánhangzókból (mint a jellegzetes ie és ue, a latin nyílt ĕ és ŏ diftongizációjából), magánhangzó és mássalhangzó kapcsolatából az utóbbi gyengülése (vokalizációja) okán (pl. SEX > seis), illetve külön szótagokhoz tartozó magánhangzók egy szótagban való egyesülésével – vagy azért, mert kiesett a köztük lévő mássalhangzó (pl. COGITĀRE > cuidar), vagy félhangzóvá vált az [i] vagy [u] (pl. FUĪ [fu.i] > fui [fu̯i] ’voltam’).

Mit jelent a Cibeles?

Madrid egyik legjelképesebb tere a Plaza de Cibeles, rajta a Fuente de Cibeles – a helyiek által csak „La Cibeles”-nek nevezett – szökőkúttal, sőt, még Pasarela Cibeles is létezik (illetve létezett – így hívták 2007-ig a madridi divathetet). De mi a fene az a Cibeles, jelent-e valamit egyáltalán? Ilyesmi kérdést tett fel nekem a minap egy spanyoltanuló, amin egyáltalán nem lepődtem meg. Az -es végződésből ugyanis sokan arra asszociálnak – és ez alól én sem voltam kivétel anno, amíg utána nem néztem pontosan –, hogy ez valamiféle többes számú főnév, vagyis „valakik” vagy „valamik” lehetnek, mint például az héroes (’hősök’). Úgy gondoltam, a magyarázat megér egy rövid témát.

A Fuente de Cibeles (A képek forrása: Pixabay.com)

Nos, a Cibeles nem többes számú főnév, és nincs is különösebb „jelentése”: a görög-római mitológiabeli Kübelé – ógörögül Κυβέλη, latinul CYBELE, eredetileg frígiai istennő – spanyol neve, akit a görögök Rheával azonosítottak, a rómaiak pedig istenanyaként (Magna Mater deorum), a természet istennőjeként tiszteltek. Az igaz, hogy a spanyol -s végződés legtöbbször a többes szám jeleként fordul elő, azonban léteznek még s-re végződő egyes számú főnevek és tulajdonnevek is: pl. Dios ’Isten’ (< lat. DĔUS), mes ’hónap’ (< lat. MENSE), vagy városnevek, pl. Bruselas ’Brüsszel’, Londres ’London’, Torremolinos, illetve a leggyakoribbak az ún. igei-névszói szóösszetételek, amelyek szintén s-re végződnek, pl. paraguas ’esernyő’ (< parar ’megállít’ + agua ’víz’), rompehielos ’jégtörő’ (< romper ’tör’ + hielo ’jég’). Bár az utóbbiak második tagja valóban többes számú alakból származik, ezek az összetett szavak egyes számú, általában hímnemű főnevek, amelyek többes számban is változatlanok.

A Plaza de Cibeles és a Palacio de Comuninaciones, amelyben ma a madridi polgármesteri hivatal működik

Visszatérve a Cibeles-re, ha a latin név nem végződött s-re, akkor hogy kerülhetett oda a spanyolban? Erre kétféle elképzelésem van: 1) bár az alanyesetű alak valóban nem végződött s-re, a birtokos eset viszont CYBELES volt (azonban nem valószínű, hogy ez az alak került volna a spanyolba); 2) csak. :-) Na jó, természetesen ez nem komoly magyarázat, viszont azt tudni kell, hogy a spanyol eléggé szereti az -s végződést, így – más alakok mintájára, analógiás változással – több olyan szó is végződik s-re, amely a latinban nem így végződött (pl. ANTE > antes ’előbb’, AMBO > ambos ’mindkettő’ stb.), figyelembe véve azt is, hogy eléggé ritkák a -le szótagra végződő főnevek (annál is inkább, mivel az -e egyes számban „szeretett lekopni” a szavak végéről, amikor csak lehetséges volt). Mi ennek az egésznek a tanulsága? Az, hogy legyünk körültekintőek, és ne hagyjuk magunkat becsapni az -s végződéssel!