Nem minden spanyol, ami spanyol!

Bár az emberre jellemző a felületesség, a laza fogalmazás és ennek következtében bizonyos fogalmak keverése – például sokszor „Dél-Ameriká”-t mondunk és írunk Latin-Amerika helyett –, arról nem tehetünk, ha a nyelvünkben ugyanaz a szó több dologra is utalhat. Nem árt azonban óvatosnak lenni, amikor ezt spanyolul kell mondanunk. Ehhez kíván egy kis segítséget nyújtani a cikk.

A magyarban a spanyol szót használjuk egyaránt Spanyolország lakosainak vagy az azzal kapcsolatos dolgok megjelölésére, a spanyol nyelvre, sőt, a köznyelvben nagyon sokszor mindenkire, aki spanyolul beszél – vagyis abban az értelemben is, hogy ’spanyol nyelvű’ (ugyanez igaz egyébként az amerikai angolban a Spanish-re). Viszont jó, ha tudjuk, hogy például egy mexikói nem biztos, hogy túl jó néven venné, ha őt spanyolnak neveznénk csak azért, mert spanyol az anyanyelve.

A spanyolban tudniillik három szó is létezik, amelyet magyarul a legegyszerűbben ’spanyol’-nak fordíthatunk: az español, -la, az hispano, -na és az hispánico, -ca. Közülük az első és második használható főnévként és melléknévként egyaránt, míg a legutóbbi csak melléknévként. Az español, -la spanyolul kizárólag ’spanyolországi’-t (’Spanyolországból való’-t), ’Spanyolországgal vagy a spanyolokkal kapcsolatos’-t, illetve a ’spanyol nyelvvel kapcsolatos’-t jelöl, és persze hímnemű főnévként jelenti magát a ’spanyol nyelv’-et is. Nem használhatjuk tehát a spanyolul beszélő latin-amerikaiakra. De mit tegyünk akkor, ha nem vagyunk biztosak benne, hogy spanyol ajkú ismerősünk pontosan honnan származik és nem akarjuk őt megsérteni?

A legegyszerűbb és talán legsemlegesebb áthidaló megoldás ilyenkor az, hogy az hispano, -na alakot használjuk – ebbe mindenki belefér, aki spanyolul beszél, és senki sem fog miatta megsértődni. Ez a szó ugyanis jelenti azt is, hogy ’spanyol’, valamint ’spanyol-amerikai’ (vagyis ’spanyol anyanyelvű latin-amerikai’), sőt, használhatjuk az Egyesült Államokban élő spanyol ajkúakra is. (Na meg azt is jelentheti, hogy ’hispán(iai)’ [a Római Birodalom tartományából való], de ennek itt nincs jelentősége.) Tehát például egy levelezésben, ha a származásukra való tekintet nélkül kívánjuk megszólítani spanyol anyanyelvű ismerőseinket, akkor használhatjuk az amigos hispanos kifejezést. Szinonimaként szintén használható még a latino, -na melléknév is, azonban szigorúan nézve ez nem csak a spanyol nyelvű, hanem bármelyik újlatin nyelven beszélő – akár európai, akár amerikai – személyre vonatkozhat (bár Spanyolországban inkább csak a latin-amerikaiakat értik rajta).

S végül mire utalhat akkor a harmadik melléknév, az hispánico, -ca, és mikor használatos? Bár könnyen összekeverhető az előzővel, valójában ezzel van a legkevesebb probléma. A DRAE számunkra érdekes meghatározása szerint: ’Spanyolországhoz és a spanyolul beszélő országokhoz és kultúrákhoz tartozó vagy velük kapcsolatos’. Vagyis ezt használhatjuk olyasmire, ami spanyol nyelvű dolgokkal kapcsolatos.

A kiegészítésért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

¡Ya lo sabremos todo! – Miért kell a lo?

Rendszeres olvasónk és kérdezőnk, Zsolt ismét nagyon érdekes kérdést tett fel, amely bizony a spanyol grammatikusokat is foglalkoztatja. Így szól (szerkesztve, kiemelések tőlem):

A todo-val miért kell mindig együtt használni a lo-t? Pl. Carlos lo sabe todo. Vagy: Tendrán que saberlo todo.

A todo ’minden’, semlegesnemű, valamint ragozott alakjai, a todo, toda ’egész, teljes’ és todos, todas ’mindenki’, illetve ’mindegyik, minden, az összes’ (< lat. TŌTUS, -A, -UM, -OS, -AS) hím- és nőnemű univerzális kvantorok (a hagyományos nyelvtanban „általános névmások”), amelyek valóban némileg eltérően viselkednek a többi hasonló szóval szemben – például határozott névelővel bevezetett névszói szerkezetek előtt is állhatnak.

Az univerzális mindenség...

Mindez azért tűnhet számunkra furcsának, mert ahogy nincs *este el día, *aquellas las noches, *muchos los hombres stb., azt gondolnánk, hogy az efféle szerkezetekben a névelő felesleges – hiszen ezek a névmásféleségek általában már önmagukban is ellátják a determináns szerepét is. Éppen ezért a todo, -a, -os, -as alakokat predeterminánsnak (predeterminante) is nevezik a spanyol nyelvtanok. Azonban ez nemcsak a spanyolra, hanem valamennyi újlatin nyelvre jellemző jelenség (vö. ol. tutte le ragazze, fr. toutes les filles, kat. totes les noies, rom. toate fetele stb. ’minden lány’).

Az NGLE szerint ugyanezzel van összefüggésben az olvasónk kérdésében megfigyelhető használat is, amelynek megértéséhez nézzük meg az alábbi három egyszerű mondatot:

(a) Leyó todo el libro. ’Elolvasta az egész könyvet.’
(b) Leyó todo ello. ’Elolvasta mindazt ~ az egészet.’
(c) Lo leyó todo. ’Elolvasta mindet. ~ Elolvasott mindent.’

Az (a) példában a mondat tárgya egy határozott névszói szerkezet, az el libro ’a könyv(et)’, amelyet a todo kvantor módosít. A (b) mondatban a határozott névszói szerkezet szerepét a semlegesnemű ello ’az(t), ő(t)’ névmás tölti be. Mind az el libro, mind az ello helyettesíthető tehát egy tárgyas névmással, amely a hím- vagy semlegesnemű lo ’azt, őt’ lesz: így jutunk el a (c) mondathoz. A látszat ellenére tehát nem a tárgy „felesleges” megduplázásáról van szó, hiszen mint láthattuk, a tárgyesetű lo névmás nem a todo szerepét ismétli meg, hanem a mondatból elhagyott teljes névszói szerkezetet helyettesíti, amelyet az utóbbi módosít.

Ennyi mindent jelent a todo... (Forrás: El Mexicano)

A todo tehát abból a szempontból is kivételes, hogy az egyetlen olyan kvantor, amely – az egyes szám első és második személy kivételével – névmások előtt is állhat (todo aquello ’mindaz’, todas ellas ’mindnyájuk [nők]’, todos nosotros ’mindnyájunk’ stb.), ami másokkal szintén nem lehetséges (nem létezeik pl. *poco esto, *muchas ellas, *tantos nosotros). Vagyis nincs mit tenni, ez egy ilyen különleges „állatfajta” a spanyolban! :-)

Felhasznált irodalom

• RAE–ASALE (2009): Nueva gramática de la lengua española (NGLE), 16.14n, 1247–1248.
• RAE–ASALE (2014): Diccionario de la lengua española (DRAE), 23.ª edición.

A segítségért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Egy nagyon színes cikk

Állandó nyelvész lektorunk és olvasónk, László ötlete alapján – az évszakok és az égtájak után – most a színekkel foglalkozunk. Pontosabban a színek elnevezésével és azok eredetével, természetesen az újlatin nyelvek vonatkozásában. Mivel rengeteg szín létezik, e keretek közt sajnos nem térhetünk ki mindegyikre – így maradunk a legalapvetőbb színeknél, amelyek már a kezdő nyelvtanulóknak sem ismeretlenek. Ezek pedig a fehér, a fekete, a kék, a sárga, a vörös és a zöld.

Szép, színes táj...

Külön érdekesség, hogy egyedül a ’zöld’ származik minden itt tárgyalt újlatin nyelven ugyanabból a latin szóból, a többi esetében kicsit színesebb a kép – ha már egyszer színekről beszélünk –, a ’fehér’ és a ’kék’ pedig majdnem mindegyikben jövevényszó. Talán azzal magyarázható ez (de ez csak merő spekuláció), hogy a zöld a természetben is leggyakrabban előforduló szín.

Kezdjük a feketével. A spanyol negro, olasz nero, katalán negre, francia noir és román negru a latin NĬGER (nőnemben NĬGRA, semlegesnemben NĬGRUM) tárgyesete, a NĬGRU(M) folytatója, melynek végső forrása bizonytalan – valószínűleg az ’este’ jelentésű indoeurópai *nókʷts tővel függ össze. Egyedül a portugál különcködik a feketével, amely preto, és etimológiája is meglepő: ez ugyanis a – spanyolul is hasonló – apretar ’szorít’ ige származéka, amely a latin APPECTORĀRE (> *apetrar > apretar) ’kebléhez szorít’ igére vezethető vissza. Az már rejtély, pontosan hogyan lett ebből ’fekete’ – portugálos olvasóink talán tudnak majd ebben segíteni. (Ugyanez a forrása a spanyol prieto, -ta ’szoros, szűk’ melléknévnek is: talán innen ’sűrű, sötét’, ami némileg magyarázná a mai portugál jelentést.)

A fekete és a fehér általában együtt szerepelnek mindenhol, így a fehér lesz a következő „áldozatunk”, amely a román kivételével mindenhol germán jövevényszó: a spanyol blanco, portugál branco, olasz bianco, katalán és francia blanc egy germán *blank tőből jön, végső forrása pedig egy indoeurópai *bhleg- ’ragyog’ tő. Az újlatin nyelvekbe feltehetően egy beszélt latin *blancus alak közvetítette. A román alb ugyanakkor a latin ALBUS, -U(M) folytatója, melynek forrása az azonos jelentésű indoeurópai *albʰos lenne. Érdekesség, hogy a latin szó spanyol folytatója, az alba, az irodalmi/költői nyelvben ’hajnal’ jelentésben él tovább.

A természet színei...

Folytassuk a természet színeivel, melyek közül az egyik leggyakoribb a zöld. Vele van egyúttal a legegyszerűbb dolgunk is, hiszen a spanyol, portugál, olasz és román verde, katalán verd és francia vert mind a latin VĬRIDIS, -E(M) folytatói. Ez pedig a VIRĒRE, VĬREO ’zöldell, növekszik’ ige származéka, amely egy hasonló jelentésű indoeurópai tőről fakad, a növények növekedésére utalva.

A vörös szintén gyakori természeti szín, és a portugál – már megint – kivételével a latin RŬSSUS, -U(M) (sp., ol., rom.) vagy RŬBEUS, -U(M) (kat., fr.) folytatóit találjuk meg rá az újlatin nyelvekben, méghozzá a spanyol rojo, olasz rosso, katalán roig [rocs], francia rouge (amit mindannyian ismerünk, hiszen innen jön a rúzs szavunk), valamint a román roşu formájában. A latin RŬSSUS és RŬBEUS is végső soron ugyanarra az indoeurópai *hrewdʰ- (vö. ang. red) tőre megy vissza, de a két alak szétválása még az alapnyelvben történt. (A RŬBEU(M) spanyol folytatója egyébként a rubio, -bia, amely ’szőke’ jelentésben él tovább.) A portugál vermelho viszont a beszélt latin *VERMĬCLU, ez a pedig a klasszikus latin VERMĬCULUS ’férgecske’ szóból származik. A jelentést az magyarázza, hogy így nevezték a népi latinban azt a rovart, amelyből a vörös festéket készítették. (Ugyaninnen származik a spanyol bermejo, -ja ’vöröses’ melléknév is.)

Bár a sárga is megtalálható a természetben, ez már változatosabb képet mutat. A szóban forgó újlatin nyelvek három csoportra oszlanak ebből a szempontból: az elsőt a spanyol amarillo és a portugál amarelo képviseli, amelyek a hispániai latin AMARĔLLU(M) ’sárgás, sápadt’ folytatói, ez pedig a latin AMĀRUS ’keserű’ (vö. sp. amargo, -ga) kicsinyítő képzős származéka. A második csoportba az olasz giallo, francia jaune és román galben tartoznak, amelyek a latin GÁLBĬNUS, -U(M) leszármazottai; ennek forrása egy indoeurópai *gʰelhwos (vö. ang. yellow) szó. (Az olasz giallo közvetlenül a régi francia jalne átvétele, ez magyarázza a szókezdő [dzs] hangot a várt [g] helyett – a franciában ugyanis a palatalizáció nemcsak [e] és [i], hanem [a] előtt is végbement.) A harmadik csoportot a katalán önmagában képviseli a groc alakkal, amely a latin CRŎCUM ’sáfrány’ szóból származik.

Nagy részletességű kép színes háromdimenziós kockákról (Forrás: Fondos7.net)

A végére maradt a kék, melynek etimológiájára nézve – a sárgához hasonlóan – ugyancsak három eltérő megoldást választottak az egyes újlatin nyelvek. A spanyol és portugál azul elég hosszú utat járt be Hispániáig, tudniillik ez a perzsa lâjvard [lódzsvárd] ’lazúrkő’ kölcsönzése az arab لَازُوَرْد (lāzuward) közvetítésével. Bár ugyanez bekerült az olaszba is azzurro formában – főleg az ég színére használva –, a szokványos alak a blu, amely, akárcsak a katalán blau és a francia bleu, germán jövevényszó (vö. ang. blue), végső forrása pedig egy indoeurópai *bʰlehuos vagy *bʰlewas ’világos színű’ tő. Ezennel a román az, amelyik egyedül maradt az albastru-val, melyet egy latin beszélt nyelvi *ALBASTRU(M) (talán ’fehéres, világos’) alakból eredeztetnek, ez pedig az ALBUS ’fehér’ (ld. fentebb) származéka; feltehetően eredetileg szintén az ég színére utaltak vele. (A megtévesztő hasonlóság ellenére ez valószínűleg nincs összefüggésben a magyar alabástrom-mal; az utóbbi a lat. ALABASTRUM átvétele.)

Nagyon úgy néz ki egyébként, hogy a beszélt latinban eredetileg nem is létezett külön szó a ’kék’ színre; a klasszikus latin CÆRULEUS (< CÆLUM ’égbolt’) jelentése is inkább ’égszínű’. (Az alábbi táblázatban összegezzük az eddig leírtakat.)

Összefoglalás (Forrás: El Mexicano)

Végezetül arra az érdekes megállapításra juthatunk, hogy az itt tárgyalt nyelvek közül egyedül a románban latin eredetű az összes színnév. Ez azért is különös, mert éppen a román az az újlatin nyelv, melynek szókincse összességében a legtöbb „idegen” (vagyis nem latin-görög) eredetű elemet tartalmazza – nyilván a nyelvterület földrajzi elhelyezkedéséből adódóan –, másfelől viszont máig eredeti jelentésükben őriz olyan latin szavakat is, amelyeknek a többi újlatin nyelvben vagy nyomuk sincs, vagy ma már egészen más jelentésben használatosak (és pontosan ilyen az alb ’fehér’ is).

Szótárajánló: Hablando en plata – Magyarán szólva

(Forrás: Grimm Kiadó)

2015-ben jelent meg Agócs Károly szerkesztésében az Hablando en plata – Magyarán szólva címet viselő spanyol–magyar kifejezés-, szólás- és közmondásszótár a Grimm Kiadó gondozásában, amely egyetlen spanyolos könyvespolcáról sem hiányozhat.

Hiánypótló kiadványunk kifejezések, állandó szókapcsolatok, szólások és közmondások gazdag tárházát kínálja a felhasználóknak. Köztudomású, hogy egy nyelv magas fokú elsajátításának és színvonalas használatának egyik nehézsége éppen ezekben a lexikai elemekben rejlik, hiszen jelentésük általában nem következtethető ki az őket alkotó szavakból, ugyanakkor nagymértékben gazdagítják, színesítik, árnyalják a nyelvezetet; a nyelv „savát-borsát” jelentik, egy ide illő metaforikus kifejezéssel élve. [...]

– áll a könyv hátsó borítóján található rövid ismertetőben, amely kiválóan és tömören összefoglalja a kiadvány célját. És valóban: a szótártól tényleg azt kapjuk, amit ez alapján várnánk, és amire minden, a spanyolt idegen nyelvként tanulónak/használónak szüksége lehet. Külön értékelendő, hogy nem kizárólag a Spanyolországban használt nyelvre összpontosít, hanem éppúgy megtalálhatóak benne valamennyi spanyol nyelvű országban használt kifejezések.

A 462 oldalas kiadvány felépítése logikus, könnyen kezelhető, a kifejezések értelmezését helyenként lábjegyzetek is segítik. Mindjárt a belső borítón a szótár használatának vázlatos bemutatása található, majd a címlap utáni magyar és spanyol nyelvű rövid előszót rövidítés- és forrásjegyzék követi két oldalban; ezután következik maga a szótári rész, amelyben több mint 30 000 szócikk található.

Mintaoldal (Forrás: El Mexicano)

Fontos kiemelni, hogy a szótár valóban a mindennapi életben használt spanyol kifejezéseket (pl. igei szerkezeteket, szókapcsolatokat), köznyelvi fordulatokat (beleértve pl. a káromkodásokat is), szólásokat és közmondásokat tartalmaz, vagyis mintha egy hagyományos kéziszótár szócikkein belüli kifejezésanyagot bontottuk volna ki és tettük volna betűrendbe – így még azzal sem kell bajlódnunk, hogy adott kifejezés jelentését melyik szónál keressük, ami a hagyományos szótárak használatánál sok időt elvehet. A mű hitelességét növeli, hogy négy anyanyelvi konzulens – Carolina Pérez López, Francisco Pellicer Ramírez, Luis Sánchez Fernández és Magda Noszticzius – is részt vett az összeállításában.

Ebbe a szótárba egyszerűen nem lehet belekötni – remek munka, így a szerzőknek csak gratulálni tudunk, az ötletért és magáért a kiadványért is. Magyarán szólva, csak ajánlani tudom minden spanyolosnak.

Fuera vagy sería?

A kötőmódban és a condicional simple-ben az a közös többek között, hogy mindkettő a beszéd pillanatában nem megvalósuló eseményt fejez ki. A kötőmódban azonban többnyire a beszélő bizonytalansága, kétsége, kívánsága vagy közömbössége társul a közléshez, míg az utóbbi esetében adottnak veszi, hogy az a tény, amire utal, a valóságban nem áll fenn (szakszóval: kontrafaktuális), de az általa feltételezett helyzetben mégis fennállna. Olvasónk, Christian az alábbi kérdést tette fel a Facebookon küldött üzenetében (szerkesztve):

Van egy dal, amelyben egy mondatot nem értek. Frankie Ruiz: Me vuelves loco. A mondatrész: „si yo pudiera mama, aunque fuera un poco”. Itt a „fuera” jelentése nekem nem tiszta, esetleg nem „sería”-nak kellene szerepelnie?

Nos, nyilván azt nem mondhatjuk, hogy más alaknak „kellene” szerepelnie az idézett sorban, hiszen ha így lenne, akkor a szerző minden bizonnyal azt is használta volna – tehát ez nem nyelvhelyességi kérdés. Először is próbáljuk meg értelmezni, mit jelent ez a mondat: ’ha én tudnám (tehetném), mama, ha csak egy kicsit is’. Ez egyfajta „óhajtó” (hiányos feltételes) mondat: a beszélő olyasmit szeretne, amit nem tehet – tehát a cselekvés nem megvalósuló – és már azzal is beérné, ha a kívánt cselekvés kevésnek bizonyulna. Mivel nem tényszerű, egyúttal bizonytalan kimenetelű cselekvésről szól a mondat, a kötőmód folyamatos múltját használta a szerző.

Visitaría este lugar, aunque fuera por un poco... (Zakinthosz, Hajóroncs-öböl. Forrás: Pixabay.com)

De lehetne-e valóban a fuera helyett a sería a mondatban? – Természetesen lehetne, csak úgy már teljesen mást jelentene. Ebben az esetben ugyanis az aunque sería un poco mondattal határozottan azt állítanánk, hogy az adott cselekvés kevés lenne, és ebben fel sem merülne bennünk semmilyen kétség. Az aunque kötőszónak ti. alapvetően két jelentése van: ’(ha)bár’, illetve ’még ha ~ ha csak’.

Végezetül az alábbi egyszerű példával megpróbáljuk szemléltetni a két mondat közötti különbséget:

• Podría imaginarlo, aunque fuera un poco raro.
  ’El tudnám képzelni, még ha kissé furcsa is volna.’ [nem tudjuk előre, hogy az volna-e]
• Podría imaginarlo, aunque sería un poco raro.
  ’El tudnám képzelni, bár kissé furcsa lenne.’ [nem kételkedünk, állítjuk, hogy az lenne]

Azt lehetne tehát mondani, hogy a fuera és a sería között olyasmi a különbség, mint a magyar volna és lenne között, azonban míg az utóbbi kettő sokszor felcserélhető egymással különösebb jelentésváltozás nélkül, a spanyolban ez nincs így: a sería mindig utóidejűséget fejez ki.* S még ha cikkünk kevés is volna, reméljük, azért sikerült ismét egy nyelvtani dilemmát tisztáznunk. ;-)

A segítségért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

---

*

Bár a jelenre vonatkozó feltételes mondatok főmondatában a „sztenderd” spanyolban csak a condicional simple használható, egyes nyelvjárásokban – többek között Spanyolországban – terjedőben van a kötőmód múlt idejének használata is: pl. a Yo fuera a tu casa si me invitaras ’Én elmennék hozzád, ha meghívnál’ mondatban a fuera az iría helyett áll. Szintén megfigyelhető a kijelentő mód folyamatos múltjának használata a feltételes mondatokban, pl. Yo, en tu lugar, cambiaba (=cambiaría) de trabajo. ’Én a helyedben munkát váltanék.’ (Köszönet a kiegészítésért Francisco Pellicer Ramíreznek.)

A nem is létező chili con carne

(Forrás: Wikimedia Commons, CC)

Gasztronómiai kitérőink során volt már szó a lasagnáról és egy szintén olasz, eléggé „érdekes” nevű tésztaételről is, a következő „áldozatunk” pedig a chili con carne – magyarul gyakran csilis bab – nevezetű közkedvelt étel lesz. De mi is pontosan a probléma vele?

A kedves olvasó gondolom sejti, hogy ez a kifejezés spanyolul akarna lenni. Csakhogy spanyolul eredetileg nem létezik chili szó: a ’csilipaprika’ megfelelője ugyanis chile. Igen, a végén [e]-vel és nem [i]-vel (annak ellenére, hogy az azték chilli a forrása, a spanyolban az utolsó szótagi hangsúlytalan [i] rendszerint [e]-vé válik), aminek persze etimológiailag semmi köze az azonos hangzású dél-amerikai ország nevéhez. (Chile neve egyébként bizonytalan eredetű, de semmiképpen sem azték.) „Helyesen” tehát úgy kellene hívnunk az ételt, hogy chile con carne, ahogy viszont semmilyen étlapon nem találkozhatunk vele. Vajon miért?

Valószínűleg azért, mert ez az étel texasi eredetű, és az amerikai angol a spanyol chile szót chili-ként vette át – vagyis a név ebben a formában már az angolban keletkezhetett és onnan terjedhetett el. (Az angolban egyébként szintén létezik a chile – sőt, a chilli is – mint alternatív írásmód, azonban ennek ejtése is [csili].) Aztán a már nemzetközivé vált chili főnév visszakerült a spanyolba is ’csiliszósz’ [salsa picante que se hace con chiles] jelentésben, amely annyira friss neologizmus lehet, hogy csupán a DRAE 23. (2014) kiadásában szerepel először – a 22. (2001) kiadás, valamint a Diccionario de americanismos (2010) is csak a chile alakot ismeri, az utóbbi még ’csiliszósz’ jelentésben is. (Felmerülhet a kérdés, hogy akkor már miért nem chili with meat lett az étel neve, ha már úgyis mindent angolul akarunk hívni.)

Ami viszont még érdekesebb, hogy az akadémiai szótár szerint a chile egyszerűen a pimiento, vagyis a ’paprika’ megnevezése Közép-Amerikában és Mexikóban, ezzel együtt a szócikk további részében chile-ként és nem pimiento-ként hivatkozik rá a szótár.

Nunca és jamás

Soha ne mondd, hogy soha...

A spanyolban két szó is van, ami azt jelenti, hogy ’soha’. Patrik nevű olvasónk kérdése az volt, hogy mi a különbség a nunca és a jamás között.

Magára a kérdésre a válasz egyszerű: a mai nyelvben lényegében semmi – azon kívül, hogy az első jóval gyakoribb. Talán azt sem nehéz felismerni, hogy a jamás tulajdonképpen nem más, mint a ya más ’többé már’ (< lat. IAM MAGIS, vö. ol. giammai), és eredetileg nem is jelentett ennél sem többet, sem kevesebbet. A mai jelentésében valamivel nyomatékosabb talán, mint a nunca – a leggyakrabban annak megerősítésére használatos: nunca jamás ’soha többé’. Illetve, a jamás néhol használatos még ’valaha’ jelentésben is (annak ellenére, hogy a DRAE szerint már nem).

Ami nyelvtörténetileg is érdekessé teszi a kérdést, az az eredetük. A latinból hozott alak ugyanis csak a nunca (< lat. NUMQUAM; az óspanyolban előfordul még nunqua [nunkwa] alakban is), a jamás viszont egy nagyon korai jövevényszó. Mindkettő a 12. századi Cid-eposzban tűnik fel először. Azt, hogy a jamás mégis jövevényszó, épp a szókezdő mássalhangzója árulja el: a latinból folytatólagosan örökölt alak *yamás lenne, mint az a fentiekből is már kiderült.

Ehhez tudni kell, hogy a latin [j] a spanyolban rendszerint – de nem minden esetben – csak [u] előtt vált először [zs]-vé, majd egy 16. században kezdődött hangváltozás során [s]-sé, amelyből mára egy, a német ich szóban ejtett réshangon keresztül [ch] lett (kivétel pl. a IŬGUM > yugo ’iga’). Minden más helyzetben a [j] megmaradt (vö. IAM > ya ’már’, IACĒRE > yacer ’fekszik, nyugszik’, MAIŌRE > mayor ’nagyobb’), persze egybeesett az eredeti [ge], [gi] csoportokból származó [j]-vel is (GEMMA > yema ’rügy’, GY̆PSU > yeso ’gipsz’, LĒGE > ley ’törvény’, PLAGĬA > playa ’tengerpart’ stb.), illetve szó eleji hangsúlytalan szótagban később eltűnt (pl. GERMĀNU > iermano > hermano ’fivér’, IACTĀRE > *ieitar > echar ’dob, hajít, vet’ – a csillag nem dokumentált, de feltételezhető alakot jelöl). Ebből következik, hogy a jamás egy olyan nyelvből, nyelvváltozatból kerülhetett csak a korai kasztíliaiba, amelyben a latin [j]-t már [a] előtt is [zs]-nek ejtették – feltehetően a régi okcitán ja mais alakon keresztül.

Felhasznált források

• Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª edición (1973), Gredos, Madrid; 390, 585.
• Lloyd, Paul M. (1987): From Latin to Spanish, 247–250.
• Real Academia Española: Corpus Diacrónico del Español (CORDE)
• Real Academia Española (2014): Diccionario de la lengua española (DRAE), 23.ª edición.

Miért tengo és vengo?

A spanyolban és az olaszban van néhány gyakran használt olyan ige, amelyek végződésében az egyes szám első – az olaszban szintén a többes szám harmadik – személyében, valamint a kötőmód jelen idejében végig -g-t találunk, amikor a latinban ugyanezekben a végződésekben még magánhangzó (-i- vagy -e-) volt a helyükön: pl. sp. és ol. tengo, vengo, salgo, lat. ténĕo, vénĭo, sálĭo – melyek a beszélt nyelvben kb. úgy hangoztak, hogy [tenjo], [βenjo] és [száljo]. (Az ékezettel a hangsúlyt jelöljük.) De vajon miért van ez így?

Még ha látszólag úgy is tűnne, természetesen nem arról van szó, hogy a latin magánhangzó [g]-vé vált volna, hiszen ilyen jellegű hangváltozás nem ismert az újlatin nyelvek történetében (és egyébként is eléggé furcsa volna). Az ilyenfajta változásoknak általában analógiás oka van: ha ugyanis egy paradigmán belül a végződésekben többféle hang is megjelenhet, azok egy idő után hatással is lehetnek egymásra – sőt, más igék ragozásának végződéseire is.

(Forrás: El Mexicano)

A latinban léteztek olyan igék, amelyek egyes szám első személyű végződése a kijelentő mód aktív jelen idejében hangsúlytalan -eo vagy -io volt (ami a beszélt nyelvben [jo]-nak hangzott), kötőmód jelen idejű alakjaikban pedig -ea- vagy -ia- szerepelt (a beszélt nyelvben [ja]-nak ejtve); ilyen volt többek között a már említett tenēre (2.) ’tart’, venīre (4.) ’jön’ és salīre (4.) ’ugrik, szökik’. Léteztek továbbá olyan igék is, amelyeknek ugyanezen végződéseiben -g- volt, például a tíngĕre (3.) ’befest’ ige. Ahhoz, hogy megértsük, mi is történt és hogyan, nézzük meg az utóbbi ragozását!

A tíngĕre ige alakjai a kijelentő mód és a kötőmód aktív jelen idejében az alábbiak voltak:

• kijelentő mód: tíngo, tíngis, tíngit, tíngimus, tíngitis, tíngunt.
• kötőmód: tíngam, tíngas, tíngat, tingāmus, tingātis, tíngant.

Így ránézésre nem tűnik fel semmilyen furcsaság, csupán azt tudjuk megállapítani, hogy ez egy teljesen szabályos, harmadik ragozású latin ige. Igen ám, de ha jobban megnézzük, láthatjuk, hogy a kijelentő módban az egyes szám első és a többes szám harmadik személy kivételével a g-t minden alakban [i] követi – márpedig [e] és [i] előtt az bizony már nem [g]-nek, hanem inkább [gy]-nek vagy [j]-nek hangzott a kései latinban. Vagyis az összes hasonló igében a beszélők már csak a kijelentő mód egyes szám első és többes szám harmadik személyű, illetve a kötőmód alakjaiban ejtettek [g]-t, a többiben nem. (A spanyolban többes szám harmadik személyű igékben azért nem jelenik meg a -g-, mert a latin -unt végződést a 2. ragozás mintájára -en(t)-nel helyettesítették – lásd az ábrát!)

A 3. latin igeragozásnak a spanyolban nincs folytatása. Az eredetileg odatartozó igék egy része a második, másik részük a negyedik ragozás analógiás mintájára folytatódott, mely utóbbi a spanyolban a harmadik igeragozásnak felel meg.
(A kép forrása: El Mexicano)

Ez a minta aztán úgymond „megfertőzött” több, a beszélt nyelvben gyakran előforduló igét is, amelyekben eredetileg nem volt sehol [g], hiszen a beszélők már nem tudták eldönteni, hogy a [j] eredetileg [g] volt-e vagy sem – így pedig hiperkorrekcióval a [tenjo] tengo, a [βenjo] pedig vengo lett. Később, már belső fejleményként, ez aztán kiterjedt olyan igékre is, amelyekben eredetileg sem hangsúlytalan [e] vagy [i], sem pedig [g] nem volt, például a sp. poner, ol. porre (pongo, ponga).* A sors iróniája, hogy éppen azon igék ragozása, mint a fent idézett tíngĕre, melyek tövében szerepelt a -g-, a spanyolban pont fordítva egyenlítődött ki: így pl. a tañer (< TÁNGĔRE) ’penget’ és a ceñir (< CÍNGĔRE) ’szorít, felcsatol stb.’ alakjaiban ma végig ñ-t találunk (taño, ciño, illetve kötőmódban taña, ciña).

Az észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

---

*	A mai spanyolban -g- közbeiktatásával ragozott további igék: caer (caigo, caiga), traer (traigo, traiga), valer (valgo, valga) és oír (oigo, oiga), valamint származékaik.

Egekbe menő kérdések – ¡Vaya rascacielos, pa’lante!

Olvasónk, Zsolt gyakran tesz fel érdekes kérdéseket a Facebookon – amit ezúton is köszönünk, hiszen nélkülük nem is lenne túl izgalmas itt az élet – és ezek közül most hármat vizsgálunk meg. Kezdjük mindjárt az elsővel, amelyhez előzetesen annyit kell tudni, hogy Zsoltnak van madridi és kubai ismerőse is, akik véleménye nem egyezik egy kérdésben. Az üzenetet érdemi változtatás nélkül, szerkesztett formában közlöm:

rascacielos – ez a szó ugye egyes számban és többes számban is így van. Ebben a madridi srác egyetért. De a kubai azt mondja, hogy ez nem lehet egyes szám, egyes száma a rascacielo. A Wikipedia szerint: Un rascacielos es un edificio que... erre a kubai azt mondja, hogy már ez a mondat helytelen, míg a madridi azt, hogy ez tökéletes.

Mindenekelőtt szögezzük le, hogy a kérdéses szó (’felhőkarcoló’) alaktanilag valóban különleges, ún. igei-névszói összetétel, amelyekről már részletesen is írtunk. Ezek az összetett szavak azért speciálisak, mert egy igéből és egy általában – de nem minden esetben – többes számú főnévből állnak, viszont maga a szóösszetétel egyes és többes számban is változatlan alakú. Bár hasonlóak a magyarban is vannak – pontosan ilyen maga a felhőkarcoló is – azzal az eltéréssel, hogy a magyarban az első elem a névszói és a második az igei, de éppen az még a fontos különbség, hogy a főnév „ragozatlan” (jelöletlen), egyes számú alakban áll (nem *felhők-karcoló).

Rascacielos neoyorquinos – mennyivel egyszerűbb, ha többen vannak!

Zsolt kubai ismerősének annyiból igaza van, hogy az ő nyelvváltozatában a jelek szerint ez a szó rascacielo alakban „szabályosult” – pontosan azért, mert vannak olyan spanyol nyelvváltozatok, amelyekben furcsának hat, ha egy egyes számú főnév -s-re végződik. Tehát azt semmiképp sem mondhatjuk, hogy „helytelen”, természetesen csakis adott nyelvváltozat vonatkozásában. Abban viszont a madridi ismerősnek van igaza, hogy az irodalmi/normanyelvi vagy „sztenderd” alak egyes számban is a rascacielos, ahogy a spanyol Wikipédia idézett szócikkében is olvashatjuk, és szintén csak ez az alak szerepel a DRAE-ban. A kérdés viszont azért is elgondolkodtató, mert a cielo ’ég’ olyan főnév, amely alapvetően megszámlálhatatlan; lehetséges, hogy a kubai ismerősnek (illetve a többi olyan változatban, ahol még így használják) ezért is szokatlan a sztenderd rascacielos forma.

Megjegyzem, én is gyorsan megkérdeztem erről egy kubai származású, magasan iskolázott – azért ezt tegyük hozzá – facebookos ismerősömet, aki szerint (idézem): „Tal vez alguien lo diga así, pero, generalmente, lo decimos correctamente: rascacielos.” (’Talán valaki így mondja, de általában helyesen mondjuk: rascacielos.’) De térjünk rá olvasónk következő kérdésére:

A másik pedig, hogy vajon miért alakult az ki, hogy sokszor az E/1. és E/3. alakja az igének ugyanaz: yo/él vaya, yo/él hablaría... stb. Miért nem találtak ki rá két különböző alakú igét...

A spanyolban valóban sok az olyan igeidő, amelyek egyes szám első és harmadik személyű alakja egybeesik. Ennek nagyon egyszerű, nyelvtörténeti oka van. A latinban ugyanis még egy-egy mássalhangzóból álló személyrag különböztette meg őket: (yo) vaya (< VADAM) és (él/ella/ello/usted) vaya (< VADAT). Az ilyen igeidők egyes szám első személyű alakja tehát eredetileg -M, harmadik személyű alakja pedig -T ragot kapott a latinban. Azonban azt tudjuk, hogy a szó végi -m már a klasszikus korszakban sem hangzott (néhány egy szótagú szó kivételével, amelyekben -n lett belőle, mint a CŬM > con, QUĔM > quien, QUAM > cuan stb.), és egyetlen újlatin nyelvben sincs nyoma még írásban sem. (A román folyamatos és régmúlt egyes szám első személyű -m végződése sem a latinból örökölt, hanem csak 17. századi fejlemény – valószínűleg a többes szám első személyű -m < lat. -MŬS végződés analógiájára.) A -t viszonylag későn tűnt el a beszélt latin változatok többségében, ha nem is mindegyikében: az egyébként korántsem konzervatív francia máig őrzi bizonyos kifejezéstípusokban egyes igealakok végén (de csak magánhangzóval kezdődő szó előtt, pl. il est ici [il-et-iszi] ’ő/az itt van’, faut-il [fot-il] ’kell-e’ stb.), és az elszigetelt szárdban is megmaradt, azonban gyenge [d]-nek ejtve és kiegészítve egy magánhangzóval (pl. cantat [kántada] ’(ő) énekel’).

(Forrás: El Mexicano)

Persze a nyelv működése azért nem olyan egyszerű, hogy valamit „kitalálunk” és onnantól kezdve mindenki úgy fog beszélni, de az igaz, hogy a beszélőközösség folyamatosan alakítja, s ennek köszönhetően szüntelenül változik. Úgy tűnik viszont, hogy ebben az esetben a beszélők nem érezték szükségét annak, hogy az első és a harmadik alakot megkülönböztessék a spanyolban – ez ugyanis a szövegkörnyezetből általában kiderül. (Az már csak hab a tortán, hogy például az olaszban a szó végi -s is lekopott, így az olasz kötőmód jelen idejében mindhárom egyes számú igealak egybeesik.)

S végül Zsoltnak egy harmadik, szintén nagyon érdekes kérdése leginkább helyesírás-történeti jellegű, amely így szól:

Vajon a spanyol nyelvben miért nincs aposztróf jel, míg a franciában is, angolban is, ha jól tudom az olaszban is van.

Bár valószínűleg mindenki tudja, érdemes azért röviden tisztázni, hogy az aposztróf (apóstrofo) vagy hiányjel (’) bizonyos nyelvekben szavak összevonásakor keletkező hangkiesést (akár több hangét vagy szótagét) jelöl a helyesírásban: a jel az elhagyott rész helyére kerül. A régi spanyol helyesírásban és az irodalomban még használták ezt a jelet (pl. d’aquel = de aquel ’abból, attól’), ma viszont nem része a sztenderd írott nyelvnek (kivétel persze, ha valamilyen népies vagy kötetlen köznyelvi formát akarunk írásban megjeleníteni: pl. pa’lante = para adelante ’előre, gyerünk, rajta’). Annak, hogy ma miért nem használják, két oka lehetséges.

Egyrészt a franciával, az angollal és – jól tudja Zsolt – az olasszal ellentétben a spanyolban nincsenek szisztematikusan rögzült, kötelezően összevonandó formák. Míg például az olaszban nem lehetséges azt mondani, hogy *il italiano vagy *la italiana, kizárólag l’italiano/-a ’az olasz (férfi/nő)’ létezik, addig a spanyolban a la española, amely az igényes beszédben [laeszpanyóla], a gyors/kötetlen nyelvben ejthető [leszpanyóla]-ként és [laszpanyóla]-ként is, mivel nem rögzültek az ilyenfajta összevonások szabályai. Másrészt, a spanyolban is létező rögzült összevont alakok esetében a helyesírás nem jelöli a hiányzó magánhangzót: ilyenek pl. az al (a+el) és a del (de+el). Az előbbinél még világos, hogy ha a kiesett magánhangzót jelölni kellene, akkor az *a’l lenne, ám az utóbbinál honnan tudjuk, hogy épp melyik e esett ki? Lehetne ti. *d’el és *de’l is – épp ezért nem is érdemes az ilyesmit jelölni.

La Española – azaz Hispaniola – partjai, Dominikai Köztársaság

Említést érdemel még, hogy a sok félreértésnek – és főleg félremagyarázásnak – okot adó, hangsúlyos [a]-val kezdődő nőnemű főnevek előtt álló el névelő is történetileg összevonás „áldozata”, amelyet szintén nem jelöl a helyesírás: pl. az el agua tulajdonképpen el’agua lenne (< ósp. ela agua ’a víz’). Ilyenkor viszont tényleg jól jönne és sok egyeztetési tévedést előzne meg, ha jelölnék a névelő végéről lekopott magánhangzót. Ám ezen az alapon például a főnevek előtt rövidülő mellékneveket is jelölni kellene, hiszen tulajdonképpen az is egyfajta összevonásnak tekinthető – nehéz tehát teljesen következetesnek lenni abban, hogy a helyesírás mit jelöljön és mit ne, s mindezt minek a rovására.

A francia példákért és a segítségért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Una persona viene a casa

Olvasóink bizonyára csodálkoznak, hogy mit takar ez a cím, hiszen ránézésre csak egy egyszerű mondat. Ám ezennel nem a jelentésén és nem is a benne rejlő nyelvtani szerkezeteken vagy igealakon van a hangsúly. Hanem akkor min? Máris kiderül Tamás ötletéből, amelyet érdemi változtatás nélkül, szerkesztett formában közlök:

Azon gondolkoztam, milyen mondatokat lehet alkotni, amik olaszul és spanyolul is teljesen ugyanúgy vannak leírva. Pl. La persona va a casa. Ez spanyolul helyes, ugye? Vagy: La persona viene. Ez is ugyanúgy van olaszul. Próbáltam ilyenre ráguglizni, de nem találtam. Lehet, rosszul írtam be.

Először is azt kell, hogy mondjam, nagyszerű az ötlet! Bizonyára mindenki előtt ismert tény, hogy mind fonetikailag, mind alaktanilag az olasz és a spanyol a két leghasonlóbb újlatin nyelv, éppen ezért könnyen előfordul, hogy a legegyszerűbb mondatok nagyon hasonlóan, vagy szinte ugyanúgy hangzanak és vannak leírva.

Un lago con una casa

Tamás kizárólag az írott formáról beszél, de természetesen előfordul az is, hogy valami csak írásban különbözik a két nyelv között, kiejtésben nem – elég csak néhány egyszerű szóra gondolni, mint például a che/que [ke] ’hogy’, ’mi(t)?’, quando/cuando [kwando] ’(a)mikor’, famiglia/familia [familja] ’család’ stb. – és persze előfordul olyan eset is, amikor írásban azonos két szó, de kiejtésben nem, pl. gente [dzsente]/[chente] ’emberek’. (Az utóbbiról megjegyzendő, hogy a beszélt latinból örökölt régi spanyol alak a yente [gyente]. A gente már művelt eredetű „visszakölcsönzés” az írott nyelvből, tulajdonképpen ez a kiejtésbeli eltérés oka.)

Ami olvasónk példáit illeti, azok nyelvtanilag valóban helyesek. Hogy miért nincs rájuk találat a Google-n, arra a magyarázat egyszerű: ilyen mondatok valószínűleg senkinek sem jutnak eszébe (’A személy hazamegy’, ’A személy jön’ – mi sem mondanánk hasonlókat). Viszont ha a határozott névelő helyett a határozatlant (una) használjuk, mindjárt találunk hasonlókat mindként nyelven!

A sort nyilván még lehetne folytatni, azonban ezt inkább olvasóinkra bíznánk! S hogy bátorkodjon mindenki, íme egy kis ízelítő, néhány saját gyártású mondattal (ahol apróbb eltérés van, például a hangsúlyjelölésben, első helyen az olasz, majd a spanyol szerepel):

• Mandamelo! / ¡Mándamelo! ’Küldd el nekem!’
• Sì, te lo mando. / Sí, te lo mando. ’Igen, elküldöm neked.’
• La gente va a casa. ’Az emberek haza járnak.’
• Vengo a darle un regalo. ’Egy ajándékot jövök átadni neki’ [olaszul csak nőre utal].

Várjuk olvasóinktól a további ötleteket! Aki kíváncsi hasonló mondatokra még több nyelvpár között, remek gyűjteményt talál a Webnyelv.hu írásában.