De miért Mexico City?

Időnként előjön belőlem a nyelvművelő, leginkább akkor, amikor tök feleslegesen használnak a médiában idegen szavakat arra, amire van mindenki által ismert és már jól megszokott magyar kifejezés. Hogy miért? Mert véleményem szerint ez kirekesztő azokkal szemben, akik pl. nem tudnak angolul és ezért nem értik, vagy legalábbis külön utánajárást igényel, hogy miről is szól a szöveg.

Itt azért nem teljesen ez a helyzet, de szintén megér egy véleménycikket. Nem tudom, hogy ez mindig így volt-e vagy csak mostanában terjedt el, de valahogy egyre több magyar cikkben olvasni, hogy Mexico City, amikor Mexikó fővárosának van magyar neve is: Mexikóváros. Persze annak, aki eddig sem tudta, mi Mexikó fővárosa, teljesen mindegy; aki pedig tudta, így is tudni fogja, melyik városról van szó, nem is ez a kérdés.

Szépművészeti Palota (Palacio de Bellas Artes) „Mexico City”-ben (Forrás: Pixabay.com)

Csupán az, hogy miért kell angolul nevezni, amikor 1) az országnak nem az angol, hanem a spanyol a (de facto) hivatalos nyelve, spanyolul pedig Ciudad de México, vagy ahogy a helyiek nevezik egymás közt, D. F. (annyi mint Distrito Federal, ’Szövetségi Körzet’, a várost magában foglaló közigazgatási terület elnevezése 2016-ig); 2) más világvárost, pl. Moszkvát sem írjuk egy magyar cikkben Moscow-nak vagy Pekinget Beijing-nek.

Tény, hogy nagyon menőnek hangzik a Mexico City a Mexikóváros helyett (nem is beszélve a Ciudad de México-ról, amelyről talán fogalma sem lenne az újságírónak, hogy kell egyáltalán kimondani), csak éppen semmi sem indokolná ezt egy magyar nyelvű hírforrásban. Ez ugyanolyan igénytelenség, mint sok más, ami egyre inkább jellemzi az elektronikus sajtót...

A szebb és a legszebb

Spanyolul tanuló ismerősöm fordult hozzám azzal a kérdéssel, hogy a spanyol mégis hogyan tesz különbséget aközött, hogy két (vagy több) dolog közül valamelyik „a szebb”, illetve „a legszebb”. Hát, tulajdonképpen sehogy, de ne szaladjunk ennyire előre! Nézzük meg, mi a „probléma” gyökere, és hogy a gyakorlatban valóban okozhat-e ez félreértést.

A spanyol melléknevek fokozásáról szóló cikkből már tudhatjuk, hogy a melléknév összehasonlító középfokát (grado comparativo) szószerkezettel, a más (< régi maes < lat. MĂGĬS) ’inkább, többé’ és a menos (< lat. MĬNŬS) ’kevésbé’ segédszavakkal képzik. Az is világos, hogy az összehasonlító felsőfok (superlativo relativo) ettől csak annyiban különbözik, hogy „határozott”, vagyis szerepel előtte egy határozott névelő. Tehát pl. Esta manzana es más bella que aquella ’Ez az alma szebb, mint az ott’, illetve Esa manzana es la más bella ’Az az alma (ott nálad) a legszebb’. (Figyelmeztetés! A példamondatok fiktívek, a valóságban ritkán jutna eszébe bárkinek is ilyesmit mondani.)

Melyik rózsa a (leg)szebb? – ¿Cuál de las rosas es la más bella? (Képforrás: Pixabay.com)

Na de mi van akkor, ha csak simán azt akarjuk mondani, hogy „Az az alma a szebb” és nem „a legszebb”? Nos, semmi, spanyolul a kettő ugyanaz: Esa manzana es la más bella. Ilyenkor persze rögtön mondaná sok nyelvápoló, hogy mennyire szegényes nyelv ez a spanyol, hogy még ezt sem tudja megkülönböztetni – bezzeg a magyar! S most álljunk meg egy kicsit, és gondoljuk végig: a kérdés az, hogy lényeges-e ez a megkülönböztetés. Másképpen feltéve a kérdést, van-e valós, „használható” jelentésbeli különbség a két kifejezés között?

Röviden: nincs. Először is, ha én azt mondom, hogy valami „a szebb”, akkor az értelemszerűen csak két dologra vonatkozhat. Maradjunk az almás példánknál: két alma közül nyilván vagy az egyik, vagy a másik a szebb. Mondhatom azt is, hogy „a legszebb”, ha így jobban tetszik, de ezzel valójában semmivel sem mondok többet, csak „intenzívebben” fejezem ki magam, hiszen csak két alma közül választhatok. Ha viszont több mint két dologról beszélek, akkor azt is meg kell mondanom, hogy amelyik alma „a szebb” az melyiknél szebb – gondolom nem nehéz belátni, hogy ha három alma van előttem, nincs értelme az egyikre rábökve azt mondani, hogy „ez a szebb”, ha nem teszem hozzá, hogy a másik kettő közül melyikkel hasonlítottam össze.

Ha a fenti „logikát” sikerült megérteni, akkor azt is, hogy a spanyolban ez teljesen automatikusan működik: ha azt mondom, hogy la manzana más bella, akkor annak jelentése vagy két alma közül ’a szebb(ik) alma’, vagy kettőnél több alma közül – értelemszerűen – ’a legszebb(ik) alma’. (Tegyük azért hozzá, hogy hasonlóan működik ez az angolban is: pl. amit magyarul úgy mondunk, hogy „az idősebb fiam” [ha kettő van], azt angolul úgy mondják, hogy my oldest son, nem pedig *my older son, nagyjából ugyanezen logika miatt.) Kell ennél tovább ragozni? Aligha – ezt ismét csak a magyar bonyolítja túl...

Köszönet a kiegészítésért Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Ilyen nyelv is vót valamikor...

A balti-finn nyelvek jelenlegi elterjedése. A térképen már nem
szereplő vótok az itt izsórként (Ingrian) feltüntetett területen és
attól keletre laktak. (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

A Miért alemán spanyolul a német? cikkhez fűzött egyik megjegyzésben szó került a vótok elnevezéséről. Ez a blog témájától kissé távol eső vendégposzt ezt a kérdést járja körül részletesebben.

A vót a balti-finn nyelvek déli ágába tartozó nyelv, amelynek legközelebbi rokona az észt, olyannyira, hogy az északi észt nyelvjárások és a vót közt nagyfokú kölcsönös érthetőség áll fent. A 20. század végén pár tucat idős ember beszélhette még a nyelvet, így ma már kihaltnak tekintik. Hajdan azonban a Pejpusz- (Csúd-) tó, a Ladoga és az Ilmeny-tó háromszögének jelentős népességét adták, így a mai Szentpétervár is az ő szállásterületük volt. A nyelv valahai jelentőségét mutatja, hogy egyes 13. századi feljegyzések szerint a keleti szláv Novgorodi Köztársaság közgyűlésein „csúdul” beszéltek.

Az óorosz krónikák rendszerint a csúd (чудь [csugy]) néven hivatkoznak a térség balti-finn nyelveire és azok beszélőire. Ezen elsősorban a vótok, a keleti észtek és az izsórok (déli karjalaiak) értendők, de alkalmazták az amúgy külön óorosz névvel (весь [veszʲ]) rendelkező vepszékre is.

A vót nyelvterület csökkenése a 19. sz. közepétől (narancs, lila és vörös területek) a 21. sz. elejéig (három sárga szegélyes
vörös körrel jelölt település, Лужицы / Luzsici ~ Luuditsa, Пески / Peszki ~ Liivtšülä, Краколье / Krakolje ~ Jõgõperä)
(Forrás: Wikimedia Commons, CC)

Önálló néven az óorosz források először a 11. században említik őket: a népet водь [vogy], a személyeket az ebből képzett вожанинъ [vozsanyinᵘ] formában. Mivel a vidék a nyugati és a keleti keresztyén egyház ütközőterülete volt,¹ már a 12. században pápai bulla is szól a ’Vótföld pogányairól’ (paganes Watlandiæ). Az orosz elnevezés került a német tudományos nyelven (Wote) keresztül a magyarba vót alakban. A nyugati formák zöngétlen t-jét az eredeti d helyett a középkori latin Watland mintája alakíthatta ki, ugyanakkor az orosz források sem mindig különítették el a vótok водь [vogy] elnevezését a votjákok (udmurtok) воть [voty] népnevétől.

A vótok önelnevezése vaďďalain (vaďjalain), többes számban vaďďalaizõd, a nőkre értve vaďďakko, a melléknévi forma a vaďďa (ď = lágy d [dʲ], õ = ajakkerekítés nélkül ejtett o [ɤ]). A nyelv neve vótul vaďďaa tšeeli (tš = magyar cs [ʧ], a kettőzés hosszan ejtett hangot jelöl), illetve régebben maa tšeeli volt, amely voltaképpen csak ’a föld (az ország) nyelve’ jelentésű. A belső elnevezés alapszavát rendszerint azonosnak vélik a vót vaďja ~ vaďďa ’cövek, karó; ék’ szóval, amelynek rokon nyelvi megfelelői a finn vaaja, észt nyelvjárási vaǵ(j)a. Ez arra a jellegzetes ék alakú szövetdarabra utalna, amelyet a vótok és más balti-finn törzsek az ingükön viseltek.²

A vótok újabbik zászlaja világoskék alapon a ruházat jellegzetességére utaló fehér ékkel,
az ék közepén vörös napszimbólummal (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

Hasonlóan ennek a sajátos viseletdarabnak az alakjáról vett névvel magyarázzák több más balti-finn nép elnevezését is. Így a finnek külső elnevezésének egyik lehetséges alapja a svéd fena, norvég finna, német Finne ’haluszony’ szó, a lappoké a svéd lapp ’folt, szövetdarab’ ráértése, a vótoktól keletebbre élő vepszék nevét a lappban fennmaradt vepsi ’haluszony’ szóra vezetik vissza, és a csúd etnonima eredetét a finn suude ’ék, faék’ megfelelőjében keresik.

Köztudomású, hogy régebben az észteknek nem volt egységes önelnevezésük, hanem jobbadán a népet a maa rahvas ’a föld/ország népe’, a nyelvet pedig a maa keel ’a föld/ország nyelve’ kifejezéssel jelölték. Mivel a vót nyelv korábbi maa tšeeli neve pontosan a régi észt alak megfelelője, így egyesek feltételezik, hogy a vaďja ~ vaďďa(lain) etnonima eredetileg nem belső, hanem külső elnevezés volt. Eszerint az etnonima alapja a vót területtel délnyugatról határos észt Vaiga tartomány nevének hangátvetéses vaǵja > vaďja ~ vaďďa formája: a ’Vaiga tartománybeli’ értelmű közészt vaigalane ~ vót vaďjalain eredetileg egyaránt jelölhette a kölcsönösen érthető nyelvjárásokat beszélő észak(kelet)i észteket és vótokat, de az észt nemzet egységesülése miatt csak a vót területen maradt meg népnévként. Az észt Vaiga tartománynevet rendszerint az óbalti Vākiā ’német’ népnévre vezetik vissza, így eredetileg németek (vagy skandinávok) uralta területet jelenthetett.³ Ekként az egyaránt egyénnévképzővel bővült mai litván vokietis, lett vācietis ’német férfi’ és vót vaďďalain ’vót ember’ egymásnak tökéletes megfelelői lettek az eltérő fejlődés ellenére.

Az észt történelmi tartományok. Vaigamaan kívül balti etimológiája (is) van a Virumaa (vö. litván vyras ’férfi’)
és a Järvamaa (vö. litván jaura ’podzol, szürkeföld, savanyú talaj; zsombékos’) neveknek.
(Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

Az ’ék’, ill. ’haluszony’ jelentésűnek vélt balt-finn népnevek többségének a vóton kívül is van alternatív magyarázata. A finn népnevet az ógermán *fanþijô ’gyalogos, vándor(ló)’ (vö. holland vent ’fickó, fiú’, ófelnémet fendo ’gyalogos katona’) vagy *fanją ’láp, mocsár, ingovány’ (vö. angol, norvég fen ’ua.’) szavakból is levezetik. A szláv чудь [csugy] esetén pedig névátvitelre gondolnak, és eredetileg ’(keleti) germán’ jelentést tulajdonítanak neki a gót þiuda ’nép’ (þ = angol zöngétlen th [θ]) átvételeként:⁴ ennek párhuzama a magyar tót ’pannonszláv, szlovák’ népnév lehet. És ezzel visszakapcsolódtunk a kiindulási cikk témájához, mivel ugyanerre a germán elnevezésre megy vissza a németek Deutsch önelnevezése.

A vótokról és nyelvükről bővebb információ magyarul a vót.hu honlapon olvasható.

A szerző LvT, az Onomastikion névetimológiai blog szerkesztője.

---

¹	Ez az ütközőterület jelleg, és az ebből adódó hadcselekmények, valamint be- és áttelepítések okozták a későbbiekben a vót népességnek a környező finnugor népekhez képest is jelentősebb meggyengülését.
²	Párhuzamként adódik, hogy a magyar ék(es) ’dísz(es)’ szót is az ék ’egyszerű gép; hasításra, kitámasztásra szolgáló eszköz’ szóból származtatják jelentéshasadással.
³	Olyan elképzelés is van, hogy az ’ék’ nem a ruházatra utalna, hanem folyótorkolatra (vö. a finn suude ’ék’ szó észt suue ’torkolat’ megfelelőjét), illetve ék alakban elkeskenyedő földrajzi környezetre. Eszerint a Vaiga elnevezés eredetileg a Narva és a Luga folyók torkolatvidékét jelentette, és innen az ott élő déli balti-finn törzseket. Emellett felmerül, hogy a más (északi) balti-finnek a rokon értelmű *Śuude ~ *Tšuude névvel (a mai finn suude korabeli alakjával) jelölték ezt a területet, illetve a Néva torkolatvidékét, és ez maradt volna meg az óorosz чудь [csugy] ’csúd’ elnevezésben.
⁴	Az orosz чужой [csuzsoj] ’idegen’ melléknevet szintén rendszerint a gót þiuda ’nép’ szóra vezetik vissza.

Mi szükség Z-re a spanyolban, ha nincs is ilyen hang?

Az egyik legjellemzőbb hiba (a nyelvészek szerint persze nem hiba, hanem „szokás”), amelyet el szoktak követni a spanyolul nem tudó magyar vagy akár angol anyanyelvűek a spanyol nevek kimondásakor, hogy a z-t ösztönösen [z]-nek olvassák, pl. Penélope Cruz nevét [kruz]-nak. Sokszor még spanyolul tudók is akaratlanul elkövetik ugyanezt, amikor magyarul beszélnek – talán valamiért cikinek érezhetik [krusz]-nak mondani?

Szerintem egyáltalán nem lenne kínos az idegen neveket megközelítőleg helyesen mondani, ha eleve csak olyan hangokat használunk, amelyek a magyarban is léteznek. Úgy tűnik azonban, a spanyol z magyar olvasat szerinti ejtése valószínűleg nagyon régi szokás (ahogy általában a betűejtés is), amely annyira beleivódott a köztudatba, hogy már nem lehet rajta változtatni, még ha „helytelen” is.

Penélope Cruz

Ez azért is érdekes, mert ugyanakkor senki sem mondana pl. [cürich] helyett [zürich]-et, amikor a Zürich nevű svájci várost említi (az, hogy ez a németnél mégsem fordul elő, a földrajzi közelségnek és a tömeges kétnyelvűségnek köszönhető). Így viszont felmerülhet a kérdés, mi a fenének egyáltalán az a nyamvadt z betű a spanyolba, ha csak arra jó, hogy megtévessze az embereket? Ezt próbáljuk meg körüljárni a továbbiakban.

Betű és hang

A köznyelvben gyakran akarva-akaratlanul is keverik ezt a két fogalmat: sokszor akkor is „betű”-t mondunk, amikor valójában hangra gondolunk, pedig a kettő nem mindig ugyanaz. Lehetséges, hogy ennek köze van ahhoz a tévhithez is, mely szerint „mindent úgy helyes mondani, ahogy le van írva”? Hát, még magyarul is fura is lenne, ha valóban mindent így mondanánk!

Amit viszont nem árt tudni, hogy a spanyol z betű sosem jelölt [z] hangot. Ez persze nem jelenti azt, hogy ilyen hang sose létezett volna a spanyolban. Volt egy darabig a középkorban, legalábbis a művelt rétegek nyelvhasználatában, de mint az [sz] hang „gyenge” (rövid) változata, amelyet magánhangzók között ejtettek – azonban ezt az -s- jelölte és nem a z.

A z a középkorban a [dz] hangnak felelt meg, zöngétlen párját pedig a ç jelölte (pl. coraçón [koracón] ’szív’ és plazo [pládzo] ’időpont’). Aztán a 16. század körül a [dz] és a fent említett [z] hang is elzöngétlenedett (zöngésségi különbség eleve csak magánhangzók között létezett, de ott is elég gyenge volt a kontraszt – nagyon kevés volt az ún. minimálpár – és szókezdő, valamint szóvégi helyzetben is csak a zöngétlen hang fordulhatott elő), azaz egy ideig a ç és a z is ugyanazt a [c] hangot jelölte, az s pedig már csak az [sz]-t. Így már nem is volt szükség a „farkincás” ç-re: e, i előtt megtette a sima c is (amelyet amúgy is [c]-nek olvastak ebben a helyzetben), míg a, o, u és mássalhangzó előtt, valamint szó végén megtartották rá a z betűt (sőt, az utóbbi esetben talán mindig is [-sz] volt a beszédben).

Zaragoza sem volt soha [zaragóza], de a mai spanyolos ejtését inkább ne próbáljuk meg utánozni. (A városnév egyébként a római Caesar Augusta deformációja az arab kiejtésén keresztül.)

Természetesen lehetett volna úgy is, hogy a z-t dobják el (talán észszerűbb is lett volna, mivel a zöngés hang tűnt el a beszédből) és a ç betűt tartják meg helyette – így még véletlenül sem jutott volna eszébe a nem spanyol anyanyelvűeknek, hogy ezt [z]-nek olvassák. De nem így lett...

Nyelvtörténet és hagyomány

Az eddig leírtakból megtudhattuk, hogy a régi spanyolban a ce, ci csoportok c betűje és a z is a [c] hangot jelölte írásban. S itt jön még egy csavar: a 16–17. században ugyanis ez a [c] hang is [sz]-szé egyszerűsödött, amely aztán a félsziget északi felén egyre inkább úgy hangzott, mint az angol th a thing szóban (ezt a hangot szokták a fonetikában a [θ] – kis theta – jellel átírni). Vagyis innentől kezdve ugyanazt a hangot, az [sz]-t, három betű is jelölhette írásban: a c (e, i előtt), a z és az s. És ez mindmáig így van a nyelvterület legnagyobb részén, nem kis gondot okozva az anyanyelvi beszélőknek, akik csak az iskolában tanulják meg, melyik szóban éppen melyik betűt kell leírni ott, ahol [sz] hangot hallanak.

De vajon miért van az, hogy Spanyolországban a félsziget legnagyobb részén, a déli nagyvárosok (Sevilla, Córdoba stb.) kivételével másképp – „pöszén” – ejtik a középkori [c]-ből származó [sz] hangot, mint máshol? Ennek egyszerű oka van: a hódítások korában a déli nyelvjárások rendelkeztek presztízzsel, ők képezték a művelt nyelvi norma alapját a gyarmatbirodalomban, és ebben a normában csak egyféle [sz] hang létezett. Ezért ez terjedt el a Kanári-szigeteken, Latin-Amerikában, valamint Spanyolország déli részén is. Később az Ibériai-félszigeten mégis a kétféle [sz]-t megkülönböztető modern északi nyelvhasználat szerzett nagyobb presztízst, amely a terület legnagyobb részén visszaszorította a korábbit, és vált a modern félszigeti spanyol normájává. (Sok forrás téves állításával szemben nem arról van tehát szó, hogy a „latin-amerikai spanyolból eltűnt a [θ] hang”, mivel ilyen hang nem is létezett a középkori spanyolban, hanem modern fejlemény a félsziget északi felén.)

De hogy került a Z a spanyol írásba?

A latinban kezdetben nem volt sem z betű, sem [z] hang – csupán görög szavak átírásában használták az i. e. 1. századtól. Az okokat mégis magában a latinban kell keresnünk, ahol az eredetileg mindig [k]-nak ejtett c, [e] és [i] előtt, és a mindig [t]-nek ejtett t, félhangzós [i̯] előtt a klasszikus kort követően elkezdett lágyulni, csúnya szóval palatalizálódni. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az elöl képzett magánhangzó hatására fokozatosan elkezdték őket először [ty]-, majd [cs]- vagy [c]-szerű hangoknak ejteni, nyelvjárástól függően (nagy vonalakban, keleten a c-ből [cs] lett, a t-ből [c], északon és nyugaton mindkettőből [c]; egyedül az elszigetelt Szardínia közepén nem zajlott le a változás).

Rövid középkori spanyol szöveg (15. század) korabeli kiejtéssel felolvasva
(Forrás: Lola Pons Rodríguez, a Sevillai Egyetem nyelvtörténet-oktatója)
Mindaddig nem jelentett ez helyesírási problémát, amíg a c vagy t után lévő e és i megmaradt. Igen ám, csak ha az e vagy i rövid volt és magánhangzó (a, o, u) követte, akkor félhangzóként viselkedett (kb. [j]-nek hangzott) és rendszerint „beleolvadt” a mássalhangzóba, szó végén pedig hajlamos volt eltűnni (pl. sperantĭa > esperanza, crūce > cruz). Ezt viszont már nem lehetett ugyanúgy c-vel vagy t-vel leírni, hiszen e betűket a, o, u és mássalhangzó előtt, illetve a szó végén [k]-nak és [t]-nek olvasták volna (már akik tudtak olvasni). Ezért új betűkre volt szükség az így létrejött új hangok lejegyzésére.

(Forrás: Wikimedia Commons, PD)

A középkori spanyolban, ahol kialakult a zöngés–zöngétlen megkülönböztetés, a z-vel kezdték jelölni a [dz] hangot, a zöngétlen párjára pedig megalkották a „farkincás” ç betűt. Kevesen tudják, hogy ez a kis farok, a cedilla, mint a neve is elárulja, egy kis írott z (ʒ) betű a c alatt (cedilla vagy zedilla = ’kis zé’, a zeta ’zé’ régies kicsinyítő képzős alakja). Vagyis a ç tulajdonképpen a „cz” ligatúrája volt, azt jelképezve, hogy a c nem [k]-nak, hanem „zöngétlen [dz]”-nek olvasandó. A sors iróniája, hogy végül pont a spanyolok dobták ki ezt a betűt a modern helyesírásból, akik kitalálták, miközben más nyelvek, melyek átvették a spanyolból (francia, katalán, portugál, török stb.), máig használják a helyesírásukban.

Egyúttal arra is megkaptuk a választ, miért kell a spanyolban a z betű helyett e és i előtt c-t írni (cruz, de cruces), illetve fordítva, c helyett z-t írni a, o, u és mássalhangzó előtt, valamint a szó végén (vencer, de venzo), a ragozás, szóképzés során. A váltakozó helyesírásról részletesen itt írtunk.

A kiegészítésekért és az észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

A spanyol arriba és az angol arrive

Érdekes, hogy még senki sem tette fel azt a kérdést, hogy van-e valami közös ebben a két szóban, amikor ránézésre több mint gyanús a hasonlóságuk. Nevezetesen a spanyol arriba ’fel, fent’ határozóról és az angol to arrive ’megérkezik’ igéről van szó.

Az utóbbit nem kell bemutatni, hiszen angolul majdnem mindenki tud valamennyire. Sőt, az előbbi is talán ismerős lehet még azoknak is, akik nem tanultak spanyolul, hiszen számos dalban vagy filmben elhangzik indulatszóként is az ¡Arriba! felkiáltás, mely ez esetben annyit tesz: ’Gyerünk! Kelj fel! Mozgás! stb.’ A kötetlen nyelvben és a popdalokban gyakran fordul elő a para elöljárószóval is, általában összevonva: p’arriba ’felfelé’.

Bizony, ezek a szavak a hajózásból származnak! (Forrás: Pixabay.com)

Az arriba forrása a beszélt latin AD RĪPA(M) ’ki/fel a partra!’ kifejezés,* amely valahogy úgy hangzott, hogy [arrípa]. Ebből származott egy *ARRĪPĀRE ige ’kiköt, partot ér’ jelentéssel, amely a spanyolban is megvan arribar formájában ugyanebben az értelemben, és a választékos nyelvben használják ’megérkezik’ jelentésben is. Innentől már nem titok, hogy ugyanez került a franciába is arriver [arivé] alakban, amelyet az angol is átvett arrive formában. S természetesen ugyaninnen jön az olasz arrivare ’megérkezik’ is.

A spanyolban sokkal elterjedtebb llegar, akárcsak a portugál-galiciai chegar, ’megérkezik’ – senki sem találná ki! – szintén a hajózásból terjedt el. Méghozzá az *ARRĪPĀRE igével rokon értelmű APPLĬCĀRE ’hozzárak, kiköt, közelít, partra száll stb.’ folytatójáról van szó, amely a beszélt latinban összekeveredett a prefixum nélküli PLĬCĀRE ’összefog, összerak’ igével. Ez utóbbi a forrása még a spanyol plegar ’összehajt’ (félig művelt úton), valamint a román plecá ’elmegy, elhagy’ (vélhetően egy ’összehajt, elcsomagol’ jelentésátvitelen keresztül) igéknek is. A teljes alakváltozatból ered továbbá a ma már nem nagyon használt spanyol allegar(se) ’közelebb hoz, összegyűjt; csatlakozik, érkezik’ ige is. Az ’alkalmaz’ jelentésű aplicar pedig már művelt úton keletkezett a latinból való közvetlen kölcsönzéssel.

Felhasznált források

• Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª edición (1973); Gredos, Madrid, 2012: 346, 437, 480.
• Institut d’Estudis Catalans: Diccionari català-valencià-balear [→aplegar (i plegar)]
• RAE–ASALE (2014): Diccionario de la lengua española, 23.ª edición [→arriba]
• Wikiszótár angol nyelven (Wiktionary)

---

*	A spanyol ’fel, fent’ jelentés onnan eredhet, hogy a part mindig magasabban fekszik, mint a víz szintje [vö. RAE (1726): «Diccionario de autoridades» I, A–B, 411: „[...] y se infiere de que la ribéra es mas alta que el rio ò el mar.” ]

Liberar, librar és libertar – mi a közös bennük?

Péter nevű olvasónk kérdezte, hogy mi a különbség e három ige használata között. Nos, természetesen mindhárom a libre (< lat. LĪBER) ’szabad’ melléknév származéka és a szabadság fogalmával kapcsolatos. Csupán árnyalatnyi eltérések vannak köztük, amelyek az alábbiak szerint foglalhatóak össze:

• liberar – ’felszabadít, megszabadít, elenged, mentesít’;
• librar – ’megszabadít, megment’ (valamilyen negatív dolog vagy hatás, veszély alól);
• libertar – ’szabadon enged/bocsát, kiszabadít (foglyot), megszabadít’.

Lássunk néhány példamondatot is a használatukra: Los terroristas liberaron a los rehenes ’A terroristák elengedték a túszokat’, Bailar me libera del estrés ’A táncolás felszabadít engem a stressz alól’, Mi asistente me liberó de archivar toda la documentación impresa ’A segítőm mentesített az összes nyomtatott dokumentáció archiválása alól’; Nos libramos de varios días de abusos y extorsiones ’Megszabadultunk többnapos erőszak és kényszer alól’; Con la amnistía libertaron a los presos ’Az amnesztiával szabadon bocsátották a foglyokat’, Jesucristo nos libertó de nuestros pecados ’Jézus Krisztus megszabadított minket a bűneinktől’.

Libertad y naturaleza – Szabadság és természet (Forrás: Pixabay.com, CC0)

A fenti példamondatokban bármelyik ige használható a három közül. Amennyiben viszont azt szeretnénk kifejezni, hogy valamilyen veszély, káros hatás, negatív dolog/helyzet alól mentesülünk, akkor kizárólagosan a librar igét használjuk: Mi abuelo me libró del castigo de mi padre ’A nagyapám megmentett az apám büntetése alól’, Mi hermano es el único que se ha librado de la gripe ’A testvérem az egyetlen, aki megmenekült az influenzától’, El cinturón de seguridad me libró de un nefasto golpe ’A biztonsági öv megmentett egy jókora ütéstől, ¡Líbranos del mal! ’Szabadíts meg minket a gonosztól!’.

Vagyis a librar az az ige, amelyik a legáltalánosabb – ez korlátozás nélkül használható valamennyi fenti jelentésben. Egyúttal ez a legrégibb is (12. sz.), őt követte a libertar (15. sz.), míg a liberar – amely a librar művelt duplikátuma (< lat. liberāre) – csupán a 19. sz. második fele óta használatos. Mindhárom ige latin jövevényszó, vagyis eredetileg egyik sem volt a beszélt nyelv része a kezdeti kasztíliaiban.

Felhasznált források

• Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed., 336.
• ¿Qué comparten liberar, libertar y librar? – Castellano Actual, 2015. 06. 12.

Az észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek és Vida Enikő szaklektornak.

Auchan? – Fenéket. Alcampo!

Talán nincs, aki ne ismerné vagy még ne vásárolt volna a népszerű francia érdekeltségű hipermarketlánc valamelyik áruházában. Ha viszont Spanyolországba látogatunk, hiába is keresnénk a feltűnő Auchan feliratot, nem fogunk ilyet találni – tudniillik ott úgy hívják, hogy Alcampo.

Vajon hogyan lett ez az Auchan-ból? Tulajdonneveket általában nem szokás lefordítani, de persze a spanyolok ebben is kivételek. Jelen esetben ez valamennyire még érthető is, hiszen a név franciás kiejtése – kb. [osã] – nehezen egyeztethető össze a spanyol fonetikával, az pedig nyilván semmilyen üzletnek nem lenne előny, ha a vásárlóik még a nevét sem tudnák kimondani. Először is azt kell tudni, hogy az Auchan elnevezés miként született.

A vörösbegy, Franciaország jelképes madara, amely az áruház logóját is díszíti (Forrás: Pixabay.com)

Tulajdonképpen ez egy szójáték. Az áruházláncot Gérard Mulliez francia üzletember alapította 1961-ben, amikor szülőhelyén, az észak-francia Roubaix város Hauts-Champs elnevezésű negyedének egy régi gyártelepén megnyitotta első saját üzletét. A név jelentése kb. ’Felső-vidék’, és pontosan ugyanúgy hangzik, mint a francia aux champs ’vidéken, szántóföldön, külterületen stb.’ kifejezés.

Az Auchan nem más, mint ennek a hangsornak a francia kiejtés szerinti egyszerűsített átírása.

Tehát ez egyrészt utal magára a városrészre, ahol alapították, másrészt azért is találó, mert az ilyen hipermarketek általában a települések szélére épülnek – mögöttes tartalomként a válság sújtotta, alacsony fizetőerővel rendelkező városrész neve utal az alacsony árfekvést kínáló áruház egy fontos jellegzetességére is.

Innentől már szinte adja magát a történet. A kerületnév spanyol megfelelője Alto(s) Campo(s) lenne: vélhetően ennek összevonásával alkották meg a játékos és beszédes Alcampo fantázianevet. Ez ugyanis spanyolul kimondva – al campo – azt jelenti, hogy ’vidékre ~ a mezőre’. Más verziók szerint közvetlenül a fent említett francia au(x) champ(s) kifejezés tükörfordítása. Bármelyik is legyen a hivatalos változat (a cégcsoport weboldalaiból nem derül ki), valóban ötletes névválasztás!

A cikk létrejöttében Vida Enikő szakíró, francia nyelvkönyvek szerzője működött közre.

Miért alemán spanyolul a német?

Tavaly év eleji cikkünkben arról írtunk, hogy az español szó valójában nem is spanyol eredetű. A nagy sikerre való tekintettel a cikk újból meg lett osztva a Facebookon, amelyhez Renáta nevű követőnk az alábbi megjegyzést fűzte (szerkesztve, kiemelés tőlem):

Esetleg leírhatnád az alemán kifejezést is, mert sokan nem tudják, honnan ered és miért nem german vagy deutsche 😄

Olvasónk kérése parancs! Mindenekelőtt érdemes tudni, hogy a népnevek sosem úgy születnek, hogy valakik gondolnak egyet és eldöntik, hogy „na, akkor mostantól minket így fognak hívni!”. Valójában minden nemzet elnevezése eredetileg valamilyen konkrét jelentéssel bírt. Nem ritka például, hogy egyszerűen azt jelentette, hogy ’ember(ek), férfi(ak)’, ’nép’, vagy emberi tulajdonságot, foglalkozást, mesterséget stb. jelölt. S természetesen az sem törvényszerű, hogy mindenki más úgy nevezzen egy népet, ahogy ők saját magukat hívják – az idegen népeket gyakran a szóban forgó nyelvterülethez legközelebb eső (vagy legismertebb) törzsükről, csoportjukról nevezik el. Miért lennének ebben éppen a németek kivételek?

A Reichstag, a német parlament épülete Berlinben, homlokzatán ’A német néphez’ jelentésű felirattal.
(Forrás: Pixabay.com, CC0)

Olvasónk érthető módon az angol German alakot említi példaként, hiszen ezt mindenki ismeri. Az angol név latin eredetű (< lat. GERMĀNI ’germánok’), végső forrása azonban tisztázatlan. Egyesek szerint ez ugyanaz a szó, mint a ’testvér’ jelentésű GERMĀNUS (vö. sp. hermano), mások szerint viszont semmi köze hozzá, hanem feltehetően kelta átvétel, ahol talán ’szomszéd’ jelentésű lehetett. A németek saját elnevezése, a Deutsch ugyanakkor egy ősgermán *þeudō tőre vezethető vissza, melynek jelentése ’nép’, végső forrása pedig egy indoeurópai *tewtéh ’nép, törzs’ főnév (vö. sp. teutón; és ugyanerről a tőről fakad a magyar tót is, csak az átadó nyelv bizonytalan).

S most lássuk, mi a helyzet a spanyol alemán (-anes) / alemana szóval! Ez a francia allemand ’német’ népnév közvetítésével a latin ALEMANNI ’alemannok’ [a Római Birodalom Rajna menti határterületein élt, régi germán törzsszövetség; később a németek egyik etnikai csoportja] elnevezésből származik. Az ALEMANNI viszont ófelnémet kölcsönszó a latinban, melynek eredeti jelentése: ’az összes ember’ (vö. ang. all men). Mint láthatjuk, semmivel sem különb ez az elnevezés, mint az előző kettő.

Hamburg, Németország (Forrás: Pixabay.com, CC0)

Na és mi újság a mi német szavunkkal? Bizony ez sem magyar eredetű, hanem szláv jövevényszó (vö. szlovák és szlovén Nemec, orosz немец [nyemʲec] ’német’). De ami a legérdekesebb az egészben: ez a – szintén szláv eredetű – néma szóval áll rokonságban! Ez lehetett a szláv tő eredeti jelentése is, azaz ’olyan ember, aki semmilyen érthető nyelven nem beszél’. Mindezek után el lehet azon gondolkodni, hogy ki is a legkülöncebb névadási szempontból... 😉

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek és Vida Enikő szakfordítónak.

Spanyol kérdőszavak és használatuk

Spanyoltanulásnál sokszor okoz gondot, hogy mit melyik kérdőszóval kell megkérdezni. Ezekből szerencsére(?) nincs olyan sok a spanyolban, azonban ez természetesen nem azt jelenti, hogy ne lehetne mindent megkérdezni, amit magyarul is szoktunk – még ha ez kissé bonyolult is olykor. Sőt, éppen az az érdekes, hogy mindössze nyolc (8!) kérdőszó is elég ahhoz, hogy bármit meg tudjunk kérdezni, mint hamarosan látni fogjuk.

Ami viszont nem mindegy – s ez nehezíti meg egy kicsit a dolgunkat –, hogy milyen szófajta, illetve ige áll utánuk! Néhány kérdőszó használatával már korábban is foglalkoztunk, de összefoglaló írás még nem volt róluk. Most ezt bepótoljuk, remélem, mindenkinek lesz, akinek hasznára válik!

Túl sok a kérdés! (Forrás: Pixabay.com, CC0)

A kérdőszavak betűrendben szerepelnek. A fontosabbnak tartott különírt alakok az alapszónál vannak feltüntetve. Mivel a kérdőszavak hangsúlyosak a mondatban, a spanyol helyesírás ékezettel különbözteti meg őket a vonatkozó névmásoktól. Az áttekinthetőség érdekében a használatra vonatkozó magyarázó megjegyzéseket piros, a spanyol példákat kék színnel emeltük ki.

• cómo (lat. QUŌMODO ’mi módon’).
1. [általában] Hogyan, miként, mi módon? ¿Cómo estás? Hogy vagy? ¿Cómo se hace eso? Hogyan kell ezt csinálni? ¿Cómo lo quieres? Hogyan akarod/szeretnéd?
2. [ser létigével] Milyen? ¿Cómo es tu ciudad? Milyen a városod? ¿Cómo somos los seres vivos? Milyenek vagyunk mi, élőlények? ¿Cómo fueron los dinosaurios? Milyenek voltak a dinoszauruszok/őshüllők?
• cuál, -es (lat. QUĀLE(M), -S [QUĀLIS]).
1. [ismert dolgok közül] Melyik? ¿Cuál es el mes más corto del año? Melyik az év legrövidebb hónapja? ¿Cuáles son tus canciones favoritas? Melyek (Mik) a kedvenc dalaid? ¿Cuál prefieres? Melyiket szeretnéd inkább? ¿Cuál es su nombre? Mi a neve? (A létező nevek közül melyik?)
2. [elméletileg sokféle lehetőség közül] Mi? ¿Cuál es el problema? Mi a baj/probléma? ¿Cuál es la solución? Mi a megoldás? ¿Cuál fue su delito? Mi volt az ő bűne?
3. [Latin-Amerikában, főnévvel: = qué] Miféle, milyen? ¿Cuál chica? Miféle/Milyen lány?
• cuán (lat. QUAM; ld. még: cuánto). [választékos, melléknévvel vagy határozószóval] Mennyire? Milyen mértékben? ¿Cuán lejos está la estrella más cercana al Sol? Milyen messze van (Mennyire van messze) a Naphoz legközelebb lévő csillag?
• cuándo (lat. QUANDO). Mikor? ¿Cuándo naciste? Mikor születtél? ¿Cuándo viene la primavera? Mikor jön a tavasz? ¿Cuándo es su aniversario? Mikor van az évfordulója/-juk?
• cuánto, -a, -o, -os, -as (lat. QUANTU(M), -A, -U(M), -OS, -AS [QUANTUS]).
1. [általában] Hány? Mennyi? ¿Cuántos años tienes? Hány éves vagy? Cuántas habitaciones tiene ese hotel? Hány szobája van annak a szállodának? ¿Cuánta agua debemos beber? Mennyi vizet kell innunk? ¿Cuánto es/cuesta? Mennyibe kerül?
2. [egyes igékkel, semlegesnemben] Mennyire? ¿Cuánto me quieres? Mennyire szeretsz engem? ¿Cuánto lo sabe? Mennyire tudja?
• dónde (lat. DE ŬNDE ’honnét’)
1. [általában] Hol? Merre? ¿Dónde estás? Hol/Merre vagy? ¿Dónde será el encuentro? Hol lesz a találkozó? ¿Dónde se habla español? Hol beszélnek spanyolul?
2. [mozgást jelentő igékkel: = adónde] Hová? ¿Dónde vamos? Hová megyünk/menjünk?
• adónde (vagy a dónde). Hová? ¿Adónde vas? Hová mész?
• de dónde. Honnan? ¿De dónde eres? Honnan származol?
• ande [az adónde összevonása, tájnyelvi] = (a) dónde
• qué (lat. QUĬD; univerzális, semlegesnemű kérdő névmás, ragozatlan).
1. [igével, általában] Mi? Mit? ¿Qué es esto? Mi ez? ¿Qué quieres de mí? Mit akarsz tőlem? ¿Qué dicen ellos? Mit mondanak ők? ¿Qué sucede aquí? Mi történik itt?
2. [véleményt, benyomást kifejező igékkel] Hogy? ¿Qué te parece? Hogy tetszik?
3. [főnévvel, általában] Miféle? Milyen (fajta, jellegű)? ¿Qué tipo de música te gusta? Milyen fajta zenét szeretsz? ¿A qué amigo hay que llamar? Miféle/Milyen barátot kell hívni? ¿Qué vestido le queda mejor? Miféle/Milyen ruha áll neki jobban? ¿Qué país visitarías? Milyen országot látogatnál meg?
4. [mennyiségre utaló főnévvel] (= cuánto). Hány? Mennyi? ¿Qué hora es? Hány óra van? Mennyi az idő? ¿Qué (Cuánto) tiempo dura el viaje? Mennyi ideig tart az utazás? ¿Qué (Cuánta) cantidad de agua hay en el cuerpo humano? Mekkora vízmennyiség van az emberi testben?
5. [melléknévvel, határozószóval, felkiáltásban is] Mennyire, mily(en). ¡Qué bella mujer! Milyen szép nő! ¡Qué rápido pasa el tiempo! Mennyire gyorsan megy az idő!
• por qué.* Miért, milyen okból? ¿Por qué no viniste? Miért nem jöttél el?
• para qué. Minek, mire, mi célból? ¿Para qué sirve esto? Mire való ez?
• de qué. Miről? ¿De qué me estás hablando? Miről beszélsz itt nekem?
• qué tal (= cómo). Hogy (s mint)? ¿Qué tal (estás)? Hogy vagy? Mi újság?
• qué tan [Latin-Amerikában] = cuán
• qué tanto, -a, -o, -os, -as [Latin-Amerikában] = cuánto
• quién, -es (lat. QUĔM [QUĬS]). Ki? Kik? ¿Quién es? Ki az? ¿Quiénes somos? Kik vagyunk? ¿Quién fue a la fiesta? Ki ment el a bulira?
• a quién, -es.
1. [tárgyeset] Kit? Kiket? ¿A quién amas? Kit szeretsz? ¿A quiénes vemos en el cuadro? Kiket látunk a képen? ¿A quién eligió? Kit választott?
2. [részes esettel] Kinek? ¿A quién le dijo eso? Kinek mondta ezt?
3. [részes esettel, behatást, érintettséget kifejező igékkel] Kit? ¿A quién le importa? Kit érdekel? (Kinek fontos?) ¿A quién le molesta? Kit zavar?
• con quién. Kivel? ¿Con quién vas al cine? Kivel mész moziba?
• de quién. Kié? Kiről? Kitől? ¿De quién es esa canción? Kié (Kitől van) ez/az a dal? ¿De quién se trata? Kiről van szó?

A fentiekben megpróbáltam a magyar értelmezésük alapján csoportosítani a spanyol kérdőszók használatát. A lista persze sosem lehet teljes, hiszen képtelenség lenne minden szövegkörnyezetet felsorolni, de talán iránymutatásként szolgálhat a spanyol gondolkodásmód megértéséhez. A lényeg, hogy a megfelelő elöljárószó + kérdőszó kombinációval szinte mindent meg tudunk kérdezni!

Végezetül fontos megemlíteni, hogy bár kérdőszavaknak hívjuk őket, értelemszerűen felkiáltó mondatokban is használatosak, főleg a fokozó jelentéssel is bíró cómo, cuán, cuánto, qué.

---

*

Nem tévesztendő össze az (el) porqué főnévvel, amelynek jelentése ’[valaminek a] miértje, oka’. Ennek ellenére az anyanyelvi beszélők között, leginkább Spanyolországban, nagyon elterjedt a kettő összemosása indirekt kérdésekben, olyan mondatokat alkotva, mint pl. Seguramente tú tienes una teoría para explicar el porqué ocurre eso ’Biztos neked van egy elméleted annak magyarázatára, hogy miért történik ez’. A nyelvművelők ezt helytelennek ítélik.

A gólyát meg a cigány hozza?

Olvasónk, Nóri igencsak égető dilemmával keresett meg a Facebookon még július közepe táján, a válasz írásánál pedig én is óriási dilemmába botlottam – bár nem közvetlenül a kérdéshez kapcsolódóan. De mindenekelőtt lássuk, mi is az, ami ennyire nyugtalanította Nórit, akinek üzenetét érdemi változtatás nélkül idézem:

Sziasztok! :-) Akkor már én is kérdezek egy etimológiait: a cigüeña és a cigány között van összefüggés? Égető dilemmámat oldanátok fel egy korrekt etimológiai nyomozással. Köszönöm előre is! Az oldalatok szuper, nemrég találtam rátok, de sokat visszaolvastam, imádom.

Először is köszönjük szépen az elismerő szavakat, és reméljük, hogy olvasónk ebben a cikkben sem fog csalódni. A kérdésre a rövid válasz az, hogy a két szó között természetesen nincs összefüggés, bár tényleg elég vicces a hasonlóságuk (ami nekem eddig fel sem tűnt).

Cigüeña blanca – Fehér gólya (Ciconia ciconia)

Kezdjük az egyszerűbbik esettel. A magyar cigány szó egy déli szláv nyelv és talán a román közvetítésével a bizánci görög τσιγγάνοι [cingáni] ’cigányok’ főnévre vezethető vissza, amely a τσιγγάνος [cingánosz] ’cigány’ többes száma. Ez pedig a görög ’Αθίγγανος [atʰínganosz] alak módosulása, amely egy 9. századi kis-ázsiai népcsoport neve lehetett (más források szerint a jelentése ’megérinthetetlen’). Itt még érdemes megjegyezni, hogy a spanyol gitano ’cigány’ szónak ehhez nincs köze, hanem az a régi spanyol egiptano – ma egipcio (vö. angol gipsy) – ’egyiptomi’ rövidülése, ugyanis akkoriban úgy vélték, hogy Észak-Afrikából, nevezetesen Egyiptomból származnak.

Nyelvtörténeti szempontból sokkal érdekesebb a cigüeña ’gólya’. Ez az azonos jelentésű a latin CĬCŌNĬA folytatója, amely egyébként ugyanarról az indoeurópai tőről fakad, mint a cantar ’énekel’ ige (noha a gólyák éppen nem énekelnek). Ám a nyelvtörténetben jártas olvasónak rögtön fel kell, hogy tűnjön, hogy a latin szóban rövid az [i] és hosszú az [o], vagyis szabályos változást feltételezve ennek a spanyolban *cegoña alakot „kellett volna” eredményeznie. (Innen már csak a fanatikusok olvassanak tovább!)

Cigány lány folyóparton

Két lehetséges magyarázat jöhet szóba arra, hogy miért nem így lett. Az egyik az lenne, hogy a magánhangzók hosszúsága a beszélt latinban ingadozott ebben a szóban, és a spanyol alak közvetlen forrása valójában egy *CĪCŎNĬA ejtésváltozat lehetett. Ha viszont ezt a lehetőséget kizárjuk, akkor az első két magánhangzó rendhagyó viselkedését külön-külön kell megmagyaráznunk. 1) A latin hangsúlytalan Ĭ ritkán [i] marad, amelyet a legegyszerűbb betudni a hangsúlytalan helyzeti [e~i] ingadozásnak (vö. SĬNE > sin, a szabályos *sen helyett). 2) A végződés [i̯] félhangzója gyakran „helyet cserél” az előtte lévő mássalhangzóval: itt feltehetően egy „hibrid” *cigoiña alakból kellene kiindulnunk, amelyben az [oi̯]-ból az [o] záródásával és az [i] megnyílásával [u̯e] lett.*

A CĬCŌNĬA > cigüeña tehát mindenképpen különleges elbírálás alá esik nyelvtörténeti szempontból, még akkor is, ha egyébként a feltételezett hangváltozások egyenként szabályosnak tekinthetőek.

A képek forrása: Pixabay.com, közkincs

---

*

A proto-kasztíliaiban az [oi̯] és [u̯e] diftongusok kiegészítő eloszlásúak voltak, amit az olyan alakok bizonyítanak, mint pl. NŎCTE > *[nojte] > noche vagy ŎCTO > *[ojto] > ocho; vagyis a [j] jelenléte kizárta az ŏ > [u̯e] változást. A [j] beolvadása az utána lévő mássalhangzó palatalizálásával tehát már a diftongizációs korszak lezárulását követően mehetett végbe. Így viszont nem világos, hogy a *cigoiña alakban miért nem olvadt be a palatális mássalhangzóba. Ezért, véleményem szerint, a spanyol nyelvtörténészek állításával szemben itt inkább analógiás végződést kellene feltételezni, mintsem hangváltozást.