Személyragok a spanyolban

A correr ragozása a kijelentő mód befejezett múlt, jelen
és jövő idejében (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

A Nyelv és Tudomány portál egyik cikkénél, amely a morfológiai nyelvtípusokról szólt, heves vitát váltott ki egy illusztráció (jobbra), melyen a spanyol correr ’fut’ ige ragozása szerepelt három igeidőben: a kijelentő mód egyszerű befejezett múlt (pretérito perfecto simple), jelen (presente), valamint egyszerű jövő (futuro simple) idejében.

Bár az indító hozzászólás eredeti felvetése az volt, hogy – az ottani képfelirattal ellentétben – a ragozás nem csak agglutinálásnak tűnik néhol, hanem valóban az a jövő időben (tehát a harmadik oszlopban), végül is a vita a személyragok kérdése körül bontakozott ki. Két kérdésre keressük tehát a választ: tényleg agglutináló jellegű-e az egyszerű jövő idő, és vannak-e a spanyolban személyragok. A továbbiakban nézzük meg, hol az igazság!

Az első kérdésre nagyon egyszerű a válasz: igen. Mégpedig azért, mert mint ismeretes, a futuro ragjai (történeti okokból) a főnévi igenévhez kapcsolódnak, amely már önmagában is felbontható egy igetőre, egy tematikus magánhangzóra (-a-, -e- vagy -i-) és az -r végződésre (pl. corr|e|r). Az agglutinálás ugyanis azt jelenti, hogy a szóalakok jól szegmentálhatóak egy-egy önálló funkcióval bíró elemre (morfémára). A spanyol jövő idő ragozása esetében ez pedig minden alaknál fennáll (eltekintve a rendhagyó módon rövidült főnévi igenévi tövektől), hiszen mindegyikben elkülöníthető a tőtől a tematikus magánhangzó, a főnéviigenév-végződés, valamint az időjel (amely történetileg az haber segédige jelen idejű ragozásából származik). Az utóbbi kettőt a modern elemzés egy morfémába egyesíti, így pl. a correrá ’futni fog’ igealak a következő három részre (tő–téma–rag) bontható: corr-e-rá.

Térjünk rá a fő kérdésre, a személyragokra. Ehhez először is azt kell megpróbálni meghatározni, hogy mit értünk ez alatt. Hát, nyilván azt a végződést, amely csak azt a szerepet tölti be az igeragozás során, hogy a személyt jelölje. (Fontos kiemelni, hogy „személy” alatt itt és a továbbiakban is mindig a nyelvtani személy értendő – magázásnál pl. a megszólított fél jelentéstanilag második személy, alaktanilag viszont harmadik.) Mivel ez a nyelvtani számot (egyes vagy többes) is magában foglalja, a spanyol szakirodalom PN (vagy NP) morfémának (a persona ’személy’ és número ’szám’ szavak kezdőbetűiből) nevezi. De miből derül ki egy igealaknál, hogy van-e benne ilyen morféma és mi az? Nos, mint fentebb írtam, mivel ennek kizárólag az a szerepe, hogy az ige személyét jelölje, ebből értelemszerűen az következne, hogy igeidőtől-módtól függetlenül adott személyben mindig ugyanaz, vagyis minden igeragozásban megismétlődik. Találunk-e ilyet a spanyolban?

Természetesen találunk. Túl sok nyelvérzék vagy fantázia sem kell ahhoz, hogy lássuk például, hogy többes számban az első személy végződése kivétel nélkül minden igeidőben -mos, a harmadiké pedig minden ragozásban -n. Ezeket tehát teljes bizonyossággal lehet személyragoknak tekinteni. Mi a helyzet a többi alakkal? Azt is láthatjuk, hogy egyes szám második személyben, az egyszerű befejezett múlt és az állító felszólító alak kivételével, minden igeidő -s ragot kap. Ennyi kivétel talán belefér, így nyugodtan mondhatjuk, hogy az egyes számú második személyrag -s, amely e két ragozást leszámítva szintén jelen van. Ugyanez elmondható a – ma már csak Spanyolországban használt – többes szám második személyű alakokról is, melyek végződése az állító felszólító mód (-d) kivételével mindenütt -is (azzal a kiegészítéssel, hogy ez történetileg ´-des > *´-es volt, amely a harmadik ragozású igéknél a kijelentő mód jelen idejében a tematikus magánhangzóval összeolvadt: *-íes > -ís).

Az is látható ugyanakkor, hogy az egyes szám első és harmadik személyű alakjainál nem tudunk a végződésben olyan elemet elkülöníteni, amely igeidőtől-módtól függetlenül minden ragozásban megjelenne. Vagyis ez azt jelenti, hogy ebben a két személyben nincs személyrag, csupán flektáló végződés: ez jelöli az igeidőt, a módot, a személyt és a számot is egymagában – azaz, itt fúzió van.

(Forrás: El Mexicano / NGLE / GDLE)

Az eddigieket összefoglalva tehát megállapíthatjuk, hogy – a kijelentő mód egyszerű befejezett múltjának egyes szám második (∅), valamint a felszólító mód második személyű állító alakjai (∅, -d) kivételével – a spanyol személyragok az alábbiak (∅ = nem különíthető el):

∅, -s, ∅, -mos, -is, -n.
Említést érdemel még, hogy mivel az egyes szám második személyében (az állító felszólító alak kivételével) egyedül a kijelentő mód egyszerű befejezett múltja nem végződik -s-re a sztenderd nyelvben, az iskolázatlanabb beszélők mindennapi nyelvében – főleg a déli jellegű nyelvjárásokban – ez gyakran analógiásan betoldódik (pl. fuistes, pedistes, quisistes). Ez egyértelműen megerősíti azt, hogy az anyanyelvi beszélők az -s végződést ezekben az alakokban személyragként azonosítják.

Felhasznált irodalom

• RAE–ASALE (2009): Nueva gramática de la lengua española [NGLE], 4.4c–d, 4.5ñ–r
• Ignacio Bosque, Violeta Demonte (1999): Gramática descriptiva de la lengua española [GDLE], 75.2.1., 4924–26.

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Vannak-e hosszú mássalhangzók a spanyolban?

A kérdésre a válasz elsőre rendkívül egyszerűnek tűnik, ám mint látni fogjuk, korántsem az. Először is azt kell tisztáznunk, hogy egyáltalán mit értünk „hosszú mássalhangzó” alatt, hogyan definiáljuk a hosszúság fogalmát. S itt máris fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy mindig a beszédből indulunk ki, nem pedig abból, hogy egy hangot írásban milyen betűvel vagy betűkombinációval jelölnek.

Minden kiejtett hangnak van egy időben objektíve mérhető hosszúsága, de ez csak akkor érdekes egy nyelven belül, ha van mihez viszonyítani – pl. létezik hosszabban vagy rövidebben ejtett párja, ami jelentéseket különböztethet meg. Egyértelmű, hogy pl. a spanyol ñ hosszabb, mint az n, sőt, a magyar ny-nél is hosszabb (ld. pl. año, España, mañana), még sincs értelme azt mondani, hogy „hosszú mássalhangzó”, mert nincsenek a spanyolban olyan szavak, melyek jelentését csak az ñ hosszúsága különböztetné meg. E mássalhangzó esetében ugyanis a palatalizáltság („lágyság”) az elsődleges vonás, amely megkülönbözteti mondjuk az [n] hangtól, nem a hosszúsága.

Bizonyos spanyol mássalhangzók történetileg hosszú mássalhangzóból vagy két hangzó kapcsolatából származnak (az ñ mellett ilyenek még – magánhangzók között – a ch, ll és y is), amit a hangsúlyminták, ill. bizonyos nyelvjárásokban a kiejtésük máig őriz, ám ettől még továbbra sincs ennek a hosszúságnak nyelvtani funkciója. Úgy is lehetne mondani, hogy ezek a mássalhangzók lehetnek ugyan fonetikailag hosszúak, de fonológiailag nem értelmezhető hosszúságról beszélni az esetükben.

Hosszú a macska farka? – Attól függ, mihez képest... (Forrás: Pixabay.com)

Az egyetlen mássalhangzó, amelyik egyszerű tövekben is rendszerességgel előfordul magánhangzók között „rövid” és „hosszú” változatban jelentésmegkülönböztető szereppel, az [r]. Bár a spanyol fonológiai hagyomány ezeket két eltérő beszédhangnak tekinti – mintsem ugyanazon fonéma rövid és hosszú változatának –,* hacsak nem fonológusnak készülünk, nyugodtan mondhatjuk, hogy a spanyol rr hosszú mássalhangzó, hiszen teljesül a fentebb leírt kritérium az olyan szópárok esetén, mint pl. caro ’drága’ és carro ’szekér, autó’ vagy pero ’de’ és perro ’kutya’.

Az [r]-en kívül a spanyolban csak az [n] és ritkán a [b] lehet hosszú, de azzal ellentétben, néhány művelt eredetű latin jövevényszó, pl. innato ’veleszületett’, perenne ’örökzöld’, obvio ’nyilvánvaló’ (bár ezt általában rövid [b]-vel vagy [β]-vel ejtik) stb. kivételével csak morfémahatáron (a circun-, con-, en-, in-, sin-, sub- előtaggal ellátott n- és b- kezdetű szavakban) állhat: pl. circunnavegar ’körbehajóz’, ennoblecer ’nemesít’, innecesario ’szükségtelen’, sinnúmero ’számtalan’, továbbá subbético: Cordillera Subbética (hegység Andalúziában). Az -nn- [nn] és a -bb-, -bv- [bb] a választékos kiejtésben ikermássalhangzók, ún. gemináták (vagyis egyikük szótag végéhez, másikuk szótag elejéhez tartozik), viszont szintén nem kontrasztosak, mivel nincsenek olyan minimálpárok, amelyek jelentése a hosszúságuktól függne.

Említést érdemel még, hogy a szintén csak morfémahatáron előforduló -nm- is rendszerint [mm] geminátaként valósul meg spontán beszédben, így pl. a conmigo ’velem’ egyik lehetséges ejtése [kommígo]; azonban választékos kiejtésben inkább [nm]-nek hangzik. Az idegen vagy tudományos szavakban írásban előforduló geminátákat (pl. cánnabis ’kender’ vagy rayos gamma ’gamma-sugárzás’) viszont általában röviden ejtik a beszélők.

(Forrás: El Mexicano)

Fonémikus gemináta egyedül a felszólító mód nos (’minket/nekünk’) személyes névmással ellátott harmadik személyű alakjaiban fordulhat elő (pl. ayúdenos ’segítsen nekünk’ és ayúdennos ’segítsenek nekünk’), azonban ezt a megkülönböztetést az élőbeszédben nem használják. (Sok beszélő nem is tud a létezéséről, amiről olyan helyesírási hibák is árulkodnak az online szövegekben, mint pl. Por favor, *ayúdenos ustedes.) Ráadásul ezekben a kifejezésekben valójában szóhatár van és csak egyezményes alapon írják őket egybe, tehát itt sem beszélhetünk valódi geminátáról.

Végszóként azt lehetne tehát mondani, hogy a spanyolban csak az r esetében beszélhetünk valódi rövid–hosszú szembenállásról, ezen kívül előfordulnak két egyforma mássalhangzóból álló csoportok, mint pl. az innato szóban, amelyek a kiejtésben ugyan hosszúak, de fonémikusan (vagyis a rendszer szintjén) csupán két rövid mássalhangzó egymásutánjai.

A közreműködésért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

---

*	Ha rendszeres hosszúsági megkülönböztetés csak egyetlen hangnál fordul elő egy nyelvben, akkor igazából majdnem mindegy, hogy a hosszúságot tekintem-e fonémának vagy a két hangot külön-külön. (A szerző megjegyzése)

Mit jelent a desperado?

A népszerű Desperado című amerikai–mexikói kalandfilm kapcsán sokakban felmerülhetett már a kérdés, hogy ez a szó mit is jelent. A spanyolul tudók viszont széttárják a karjukat a hallatán, sőt, még nagyobb meglepetésükre a spanyol anyanyelvűek is értetlenül állnak előtte. Természetesen nem arról van szó, hogy hiányos lenne a nyelvtudásuk vagy az anyanyelvi beszélők szókincse, hanem egyszerűen arról, hogy ilyen szó a spanyolban nincs. De hát hová csúszhatott akkor a hiba?

Egy kis nyelvi fantáziával, persze, nem nehéz rájönni, hogy a desesperado ’reményét vesztett, kétségbeesett’ melléknév (a desesperar ’reményét feladja, kétségbeesik’ hímnemű befejezett melléknévi igeneve) változatával állunk szemben, és minden jel arra mutat, hogy ez az angolban keletkezett. Ám nézzünk egy kicsit mélyebben is e „rejtély” mögé.

Jelenet a Desperado című filmből (Salma Hayek és Antonio Banderas)

A latin SPERĀRE ’remél, vár’ igéből öröklődött a spanyolban az azonos jelentésű esperar (s hogy mit keres az e- az elején, arról már olvashattunk). A latinban ennek az igének a DE- (egyfajta fosztóképzői szerepű) igekötővel ellátott alakja volt a DESPERĀRE, amely a spanyol nyelv történetében valamikor desperar-ként folytatódott (habár sosem volt túl elterjedt a történeti szövegtár adatai alapján, viszont a melléknévi desperado alak egészen a 17. századig élhetett). Ennek elejét viszont, vélhetően, az anyanyelvi beszélők a meglehetősen gyakori és produktív des- igei fosztóképzővel (amely a hasonló jelentésű latin DE-, DIS- és EX- igekötők összeolvadása) azonosíthatták. S mivel így már nem volt számukra értelmes az összetétel (hiszen nem létezik *perar ige), vagyis nem tudták az esperar-ból levezetni, ezért „kijavították” azt, szabályosan megtoldva az esperar igét a des- fosztóképzővel. Ezzel a hiperkorrekcióval keletkezhetett a ma használatos desesperar.

Az angolban ugyanakkor már létezett egy hasonló jelentésű melléknév, a desperate ’kétségbeesett’, amely szintén a latin desperāre befejezett melléknévi igeneve, a desperātus átvétele. Valószínűnek tűnik, hogy a desperado – melyet az angolban ’mindenre elszánt bűnöző, bandita’ jelentésben használnak – csupán a desperate spanyolos hangzást kölcsönző kreált változata, és valójában semmi köze nincs etimológiailag a spanyol desesperado vagy a régi spanyol desperado szavakhoz. (Bár az utóbbit is hozza a DRAE az angoléval egyező jelentésben, ez már az angolból való visszakölcsönzés lehet, és nem úgy tűnik, mintha használnák a mai spanyolban.) De még az sem kizárt, hogy az amerikai angol anyanyelvűek egyszerűen „félrehallották” a spanyol desesperado szót – gyors beszédben ugyanis simán hangozhat [desz’szperádo]-nak is a mexikói spanyolban.

Búcsúzóul az alábbi videón a film híres főcímdala, a Canción del Mariachi hallható Antonio Banderas és a Los Lobos együttes előadásában:

A spanyol tárgyeset használata

A spanyolban nyelvtanilag kétféleképpen jelölhető a tárgy: a hangsúlytalan személyes névmások külön tárgyesettel (caso acusativo) rendelkeznek – melynek alakjai a nem visszaható harmadik személyűek (lo, la, lo, los, las) kivételével azonosak a részes esettel (me, te, nos, os) –, illetve az a elöljárószóval (complemento directo vagy acusativo preposicional), ami szintén nem különbözik a részes esettől. Az utóbbit használják a tárgy jelölésére a hangsúlyos személyes névmásoknál (a mí, a él stb.) és a névszói szerkezeteknél is (a María, al sol) – erről szól jelenlegi témánk is. (Itt és a továbbiakban is a „tárgyeset” természetesen mondattani jelentésben értendő.)

Persze a kérdés igazából nem is az, hogy miként, hanem az, hogy mikor jelölt a tárgyeset, és mikor nem. (Hogy könnyebb legyen elképzelni, miről lesz szó, gondoljunk csak arra, hogy a magyarban is van, amikor a tárgyeset nem jelölt, mégsem értjük félre: pl. a Szeretem a kutyám mondatban a kutyám természetesen tárgyesetben áll, de ez jelöletlen; vö. A kutyám nagyon okos, ahol viszont alanyesetű.) Pontosan ez a probléma fogalmazódott meg István levelében is (a kiemelések tőlem származnak):

Én a nyelvtanfolyamokon úgy tanultam, hogy ha a mondat tárgya élettelen, akkor marad alanyesetben („Veo el árbol.”), viszont ha elő, akkor tárgyesetet kell használni („Veo al hombre.”).

Ez többé-kevésbé igaz is így, azonban csak nagyon felületesen (a nyelvtanfolyamoktól túl sokat nem is várhat az ember). Nézzük meg először is röviden, hogyan alakult ki a tárgy(eset) efféle jelölése.

No puedes comprar al sol...

A klasszikus latinban az elöljárószók után a névszók határozóesetben (ablativus) vagy tárgyesetben (accusativus) álltak. Az utóbbiak közé tartozott az AD (’-nak/-nek, -hoz/-hez/-höz’ stb.), a vele alkotott névszói szerkezet – vagyis az AD+accusativus – pedig személyeknél részeshatározó-féleséget jelölt, amely a beszélt nyelvben nagyon elterjedt volt: pl. a MIHI (MĪ) ’nekem’ helyett a vulgáris latinban inkább azt mondták, hogy AD MĒ, sőt, AD MIHI ~ MĪ (vö. ol. a me, sp. a mí). Később ugyanezt elkezdték használni (személyek esetén) a tárgy jelölésére is, hiszen az eredeti tárgyeset idővel elvesztette a nyelvtani megkülönböztető funkcióját, mivel ez vált a főnevek leggyakrabban használt, alapvető alakjává (vagyis történetileg az újlatin főnevek eredendően tárgyesetűek, épp ez a sors iróniája). Ez a használat pedig máig továbbél bizonyos újlatin nyelvekben, így a spanyolban is. S most térjünk vissza István leveléhez, amely így folytatódik (a fordítás és a kiemelések itt is tőlem származnak):

Sajnos mint annyiszor, az élőbeszéd erre lépten-nyomon rácáfol. Alább idézem a Calle 13 együttes Latinoamérica c. dalának a refrénjét, [...]:

Tú no puedes comprar al viento. (’Te nem veheted meg a szelet’)
Tú no puedes comprar al sol. (’Te nem veheted meg a napot’)
Tú no puedes comprar la lluvia. (’Te nem veheted meg az esőt’)
Tú no puedes comprar el calor. (’Te nem veheted meg a meleget’)
Tú no puedes comprar las nubes. (’Te nem veheted meg a felhőket’) [...]

Miért „al viento, al sol”, ugyanakkor „la lluvia, el calor”? Van valami stiláris különbség? Ha igen, hogyan érzékeltethető fordításban?

A nyelvi szabályokat nagyon nehéz úgy meghatározni, hogy egyáltalán ne legyenek alóluk kivételek, ha pedig feltűnően sok a kivétel, akkor egyértelmű, hogy rosszul írták le a szabályt – és ezt István is felismerte. Ráadásul a nyelv változik is, egyes szerkezetek mások mintájára elterjedhetnek (ezt hívják analógiának). Durva közelítéssel valóban az lehetett eredetileg a döntő a tárgy jelölésében, hogy személyről van-e szó, vagy sem. Majd ez kiterjedt a megszemélyesített dolgokra, fogalmakra, illetve ebből adódóan annak érzékeltetésére is, hogy egy személy vagy dolog mennyire konkrét, előfeltételezetten ismert, azaz specifikus-e, vagy sem.

Sentir al calor ??

A RAE nyelvhasználati tanácsadó szótára, a Diccionario panhispánico de dudas (DPD) foglalkozik a tárgy kötelező, illetve opcionális jelölésének eseteivel, amit megpróbáltam néhány pontban alább – a teljesség igénye nélkül – összefoglalni (a csillag nyelvtanilag helytelen alakot jelöl):

• Személy- és állatnevek, (specifikus) személyt jelölő névmások esetén: Vi a Juan (*Vi Juan) ’Láttam Jánost’; Ella no conoce a nadie (*Ella no conoce nadie) ’Ő nem ismer senkit’; ¿Habéis visto a alguien aquí? (*¿Habéis visto alguien aquí?) ’Láttatok valakit itt?’; ¿A quiénes (*Quiénes) visteis en la fiesta? ’Kiket láttatok a bulin?’; Saludamos a todos ’Köszöntünk mindenkit’ (ez utóbbi teljesen mást is jelentene, ha nem jelölnék a tárgyat: Saludamos todos ’Köszönünk mindannyian’).
• Személyekre utaló gyűjtőnevek esetén (beleértve a határozatlan névelővel vagy névmással való használatot is), amennyiben a jelentés specifikus: Dispersaron a la multitud ’Feloszlatták a tömeget’; Echaron a la gente del parque ’Kidobták az embereket a parkból’; Multaron a la empresa ’Megbüntették a vállalatot’; Busco a un camarero ’Keresek egy (bizonyos) pincért’ – de: Vi una multitud avanzando hacia el estadio ’Láttam egy tömeget haladni a stadion felé’; Necesito gente para acabar el trabajo ’Szükségem van emberekre a munka befejezéséhez’; Busco un camarero ’Pincért keresek’ stb.
• Sorrendiséget, alá-fölé rendeltséget, egyéb hierarchiát kifejező igékkel, egyértelműsítésre: La calma sigue a la tempestad ’A szélcsend követi a vihart’; El otoño precede al invierno ’Az ősz megelőzi a telet’; El escepticismo vence al optimismo ’A szkepticizmus legyőzi az optimizmust’ stb.
• A felsoroltakon túl – dolgok, fogalmak esetében – opcionális, a megszemélyesítés mértékének függvényében: Amo (a) mi perro ’Szeretem a kutyámat’; Esperó (a) la muerte con serenidad ’Derűs nyugalommal várta a halált’; El tabaco perjudica (a) la salud ’A dohány károsítja az egészséget’. A jelöltség–jelöletlenség jelentésmegkülönböztető szerepű is lehet, amennyiben a főnév utalhat személyek csoportjára és dologra is: pl. Admiro a la Iglesia ’Csodálom az Egyházat’ és Admiro la iglesia ’Csodálom a templomot’.

Az idézett dalszövegben tehát a legutóbbi kategóriával van dolgunk. De hogy miért csak a viento ’szél’ és a sol ’nap’ esetében jelölt a tárgy? A válasz egyszerű: a szerző ezeket érezte megszemélyesíthető fogalmaknak – a többit nem. Ilyenkor ugyanis teljes mértékben a beszélő/költő érzésére van bízva, hogy mit tekint megszemélyesíthetőnek és mit nem. A stiláris különbség tehát ebben áll, ami azonban aligha lenne érzékeltethető a fordításban – pontosan azért, mert a magyarban ilyen alapú nyelvtani megkülönböztetés nincs. (Lehetne például nagy kezdőbetűvel írni ezeket a szavakat, de ez csak helyesírási kérdés, és nem biztos, hogy célravezető.)

Admiro la iglesia...

István ezután egy idézettel folytatja levelét Gabriel García Márquez Száv év magány (Cien años de soledad) című művéből (kiemelés és fordítás tőlem):

Sentaron una gitana en un extremo de la aldea e instalaron el catalejo a la entrada de la carpa. Mediante el pago de cinco reales, la gente se asomaba al catalejo y veía a la gitana al alcance de su mano. (’Leültettek egy cigány lányt a falu egyik szélén és felszerelték a látcsövet a sátor bejáratához. Öt real befizetésével az emberek a látcsövön át kéznyújtásnyira látták a cigány lányt.’)

Itt sem értem a különbséget: a „sentar” és a „ver” is tranzitív ige, ám az első mondatban a „gitana” alanyesetben van, a második mondatban már tárgyesetben.

Itt viszont a négy közül a második lehetőséggel állunk szemben – vagyis az a meghatározó egy személyre utaló gyűjtőnév esetén, hogy az egy konkrét (specifikus) személyt jelöl-e, vagy sem. A mondat úgy kezdődik, hogy Sentaron una gitana ’Leültettek egy cigány lányt (~asszonyt)’, azonban nem tudunk semmit arról, hogy kit, azaz a személy ismertsége nem előfeltételezett. A második mondatban viszont már adott, hogy kiről van szó („arról a bizonyos cigány lányról, akit leültettek a falu szélén”), ezért a veía a la gitana ’látta a cigány lányt (~asszonyt)’ kifejezésben a gyűjtőnév jelentése már specifikus, amit egyúttal a határozott névelő is jelöl.

Nagyjából ennyit érdemes tudni a spanyol tárgyeset jelöléséről. Természetesen egyéb tényezők is közrejátszanak benne – sokszor leginkább maga az ige a döntő –, így aki ennél is jobban el kíván merülni a részletekben, annak a DPD vonatkozó szócikkét érdemes tanulmányoznia.

A segítségért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

A tengerimalac nagy testvére, a vízidisznó

Vízidisznó (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

A tengerimalac elnevezéséről szóló nagy sikert aratott cikk után – és olvasónk kívánalmának eleget téve – most röviden a nagy testvérről, a vízidisznóról szólunk.

A vízidisznó vagy kapibara (Hydrochoerus hydrochaeris), a spanyol nyelvterületeken általában carpincho [kárpincso] a tengerimalac közeli rokona, amelyet egyúttal a Föld legnagyobb rágcsálójaként tartanak számon. Megjelenésében egy óriási nyúlra hasonlít, bár a feje némileg a lovakéra is emlékeztet. Testhossza eléri a 130 centimétert, tömege akár 60 kg is lehet. Természetes élőhelye szintén Dél-Amerika, azonban nem a hegyvidék, ahogy kistestű rokonáé, hanem a vizek közelében lévő szavannák és erdős területek. Általában 15-20 fős csapatokban élnek, melyek élén mindig egy domináns hím áll. Kommunikációjuk során szagokat és jellegzetes hangokat használnak: képesek ugatni, fütyülni, röfögni és kattogó hangot kiadni is. A hímek az orrukon lévő kiválasztómiriggyel jelölik meg területüket. Bár hobbiállatként nem túl elterjedt, a tartók hűséges, intelligens és tiszta állatnak vélik. Intelligenciája és tanulékonysága a kutyáéval vetekszik. 8-10 évig él.

Neve ezúttal nem áll annyira távol a valóságtól, mint a tengerimalacé, hiszen a vízidisznó valóban „kétéltű”: lábujjai közötti úszóhártyáival kiválóan úszik, akár a hód. Tudományos neve végső soron görög eredetű, amely a(z) ὕδωρ (hýdōr) [(h)üdór] ’víz’ és a χοίρος [khírosz] ’disznó’ jelentésű szavakból álló össze, vagyis ’vízidisznó’; ennek latin átírása az hydrochoerus [idrokérusz].

Vízidisznócsapat (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Nemzetközileg elterjedt elnevezése, a kapibara (ang., ném., fr. capybara, sp., ol., rom. capibara, port. capivara, or. капиба́ра [kapibára] stb.) vagy a guaraní kapi’yva [kapi-üva] vagy pedig a nagyon közeli rokon tupí nyelv ka’apiûara [ka-apiwara] szavából származik – jelentésük egyszerűen ’fűevő’.

Általánosan használt spanyol neve carpincho, azonban Kolumbiában chigüiro [csigwíro], Venezuelában chigüire [csigwíre]. Hivatalos etimológiai adatot sajnos egyikre sem szolgáltat sem a DRAE, sem a Diccionario de americanismos. A carpincho töve valószínűleg – de legalábbis a spanyol Wikiszótár szerint – ugyanaz, mint amit a kapibara szóban is találunk, vagyis a guaraní kapi’i ’takarmány, legelő’, az -ncho pedig egyfajta becéző, illetve gúnynévképző a spanyolban. A kolumbiai és venezuelai chigüiro~chigüire kizárásos alapon szintén valamelyik helyi indián nyelvből származhat.

Sajnos most nem szolgálhattam annyira izgalmas névtörténettel, mint a tengerimalac esetében, de remélem, az olvasók ennyivel is beérik.

Vízi emlős és nem tud úszni, mi az?

Mindenki ismeri ezeket a rendkívül szelíd, barátságos, kissé félénk kisemlősöket, amelyek külsőre leginkább a nyulakra emlékeztetnek. Általában az elnevezésükön sem szoktunk meglepődni vagy éppen elgondolkozni, pedig arra aztán lenne okunk. A tengerimalacok ugyanis nem tudnak szoktak úszni, és eszük ágában sem lenne belemenni a vízbe, főleg a tengerbe – de ez csak a kisebbik „probléma”. A nagyobbik az, hogy nem is malacok. De akkor honnan kaphatták ezt a furcsa nevet?

Kezdjük egy kis biológiával. A tengerimalac (Cavia porcellus) a rágcsálók rendjébe tartozik, megjelenése ellenére a nyulaknak csak nagyon távoli rokona (az utóbbiakat ma már külön rendbe sorolják). Így természetesen semmi köze nincs a disznókhoz – legfeljebb annyi közös van bennük, hogy emlősök. Eredeti élőhelyük a dél-amerikai Andok hegyvidéke, ahol az indián törzsek már több ezer éve háziasították, és máig finom húsáért tartják. Egy kifejlett tengerimalac 25–30 cm hosszú, testtömege 1 kg körüli, élettartama átlagosan 6 év. A közhiedelemmel ellentétben a tengerimalacok meglehetősen intelligensek és tanulékonyak – például szobatisztaságra szoktathatóak.

Elnevezése nem magyar találmány – a német Meerschweinchen tükörfordítása, és szintén így hívják a szláv nyelvekben is (pl. orosz морская свинка [morszkaja szvinka] vagy lengyel świnka morska). De ez természetesen még nem válasz arra, hogy miért kapott ilyet furcsa nevet, akármilyen nyelvből is vettük át, azaz fordítottuk le. A „tengeri”-t még csak könnyű megmagyarázni, ami minden bizonnyal tengerentúli származására utal. A kisállatot ugyanis a 16. században hozták be Európába Dél-Amerikából, egyes források szerint spanyol, mások szerint holland hajósok (megjegyzendő, hogy a 16. század második felében a hollandok is spanyol fennhatóság alá tartoztak).

A „malac” már sokkal érdekesebb: ennek eredetére mindmáig nincs igazolható magyarázat, csupán elképzelések és találgatások. Az egyik legelterjedtebb feltételezés, hogy a kismalacéhoz hasonló visító hangjának köszönheti ezt a jelzőt. Mások szerint inkább a testfelépítésével van összefüggésben: rövid lábaik, „rongyos” füleik, tömzsi testük miatt alkatuk a disznókéra is hasonlít egy kicsit. Felmerült továbbá az a lehetőség is, hogy a hajósoknak élelemként szolgált a nyílt tengeren, ahogy az indiánok is disznóként tartják és hizlalják őket. De vajon más nyelveken is ilyen különös nevük van?

Rövid szőrű „tricolor” tengerimalac (Fotó: El Mexicano)

A spanyol felfedezők a conejillo de Indias elnevezést adták neki, ami magyarul annyit tesz: ’indiai nyulacska’ (ami ma már inkább irodalmi, választékos elnevezés; a mindennapi köznyelvben más-más névvel illetik területtől függően: pl. Spanyolországban, Argentínában cobaya vagy cobayo, Uruguayban cui, Peruban cuy, Chilében cuye, Mexikóban cuyo, Kubában curiel stb. – a köznyelvben ugyanakkor a conejillo de Indias jelentése ’kísérleti nyúl’ is). Az ’indiai’ jelző ugyanabból az ismert tévedésből ered, amiért Amerika őslakóit indiánoknak nevezik. Érdekesség, hogy a spanyolban, átvitt értelemben, fényűzést is jelent az Indias szó, ami egybevág azzal az elképzeléssel, miszerint Európába eredetileg a gazdagok szórakoztatására hozták be. Ezt a szót találjuk továbbá az olasz (porcellino d’India ’indiai disznócska’), a francia (cochon d’Inde ’indiai malac’), valamint a portugál (porquínho-da-Índia ’indiai disznócska’) elnevezésben is. A további újlatin nyelvek közül katalánul conill porquí, azaz ’malacnyúl’ (ez eddig a legtalálóbb!), románul pedig porcuşor de Guineea ’guineai malac’.

Ugyanezt jelenti az angol Guinea pig is. De hogy Guinea neve hogy jön ide, az még a „malac”-nál is rejtélyesebb. Erről is pusztán találgatások vannak. Az egyik feltételezés szerint a hajósok az afrikai Guinea partjain kötöttek ki visszaútjuk során – ami, lássuk be, elég kevésbé valószínű. Egy másik értelmezés szerint a Guinea nem más, mint a dél-amerikai Guyana „félreértése”. Egy harmadik szerint elképzelhető, hogy a régi angol coney ’nyúl’ hangalakját azonosították később Guinea-ként (mivel ejtése [gini] angolul), régen ugyanis pig coney-nak, azaz ’malacnyúl’-nak nevezték angolul. Felmerült az is, hogy az állatokat egy guineáért (régi angol pénznem) árusították – ez azonban kizárható, mivel előbbről dokumentált a Guinea pig elnevezés, mint hogy ezt a pénznemet bevezették volna Angliában.

Tudományos latin elnevezésében a Cavia valószínűleg a dél-amerikai tupí indián nyelvből származó, eredetileg [sz]-szel ejtett, ’patkány’ jelentésű çabuia szó átvétele a portugálon keresztül, amelyben az [sz] > [k] változást a ç betű helytelen olvasata eredményezte (ugyaninnen a spanyol cobaya is); a porcellus jelentése pedig egyszerűen ’malac’ latinul, a porcus ’disznó’ kicsinyítő képzős alakja.

Kiadta a RAE a Diccionario de autoridades reprintjét

A 2013–2014-ben fennállásának harmadik centenáriumát ünneplő Spanyol Királyi Akadémia (RAE) az eseménysorozat részeként mindenki számára elérhetővé tette Spanyolországban, viszonylag megfizethető áron, az 1726–1739 között kiadott hatkötetes, röviden „Diccionario de autoridades”-ként emlegetett első spanyol akadémiai értelmező szótárának facsimile reprodukcióját – az intézmény 1713-as megalakulásának elsődleges célja tulajdonképpen e szótár elkészítése volt.

A Spanyol Királyi Akadémia épületének belső részlete (Forrás: YouTube / RAE Informa)

A spanyol nyelvtörténetben mérföldkőnek számító 18. századi mű eredeti példányát az akadémiai könyvtárban őrzik. Reprodukciója két változatban készült el a JdeJ Editores kiadó gondozásában: a „népszerű kiadás” a nagyközönségnek szánt, puha fedelű „reprint”, kötetenként mindössze 29,9 euróért (összesen 179,4 euró, átszámítva kb. 55.000 forint) vásárolható meg; míg a „luxuskiadást” valószínűleg csak a komolyabb gyűjtők és könyvtárak fogják megfizetni, amely kötésében és jellegében a kornak megfelelő pontos mása az eredetinek, kötetenként 198, összesen 1188 euróért (kb. 360.000 forint).

A reprodukció két változata: az edición popular (balra) és az edición de lujo (Forrás: www.facsimilesrae.com)

A valójában a Diccionario de la lengua castellana, en que se explica el verdadero sentido de las voces, su naturaleza y calidad, con las phrases o modos de hablar, los proverbios o refranes, y otras cosas convenientes al uso de la lengua – azaz a „A kasztíliai nyelv szótára, melyben elmagyaráztatik a szavak valódi értelme, természete és minősége, a nyelv használatához illő kifejezésekkel és beszédmódozatokkal, közmondásokkal, ill. szólásokkal, valamint egyéb dolgokkal” – címet viselő szótárra azért utalnak egyszerűbben a „Diccionario de autoridades” elnevezéssel,* mert neves írók idézeteivel támasztja alá az egyes szócikkek meghatározásait (az autoridades tehát nem ’hatóságok’-at jelent ebben az értelemben, hanem ’szerzői idézetek’-et, az autor ’szerző’ szóból).

Az Akadémiai Könyvtár (Forrás: YouTube / RAE Informa)

José Manuel Blecua (1939) nyelvtörténész, a Spanyol Királyi Akadémia (a továbbiakban: RAE) igazgatója szerint a mű a modern lexikográfia kezdetét jelentette a spanyol nyelvben – a mai akadémiai értelmező szótárak mind ennek utódai. De mi az, amiért érdekes lehet egy mai olvasó számára egy 18. századi értelmező szótár? „Én azt hiszem, hogy a legérdekesebb egy mai olvasó számára, aki hozzáfér az Akadémia által kiadott új szótárakhoz, amelyek ezen első Diccionario de autoriadades utódai, az az »idő illata«, amit egyes meghatározásokban találunk, melyeket az alapító akadémikusok igazán kivételes precizitással, kellemmel és kulturális visszhanggal alkottak” – vélekedett Darío Villanueva (1950) irodalomkritikus, a RAE titkára.

„Továbbra is érdemes forgatnia bárkinek, aki klasszikus szöveget kíván olvasni a kellő mélységgel. S nem túlzok, amikor azt mondom, hogy elég sok ponton máig hatóerővel bír a legutóbbi szótárakkal szemben, amelyeket nem ritkán felülmúl pontosságban” – idézi Fernando Lázaro Carreter (1923–2004) néhai akadémikus szavait Javier de Juan y Peñalosa, a JdeJ Editores alapítója és elnöke.

A kiadványt a RAE igazgatója, titkára, és a kiadó elnöke mutatta be.
A Diccionario de autoridades egyébként már a RAE (szintén a 300. évforduló alkalmából) megújult – és azóta folyamatosan újabb ingyenes online szolgáltatásokkal bővülő – honlapjáról is elérhető és böngészhető teljesen digitalizált formátumban.

A spanyol igei-névszói összetételek

Bizonyára minden spanyoltanulónak ismerősek az olyan főnevek, mint például a paraguas ’esernyő’, a lavaplatos ’mosogatógép’ vagy éppen a tocadiscos ’lemezjátszó’, amelyekkel általában már az első órákon megismerkedhetnek. Később talán az is feltűnik nekik, hogy a többi főnévvel szemben ezek többnyire -s végződésűek, vagyis mintha többes számú alakok lennének. De mik is ezek valójában?

Nos, ezek az ún. igei-névszói szóösszetételek (compuestos verbonominales, V–N), amelyek, mint a nevük is elárulja, egy igéből és egy – általában többes számú – főnévből állnak. Az igei elem látszólag egyes szám harmadik személyű – s a legelfogadottabb nyelvtani elemzés szerint abból is származik. Szófajuk tekintetében névszók, azaz lehetnek főnevek és melléknevek.

Az összetételi tagok közötti viszony az esetek többségében tárgyas, vagyis a névszói elem az ige tárgyát fejezi ki (de nem mindig, pl. girasol ’napraforgó’), a többes szám pedig általánosításra utal (bár előfordul a főnévi tag egyes számban is: pl. portavoz ’szóvivő’, guardarropa ’ruhatár’). Tárgyas szóösszetételek természetesen a magyarban is vannak, így ez nem lehet túl idegen a nyelvtanulók számára (ilyen a már említett lemezjátszó – ti. ’lemezt lejátszó [készülék]’ – is).

Girasoles – Napraforgók (Forrás: Pixabay.com)

Az igei-névszói összetételek többnyire hímneműek, amikor élettelent jelentő főnévként használatosak. Bár a DRAE egyeseket kétneműnek (hím- és nőnemben is használatosnak) jelöl, a gyakorlatban ezek is inkább hímnemben fordulnak elő (érdekes, hogy pl. a quitanieves ’hókotró[gép]’ viszont nőnemű az Akadémia szerint, mégis nagyjából ugyanannyi találat van rá hímnemben, mint nőnemben). Ha személyre utalnak, akkor a személy nemével egyeztetődnek; melléknévként értelemszerűen egyalakúak. Akár főnévként, akár melléknévként használatosak, többes számban változatlanok, ha főnévi elemük többes számú, ami a legáltalánosabb (el/los tocadiscos), egyéb esetben szabályosan képzik a többes számukat (el/la portavoz – los/las portavoces).

Mint az eddigiekből láthattuk, az efféle összetett szavak a legtöbb esetben valamilyen eszközt vagy készüléket jelentenek, de jelölhetnek emberi foglalkozást, illetve tulajdonságot is (pl. portavoz, guardaespaldas ’testőr’, rompecorazones ’szívtipró’). Noha az összetételi elemekből nem mindegyiküknél lehet a pontos jelentést kitalálni, a legtöbbször akkor is tudunk erre következtetni, ha a szót még nem is hallottuk: pl. a cuentagotas szó szerinti jelentése ’cseppszámláló’, de ennek nyilván semmi értelme nincs; könnyű tehát kitalálni, hogy csak ’csepegtető’ lehet.

Un rompehielos sueco – Egy svéd jégtörő (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

További érdekességük, hogy rekurzívak, vagyis egy így alkotott névszó ismét felhasználható névszói elemként egy hasonló módon alkotott összetételben: parabrisas ’szélvédő’ → limpiaparabrisas ’ablaktörlő’ [’szélvédőtisztító’] → lavalimpiaparabrisas ’ablakmosó és -törlő’. (Bár ez utóbbi nem sokszor fordul elő helyesen leírva az interneten, a spanyol akadémiai helyesírás szerint az ilyen összetételek mindig egy szóba írandók).

Ez az összetételi típus igen produktív a spanyolban: nehéz lenne számszerűsíteni, hogy pontosan mennyi van belőle, hiszen egy kis túlzással azt lehet mondani, hogy akármikor gyárthatunk ilyet mi magunk is. Az összes felsorolása éppen ezért lehetetlen vállalkozásnak bizonyulna, de lássunk néhányat az alábbiakban! (A nőnemű főnevek f.-fel jelölve.)

abrelatas — konzervnyitó
cascanueces — diótörő
cuentagotas — csepegtető
cuentakilómetros — kilométeróra, sebességmérő [műszer]
cumpleaños — születésnap
espantapájaros — madárijesztő
girasol — napraforgó
guardabarros — sárhányó
guardaespaldas — testőr
guardarropa — ruhatár, gardrób; ruhatáros [személy]
lavaplatos vagy lavavajillas — mosogatógép
limpiaparabrisas — ablaktörlő
marcapasos — pacemaker, beépített szívműködés-szabályzó
matamoscas — légycsapó
paraguas — esernyő
parabrisas — szélvédő
paracaídas — ejtőernyő
pararrayos — villámhárító
pasatiempo — időtöltés, szabadidő
portamonedas — pénztárca
portavoz — szóvivő
quebrantahuesos (egyik kedvencem) — szakállas saskeselyű [Gypaetus barbatus]
quitanieves (f. is) — hókotró [munkagép]
quitasol — napernyő
rompecorazones — szívtipró
rompehielos — jégtörő [hajó]
sacacorchos — dugóhúzó
saltamontes — szöcske
salvapantallas — képernyőkímélő [program]
salvavidas — mentőöv
tocadiscos vagy tornamesa (f.) — lemezjátszó

Az igei-névszói összetételek nem kizárólag a spanyolra jellemzőek: megvannak az olaszban (pl. cavatappi ’dugóhúzó’, colapasta ’tésztaszűrő’) és a franciában is (pl. essuie-glace [eszüiglász] ’ablaktörlő’, tire-bouchon [tyirbusõ] ’dugóhúzó’).

E sajátos szóképzési módnak nem volt a latinban előzménye (már önálló újlatin fejlemény), kialakulása azonban nem teljesen világos. Egy elképzelés azt valószínűsíti, hogy leíró jellegű – talán tréfás vagy gúnyos – sűrített mondatokról van szó, amelyek először feltehetően tulajdonnevekben jelentek meg, majd onnan terjedhetett el a minta a névszókra.

A kémiai elemek periódusos rendszere – spanyolul!

Mindenki tanult kémiát az iskolában, így valamennyire emlékezhet a híres (vagy éppen hírhedt) periódusos rendszerre, amely alapvetően Dmitrij Mengyelejev orosz kémikus nevéhez fűződik. Nem kell megijedni, természetesen nem kémiaóra következik, és nem is kell fejből tudni az elemek rendszámát és egyéb tulajdonságait sem. Viszont, ha már a Facebookra feltöltött kép – a periódusos rendszer spanyol változata (Tabla periódica de los elementos) – egészen kivételes módon nagy sikert aratott, érdemes beszélni egy kicsit az elemek spanyol elnevezéséről!

Letöltés eredeti méretben (PNG) (Forrásmű: Wikimedia Commons, CC)

A legtöbb elem elnevezésében nincs semmi különös: általában a tudományos latin nevük van spanyolosítva. Ez alól – szintén nem meglepő módon – csak azok az elemek képeznek kivételt, amelyeket az ember már ősidők óta ismer és használ. Leginkább fémek, mint például a cobre (< lat. CŬPRUM) ’réz’, estaño (< lat. STANNUM) ’ón’, hierro (< lat. FĔRRUM) ’vas’, oro (< lat. AURUM) ’arany’, plata (< k. lat. PLATA ’fémlap, érme, ezüst’ < gör. πλάτος ’lapos, széles’) ’ezüst’, plomo (< lat. PLŬMBUM) ’ólom’ stb. Ezek általában népi – azaz nem művelt vagy tudományos – eredetűek, és magukon viselik a jellemző hangváltozásokat.

A téma szempontjából viszont a spanyol korántsem teljesen közömbös. Talán kevesen tudják ugyanis, hogy az egyik elem neve, bizony, spanyol eredetű! S az ezüst spanyol megfelelőjéből már nem is olyan nehéz kitalálni, melyik lehet az: a platino, vagyis a ’platina’ – annál is inkább, mert a táblázatban is elég közel vannak egymáshoz. A mai platino (szó szerint: ’ezüstös’) pedig a régebbi platina alakból származik (ez került a magyarba is német közvetítéssel), amely a plata kicsinyítő képzős változata: ’kis ezüst ~ ezüstöcske’. Bár az elemet már az ókori egyiptomiak is ismerték, névadói spanyol felfedezők voltak a hódítások során, hiszen már a dél-amerikai indiánok is használták különféle tárgyak készítésére az ezüstre hasonlító nemesfémet.

A spanyol hölgy a jelenlegi periódusos rendszer felépítését magyarázza
Még két elem magyartól eltérő nevéről érdemes szót ejteni: az egyik a potasio ’kálium’, a másik pedig a sodio ’nátrium’, melyeket több nyugat-európai nyelvben (angolul, franciául, olaszul stb.) is hasonlóképpen neveznek. Közvetlenül mindkétféle elnevezésük a tudományos latinból származik, de míg a spanyol és az imént említett nyelvek az elemeket felfedező angol kémikus, Humphry Davy (1778–1829) elnevezéseit őrzik, addig a magyarba és a keleti nyelvekbe a német és svéd tudósok által javasolt nevük került be, amely a vegyjelük alapjául is szolgált:

• potasio (< tud. lat. potassium), az angol potash (< pot-ash ’edényhamu’ – mivel előállítása során a fák hamvait nagy vasedényekben oldották, majd az oldat elpárolgása után ez az anyag maradt vissza) ’hamuzsír’ szó latinosításából; a kálium (< tud. lat. kalium) az arab al-qalya (القَلْيَه) ’a hamvak’ latinosítása (vö. alkáli);
• sodio (< tud. lat. sodium), az arab eredetű olasz soda ’szóda’ (’nátrium-karbonát’) szóból képezve; a nátrium (< tud. lat. natrium) pedig Jöns Jakob Berzelius svéd vegyésztől származik a Natron < arab natrun (ناترون) ’sziksó’ szóból, amely az arabban óegyiptomi eredetű. Az arabból a németbe a francián keresztül a spanyol natrón közvetítésével került.

A nemzetközi fonetikai ábécé esete a spanyollal

(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Miért nem jó éppen arra a nemzetközi fonetikai ábécé (angolul az International Phonetic Alphabet kezdőbetűiből rövidítve IPA; franciául Alphabet fonétique international, APhI; spanyolul Alfabeto fonético internacional, AFI), amire létrehozták? Ezt fogjuk megvizsgálni ebben a cikkben a spanyol vonatkozásában. (A képen jobbra: az IPA a 2005-ös módosítása után.)

A nemzetközi fonetikai átírások (mivel nem csak az IPA létezik) elvileg azt a célt kellene, hogy szolgálják (vagy legalábbis szerintem úgy lenne értelmük), hogy különböző nyelvek kiejtését az írásrendszerüktől függetlenül vissza lehessen adni mindenki számára érthető módon. Ehhez elegendő lenne csak az átírást megtanulniuk a szakembereknek és az érdeklődőknek, amellyel bármelyik nyelv kiejtését le lehetne írni. Vagyis elméletileg ez akkor működhetne igazán jól, ha az ilyen átírások valóban függetlenek lennének az egyes nyelvek hangrendszerétől. De ez a gyakorlatban nem így van...

Hogy megértsük a problémát, először is két fogalmat kell tisztáznunk: fonetika és fonológia. A fonetika a beszédhangok fizikai tulajdonságaival foglalkozik (leegyszerűsítve azzal, amit konkrétan kiejtünk vagy hallunk) és ez nyelvtől független. A fonológia pedig a beszédhangok nyelven belüli rendszerét (nyelvtani szerepét) vizsgálja, ami természetesen mindig az adott nyelvtől függ. A fonetika szerint pl. az [sz] és az [s] két eltérő hang, ami számunkra nyilvánvaló, hiszen a magyarban jelentésmegkülönböztető szerepe is van: nem ugyanaz a szó, mint a só. Ezzel szemben bizonyos nyelvekben (pl. latin, spanyol, görög, finn), habár fizikailag – akusztikailag – természetesen ezekben is két eltérő hang az [sz] és az [s], de „nyelvtanilag” nincs különbség köztük: nem függ szavak jelentése attól, hogy melyiket ejtik. Az ő esetükben a fonológia azt mondja, hogy az [sz] és az [s] ugyanannak a hangnak az ejtésváltozatai.

Azokat a beszédhangokat, amelyek egy nyelvben jelentések megkülönböztetésére képesek, a fonológia fonémáknak nevezi; amelyek pedig nem képesek jelentésmegkülönböztetésre, azokat egy azonos fonéma változatainak. Vagyis az [sz] és az [s] a magyarban két különböző fonéma (amit ilyenkor törtjelek közé szokás írni: /sz/, /s/), a latinban, spanyolban, görögben, finnben stb. pedig ugyanazon fonéma különböző megvalósulásai. Ezek az ejtésváltozatok lehetnek nyelvjárásfüggőek (pl. a spanyol susto ’ijed(t)ség’ ejtése Észak-Spanyolországban lehet akár [susto] is, Latin-Amerikában [szuszto], sőt, Dél-Spanyolországban, a Kanári-szigeteken és Dél-Amerikában leginkább [szuhto]), de függhetnek a hangkörnyezettől is (lásd pl. a spanyol b–v kérdését). Utóbbi esetben allofónoknak nevezik őket.

De miért is volt szükség mindezt leírni? Mint az elején említettem, a nemzetközi fonetikai átírások szerepe az lenne, hogy nyelvtől függetlenül, mindenki számára egyértelműen lehessen átírni különböző nyelvek kiejtését. Viszont a pontos – tisztán fonetikai szempontú – átíráshoz így rengeteg mellékjelre volna szükség, amit nehézkes lenne megjegyezni és kiolvasni. Ezért a különböző nyelvek gyakorlatban használt „fonetikai” átírása mégsem teljesen független a nyelvtől: igazából nem is fonetikai, hanem fonetikai-fonológiai (kevert) átírásról van szó, amely a nyelvi rendszer szempontjából elhanyagolható különbségeket nem veszi figyelembe.

Látszólag rémegyszerű, mégis sok gondot okoz... (Forrás: Pixabay.com)

Ám önmagában nem is az egyszerűsítés a probléma (természetesen lehetetlen és nem is lenne célszerű minden apró kiejtési részletet jelölni, hiszen ahány beszélő, annyiféleképpen ejtheti ugyanazt a hangot), hanem az ebből eredő következetlenség. Gondoljunk két közeli rokon nyelvre, pl. a spanyol és az olasz, amelyekben lehetnek hasonló, akár azonos szavak is, szintén hasonló vagy azonos jelentéssel és gyakorlatilag megegyező kiejtéssel. Vegyük erre példaként a carro ’kocsi’ szót, amelynek kiejtése mindkét nyelven azonos (magyarosan [kárro]-nak lehetne átírni). Erről magunk is meggyőződhetünk, ha meghallgatjuk a szó 🔈⁠spanyol és 🔈⁠olasz anyanyelvi kiejtését.

Mivel az olaszban az ‑rr‑ hangot két [r] hang eltérő szótagokhoz tartozó kapcsolataként elemzik (azért, mert ugyanez a többi mássalhangzóval is előfordulhat), az IPA szerint [ˈkarro]-nak írják át. Ugyanakkor a spanyolban az ‑rr‑ az egyetlen hosszú mássalhangzó, amely nem csak morfémahatáron (összetett vagy toldalékolt szavakban), hanem tövekben is előfordulhat jelentésmegkülönböztető szereppel az ‑r‑rel szemben, ezért a spanyol hagyomány szerint nem az ‑r‑ hosszú párjának tekintik (bár fonetikailag természetesen az), hanem egy attól eltérő fonémának. Ezt IPA [r]-rel jelöli, míg a rövid (egyperdületű) ‑r‑ hangra egy másik, „levágott szárú” [ɾ] jelet használnak az átírásban.

A fentiek miatt az az ellentmondásos helyzet alakul ki, hogy ugyanazt a hangsort az IPA az olaszra [ˈkarro]-ként, a spanyolra [ˈkaro]-ként írja át, ami a fonológiában nem jártas olvasók számára azt sugallhatja, hogy a spanyolban a carro szót rövid r-rel ejtik. Ez természetesen nem igaz, tehát a gyakorlatban használt IPA-átírás itt nemhogy pontatlan, hanem megtévesztő is (mondhatjuk, hogy ennél még a magyaros [kárro] átírás is egyértelműbb). A rövid ‑r‑rel ejtett caro [káro] ’drága’ (olaszul szintén ’kedves’) szó IPA-átírása ugyanakkor az olaszban [ˈkaːro], a spanyolban [ˈkaɾo], amikor a valóságban – fonetikailag – mindkét nyelvben [ˈkaːɾo]-nak hangzik (🔈⁠spanyol ejtés, 🔈⁠olasz ejtés).

A különböző szempontú átírások megtévesztőek lehetnek (Forrás: El Mexicano)

Az ‑rr‑rel jelölt spanyol hangra az IPA [r] jelölése azért is félrevezető, mert az [r] csupán annyit mond, hogy az többperdületű (angol elnevezéssel trill, szemben az egyperdületű flap vagy tap hanggal), de a „több” lehet csupán kettő is. A spanyol (és olasz) ‑rr‑ viszont legalább hármat-négyet perdül, így a pontosabb jelölése [rː] lenne. (Az, hogy az ‑rr‑ hosszú mássalhangzó, abból is látszik, hogy az előtte lévő hangsúlyos magánhangzó rövid. Noha a spanyol fonológusok úgy elemzik, hogy ez a hang – ellentétben az olasszal – mindig átszótagolódik (ca-rro), valójában az előző szótag végére is hatással van, s ugyanezt támogatják a hangsúlyozási minták is.)

Az tehát, hogy a fonetikai átírásba az egyszerűsítés kedvéért kompromisszumokat vezettek be a nemzetközi gyakorlatban, egyúttal arra is alkalmatlanná tette, hogy mindenki számára egyértelműen jelölje egy hangsor többé-kevésbé pontos kiejtését. Márpedig, a lexikonos példánál maradva, ha pl. a nevek átírásánál nem ugyanazt az egységes jelölésrendszert alkalmazzák minden nyelvre, akkor épp az átírás lényege veszik el. Így pedig jogosan merülhet fel a kérdés, hogy egyáltalán mi szükség van rá...