A spanyol melléknevek fokozása

A spanyol melléknevekkel és fokozásukkal eddig csak érintőlegesen foglalkoztunk. Most azt is megnézzük, miből is áll a melléknévfokozás, és hogyan használjuk összehasonlításra – vagy éppenséggel nem összehasonlításra.

Kezdjük máris azzal, hogy a spanyol mellékneveknek valójában nem is létezik olyan értelemben fokozásuk, mint a magyarban a szép : szebb : legszebb – és nem is találunk külön ezt tárgyaló fejezetet a spanyol akadémiai nyelvtanban sem. Néhány rendhagyó középfokú melléknév kivételével csupán összehasonlító szerkezetekről, valamint fokozó határozószókról és képzőről beszélhetünk. Létezik azonban egy ún. „abszolút felsőfok” is, amelyet viszont nem összehasonlító szerkezetekben használnak. Vegyük őket szépen sorjában!

Un paisaje bellísimo

A melléknév alapfoka (grado positivo), ahogy a magyarban is, maga a melléknév: bonito, grande, malo stb. Az alapfokú melléknevek összehasonlításánál („ugyanolyan ..., mint ...”) a tan ... como ... szerkezet használatos a spanyolban: Esta chica es tan bonita como aquella ’Ez a lány (ugyan)olyan szép, mint az’; Esa casa no es tan grande como esta ’Az a ház nem olyan nagy, mint ez’. Vigyázat! Meg kell különböztetni az alapfokú összehasonlító mondatoktól a tan ... que ... szerkezetet, amely következményt állapít meg: pl. Este coche es tan caro que no puedo comprármelo ’Ez az autó olyan drága, hogy nem vehetem meg magamnak’.

A melléknév középfokát (grado comparativo – tkp. ’összehasonlító fok’), amennyiben az nem „rendhagyó”, a más ’inkább’ (< régi spanyol maes < lat. MAGIS, uaz.), illetve a menos ’kevésbé’ (< lat. MĬNUS, uaz.) szócskákkal képzik, azt a dolgot pedig, amihez hasonlítjuk, a que kötőszó vezeti be: Esta chica es más bonita que aquella ’Ez a lány szebb, mint az’; Este chico es menos alto que aquel ’Ez a fiú kevésbé olyan magas, mint az’. Önmagában a más a mucho ’sok/nagyon’, a menos pedig a poco ’kevés’ rendhagyó (határozói) középfoka is egyúttal. A rendhagyó középfokú alakkal is rendelkező mellékneveket az alábbi táblázatban találjuk.*

(Forrás: El Mexicano)

A más és menos fokozószavak, illetve a rendhagyó középfokú alakok tovább is fokozhatóak a mucho, muchísimo (a mucho abszolút felsőfoka, lásd később!); poco, algo stb. szavakkal: pl. La cosa es muchísimo más grave ’A dolog sokkal, de sokkal súlyosabb’, Este método es mucho menos doloroso que el otro ’Ez a módszer sokkal kevésbé fájdalmas, mint a másik’, Ese restaurante es mucho mejor, pero un poco / algo más caro que otros cercanos ’Az az étterem sokkal jobb, de egy kicsit / valamivel drágább, mint mások a közelben’.

Érdekesség, hogy történetileg a más nem a mucho-val, hanem a grande rendhagyó közép- és felsőfokával, a mayor és máximo alakokkal rokon. Az utóbbiak eredetileg a latin MAGNUS, -A, -UM ’nagy’ közép- és felsőfoka voltak, azonban ez a melléknév kiveszett a használatból, kivéve néhány rögzült kifejezést, mint pl. aula magna ’nagyterem, díszterem’, Alejandro Magno ’Nagy Sándor’ stb.

A „relatív” felsőfok (superlativo relativo) képzése még ennél is egyszerűbb, ugyanis ez nem más, mint a határozott névelővel használt középfok: Esta chica es la más bonita ’Ez a lány a legszebb’; Ese chico es el menos alto ’Az a fiú a legkevésbé magas’; Este libro es el mejor (más bueno) ’Ez a könyv a legjobb; Aquella enfermedad es la peor ’Az a betegség a legrosszabb’; Laura es la mayor de sus hermanas ’Laura a legnagyobb [=legidősebb] a nővérei közül’. Néhány gyakran használt melléknévnek szintén van rendhagyó felsőfoka is, a legtöbbjüket azonban vagy átvitt értelemben, vagy csak az írott, illetve formális nyelvben használják.

(Forrás: El Mexicano)

Az ún. „abszolút” felsőfok (superlativo absoluto vagy grado extremo) viszonylag ritka a beszélt nyelvben, és talán már a neve is sugallja, hogy nem összehasonlításra használatos. Ezt az alakot a művelt eredetű -ísimo, -ísima (egyes esetekben az -érrimo, -érrima) fokozó képzővel alkotják, melynek jelentése kb. ’nagyon ~ igazán’ – vagyis lényegében egyenértékű a beszélt nyelvben sokkal inkább elterjedt muy határozószóval. Használatáról a következőket kell tudni.

A magánhangzóra végződő melléknevek utolsó magánhangzója, valamint az -io, -ia végződés a képző előtt kiesik: bellísimo (bello) ’nagyon szép’, grandísimo (grande) ’nagyon nagy, óriási’, guapísima (guapa) ’nagyon csinos [nő]’, queridísimo (querido) ’nagyon kedves’, limpísimo (limpio) ’nagyon tiszta’. A -ble végződés a képző előtt -bil-lé válik: notable → notabilísimo ’igen figyelemre méltó, nagyon jeles’. Az -érrimo, -érrima alakváltozatot használják a választékos nyelvben pár -bre végű melléknévnél, pl. celebérrimo (célebre) ’nagyon híres’; illetve főleg a latin-amerikai kötetlen nyelvben egyes mellékneveknél, még jobban fokozó értelemben: guapérrima ’nagyon-nagyon csinos’.

Néhány melléknév két abszolút felsőfokkal is rendelkezik, melyek közül az egyik a szabályosan képzett, a másik pedig „rendhagyó” (etimológiai), azaz közvetlenül a latinból átvett művelt duplikátum. A kettő használata között általában stiláris különbség van: az etimológiai alak használata választékos, írott nyelvi vagy régies, míg a szabályosan képzett alak a köznyelvi. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy az ilyen melléknevek abszolút felsőfoka eleve nagyon ritkán használatos – az olyanok kivételével, mint például az amabilísimo, buenísimo, illetve fuertísimo ~ fortísimo – és inkább csak az írott vagy formális nyelvre korlátozódik. Az alábbi táblázatban ezekre láthatunk néhány példát.

(Forrás: El Mexicano)

Összefoglalva tehát elmondhatjuk, hogy a melléknév fokozása a spanyolban alapvetően analitikus módon, összehasonlító szószerkezetekkel történik, de néhány melléknévnek megfeleltethető egy-egy „rendhagyó” középfokú alak. Létezik továbbá a mellékneveknek egy képzővel alkotott, nem összehasonlításra használt fokozott formája, amely a ’nagyon ~ igazán ...’ jelentésnek felel meg, azonban ez sok esetben inkább csak a művelt és az írott nyelvben használatos.

Természetesen, jelentéséből adódóan, nem minden melléknév fokozható. Ilyenek például a sorszámnevek: primero ’első’, segundo ’második’ stb. vagy például az último ’utolsó’ – hiszen értelemszerűen nem lehet valami *elsőbb, *másodikabb, *utolsóbb stb. Vagyis csak azok a melléknevek fokozhatóak, amelyek valamilyen „skálán mérhető” tulajdonságot fejeznek ki: ez esetben a skála végpontjai a felsőfoknak felelnek meg.

Az észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

---

* A melléknév középfokától meg kell különböztetni a középfokot kifejező mellékneveket (pl. anterior, inferior, superior stb.): az utóbbiaknak csak a jelentése középfokú, de összehasonlító melléknevekként nem használhatóak (pl. az es más alto que helyett nem mondhatjuk, hogy *es superior que).

Miért guion és truhan? Talán megváltozott a kiejtésük?

A Spanyol Királyi Akadémia (RAE) 2010-ben helyesírási reformokat vezetett be, amelyeket sokan nem néztek jó szemmel. Így például a reform előtt még „lehetett” guión-t (’forgatókönyv’, ’kötőjel’ stb.) és truhán-t (’gazember’) írni, 2010 után viszont már csak guion-t és truhan-t „lehet”, vagyis ezentúl a guión és truhán alakok helytelennek számítanak az akadémiai szabályozás szerint. De mi értelme volt ennek az egésznek? Megváltozott e szavak kiejtése?

Természetesen nem. Mint tudjuk, a helyesírás konvencionális szabályok összessége, és ezek a szabályok éppúgy változhatnak: a kérdés mindig az, hogy mit jelöljünk és mit ne. Egy korábbi cikkben már összefoglaltam, hogy a hangsúlyjelölés hogyan változott az idők során (és milyen reformokon ment keresztül, amióta a spanyol helyesírás akadémiailag szabályozva van), így ezt itt nem részletezném újból. Na de akkor miért volt szükség erre a változtatásra?

Ő a bűnös mindenben!

Éppen az a kérdés, hogy szükség volt-e rá egyáltalán – bár ez nézőpont kérdése. Az egész tudniillik onnan indul, hogy a három nyíltabb magánhangzó – [a], [e], [o] – mellett lévő hangsúlyos [i]-t és [u]-t már elég régóta – a közbeiktatott néma h kezelésének rendezésétől (1959) eltekintve már az 1741-es első akadémiai helyesírás óta – következetesen jelöli a helyesírás: día ’nap’, reí ’nevettem’, prohíbe ’(meg)tilt’, continúa ’folytat’, Raúl, búho ’bagoly’. Természetesen ez is csak megegyezés kérdése, mely szerint így azt is jelölik, hogy az [i] vagy [u] szótagalkotó, hiszen hangsúlyos, tehát nem kettőshangzó félhangzójaként viselkedik. Ebből pedig a szabályozás szellemisége értelmében az következne, hogy azokban a két egymás melletti magánhangzót (itt most szándékosan nem írok „két szótagú”-t) tartalmazó szavakban, amelyekben az [i] vagy [u] nem hangsúlyos, mint a /gión/ és /truán/ is, értelemszerűen csak a másik magánhangzó lehet hangsúlyos, ezért annak külön jelölése felesleges.

Így változott a két szó helyesírása az idők során... (Forrás: El Mexicano)

Eddig úgy tűnik, mintha az akadémia ezzel megszüntetett volna egy helyesírási következetlenséget – valamit, ami eddig is felesleges volt. Valójában azonban semmilyen következetlenséget nem szüntettek meg. E szabályozás kiindulási alapja ugyanis az a konvenció, amelyet már az 1999-es helyesírás is lefektetett, mely szerint a helyesírás szempontjából minden olyan magánhangzócsoport, amelynek az egyik eleme hangsúlytalan [i] vagy [u], az kettőshangzó. A probléma csupán az, hogy ez nem mindig tükrözi a valós kiejtést.

Az igaz, hogy kettőshangzót egy másik magánhangzóval csak hangsúlytalan [i] és [u] alkothat, ebből viszont nem következik az, hogy a hangsúlytalan [i] vagy [u] és egy másik magánhangzó kapcsolata minden esetben kettőshangzó lenne. Vagyis a korábbi, „megengedőbb” szabályozás ennek ellenére még lehetővé tette a beszélőknek, hogy amennyiben két szótagban ejtik a /gión/, /truán/ szavakat, akkor guión-t és truhán-t írjanak, megfelelve azon – szintén nagyon régi – általános hangsúlyjelölési szabálynak, miszerint a több szótagú, -n végződésű véghangsúlyos szavak ékezettel írandóak.

Az akadémia plenárisülés-terme (salón de plenos) – itt hozzák az ilyen „fontos” döntéseket...

Az odáig teljesen érthető, hogy az olyan szavak, mint a dio ’adott’, fue ’volt’, fui ’voltam’, vio ’látott’ stb. már az 1959-es akadémiai ajánlás szerint is ékezet nélkül írandóak, hiszen ezeknél egyértelmű, hogy egy szótagúak – a beszélők többsége mindig is így ejtette őket. A 2010-től érvényes szabályozásból azonban már nem derül ki a „megengedő szabály” végleges eltörlése miatt, hogy az olyan szavak, mint a guion, truhan, crie ’neveltem’, hui ’menekültem’ stb., a spanyol ajkúak jelentős részénél két szótagúak. A RAE azzal érvel ezen egyszerűsítés mellett, hogy „a hangsúlyjelzés szabályrendszerének nem szerepe annak jelölése, hogy egy magánhangzó-kapcsolatot egy szótagban, vagy külön szótagokban artikulálnak-e” [Ortografía II. 3.2. j), 218. o. – 2010]. Ez viszont máris ellentmond annak a több évszázados konvenciónak, miszerint a hangsúlyos [i] és [u] ékezettel írandó másik magánhangzó környezetében – hiszen végső soron ilyenkor is csupán azt jelölik, például a día szóban, hogy az [i] amellett, hogy hangsúlyos, külön szótaghoz tartozik.

Néhány jellegzetes példa a kérdést érintő szabályozás változására (Forrás: El Mexicano)

Összegzésként tehát megállapítható, hogy a spanyol akadémiai helyesírás semmivel sem lett következetesebb e szempontból, hiszen nem jelöli, hogy a hangsúlytalan [i]/[u] és egy másik magánhangzó kapcsolata a valóságban egy, vagy két szótagban ejtődik-e. Habár a spanyol irodalomból számos példa van a szótagalkotó hangsúlytalan [i]/[u] trémával való jelzésére (pl. rüido [ru.i.do] ’zaj’, traïdor [tra.i.dor] ’csaló’ stb.), mint a franciában és a katalánban, ám ez a spanyolban később nem terjedt el. Ami nagy kár, mert nem lett volna haszontalan megoldás egy jelenleg nem szabályozott helyesírási kérdés rendezésében.

Felhasznált irodalom

• RAE (1959): Nuevas normas de prosodia y ortografía (sajtóközlemény).
• RAE (1999): Ortografía de la lengua española, p. 46. Espasa, Madrid.
• RAE, ASALE (2010): Ortografía de la lengua española, pp. 218, 226–227. Espasa, Madrid.

Guszta és gustar – van-e közük egymáshoz?

Ágnes a következő kérdést tette fel (kiemelések tőlem):

[...] már akartam kérdezni, hogy a magyar guszta (gusztusos) szónak van-e köze a gustarhoz.

Az olvasók már tudják, hogy a szavak hasonlósága, legyen az bármennyire is szembetűnő és gyanús (olykor még a jelentésük is!), gyakran csak a véletlen tökéletes műve, és egyáltalán nem jelenti azt, hogy történetüknek lett volna valamikor közös pontja. Az is megszokott „hatásvadász” gyakorlat, hogy ha egy cikk címe úgy kezdődik, hogy „Van-e köze...”, akkor már mindenki sejti, hogy a válasz úgyis biztosan az lesz, hogy nincs.

Guszta a fagyi? – Sí, me gusta (Forrás: Pixabay.com)

Most viszont szó sincs ilyesmiről – hát persze, hogy van! A kötetlen nyelvi guszta ’ízléses’ elvonással keletkezhetett a régies gusztál ’vágyakozva nézeget’ (1847) igéből, amely a gusztus (1719) főnévből lett képezve – valószínűleg a német gustieren ’megízlel’ mintájára. Természetesen mindkettő latin jövevényszó: forrásuk a GŬSTUS ’íz(le)lés’ (vö. sp. gusto ’ízlés, tetszés, öröm’), illetve GŬSTĀRE ’ízlel, kóstol’, melynek a spanyol gustar (ósp. gostar, 1220 körül) a közvetlen folytatója. (Az évszámok az adott szóalak első írásbeli előfordulását jelzik.)

Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a gustar mai, tárgyatlan, ’tetszik’ jelentésben való használata csupán a 18. század első felében jelent meg, viszont nem nehéz az eredeti jelentéséből levezetni: ’megkóstol, belekóstol’ > ’örömöt lel belőle’ (gustar de) > ’örömöt lel neki’, ’tetszik’. (Nem ez az egyetlen példa a spanyolban arra, amikor egy tárgyas, cselekvő jelentésű igéből tárgyatlan és szenvedő értelmű lesz: hasonlóan járt a caber, amelynek eredeti jelentése ’befogad’ volt, a mai pedig ’befér, elfér’.)

Nem így viszont a spanyol asar (< lat. ASSĀRE) ’süt’ és a magyar aszal ’kiszárít’ szópár, melyeknek etimológiailag valóban semmi közük egymáshoz: az utóbbi töve – vö. aszik – finnugor eredetű.

Felhasznált források

• Benkő Loránd (1967): A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára I. (A–Gy).*
• Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed., 289.
• Zaicz Gábor (2006): Etimológiai szótár. Magyar szavak és toldalékok eredete, 264.

Desconociendo e ignorando la realidad...

„Azt mondod, hogy fontos vagyok a számodra, de mindig
semmibe veszed az összes üzenetem.”

Egy korábbi cikkben az ismeretet, tudást, képességet kifejező igék használatáról írtam, melyben az egyik példamondat ez volt: Desconozco esa película ’Nem ismerem azt a filmet’. Érdekes módon ez sokáig nem szúrta senkinek sem a szemét, ám miután a KultúrTapas magazin is átvette az írást, egyik olvasónk a Facebookon megjegyezte, hogy márpedig ilyet spanyolul soha nem mondanak. Ebben van igazság, de csak félig. Lássuk, mi a teljes!

A DRAE szerint a desconocer egyik jelentése no conocer, azaz ’nem ismer’, így elvben a két jelentés megegyezik. (Az akadémiai értelmező szótár ezt a jelentést a 2. helyen hozza, de ez nem feltétlenül függ össze a gyakoriságával.) Azonban a valós nyelvhasználat kissé összetettebb képet mutat. Nem használják ugyanis ebben a jelentésben – többek között – személyekre: pl. a No conozco a Juan ’Nem ismerem Jánost’ helyett nem mondhatjuk, hogy Desconozco a Juan. Önmagában persze ez a mondat is értelmes, csak éppen így azt jelenti, hogy ’Nem ismerek rá Jánosra’ – mert pl. nem úgy viselkedik, ahogy várnánk tőle –, vagyis személyek esetén a desconocer jelentése inkább ’nem ismer rá/meg’ (vö. reconocer).

A választékos nyelvben azonban teljesen helytálló a desconocer használata dolgokra utalva, ahogy az olvasónk által kifogásolt mondatban is. Az már más kérdés – és ebben tökéletesen igaza van olvasónknak –, hogy az emberek az utcán általában nem a választékos nyelvet használják, és a mindennapi életben valóban inkább azt mondják, hogy No conozco esa película. Ha viszont nem mutató névmással, hanem egyszerűen névelővel keresünk rá a mondatra az interneten, akkor csaknem 30 ezer találatot kapunk, amiből nem úgy tűnik, mintha a spanyol anyanyelvűek egyáltalán nem mondanának ilyesmit.

Ha gyakorlatiasabb oldalról közelítjük meg a kérdést, elmondhatjuk, hogy a desconocer leginkább akkor használatos a conocer tagadásaként, ha az adatszerű, tényszerű ismeretekre vonatkozik; vagyis nagyjából akkor, amikor a no conocer a no saber szinonimája lehet (tehát annak tagadására, amikor a conocer és a saber is használható ugyanabban a szövegkörnyezetben). Sőt, ebben az esetben a desconocer szinonimája az ignorar is (amely egyébként az előbbi művelt duplikátuma): No {conozco ~ sé} el título de la película. Desconozco ~ Ignoro el título de la película. ’Nem ismerem/tudom a film címét.’ No {conozco ~ sé} el nombre de aquel lugar. Desconozco ~ Ignoro el nombre de aquel lugar. ’Nem ismerem/tudom annak a helynek a nevét. (Párhuzamként hozható fel erre a magyarból a „nincs tudomása [valamiről]” kifejezés, amely eredetileg a jogi/választékos nyelvhez tartozik, majd onnan átvették a politikusok is.*)

Összefoglalás... (Forrás: El Mexicano)

Persze ne feledjük, hogy a beszélt nyelvben az ignorar általában ’ignorál’, azaz ’nem vesz róla tudomást’, ’semmibe vesz’ jelentésben használatos: ¿Por qué ignoras mis mensajes? ’Miért veszed semmibe az üzeneteimet?’ (A teljesség kedvéért megemlítendő, hogy az ebből képzett melléknév, az ignorante jelentése pedig ’tudatlan, műveletlen’ ember.) Mi azonban reméljük, olvasónk is megnyugodott, hogy nem ignoráltuk az észrevételét.

Milyenek a regionális spanyol akcentusok?

(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Egy középkorból (valószínűleg Franciaország területéről) elterjedt latin mondás szerint balant Itali, gemunt Hispani, ululant Germani, cantant Galli, azaz „az olaszok bégetnek, a spanyolok siránkoznak, a germánok (németek) ordibálnak, a franciák énekelnek”. A különböző nyelvek, nyelvjárások kigúnyolása tehát már nagyon régi dolog. Ezt levetítve Spanyolországra, bár mi nem igazán érzékeljük az ilyen különbségeket, az ott élő spanyol anyanyelvűek – tehát azok, akiknek első anyanyelve a kasztíliai – egyből felismerik néhány apró jelből, mint pl. a jellegzetes hanglejtés vagy egyes hangok sajátos kiejtése, hogy egy-egy beszélő melyik spanyol régióból való. (A térkép a spanyol spanyolországi akcentusait mutatja.)

Aki nagyon jól beszél spanyolul, még az sem biztos, hogy meg tudná mondani egy spanyolországi beszélőről, hogy pl. madridi-e vagy zaragozai, de azt már egyből felismeri mindenki, hogy északi-e vagy déli, mondjuk sevillai. De mi a helyzet azokkal a beszélőkkel, akiknek nem a spanyol az első anyanyelvük? Miről ismerhetjük fel, ha valaki katalán, galiciai vagy baszk anyanyelvű, amikor spanyolul beszél? Összeszedtünk néhány olyan sajátosságot, amelyből ez könnyen megállapítható.

KATALÁNOK – Az ő spanyol akcentusuk ismerhető fel a legkönnyebben még egy nem spanyol anyanyelvű számára is, méghozzá az ún. „kemény” vagy „sötét” (velarizált) l-ről (jele a fonetikában [ɫ]), amelyet szintén megtalálunk a portugálban (éppen ezért a katalán hangzása kissé a portugáléra is emlékeztet, azonkívül, hogy ugyanúgy megvan benne a „sorvadó” magánhangzó, a svá [ə], amelyet az a és az e helyett ejtenek hangsúlytalan helyzetben, továbbá szintén [u]-ként valósul meg a hangsúlytalan o is), vagy leginkább az angol szó(tag) végi l-re jellemző ez az ejtésmód, mint pl. a jól ismert well [weɫ] ’jól’ szóban. A katalán anyanyelvűek ezenkívül hajlamosak zöngésíteni a magánhangzók közötti [sz] hangot akkor is, amikor spanyolul beszélnek, ami a spanyoltól teljesen idegen. Tehát ha valaki pl. a los españoles kifejezést úgy ejti, hogy [ɫozeszpanyoɫesz], abból máris tudhatjuk, hogy az illető katalán anyanyelvű.

GALICIAIAK – Leginkább rájuk igaz a latin mondásból a gemunt Hispani, a galiciaiak ugyanis viszonylag lassan, a hangsúlyos szótagokat elnyújtva, nem túl dinamikus hanglejtéssel beszélnek, ami tényleg olyan benyomást kelt, mintha „panaszkodnának”. Nagyon jellemző ezen kívül – ami szintén megfigyelhető az asztúroknál is – az n szó(tag) végi veláris ejtése (jele [ŋ]), amelyet a nyelv hátsó részével képzünk: ilyet mondunk például a magyar hang, munka szavakban. A con elöljárószó pl. egy galiciai ajkán úgy hangzik: [kõŋ] – ami Madridban inkább [kon].

BASZKOK – Bár elterjedt mítosz, hogy a spanyolok valójában baszkok, akik rosszul tanultak meg latinul (és ez lett a spanyol), a baszk anyanyelvűek spanyol akcentusa szintén nagyon sajátosan elüt a többitől. A baszkok rendkívül gyorsan és feltűnően dinamikus intonációval beszélnek: a hangsúlyos szótagoknál a hanglejtést nagyon felviszik, a hangsúlyos magánhangzókat pedig rendkívül röviden ejtik. Főleg az idősebb baszk anyanyelvű beszélők ezenkívül a spanyol s-t a magyar [s]-hez hasonlóan, a ce/ci/z sziszegőhangját pedig inkább magyar [sz]-nek ejtik (a spanyolos [θ] helyett), ami elég jellegzetes.

Az észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Gilipollas – Gil y pollas?

Mostanában nagyon divatossá vált kifejezés Spanyolországban a gilipollas (ragozhatatlan melléknév és főnév), amelyet filmekben is gyakran hallhatunk – jelentését talán nem kell túlmagyarázni: ’hülye, bolond, seggfej’.

Egy elterjedt városi legenda szerint a szó keletkezése egy 16–17. században élt madridi arisztokratához, Baltasar Gil Imón de la Mota ügyvédhez köthető, akinek volt két csúnya lánya, és gyakran mutatkozott velük Madrid utcáin. Amikor pedig az emberek meglátták őket, azt mondták: „Allá va don Gil y [sus] pollas” – vagyis ’Ott megy Gil úr és csirkéi’. Hogy ebből mi igaz, azt sajnos nem tudjuk.

Az viszont biztos, hogy a kifejezés csak a 20. század második felében tűnik fel először, és Spanyolországon kívül máshol nem is ismert, tehát az eredetéről szóló legendának nem sok köze van az etimológiájához. A szó első tagja, a vele azonos jelentésű gilí ugyanis a spanyol cigányság nyelvéből, a caló-ból* származik: forrása a jil ’friss’ – más cigány nyelvjárásokban šil, shil [sil] ’hideg’ (főnév) – szóból képzett jili ’ártatlan’. A második elem valóban a polla ’nőstény csirke’ szóból ered, azonban itt sem csúnya lányról van szó, hanem ennek a spanyol argóban van egy ’pöcs’ jelentése is. Vagyis a gilipollas szó szerinti fordítása ’hülye pöcs’ lenne.

Felhasznált források

• Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed., 275.
• Etimología de GILIPOLLAS – etimologias.dechile.net
• Real Academia Española (2001): Diccionario de la lengua española, 22. kiadás
• Real Academia Española: Corpus Diacrónico del Español (CORDE)
• Rostás-Farkas György, Karsai Ervin (1991, 2001): Cigány–magyar, magyar–cigány szótár, második kiadás, Kossuth Kiadó, p. 110.

---

*	Itt kell megjegyeznünk, hogy – sok forrás állításával ellentétben – a caló nem a romani nyelv egyik változata, mint a magyarországi romák nyelve, hanem egy spanyol alapú argónyelv cigány eredetű szavakkal. A szó szoros értelmében vett romani nyelv spanyolországi változata kihalt.

Poder, saber vagy conocer?

A spanyolban három olyan ige is van, amely ismeretet, képességet fejez ki: a poder (< beszélt latin PŎTĒRE < klasszikus lat. PŎTĔSSE), a saber (< lat. SAPĒRE) és a conocer (< lat. COGNŌSCERE). De vajon mikor melyiket használjuk? (Az igék első említésekor zárójelben a kijelentő mód jelen idejű és egyszerű befejezett múlt idejű, egyes szám első személyű alakját adjuk meg.)

Kezdjük a legutóbbival, hiszen az a legegyszerűbb: a conocer (conozco, conocí, conocido) jelentése alapvetően ’ismer, megismer’. Vagyis akkor használjuk ezt az igét, amikor magyarul is az ismer ige illik legjobban a szövegkörnyezetbe: ¿Conoces esta película? ’Ismered ezt a filmet?’ No conozco a esa muchacha. ’Nem ismerem azt a lányt.’ Érdekesség viszont, hogy a conocer azon spanyol igék egyike, amely külön tagadóigével (’nem ismer’) is rendelkezik: desconocer. Vagyis azt, hogy ’Nem ismerem azt a filmet’, kétféleképpen is mondhatjuk: No conozco esa película vagy Desconozco esa película. (Bár az utóbbi inkább csak a választékos nyelvre jellemző.)

—¿Tú conoces este maravilloso lugar? —No, no sé dónde es, pero puedo averiguarlo.

A saber (sé, supe, sabido, subj. sepa) igét akkor használjuk, amikor a ’tud’ jelentéstartalma ’(szellemi) ismerettel rendelkezik’ valamiről: pl. ¿Sabes quién fue el director de esta película? ’Tudod, ki volt a rendezője ennek a filmnek?’; No lo sé ’Nem tudom’; Su nombre lo sé, pero no lo conozco ’A nevét (azt) tudom, de nem ismerem őt’. (Azok számára, akik angolul tanultak először, okozhat némi nehézséget, hogy az angolban a conocer és a saber megfelelője is a to know ige: I know his name, but I don’t know him – lásd a lenti táblázatot!) A saber főnévként is használatos ’tudás’ jelentésben, innen származik a sabio, -a ’bölcs, okos’ jelentésű melléknév is. (Elvben létezik a saber igének is tagadóigéje, az ignorar ’nem tud [valamiről]’, amely történetileg a conocer-rel áll kapcsolatban, de a mindennapi nyelvben ezt inkább ’ignorál’, azaz ’nem vesz róla tudomást, semmibe vesz’ jelentésben használják.)

Van azonban ennek az igének egy olyan jelentése is, amelyet talán kevesen tudnak: ’[vminek vmilyen] íze van’ (innen a sabor ’íz’ főnév is). Ilyenkor személytelen és tárgyatlan: Esta sopa sabe deliciosa ’Ez a leves finom ízű’. Amennyiben a bővítménye főnév (amilyen ízű valami), azt az a elöljárószó vezeti be: sabe a sal ’sóízű’. Átvitt értelemben pedig, főleg a választékos nyelvben, még azt is jelentheti, hogy ’tetszik’ (tehát a gustar szinonimájaként használatos): Ya no me sabe el día ’Már nem tetszik nekem [ez] a nap’. S hogy miért ez a furcsa jelentésmegosztás? Nos, ez már így volt a latinban is. Elsősorban azt jelentette az ige, hogy ’íze van’ vagy ’ízlik’. Átvitt értelemben viszont ’érzékel’, ill. ’érzéke van, ért vmihez’ jelentésekben is használták, és végül ezeken keresztül jött létre a mai ’tud’ jelentés.

(Forrás: El Mexicano)

A poder (puedo, pude, podido) ige jelentése olyan értelemben ’tud’, hogy ’bír’, azaz ’képes’ valamire, továbbá ugyanezzel fejezhető ki valaminek a lehetősége is, amelyre a magyarban a -hat/-het toldalék szolgál: pl. No puedo mirar esta película ’Nem nézhetem meg ezt a filmet ~ Nem tudom/bírom megnézni ezt a filmet’. Többnyire segédigeként használják (az angolban a can, illetve to be able to igéknek feleltethető meg), azonban használható önállóan is ’bír, képes rá’ jelentésben: pl. No puedo más ’Nem bírom tovább’, ¡Tú sí puedes! ’Te igenis képes vagy rá!’. A poder főnévi jelentése egyébként ’hatalom, erő’, és ugyaninnen jön a potencia ’teljesítmény’ főnév is.

Végül lássunk két olyan példamondatot, amely a három igét egyesíti! Sabe cómo hacerlo, pero por algún motivo no puede, cuyas razones desconoce. ’Tudja, hogy kell megcsinálni, de valamiért nem bírja, aminek az okait nem ismeri.’ —¿Tú conoces este maravilloso lugar? —No, no sé dónde es, pero puedo averiguarlo. ’Te ismered ezt a csodálatos helyet? – Nem, nem tudom, hol van, de ki tudom deríteni ~ kideríthetem.’ (Természetesen létezik olyan szituáció, amelynél a conocer és a saber is használható, ahogy a magyarban is van, amikor az ismer és a tud ige is megállja a helyét ugyanabban a szövegkörnyezetben: pl. No conozco los detalles de lo sucedido ~ No sé los detalles de lo sucedido ’Nem ismerem a történtek részleteit ~ Nem tudom a történtek részleteit’. Leginkább ilyen esetekben használják tagadáskor a desconocer és az ignorar igéket is.)

Csak az helyes, amit Madridban mondanak?

A spanyol birodalom zászlaja

Mint már olvashattunk róla, az idegennyelv-oktatásban a nyelvek sztenderd változatát tanítják. Ebben így első olvasatra nincs is semmi különös. De mi az a sztenderd? A legegyszerűbben úgy lehetne meghatározni, hogy egy adott nyelvterület művelt beszélőinek, az úgymond „elit közösség” közmédia által is képviselt – részben mesterségesen is alakított – nyelvváltozata, amelyen az írott nyelv is alapszik.

Azonban ezzel van egy kis probléma. Míg ez egészen jól működhet egy viszonylag kis nyelvterületen, mint például a magyar nyelv esetében, egy olyan nagy kiterjedésű területen, mint ahol a spanyolt vagy az angolt beszélik, elképzelhetetlen, hogy csak egyetlen sztenderd nyelvváltozat létezzen. Tételezzük fel például, hogy az egyetlen sztenderd változat a Spanyolország középső és északi részén beszélt nyelvjárásokon alapuló spanyol nyelvváltozat lenne. Elég nehéz volna elhinni, hogy egy mexikói vagy egy dél-amerikai is követné ezt a nyelvváltozatot, amely számára majdhogynem nevetségesen hangzik a sajátos kiejtése miatt. De természetesen ez fordítva is igaz: egy madridi beszélő sem kezdene el önszántából úgy beszélni, mint egy latin-amerikai, csak azért, mert ők vannak többségben. Az ilyen hatalmas, több földrészre kiterjedő területen beszélt nyelvek esetében ezért szükségszerű, hogy ne csak egyetlen sztenderd változat létezzen: a spanyolnál gyakorlatilag megvan majdnem minden országnak, illetve nagyobb nyelvjárási területnek a maga „sztenderdje” (a „sztenderd” itt most nem csak a kiejtésre értendő, hanem minden másra).

Madridi panoráma a San Isidro parkból (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Ami viszont valóban nehéz kérdés, az annak megítélése, hogy mi tartozik egyáltalán egy „sztenderd” nyelvváltozathoz – hiszen ezek a változatok is valamelyik nyelvjáráson alapulnak (tudományos alapon minden nyelvváltozat nyelvjárás, és minden nyelvváltozat egyenrangú). Például a spanyolországi sztenderdhez hozzátartozik az ún. leísmo (a részes esetű le, les névmás használata férfiakra tárgyesetben, a lo, los helyett), de már nem tartozik hozzá a Kasztíliában elterjedt laísmo (a tárgyesetű la, las névmás használata részes esetben nőkre, a le, les helyett), pedig történetileg mindkettő ugyanolyan nyelvjárási újítás és nincs jelen a többi változatban. Vagy pl. a sok vitát kiváltott mi más grande amigo kifejezés, amely egyes vélemények szerint „nem része a sztenderdnek”, pedig nagyon is része – inkább a mindennapi nyelvnek nem (gyakori) része.

S itt kapcsolódik be az idegennyelv-oktatás: sajnos mindmáig elterjedt az az elavult és téves nézet, mely szerint a spanyol nyelv egyetlen sztenderd változata a spanyolországi kasztíliai nyelvváltozat. Ebből az is következik e felfogás szerint, hogy csak azt lehet tanítani. Ám ami még ennél is rosszabb, hogy a nem spanyolországi változatokat ezért hajlamosak „hibás”-nak, „helytelen”-nek megbélyegezni, és esetleg kedvezőtlen elbírálásban részesíteni a nyelvvizsgán. Figyelmen kívül hagyják ezzel azt a tényt, hogy a spanyolországi változatokat csupán az összes anyanyelvi beszélő kevesebb mint 10%-a használja, valamint azt is, hogy bizony e nyelvváltozat különbözik leginkább az összes többitől, vagyis globálisan és szinkrón megközelítésben a „legkevésbé sztenderd” a többi változathoz képest. (E tévedésnek valószínűleg az az alapja, hogy sokan úgy gondolják, amit az anyaországban beszélnek, az az „eredeti”. Csakhogy a nyelvek időben is változnak, és egyáltalán nem biztos, hogy egy „helyben maradt” változat a mai állapotában közelebb áll a korábbi közös nyelvállapothoz, mint egy másik, amelyet ma távolabb beszélnek – ilyen összefüggés nem létezik.)

A nyolc fő nyelvjárási régióhoz három nemzetközi sztenderd tartozik. (Forrás: El Mexicano)

A fent vázolt problémákat lenne hivatott részben áthidalni az ún. español neutral vagy español neutro, azaz a „semleges spanyol”, mondhatni, a „sztenderdek sztenderdje”. Mi lenne ez pontosan? Azt hiszem, az eddigiekből nem nehéz kitalálni: az español estándar-ral, vagyis a sztenderd spanyol változatokkal szemben az español neutral egy olyan nemzetközi spanyol média-nyelvváltozat, amely mentes a regionális elemektől, vagyis azoktól, amelyek csak adott területen (országban, régióban) használatosak. Természetesen ilyen a valóságban nincs, már csak azért sem, mert egy-egy nemzeti nyelvváltozat – mint pl. az imént említett spanyolországi – jobban különbözhet a többitől, mint azok egymástól.

Ezért a nemzetközi piacon – filmiparban, popzenében stb. – a „semleges spanyol”-nak is legalább kettő, de inkább három alapváltozata van: a spanyolországi sztenderd önmagában az egyik, a másik a Río de la Plata vidéki nyelvjárásra (rioplatense) épülő nagyobb sztenderd (Argentína, Paraguay, Uruguay), s végül a többi spanyol nyelvű ország sztenderdje, amely a mexikói sztenderden alapszik – a spanyol dialektológiában az utóbbit tartják egyébként a „legsemlegesebbnek”. Érdekesség, hogy egy időben egyes nemzetközi hírnevű spanyol előadók is ehhez a változathoz igazodtak (ld. pl. seseo), talán mert a spanyolországi [θ]–[s]-megkülönböztető változatot túl sajátosnak tartották.

A „Río de la Plata-i sztenderd” – nem része a [sz] szótag végi gyengülése, de a [zs]-zés igen.
Zárszóként, úgy gondolom, hogy a nyelvoktatásban is valami hasonló módszert kellene alkalmazni, és nem egyetlen, ráadásul a mai viszonylatban kisebbségi nyelvváltozatot a többi fölé emelni, hanem kiegyensúlyozottan kitérni legalább a fenti három nagyobb területi nyelvváltozat sajátosságaira. Ehhez persze elég magas szinten kellene szemléletet váltani, ami sajnos nem biztos, hogy a közeljövőben bekövetkezik, ha az eddigi évtizedek során sem változott semmi ezen a téren.

Általánosságban pedig arról, hogy egyáltalán miért nem jó egyetlen (sztenderd) nyelvváltozatot előnyben részesíteni mint egyedüli követendő normát, részletesen a Nyelv és Tudomány hírportálon olvashatunk Jánk István cikkében (a szerző nyelvi ideológiákról szóló cikksorozatának többi részét is ajánlom).

A segítségért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Honnan jön a muchacho?

„Gyerek-bástyák – Magasság 2426 m” (La Palma, Kanári-szigetek)
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Akik nem tudnak spanyolul, azok is biztosan hallották már ezt a szót, és talán rögtön meg is jegyezték vicces hangzása miatt – mondhatni, szinte már a spanyol nyelv egyik jelképévé vált az idegen ajkúak számára. Valószínűleg a jelentését is sokan tudják: a muchacho, -cha annyi mint ’fiú, srác’, illetve nőnemben ’lány, csaj’, a többes számú muchachos pedig ’gyerekek’-et is jelent. De vajon honnan jön ez a szó, amely egyedül a spanyolban található meg?

Habár a története elég jól visszakövethető, a végén azért van némi bizonytalanság. Ami biztos, az az, hogy régebbi formája a mochacho, -cha, amely pedig nem más, mint a mocho, -cha ’tompa’, illetve ’lenyírt szőrű ~ kopasz (fiatal) állat’ jelentésű melléknévnek az -acho, -cha (< lat. -ÁCĔUM ’-féle, -fajta, -szerű’), ún. nagyító képzővel ellátott változata. Ezek után már csak az a kérdés, hogy honnan jön a mocho. A DRAE szerint az utóbbi bizonytalan eredetű, Coromines azonban úgy véli, hogy a – leginkább a spanyolországi népnyelvben használt (a DRAE szerint szintén bizonytalan eredetű) – mozo, -za ’fiú, ifjú’, illetve ’leány’ szóval hozható összefüggésbe (a becéző, illetve dajkanyelvben a sziszegőhangokat gyakran a ch [cs] váltja fel a spanyolban) és a baszk motz [moc] szóval rokonítja, végső soron pedig mindkettőt hangulatfestő eredetűnek tartja.

S itt következik a csavar, ugyanis L. R. Trask baszknyelv-történész Etymological Dictionary of Basque című baszk etimológiai szótára (amely a szerző halála miatt sajnos a hivatalos kiadásig nem jutott el, így csak egy munkapéldány maradt ránk) szerint a szó a baszkba valamelyik újlatin nyelvből került, és meg is említi a spanyol mocho-val való rokonságát. Végső forrásaként pedig egy nem dokumentált latin *MŬTIUM ’csonka’ alakot jelöl meg – amely az azonos jelentésű klasszikus latin MŬTILUS változata. (Emellett egyes források lehetségesnek tartják a latin MŬSTEUS ’must-’, innen pedig ’ifjú, friss’ melléknévből való származását is, ami kevésbé valószínű, ugyanis régebben – akár a mocho – ’kopasz, lenyírt’ jelentésben volt használatos.)

Tettünk tehát egy kerülőt a baszkon keresztül, de a végső eredmény ugyanaz: a jelek szerint valójában a szó minden eleme a latinból származik. Hasonló formában és jelentésben egyébként több újlatin nyelvben is megtalálható – vö. olasz mozzo, francia mousse [musz], és talán idesorolható a ’hajtincs, copf’ jelentésű román moţ [moc] is (amely a román etimológiai szótárak szerint ismeretlen eredetű).

Felhasznált irodalom

• Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed., 381.
• Trask, Robert Lawrence (2008): Etymological Dictionary of Basque, p. 291.
• Real Academia Española (2001): Diccionario de la lengua española, 22. kiadás.
• Diccionario etimológico – Origen de las palabras
• Wiktionary (angol nyelvű Wikiszótár)

A kiegészítésekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Mi más grande amigo – helytelen?

A nyelvészek gyakran hangoztatják, hogy azt, hogy mi a helyes, az anyanyelvi beszélők döntik el azáltal, hogy használják. Ha valami nem felel meg bizonyos stilisztikai elvárásoknak vagy egyszerűen csak nem tetszik valakinek, az attól még nem lesz helytelen. Még akkor sem feltétlenül, ha csak ritkán fordul elő. A Facebook egyik spanyolos csoportjában a következő nyelvtani tesztkérdést tettem fel:

Melyik a helyes?
A) mi más gran amigo
B) mi amigo más gran
C) mi más grande amigo
D) mi más grande amigo mío

Bár nem sokan tippeltek, a helyes megoldást senki sem találta el. Annál érdekesebb viszont, hogy az egyik hozzászóló szerint „egyik sem helyes”. Valóban ez lenne a helyzet? Nos, természetesen nem, hiszen ha így lenne, fel sem tettem volna a kérdést – mivel a cél nem a nyelvtanulók félrevezetése volt. Hát akkor mi? Ehhez mélyedjünk el egy kicsit a spanyol melléknevek világában!

Mint ismeretes, a spanyolban van néhány olyan melléknév, számnév, névmás és határozószó (a továbbiakban együtt: „melléknévszerű szó”), amelyek rendelkeznek egy rövidebb alakkal is. A melléknevek közül ilyen a bueno, a malo és a grande (speciális esetben még a santo), a számnevek közül az uno, a ciento, a primero és a tercero, ill. ezek összetételei, a névmások közül az alguno, a ninguno és a cualquiera (és tulajdonképpen a birtokos névmások is), a határozószók közül pedig a mucho, a cuánto / cuanto, a tanto, továbbá a recientemente.

A sztenderd nyelvben csak hímnemben és egyes számban „rövidül” a bueno, malo, primero, tercero: un buen amigo ’egy jó barát’, un mal día ’egy rossz nap’, el primer encuentro ’az első találkozás’, el tercer año ’a harmadik év’. Egyes nyelvjárásokban, pl. Mexikóban a primera és a tercera, vagyis a nőnemű alakok is rövidülnek: la primer casa ’az első ház’, la tercer canción ’a harmadik dal’.

El A380 es el más grande avión comercial del mundo. Az A380 a világ legnagyobb utasszállító repülőgépe.

Hímnemű, valamint hangsúlyos [a]-val kezdődő nőnemű főnevek előtt rövidül egyes számban az uno és összetételei, beleértve az alguno és ninguno határozatlan névmásokat: un hombre ’egy férfi’, un alma ’egy lélek’, veintiún hombres ’huszonegy férfi’, treinta y un almas ’harmincegy lélek’, algún día ’valamelyik nap’, algún hada ’valamelyik/valamilyen tündér’, ningún libro ’semelyik/semmilyen könyv’, ningún águila ’semmilyen sas’.

A grande melléknév hím- és nőnemű főnév előtt is rövidül egyes számban: un gran amigo / una gran amiga ’egy nagyszerű barát(nő)’; a cualquiera (többes száma cualesquiera) pedig hím- és nőnemű főnév előtt, egyes és többes számban is: cualquier libro ’akármilyen könyv’, cualquier persona ’bármely személy, akárki’ (ill. cualesquier libros ’bármilyen könyvek’, cualesquier personas ’bármely személyek, akárkik’, de többes számban ritkán használatos).

Különös esetet képez a santo melléknév, valamint a ciento számnév. A santo kizárólag férfinevek előtt rövidül, kivéve a Do- és To- szótaggal kezdődőeket: San Andrés ’Szent András’, San Pedro ’Szent Péter’ stb. (de: Santo Domingo ’Szent Domonkos’, Santo Tomás ’Szent Tamás’). A ciento rövid alakja, a cien használható önállóan is, és mindig rövidül főnevek, valamint a mil és millón (millones) számnevek előtt: cien pesos ’száz peso’, cien mil habitantes ’százezer lakos’, cien millones de personas ’százmillió ember’. A teljes alak használatos azonban a többi összetett számnévben, azaz egyesek és tízesek előtt: ciento uno ’százegy’, ciento cincuenta ’százötven’. A ’valahány százalék’ jelentésű kifejezésekben mindkét alak használható: cien(to) por cien(to) ’száz százalék’.

Melyik mikor/hol rövidül? (Forrás: El Mexicano)

A határozószók közül a recientemente ’nemrég, mostanában’ ige vagy igenév előtt recién alakban használatos (amely valójában a reciente ’friss, nem régi’ melléknévből rövidült): recién (ha) llegado ’nemrég érkezett’. A tanto, a cuánto / cuanto és a mucho melléknév és határozószó előtt rövidülnek: tan bellas ’annyira szépek’, ¡Cuán lejos está! (irod.) ’Mennyire messze van!’, muy grande ’nagyon nagy’, muy bien ’nagyon jól’.

Természetesen a fent felsorolt melléknévszerű szavak nem rövidülnek, pontosabban a teljes alakjuk használatos, amennyiben a jelzett szó után állnak: un libro bueno ’egy jó könyv’, una casa grande ’egy nagy ház’, el capítulo primero ’az első fejezet/rész’, una persona cualquiera ’egy akárki’ stb. Van azonban egy olyan szabály is, amelyre általában nem szoktak túl sok figyelmet fordítani az oktatásban, ez pedig úgy szól, hogy a melléknév nem rövidül, ha fokozva van. De gyakorlatilag itt csak a grande jöhet szóba, mivel nincs más rövidülő melléknév, amelyet analitikusan fokoznának egy ilyen kifejezésben. A helyes megoldás tehát a C) válasz, a mi más grande amigo lett volna.

Persze mint a későbbi hozzászólásokból kiderült, a magát anyanyelvűnek valló hozzászóló azt kifogásolta, hogy ezt a konkrét kifejezést nem szokás használni. Ehhez képest – legalábbis e cikk írásának időpontjában – több ezer találat van rá az interneten, amelyek közt akadnak még irodalmi művek is. Habár ez valóban nem túl sok az anyanyelvi beszélők számához mérten, bőven elég ahhoz, hogy kijelenthessük: a kifejezés nem csupán nyelvtanilag helyes (ami nem is volt kérdés), hanem egyértelmű, hogy vannak, akik használják is, tehát semmilyen értelemben sem lehet helytelennek tekinteni. Végül megjegyezzük, hogy a Spanyol Királyi Akadémia élőnyelvi korpuszában 13 találat van a „mi más grande + főnév”, és 45 a „su más grande + főnév” kifejezésekre, ami egy hiteles korpuszban még csak kevésnek sem mondható. Az pedig, hogy ez kinek nem tetszik, már nem nyelvi kérdés...

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.