Guiso, guisar és guisante – avagy a borsó esete a raguval

(Forrás: Brigitta)

Kissé rendhagyó írással jelentkezünk, amelyben a spanyol gasztronómiába, azon belül is a „konyhai nyelv” rejtelmeibe nyerhetünk némi betekintést. Mindez pedig Brigittának hála, aki Spanyolországból követ minket, és az alábbi történetet küldte:

Együtt főztünk a párommal egy guiso-t. A legvégén belekerül a krumpli és a borsó. Megkérdeztem: minek bele a borsó? A válasza az volt, hogy a borsótól guiso a guiso – ezért is hívják guisante-nek (’borsó’ – a szerk.). Ez bennem felvet néhány kérdést, ami nem lett tisztázva. Így első ránézésre tényleg olyan, mintha a guiso és a guisante egy tőről fakadna... De tényleg azért guisante, mert a guiso-ban van, vagy épp fordítva, azért guiso, mert guisante van benne?

Tisztázzunk néhány dolgot. Akkor talán kezdjük ott, hogy mi is az a guiso. A Wikipedia szerint: Por regla general, es el nombre genérico dado a un tipo de preparaciones culinarias en las que se cuecen alimentos en una salsa después de haberlos rehogado. [’Általános szabályként a konyhai készítmények egy fajtájának közkeletű elnevezése, amelyeknél a hozzávalókat párolást követően szaftban megfőzik’ – a szerk.]

Vagyis mit is jelent ez... Magyarul általában két szóval jelöljük a főzési folyamatokat: lehet főzni meg sütni. A spanyolban van egy pár szó, amivel megkülönböztetik az étel elkészítésének módját:

• cocinar ’főzni’: általában vízben, pl. levesek, pürék;
• freír [frío, freí, frito – a szerk.] ’sütni’: kifejezetten olajban, serpenyőben, pl. patatas fritas ’sült krumpli’;
• asar ’sütni’ [nem pedig ’aszalni’! – a szerk.]: sütőben vagy kemencében, pl. cordero asado ’sült bárány’.

Habár vannak néha átfedések, de általában ezt jelenti; pl. a kenyér az [el pan] está cocido vagy poco cocido, ha túl barnára égett vagy fehér maradt. Ami nekem magyar füllel kicsit furcsa, hiszen ha kemencében sül, akkor miért cocido? [A cocido nem a cocinar, hanem a cocer igéből jön, melynek jelentése lehet ’főz’ és ’süt (éget)’ egyaránt. Inkább az a kérdés, hogy miért pont a ’főz’ jelentés terjedt el abban az általános értelemben, hogy ’meleg által ételt készít’. Erre mondják, hogy a nyelv nem teljesen logikus! – a szerk.]

És a negyedik a guisar, aminek az eredménye a guiso [vagy guisado – a szerk.]. Ennek lényege, hogy előbb megpirítjuk a húst és a hagymát forró olajon (zsiradékon) – esetleg egyéb zöldséget, mint paprika, paradicsom, fokhagyma, répa stb. –, majd felöntjük a vízzel, húslével, borral, sörrel, és fedő alatt lassú tűzön puhára főzzük. A legvégén megy bele a krumpli és a borsó! Ez egy konyhai eljárás, aminek sok variációja lehet hozzávalótól függően. A hús lehet bármilyen, a zöldség szintén. Van benne minden: hús, zöldség, krumpli és hüvelyesek.

Ezek után láthatjuk, hogy a guiso a pörköltre vagy a gulyásra hasonlít a legjobban. Habár a gulyás az inkább estofado, ami abban különbözik a guiso-tól, hogy nincs lepirítva a hús és a hagyma, hanem csak simán mindent beleraknak a fazékba, felöntik és lassú tűzön megfőzik. A pörkölt és a guiso között így ránézésre is az első legnagyobb különbség a pirospaprika hiánya. Ezt a spanyol egyszerűen kihagyja, ezért egy magyarnak egy guiso színtelen vagy sápadt. :-) A másik a zöldség hiánya, és hát a borsó...

De most komolyan kell a borsó a guiso-ba? Mert azért elég általános, de nem mindenhol tesznek bele. Tényleg a guisante teszi guiso-vá a guiso-t?

Hát először is köszönjük szépen Brigittának a sok hasznos információt (én sajnos nem értek a konyhaművészethez, így élvezettel olvastam), és most nézzük meg a szótörténeti vonatkozásait is. A történetben szereplő kérdés ugyebár, hogy a guiso nevű spanyol ételfajta (magyarul talán a ’ragu’-nak feleltethető meg leginkább) a borsóról kapta-e a nevét, avagy a ’borsó’ a guiso miatt lett guisante. Lássuk a részleteket!

Spanyol borjúpörkölt krumplival és borsóval (Forrás: El forner de Alella)
Eredetileg a két szónak etimológiailag nem volt köze egymáshoz. A guiso esete az egyszerűbbik: ez a guisar (kb. ’ragut főz’) ige származéka, amely a régies – ma inkább szlengbeli – guisa ’mód, stílus’ főnévből lett képezve. A spanyolban ez korai germán jövevényszó (< *wīsa), amely ma is megtalálható például az angol wise [wájz] ’mód(szer)’ formájában. A guisar tehát kezdetben nem jelentett többet annál, mint hogy ’el(ő)készíteni’ valamit (valamilyen módon), amit aztán az ételre kezdtek el használni.

Llegó Martín Antolínez a guisa de membrado: —¿Ó sodes, Raquel e Vidas, los mios amigos caros? En poridad fablar querría con amos.—	Megérkezett Martín Antolínez megfontolt ember módjára: – Hol vagytok, drága barátaim, Raquel és Vidas? Beszélni szeretnék mindkettőtökkel, bizalmasan.
(Cid 102–104: 12. sz. k.)

A guisante, bár úgy tűnik, mintha a guisar folyamatos melléknévi igeneve lenne, nem egészen erről van szó. Közvetlen forrása ugyanis a mozarab biššáut volt, amely a beszélt latin PĬSU(M) SÁPĬDU(M) ’cukorborsó’ (szó szerint: ’ízes borsó’) folytatója – amit jól mutat, hogy ma is létezik a szónak többek között a nyelvjárási bisalto változata; majd a guisar ige gyakorolt rá hatást, ami végül a ma használt guisante alakot eredményezte. (Természetesen az eredetileg folyamatos melléknévi igenévi végződés, az -nte igei melléknévképző hatása is valószínűsíthető.)

Vagyis röviden összefoglalva, azt mondhatjuk, hogy a spanyol ’borsó’ részben a guiso miatt lett guisante, noha eredetileg nem volt köze hozzá.

Amit 6000 éve is ugyanúgy mondtak „spanyolul”

A nyelvek folyamatosan változnak, ami általában nem annyira feltűnő az emberi élet pár évtizede alatt – legfeljebb csak onnan vesszük észre, hogy a fiatalok egyre több „furcsa” szót használnak. Ugyanakkor pár ezer év alatt annyira megváltoznak, hogy önmagukhoz képest is felismerhetetlenné válnak, ráadásul jó eséllyel több nyelvjárásra, nyelvre bomlanak szét, majd ezek is annyira eltávolodnak egymástól, hogy aztán az utókor tudományának esetenként azt is nehéz lesz bizonyítania, hogy egyáltalán rokonok. (Az örményről például elég nehéz volt felismerni, hogy indoeurópai, mert egészen sajátos hangtörvények mentén változott meg a rokon nyelvekhez képest – pl. *dwō > ĕrku ’kettő’.)

A mai összehasonlító nyelvtudomány álláspontja szerint hatezer év az a határ, mely idő alatt a nyelvek nagyon megváltoznak ugyan, de a rendszerszerű különbségeknek, valamint annak köszönhetően, hogy a legalapvetőbb elemek valamennyire felismerhetőek maradnak, még vizsgálni lehet a rokonsági viszonyaikat. Ennél több idő alatt viszont tényleg annyit változnak, hogy semmi olyasmi nem marad belőlük, ami alapján tudományos módszerekkel vizsgálható lenne a kapcsolatuk más nyelvekkel, nyelvcsaládokkal (ezért lehetetlen pl. a baszkról vagy a japánról bármit is megállapítani).

Az indoeurópai alapnyelvet az ún. ponto-kaszpi sztyeppén beszélhették i. e. 4500–3500 között.
(A kép forrása: The History Files – www.historyfiles.co.uk)

S persze ki másnak jutna eszébe egy olyan elvetemült ötlet, ha nem az El Mexicano szerzőjének, hogy a spanyolban ma is (változatlan alakban) meglévő indoeurópai elemeket keressen! A „tartalmas” szavakkal (főnevek, melléknevek, igék stb.) itt most nem foglalkozunk, mert ott van a rengeteg etimológiai írásunk – és remélhetőleg még lesz is pár, ha az olvasó is úgy akarja –, hanem kifejezetten nyelvtani (alaktani) elemekkel, funkciószavakkal. Vajon vannak-e még olyan morfémák a spanyolban, amelyek a tudomány mai állása szerint az indoeurópai alapnyelvben is ugyanazok lehettek? – Mielőtt ezt a kérdést részletesen megvizsgálnánk, muszáj pár dologra felhívni a figyelmet.


Az örmény a legfurcsább indoeurópai nyelv (Forrás: Omniglot)
Először is, az indoeurópai alapnyelv a nyelvcsaládba tartozó ma ismert – és bizonyítottan rokon – nyelvek alapján rekonstruált közös ős, létezéséről nincsenek közvetlen bizonyítékok (hiszen nem volt írott nyelv). Vagyis csak olyasmit lehet az alapnyelvről feltételezni, ami a mai, illetve a már kihalt, de feliratokból ismert rokon nyelvekben létezik vagy létezett. De ez nyilván nem jelenti azt, hogy az alapnyelvben más nem létezhetett, azonban az ilyesmiről semmit sem tudni. A felsorolt adatokat ezért nem lehet megdönthetetlen tényként kezelni, csak azt mondhatjuk, hogy nagy valószínűséggel úgy volt valami (ezért jelöljük a feltételezett, kikövetkeztetett alakokat az eléjük tett csillaggal).

Nem lehetett túl izgalmas az indoeurópai törzsek élete a sztyeppén, így nem csoda, hogy elindultak mindenfelé...
(A kép forrása: Wikimedia Commons, GFDL/CC / Volganet.ru)

Másrészt, a spanyol közvetlen őse a latin, annak az óitáliai, annak vélhetően az italo-kelta és csak ezután jön (vagyis időben előttük) az indoeurópai alapnyelv. Ezért előfordulhat az is – minthogy elő is fordult –, hogy egy kikövetkeztetett morféma a latinban megváltozik, majd újból megváltozik, és véletlenül éppen úgy, hogy látszólag az indoeurópai alakot kapjuk vissza – tehát még ezzel is számolni kell. Mindezt szem előtt tartva, lássunk néhány jellegzetes példát!

A változásokkal szemben a legalapvetőbb szavak a legellenállóbbak: ilyenek például a számok és bizonyos személyes névmások. Az utóbbiak közül a tú ’te’, a te ’téged/neked’, valamint a me ’engem/nekem’ és a nos ’minket/nekünk’ nemcsak a latinban, hanem valószínűleg az indoeurópai alapnyelvben is ugyanúgy hangoztak, mint a spanyolban. Ugyanide sorolható továbbá a se visszaható, illetve kölcsönös névmás is, noha egyes rekonstrukciók szerint ez csak az eredeti *swe alak változata volt. Az elöljárószók közül az en ’-ban/-ben stb.’ közvetlenül a latin ĬN-ből származik, de az alapnyelvre szintén *en alakot feltételeznek, a toldalékok közül pedig a per-, pro- és pos- máig változatlan maradt (az utóbbiakat együtt „partikulák”-nak is nevezhetjük).

Spanyol, ezúttal hondurasi
Ami az alaktant illeti, az egyik legjelentősebb és talán legszembetűnőbb örökség a többes szám jele, amely az alapnyelvben -es volt (megjegyzendő, hogy eredetileg nem csak egyes és többes, hanem ún. kettős szám is létezett, amely ma mindössze a szlovénban és a kelta skót nyelvben maradt fenn). A latinban is ez volt – az I–II. deklináció kivételével – a névszók többes száma alany- és tárgyesetben (ne feledjük, hogy a spanyol névszók többsége a latin tárgyesetű alakból származik), tárgyesetben pedig a semlegesneműek kivételével az I–II. deklinációban is -s jelölte a többes számot (ezt egy indoeurópai *-ns vagy *-ons végződésre vezetik vissza, melyből a nazális a latinban eltűnt), míg az I. (a-tövű) és II. (o-tövű) deklináció alanyesetű többes számát az indoeurópai névmási többesből (*-i) vette a latin.

S végül nézzük az igeragozást. Az egyes szám első személyű alak tematikus végződéséről szinte biztosan állíthatjuk, hogy *-o volt (kijelentő mód jelen időben), ahogy a latinban és a spanyolban is; s az egyes szám második személyű -s is csak egy -i-vel volt több az alapnyelvben, amelyre *-si végződést rekonstruálnak a nyelvtörténészek – ez az -i a latinban lekopott. Továbbá az egyik legjellegzetesebb spanyol személyrag, a többes szám első személyű -mos is minden jel szerint ugyanígy hangzott az alapnyelvben és még az archaikus latinban is. Később, a klasszikus korszakra ebből -mus lett, majd ismét -mos – a hangsúlytalan rövid végződésekben már a kezdetektől fogva ingadozhatott a latinban az [o]~[u] és az [e]~[i] megvalósulása.*

Ha hiszünk az összehasonlító nyelvtudomány eredményeiben, akkor azért már ennyiből is jól látszik, hogy viszonylag sok ősi elemet őriz a spanyol még ma is felismerhető formában, így le sem tagadhatná, hogy indoeurópai. ;-)

Tudtad, hogy spanyolul a spanyol nem spanyol szó?

Akkor ő sem spanyol? (Forrás: Facebook)

Míg a magyar szavunk „őshonos”, vagyis finnugor eredetű – sőt, még azt is tudni, hogy jelentése kezdetben ’férfi’ lehetett –, tévedés volna azt hinni, hogy minden nép önelnevezése a saját nyelvéből eredeztethető. A spanyolok esetében már csak azért sem kellene így lennie, mert jól tudjuk, hogy ilyen nevű egységes nép valójában sosem létezett – a nyelv eredeti önelnevezése is castellano vagy lengua castellana; az español ebben a jelentésben csupán a 16. századtól kezdett elterjedni.

Ez utóbbi pedig, bizony, nem eredendően spanyol szó (tehát nem közvetlenül a területen beszélt latin nyelvjárásból származik), hanem viszonylag korai jövevényszó: közvetlen forrása – akárcsak a francia espagnol-nak – a régi okcitán (óprovanszál) espaignol alak volt (mai helyesírással espanhòl), amely köztudottan a beszélt latin HISPANIŎLU – kiejtve kb. [iszpanjólu] – azaz ’hispán(iai)’ folytatója. (Mint érdekesség, ez viszont nem más, mint az azonos jelentésű klasszikus latin HISPĀNUS kicsinyítő képzős alakja.) De mégis honnan tudjuk ezt, és különben is, miért ne lehetne közvetlenül latin eredetű?

Onnan tudjuk, hogy ez a latin szó, természetes úton, a kasztíliai nyelvjárásban *españuelo alakot öltött volna (vö. ol. spagnuolo ~ spagnolo, nyílt [o]-val). Jó, és ezt meg miből tudjuk? Egyrészt abból, hogy a hangsúlyos szótagi rövid/nyílt [o] a spanyolban [u̯e] diftongust alkot (pl. DŎMNU > dueño ’gazda’, PŎRTA > puerta ’ajtó’, SŎLU > suelo ’talaj’ stb. – kivéve a -CT- lágyulásából származó *[jt] > [cs] előtt: NŎCTE > noche ’éjszaka’, ŎCTO > ocho ’nyolc’ stb.), másrészt abból is, hogy a szó végi magánhangzó – az egyszerű mássalhangzót követő -e kivételével – nem szokott lekopni a spanyolban.

Végezetül azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy a latin -ŎLUS, -ŎLA kicsinyítő képző folytatója önállóan is létezik a spanyolban -uelo, -uela formában, és még viszonylag produktív is (pl. arroyuelo ’kis patak’, locuelo, -a ’bolondos’, pañuelo ’zsebkendő’).

Magyar deszka, angol íróasztal és spanyol lemez

Merész vállalkozásba kezdünk! Magyar deszkából angol íróasztalt faragunk – vagy inkább az angol íróasztalt szedjük szét magyar deszkákra –, miközben kiderül, hogy mégiscsak a spanyolok állnak a legközelebb az igazsághoz, és végül is erről az egészről egyedül a rómaiak tehetnek, habár a görögök nélkül ők sem jutottak volna túl messzire.

Az olvasók már sejthetik, hogy megint etimológiai kérdésekről lesz szó, és amilyen szeszélyes a nyelvtörténet, megszokhattuk, hogy amikor éppen nagyon viccesnek tűnne különböző dolgok összeboronálása, akkor az lehet, hogy maga a valóság, ellenben ha a kapcsolat éppen szembeötlő volna, az gyakran nem több puszta véletlennél. Hát akkor fogjuk a fűrészt, és lássunk neki!

A deszka sok mindenre alkalmas...

A deszka főnév valamelyik szláv nyelvből került a magyarba (vö. horvát/szerb daska ~ deska, szlovák doska, orosz доска [doszka] ’deszka, tábla’), amelynek legközelebbi forrása az ősszláv *dъska (az ъ egy nagyon rövid, u-szerű magánhangzónak felel meg) ’asztal, deszka, tábla’ (vö. ószláv dъska, ugyanaz). Az ősszlávban viszont germán kölcsönzés – és máris közelebb kerültünk az angolhoz!

S mivel ez a cikk is íróasztalnál született, egyből nagyon gyanússá vált nekünk az angol desk szó. Nem véletlenül, hiszen az angolban a középkori latin desca a közvetlen forrása, amely a latin discus ’korong, tányér’ folytatója, valamely újlatin nyelvváltozaton keresztül. Bár az íróasztalt nem kifejezetten szokás evésre használni, ha már szóba került a tányér, rögtön eszünkbe juthat róla az angol dish is. Ennek forrása ugyancsak a latin discus, ám ezúttal az ősgermán *disk- tövön keresztül – ez utóbbi került át az ősszlávba is. És persze ott van még a disc (brit) vagy disk (US) ’lemez [adathordozó]’ is, amely már modern latin átvétel, valószínűleg a francia disque közvetítésével.

(Forrás: El Mexicano)

Eljutottunk tehát a magyar, az angol és a szláv alakok legközelebbi közös őséhez, a latin discus-hoz, amelyből a spanyol disco ’korong, lemez’ is származik. De itt még nincs vége, mert a latin az ógörög δίσκος [diszkosz] ’hajítókorong’ szóból kölcsönözte, abban pedig a δικεῖν [dikeín] ’dob, hajít’ igéből képzett főnév. (Az ige végső forrása minden bizonnyal egy indoeurópai *deik- ’(meg)mutat’ tő; ugyaninnen a latin DĪCĔRE > spanyol decir ’mond’ ige is.) Vagyis az eredeti ’korong’ jelentésből először feltehetően ’kerek asztal’ lett, majd innen bármilyen ’asztal’ vagy ’tábla’, és végül ’deszka’, illetve a másik szálon ’(hang)lemez, korong’. Az eredeti jelentést tehát a spanyol őrizte meg leginkább.

Felhasznált források

• Coromines, Joan (1963): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed., 195.
• Harper, Douglas (2001–2016): Online Etymology Dictionary
• Wikiszótár angol és francia nyelven
• Zaicz Gábor (2006, főszerk.): Etimológiai szótár, Tinta Könyvkiadó, Budapest, 142.

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Jöhetett-e a latinból a béke szó?

Spanyol szakot végzett olvasónk, aki Detti becenévre hallgat, a következő kéréssel fordult hozzám facebookos üzenetében (kiemelések tőlem):

Ma [...] eszembe jutott a béke szó (spanyolul paz, katalánul pau, baszkul bake), és rádöbbentem, hogy a bake mennyire hasonlít a béke szavunkhoz. Próbáltam megkeresni a magyar szó etimológiáját, de azt találtam, hogy bizonytalan eredetű. Akár a latinból is jöhetett. Ha találsz róla valamit, írhatnál róla egy cikket.

Sajnos a magyar szó etimológiáját illetően sokkal többet én sem tudok mondani, mint amit olvasónk talált – sőt, nemhogy bizonytalan eredetű (ami ugye azt feltételezné, hogy legalább lenne néhány elképzelés a lehetséges forrásairól), hanem egyenesen ismeretlen. Ez pedig azt jelenti, hogy semmit sem tudunk róla, és a latin eredet is biztonsággal kizárható. A kérdés inkább azért érdekes, hogy miért nem jöhet a latinból. A továbbiakban erre koncentrálunk.

Szent Ferenc-bazilika, La Paz, Bolívia (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

Az olvasónk által felsorolt újlatin alakok természetesen a latin PĀX tárgyesete, a PĀCE(M) beszélt nyelvi folytatói, és a baszk bake is ugyaninnen származik, közvetlen kölcsönzéssel (a szókezdő [b] oka, hogy az óbaszkban – amely azonos lehetett az ókori Aquitania nyelvével – a szó eleji zárhang csak zöngés lehetett, illetve a [p] megléte eleve kérdéses). Azt, hogy e jövevényszó mennyire régi lehet a baszkban, jól mutatja, hogy [k]-val vették át a római hódítóktól, vagyis abban korban, amikor még nem vette kezdetét a latinban a CE, CI csoportok [k]-jának lágyulása (palatalizációja). A nyelvtörténeti források szerint ez legkésőbb a 3. század vége lehetett.

Pontosan itt ütközik falba – többek között – az az elképzelés, hogy a béke szó latin eredetű legyen. A 3. században ugyanis a magyarok még sehol sem voltak Közép-Európában, így nem is találkozhattak rómaiakkal, tehát nem vehették volna át tőlük ezzel a hangalakkal a szót. A 9. század végére pedig, amikor a magyarok elkezdtek betelepülni a Kárpát-medencébe, a beszélt latin már átalakult újlatin dialektusokká (klasszikus formában már csak írott nyelvként létezett), és ebben a formájában már [c]-vel vagy [cs]-vel ejtették a CE, CI csoportokat (néhány műveltségszó kivételével, amelyben görög hatásra megmaradt a [k]-s ejtés, pl. kelta, kémia). További probléma, hogy a magyarba a latin jövevényszavak mind alanyesetben kerültek át (pl. sors és nem *sort(e) – vö. sp. suerte ’szerencse’).

A béke városa? (Forrás: Wikimedia Commons, CC

Persze ettől még mindig nem lehetne teljesen kizárni a latin eredetet – ehhez viszont az kellett volna, hogy egy olyan nyelv közvetítse a magyarba, amelyben legalább olyan régi (jövevény)szó, mint a baszkban, és szintén nem palatalizálódott a [k]. Két ilyen nyelv jöhetne szóba: az egyik a szárd, a másik a dalmát. A szárdban sem a CE, sem a CI nem palatalizálódott (pl. PĀCE(M) > pake ~ paghe, CĪNQUE > kimbe ’öt’); a dalmátban csak a CI lágyult (pl. CĪNQUE > cenk [csenk], de CENĀRE > kenur ’vacsorázik’). E gondolattal való játszadozás azonban eleve elbukik ott, hogy egyrészt sem magyar–dalmát és még kevésbé magyar–szárd nyelvi kapcsolatokról nincs tudomásunk; másodsorban a lat. PĀCE(M) a dalmátban inkább *puak ~ *puok alakot eredményezett volna, de még a szó létezése sem dokumentált; harmadrészt pedig még így is magyarázatra szorulna a [p-] > [b-] és az [-ā-] > [-é-] változás. Elvileg még elképzelhető lenne a latin > ófelnémet > magyar átvételi út is, amely magyarázhatná ugyan a [b]-s ejtést, de az [-ā-] > [-é-] változást továbbra sem; ez a szó viszont a németből hiányzik.

Végezetül megjegyzendő, hogy a latin vagy indoeurópai eredet felvetése nagyon régi dolog – de még abból a korszakból való (19. század második fele), amikor a modern összehasonlító nyelvtudomány módszerei még nem voltak kiforrottak.

Felhasznált irodalom

• Adamik Béla (2009): A latin nyelv története, Argumentum Kiadó, Budapest, 20, 26.
• Fodor István (1999, főszerk.): A világ nyelvei, Akadémiai Kiadó, Budapest, 276.
• Herman József (2003): Vulgáris latin, Tinta Könyvkiadó, Budapest, 40–41.
• MTA Nyelvtudományi Intézet: Új magyar etimológiai szótár
• Trask, R. L. (2008): Etymological Dictionary of Basque, University of Sussex, 14, 125.
• Wikipedia és Wiktionary

Köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek a lektorálásért, LvT-nek a kiegészítő adatokért és információkért, és mindazon nyelvészeknek, akik a megjelenés előtt a cikket átnézték.

Pez és pescado

A spanyolosoknak talán nem kell magyarázni, hogy a pez és a pescado jelentése is ’hal’, de míg az első az élőlényre, a második a belőle készült ételre utal. Zsolt kérdése azonban nem egyszerűen a jelentésükre vonatkozott, hanem annál mélyebben érdekelte e szavak története:

Eszembe jutott valami: pez, peces, viszont pescado. Hogy kerül oda s betű... vagy nem létezik z után c? Pezcado nem lehetne?

Természetesen semmi akadálya nem lenne, hogy *pezcado legyen, hiszen – mint később Zsolt maga is rájött az üzenetváltásunkkor – vannak olyan spanyol szavak, amelyekben -zc- van, pl. conduzco ’vezetek’ (de ez már egy más téma lenne). De nézzük meg, tényleg, mit keres a pescado szóban s.

Először is tudni kell, hogy ez a főnév a pescar ’halászik’ igéből, pontosabban annak befejezett melléknévi igenevéből – pescado, tkp. ’(ki)halászott’ – származik, tehát a kérdés inkább az, hogy ha a pez főnévben nincs s, akkor a pescar igében miért van.

Peces tropicales – Trópusi halak

Nos, mindenről a palatalizáció tehet! A latin tőben mindenhol -sc- volt: a pez forrása, a PĬSCEM az 1. században még valahogy úgy hangzott, hogy [pëszkʲẽ], aztán a 6. század környékén már [pëszce] (itt [ë]: zárt magyar e, mint az é röviden ejtve; a latinban a rövid magánhangzók nyíltabbak is voltak hosszú párjaiknál, így az ĭ kb. rövid magyar é-nek hangzott). Később a [szc] csoport [c]-vé egyszerűsödött (vélhetően először hosszan ejtve: *[pecce]), mielőtt lekopott volna a szó végi [e]. Ez után alakult ki a mai alak: pez, amelynek ejtése még a 12–15. században [pec]~[pedz] volt. Viszont azokban a származékokban, amelyekben a latin c-t hátul képzett magánhangzó követte, nem ment végbe palatalizáció, így ejtése [k] maradt. Így már nem volt ok az s hasonulására sem, ezért a pescar (< lat. PĬSCĀRE [pëszkáre]) igében változatlanul maradhatott az [szk] csoport.

Érdemes itt még említeni, hogy a 15. századi spanyolban (valamennyi mai nyelvváltozat legközelebbi őse) nem volt még akkora ejtésbeli különbség -sc- és -zc- között, mint a mai közép- és észak-spanyolországi változatban – mindkettő nagyjából magyar [szk]-nak hangzott, ezek inkább csak alakváltozatoknak számítottak (a félszigeti spanyol „pösze” [sz], vagyis a [θ] hang csupán 17. századi fejlemény). Ennek köszönhető az olyan jellegű ingadozás is, mint pl. *MĬSCULĀRE > mesclar ~ mezclar ’(össze)kever’, vagy pl. *AMĪCITĀTE > amiztad ~ amistad ’barátság’ – melyek közül a mai nyelvben a második alakok élnek tovább – így akár a pescado is lehetett volna *pezcado. Mindez persze ma is kizárólag az ibériai spanyolt érinti, máshol csupán helyesírási kérdés.

Si tuviera vagy si tendría?

Mint már szóltunk róla többször, az, hogy egy nyelvben mi helyes vagy helytelen, mást jelent a kutató és mást a nyelvművelő számára. A kutató szerint mindaz helyes, ami anyanyelvi változatokban előfordul: ő csak megfigyeli, leírja, de nem mondhat értékítéletet a nyelvi jelenségekről. A nyelvművelők viszont azt tartják helyesnek, ami a művelt beszélők nyelvhasználata alapján kidolgozott normába belefér (előíró vagy normativista szemlélet). Ez alkalommal a spanyol feltételes mondatok tekintetében vizsgáljuk ezt a kérdést, konkrétabban a jelen idejű feltételes mondatokkal kapcsolatban.

A feltételes mondat két részből áll: az ún. feltételes előtagot (prótasis condicional) tartalmazó mellékmondatból, amely általában a si ’ha’ szócskával kezdődik, valamint a főmondatból, amely a feltétel teljesülése esetén bekövetkező eseményt írja le (a két tagmondat sorrendje természetesen nem kötött, felcserélhető). Háromféle feltételes mondatot szokás megkülönböztetni:

• jövő idejűt (pl. Si estudias, apruebas/aprobarás ’Ha tanulsz, átmész a vizsgán’),
• jelen idejűt (Si estudiaras/estudiases, aprobarías ’Ha tanulnál, átmennél a vizsgán’) és
• múlt idejűt (Si hubieras/hubieses estudiado, habrías/hubieras/hubieses aprobado ’Ha tanultál volna, átmentél volna a vizsgán’).

Létezik persze kevert mondattípus is (pl. Si hubiese dormido bien, ahora no estaría de mal humor ’Ha jól aludtam volna, akkor most nem lennék rossz hangulatban’). A továbbiakban bennünket csak a középső típus fog érdekelni. (Az alábbi videón pedig remek tízperces összefoglalót láthatunk a témáról a való életből merített példákkal, feliratozva.)

Megjegyzés: amit ő ’főmondat’-nak (oración principal) hív, az valójában a mellékmondat. A kettőt nagyon egyszerű megkülönböztetni egymástól: a főmondat önmagában is értelmes, a mellékmondat viszont nem.
A „sztenderd” – művelt, normatív vagy értsünk bármit is ez alatt – spanyolban a jelenre utaló feltételes mondatok mellékmondatában a kötőmód folyamatos múltja (amely nem is mindig kötőmódú), a főmondatban pedig a condicional simple használatos, ahogy a fenti példában látható. Nem kevés nyelvváltozat kötetlen regiszterében (pl. Spanyolország északi részén és Dél-Amerika több országában) ugyanakkor a feltételes előtagban is előfordulhat a condicional simple használata, pl. Lo haría si tendría plata ’Megtenném, ha lenne lóvém’ (a sztenderd si tuviera plata helyett). Nyelvleírói szempontból ez nyelvjárási jelenség, és semmi probléma nincs vele. Az előíró szemlélet szerint viszont nem része a művelt nyelvhasználatnak, így kerülendő. (Bizonyos nyelvjárásokban szintén elterjedt a kijelentő mód folyamatos múltjának feltételes jelentésű használata mindkét tagmondatban, pl. Si tenía dinero, me compraba una finca ’Ha volna pénzem, vennék magamnak egy telket’.)

Van azonban egy olyan eset, amikor a si tendría (si habría, si sería stb.) a nyelvművelők szerint sem elítélendő és a „sztenderd” nyelvben is megállja a helyét, mégpedig a No sé si tendría valor ’Nem tudom, lenne-e bátorságom’, Me pregunto si sería posible ’Vajon lehetséges lenne-e’ stb. típusú mondatokban. Ezek valójában nem feltételes alárendelő tagmondatok: a si itt a magyar ’-e’ kérdőszócskának felel meg (ezzel kapcsolatosan lásd még a fuera/sería kérdését).

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Ezért nincs a spanyolban K

A K a Diccionario de autoridades-ben, 1734

Közhely, hogy az újlatin nyelvek a K betűt nem sűrűn használják (azaz szinte soha); sőt, olykor hallani olyat is, hogy „nem tagja az ábécének”. Ami viszont már nem igaz: a spanyol ábécének például mindig is tagja volt, az előfordulási gyakorisága pedig már más kérdés. Ezennel utánajárunk, hogy miért számít ma a K „száműzött” betűnek ezekben a nyelvekben, mi vezetett el a mai helyzethez.

Mindenekelőtt kezdjük egy kis fonetikával. A [k] hang, melyet a legtöbb, görög-latin alapú ábécét használó írott nyelvben ez a betű jelöl, ún. veláris zöngétlen zárhang. Képzésénél a nyelvünk hátsó része a lágy szájpadlást érintve egy pillanatra teljesen elzárja a kiáramló levegő útját. Azonban ha megpróbáljuk egymás után kimondani a [ku], [ko], [ka], [ke], [ki] szótagokat és közben figyeljük a nyelvünket, észrevehetjük, hogy a [k] hang képzésekor az utána következő magánhangzó befolyásolja, hogy a nyelvünk hol éri a szájpadlást: az [u]-nál van a leghátrébb, az [i]-nél pedig a legelőrébb. Tulajdonképpen a [ke], [ki] szótagoknál már nem is veláris, hanem palatális a [k], vagyis a szájpadlás legmagasabb pontján képezzük.

Azt, hogy a [k] képzéshelye függ az utána következő magánhangzótól, már az ókori etruszkok is tudták, akik a rómaiaknak közvetítették a görög ábécé egy változatát. Így alakult ki az a szokás a korai – még a klasszikus kor előtti – latinban, hogy ennek megfelelően a [k] hangot három különböző betűvel jelölték: [e] és [i] előtt C-vel (palatális [k]), [a] (és mássalhangzó) előtt K-val (középállású [k]), illetve [o] és [u] előtt Q-val (veláris [k]). Vagyis a [ke], [ki], [ka], [ko], [ku] szótagok írásmódja a korai latinban még CE, CI, KA, QO, QU volt, pl. CITRA ’innen’, FECED ’ő csinált’, KAPUT ’fej’, QOMES ’társ’, QURA ’gondoskodás, gyógyítás’. Ehhez persze az is kellett, hogy a betűket átadó főníciaiban – mint a legtöbb sémi nyelvben – jelentésmegkülönböztető szembenállás is volt a 🔈⁠[k]–[q] hangok között (az utóbbi nagyon hasonló a [k]-hoz, de hátrébb, mélyen a torokból ejtik), különben nem lett volna rájuk két eltérő betűjel.

Azonban mivel e háromféle írásmódnak a latinban nem volt semmiféle jelentésmegkülönböztető szerepe, a klasszikus korszakra ez a rendszer leegyszerűsödött. A K-t mindössze néhány szóban tartották meg (pl. KALENDÆ ’a hónap első napja’ vagy KÆSO, római nemesi név), de már ezeket is mindinkább C-vel írták; a Q használata pedig csak a labioveláris zárhang [kʷ] jelölésére szolgáló QU csoportban maradt meg, amelyet mindig magánhangzó követett (ezt őrzi ma az olasz helyesírás).

Cæsar – eredetileg [kaiszar]-nak mondták...
(Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

Az 5. század környékén viszont kezdetét vette egy hangváltozási folyamat, ami miatt aztán ez a viszonylag logikus jelölési rendszer teljesen a feje tetejére állt. A [ke], [ki] csoportokban lévő palatális [k] ugyanis elkezdett tovább lágyulni, aminek eredményeképpen először [ty]-vé vált, innen pedig különféleképpen folytatódott nyelvjárástól függően: keleten (mai Olaszország és Románia) [cs], nyugaton (Ibériai-félsziget és Franciaország) pedig [c] lett belőle (amely jóval később, csak a 13. század után egyszerűsödött [sz]-szé, melyből a 17. századra [θ] lett az északi spanyol nyelvjárásokban).

Ezzel az új hangértékkel vette át a C-t több közép- és kelet-európai nyelv (pl. a szláv nyelvek és a magyar is), míg a latin leánynyelveinek íráshagyománya továbbra is ezt a betűt használja [e] és [i] előtt attól függetlenül, hogy már nem a [k] hangot jelöli. Vagyis pontosan ez az oka annak, hogy ezekben a nyelvekben a C más hangot jelöl ma [e] és [i] előtt, mint [a], [o], [u] és mássalhangzó előtt, ahol megmaradt az eredeti latin hangértéke, valamint annak is, hogy ugyanabban a szócsaládban megjelenhet [cs]/[sz] és [k] is a mai szavakban (ld. sp. caber [k] ’befér’, de recibir [sz/θ] ’kap’).

Igen ám, de közben ezzel párhuzamosan – sőt, valószínűleg már jóval előtte, a klasszikus korban – történt még egy hangváltozás a latinban: a QU-val jelölt labioveláris zárhang [kʷ] is leegyszerűsödött [e], [i] előtt, elvesztve a labiális elemet, a „félhangzó” [w]-t, így a QUE, QUI szótagokat [ke], [ki]-nek kezdték el ejteni. (A mai szavakban lévő [kwe], [kwi] csoportok más változások eredményei, pl. ol. qui ’itt’ < ECCU(M) HĪC ’íme ez/itt’; sp. cuerno ’szarv’ < CŎRNU, cuidar ’gondoz, vigyáz’ < COGITĀRE ’gondolkodik’.) Ennek okán megint kétféle hagyomány alakult ki az írástörténet során.

Az olaszban, ahol a QU-t kizárólag a [kʷ] hangra tartották meg, új betűkombinációra volt szükség a [ke], [ki] jelölésére: erre a CH-t választották, így pl. a latin QUĪ [kʷi] > [ki] ’(a)ki’ mai olasz írása chi. A portugálban és egészen a 19. század elejéig a spanyolban is a QU-t használták még mind a négy másik magánhangzó előtt, de [e], [i] előtt csak a [k] hangot jelölte (illetve azokban a művelt eredetű szavakban, amelyekben a félhangzót mégis ejteni kellett, ezt trémával jelezték, pl. freqüente ’gyakori’). A portugálban ez máig így van (bár a trémát a modern helyesírás rendszerint elhagyja), a spanyolban azonban az 1815-ös helyesírási reform éppen az olasz megoldás ellenkezőjét választotta: a QU-t csak az [e], [i] előtti [k] jelölésére hagyták meg, így a [kʷ]-ra kellett új írásmódot találni: ezért a mai spanyolban (néhány latinizmus kivételével, mint a quorum) a CU kombináció jelöli azt.

A [kwando] ’(a)mikor’ hangsornak tehát az olaszban a quando (a latinhoz hasonlóan), a mai spanyolban a cuando; a [ke] ’(a)mi’ szócskának pedig a spanyolban a que, qué (a latin QUĬD mintájára), az olaszban viszont a che felel meg. (Hasonló változások történtek a [g], [gʷ] hangokkal is; ennek spanyol helyesírási vonatkozásairól korábban írtunk.)

A legkorábbi latin feliratban, egy i. e. 7. századból származó aranycsaton, a K-t még E előtt is használták:
MANIOS MED FHEFHAKED NVMASIOI, azaz ’Manius készített engem Numeriusnak’.

A franciában és a románban ugyanakkor teljesen eltűnt az eredeti [kʷ] hang minden helyzetben: előbbiben [k]-vá (pl. QUATTUOR > quatre [kátR] ’négy’), utóbbiban [p]-vé (QUATTUOR > patru) vagy [k]-vá (pl. QUANTU > cât ’mennyi’) egyszerűsödött. A románban így ma nem is használják a Q-t sem (a [k] hangot [e] és [i] előtt az olaszhoz hasonlóan a CH kombináció jelöli), a franciában pedig puszta hagyomány, hogy a [k] hangot mikor jelöli C és mikor QU, illetve (szó végén) Q.

A K-nak, mint látható, eléggé mostoha sors jutott az újlatin nyelvekben, és végül is minderről a klasszikus kori latin nyelvművelők tehetnek. A mai újlatin nyelvekben ezért ez a betű csak idegen szavakban, földrajzi nevekben, illetve nem latin betűs nyelvekből átvett – és még nem tökéletesen meghonosodott – jövevényszavakban használatos a [k] hang lejegyzésére. A spanyolban ezen felül szintén használják egy-két nagyon régi, görög eredetű szóban is, de leginkább a jól ismert kilo- ’ezer’ előtagban, illetve a kilo(gramo) ’kilogramm’ főnévben. Továbbá van még egy érdekes eset, amelyet pl. az okupa (< ocupante) ’illegális lakásfoglaló’ és származékai (okupar, okupación) képviselnek: ezek helyesírása éppen a szabályok megszegését jelképezi (a K „törvénytelenül elfoglalja” a C helyét).

A kiegészítésekért köszönet Dr. Szigetvári Péter nyelvésznek.

Ne parázzunk elutazni hosszú időre!

A nyelvhelyesség kérdésével folyton-folyvást találkozhatunk, nem csak nyelvtanulásnál, hanem a hétköznapokban is. Érdemes azonban tudni, hogy ezen nem mindenki érti ugyanazt. Sokszor hallhatunk pl. olyan megállapításokat, hogy „a mondat nyelvtanilag helyes, de így nem mondják” – na de mi értelme lenne egy olyan kifejezésnek, amelyik „nyelvtanilag helyes”, ha nem használják? Nyilván semmi. Főleg, ha elöljárószókról beszélünk, még az is megkérdőjelezhető, hogy nyelvtanilag helyes-e egy kifejezés, ha éppen nem használják az adott elöljárószóval. Tudományos értelemben egyébként pontosan azt nevezik helytelennek, ami anyanyelvi beszélőknél nem fordul elő.

Régebben részletesen írtunk a por és para használatáról, amely a tanulók egyik nagy dilemmája szokott lenni (a kötőmód és a múlt idők mellett – többek között). A cikk alá a következő hozzászólás érkezett (szerkesztett formában, kiemelések tőlem):

Időhatározói funkcióként találkoztam a viajamos al extranjero para/por mucho tiempo megoldásokkal. Helyes lehet mindkettő ’hosszú időre elutazni’ jelentéssel? Ugyanígy láttam már por ill. para una semana-t is. Többször láttam por-ral, időtartam kifejezésére, de épp egy tankönyv magyarázza a para-t a para mucho tiempo kapcsán ugyanazzal a funkcióval.

Olvasónk észrevételéből érezhető, hogy kételkedik. És azt kell, hogy mondjam, teljes joggal, mert annak a mondatnak, hogy *viajamos al extranjero para mucho tiempo, semmi értelme nincs spanyolul, tehát ezt anyanyelvűektől nem is hallhatta, legfeljebb magyar tankönyvekben olvashatta. S lám, a gyanú be is igazolódik, ha rákeresünk pl. a va de viaje para mucho tiempo mondatra: mindössze néhány (10 alatti) találatot kapunk rá, és azok többsége is ugyanabból a magyar oktatási anyagból való. Ha viszont ugyanezt por elöljáróval keressük, egyből 50 ezer körülire ugrik fel a találatok száma. Hát nem meglepő?

Olvasónk ezután két konkrét példát is említ egy tankönyvből: Marisol va de viaje para mucho tiempo (ez lényegében ugyanaz, mint az idézett hozzászólásban, nem is érdemes vele tovább foglalkozni), illetve Estoy en la cama para mucho tiempo, aminek aztán végképp semmi értelme – nem is értem, hogy kerülhetett bele egy tankönyvbe.

Szögezzük le, hogy önmagukban a para mucho tiempo vagy para una semana stb. kifejezések nem helytelenek. Ezeket azonban nem eltöltött vagy eltöltendő időtartam, hanem adott időre vonatkozó cél kifejezésére használják: pl. planes para una semana de vacaciones ’tervek egy egyhetes üdülésre’, amor para mucho tiempo ’hosszú időre szóló szerelem’ stb. Amikor viszont azt szeretnénk kifejezni, hogy valahol valamennyi ideig leszünk (voltunk, vagyunk), azt mindig por-ral mondjuk: No nos iremos por mucho tiempo ’Nem megyünk el sok időre’ [nem leszünk sokáig távol].

A nehézséget az okozza, hogy a magyarban a <valamennyi időre> kifejezés jelent időtartamot és célt egyaránt – így pl. a Két hétre utazunk el mondat kifejezheti azt, hogy „két hetet leszünk távol”, és azt is, hogy „két hétig tervezzük a távollétet, de lehet, hogy előbb hazajövünk”. Ezzel szemben a Két hétre szánt élelem van mondat már tisztán célt fogalmaz meg – ekkor használatos spanyolul a para. Persze elméletileg lehetne azt mondani, hogy Nos iremos para mucho tiempo, csakis olyan értelemben, hogy „azért utazunk el, hogy sok időt töltsünk (valahol)”. De mint már említettem, egy ilyen mondatnak a spanyolban nem lenne értelme, így nem is fordul elő.

A kiegészítésért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Itt a G, hol a J?

Mai kalandozásunk során a latin /g/, /j/ és /dj/ alakulását fogjuk vizsgálni. Hogy miért pont ezekét? Azon kívül, hogy szerintem van annyira érdekes téma, hogy megérdemel egy cikket, azért, mert a feliratok tanúsága szerint hangzásuk – magas magánhangzók környezetében – már a 2. század végétől kezdett egybeesni a kései latinban. Azonban míg a legtöbb újlatin nyelvben többé-kevésbé következesen [dzs] vagy [zs], esetleg [dzʲ] hangokká váltak, a spanyolban a kép változatosabb, s az eredmény néhol kiszámíthatatlan. Azzal is szokták ezt magyarázni, hogy a korai kasztíliai egy kevert nyelvjárás lehetett sok ingadozással, amely a szomszédos újlatin nyelvjárásokból is táplálkozott.

Elsőként azt fogjuk megnézni, mi lett a /g/-vel a különböző helyzetekben (szó elején, illetve szó közben magas magánhangzók előtt/mögött), majd ennek tükrében a /j/ és a /dj/ eredményeivel folytatjuk. Leírásunk során kizárólag e hangok természetes (beszélt nyelvi) folytatóit vizsgáljuk – nem vesszük figyelembe a művelt eredetű – vagyis az írott nyelvből elterjedt – latin jövevényszavakat, hiszen ezek hangalakját az íráskép határozta meg, nem pedig fordítva, ahogyan az örökölt szókincs esetében. (A latin szavak megadásánál a beszélt nyelvi alak szerepel. Az átírásnál a hangsúlyt ékezet jelzi.)

A latin /g/ magas magánhangzók környezetében

Mint már az elején is említettem, a latin /g/ viselkedése a spanyolban nem minden helyzetben egyértelmű, és olykor megjósolhatatlan. Ami a történeti adatok alapján biztosnak tűnik, hogy [e] és [i] előtt szó elején kezdetben [j]¹ lesz belőle: GĔLU > hielo (korábban yelo)² ’jég’, GĔMMA > yema ’rügy, ujjbegy; tojássárgája’, GĔNĔRU > yerno ’vő’, GY̆PSU > yeso ’gipsz’. Hangsúlytalan szókezdetnél ez aztán visszaegyszerűsödött [e]-vé (vagy [i]-vé), mert a [je-] hangsor (amely az esetek többségében a rövid/nyílt [e]-ből származó [i̯e] kettőshangzóval azonos) leginkább csak hangsúlyos szótagban fordul elő, hangsúlytalan párja az [e], így hiperkorrekcióval törlődött a [j]; pl. GERMĀNU > iermano > hermano. (A hielo, yema, yerno szavaknál a /g/-ből származó [j] egybeesett az utána következő [i̯e] diftongus félhangzójával, vagyis igazából G- nélkül is ugyanezek az alakok jöttek volna létre.)³

GELU > yelo > hielo

Szó belsejében, magánhangzók között kezdődnek a gondok. Amennyiben a /g/-t magas magánhangzó előzi meg és mély követi, vagy kiesik (gyengülés), pl. LEGĀLE > *[leɣʲále] > leal ’hű, lojális’ (művelt eredetű duplikátuma a legal ’törvényes’), REGĀLE > *[reɣʲále] > real (II) ’királyi’,⁴ vagy megmarad, pl. LEGŪMĬNE > legumbre ’hüvelyes (zöldség)’, NAVĬGĀRE > navegar ’hajózik’, NĔGĀRE > negar ’tagad’. Még bonyolultabb a helyzet, ha a /g/-t magas magánhangzó követi. Ilyenkor leginkább nyom nélkül eltűnik, a hangsúlytól függetlenül, de feltételezhetően szintén egy korai [-j-] állapoton át, amely aztán „beleolvad” a magánhangzókba: pl. DĬGĬTU > *[déʲedo] > dedo ’ujj’, LÉGĔRE > *[léʲere] > leer ’olvas’, SARTÁGĬNE > *[szartáʲene] > sartén ’serpenyő’; vö. MAGĬS > ósp. maes > más ’inkább; több’ és SEXAGĬNTA > ósp. sessaenta > sesenta ’60’, illetve MAGĬSTRU > maestro ’mester, tanár’. Utóbbi általánosabb változásnak tűnik az újlatin nyelvterületen, legalábbis a -GI- tekintetében (vö. olasz dito, mai, sessanta, maestro, de: leggere), így lehet, hogy egy korai közös állapotot tükröz (ld. még az alábbi táblázatot).

Palatalizáció magas magánhangzók előtt az újlatin nyelvekben (Forrás: MLR: 247 / El Mexicano) ᵀ¹

Ott van viszont a LĒGE > ley ’törvény’, a LEGĔNDA > leyenda ’legenda’ (eredetileg: ’olvasat’, innen szintén: ’jelmagyarázat [térképen]’), valamint a RĒGE > rey ’király’ – mindhárom problémás. A ley és rey esetében nem tudni, hogy a [j] valóban a latin /g/ folytatója-e, vagy pedig az először kiesett, majd a szó végi [e] záródott [j]-vé (azaz kétféle fejlődési út is elképzelhető: LĒGE > *[léje] > ley vagy LĒGE > *[léʲe] > *[lee̯] > ley). Hasonló a kérdés a leyenda esetében is: vajon a [j] a [g]-ből származik-e, vagy pedig a hangsúlyos Ĕ > [i̯e] félhangzójából (esetleg a kettő egybeeséséből)?⁵ A /gj/ ellenben mély magánhangzók között szintén [j]-vé olvad össze: pl. EXAGIUM > ensayo ’próba [színházi]; esszé’, PLAGIA > playa ’tengerpart [strand]’ (ugyanezt a fejlődést követi egyébként a /dj/ is, mint majd látni fogjuk).

QUINGENTOS > quinientos

Amivel még foglalkoznunk kell ebben a részben, az a GE- és GI- viselkedése szonoránsok („zengőhangok”: [l], [n], [r]) után, ami aztán végképp kaotikus. Van példa itt is a [i̯e] kettőshangzóval való egybeesésére: QUĪNGĔNTOS (klasszikus latin QUĪNGĔNTI) > quinientos ’500’; a [j]-vé válására, az előző mássalhangzóba beolvadva: TÍNGĔRE > teñir ’fest, színez’; máskor [dz] > [c] – ma [sz/θ] – lett: ARGĬLLA > arcilla ’agyag’, *SĬNGĔLLU > sencillo ’egyszerű’ stb.

Van két egészen különös eset is, amelyben a /g/ látszólag változatlanul marad: az egyik az ERÍGĔRE > erguir(se) [erg-] ’felemel, kiegyenesedik’ (melynek az óspanyolban létezett erzer [erdzér] változata is), a másik pedig a NĬGĔLLA > neguilla [neg-] ’konkoly’. Az első biztos, hogy valamilyen furcsa kivétel (talán analógia); a másodiknál talán az magyarázza a [g] megmaradását, hogy a beszélők tudatában lehettek a negro ’fekete’ szóval való kapcsolatának, mivel ez a latinban a NĬGRU kicsinyítő képzős származéka volt. S bár nem kifejezetten tartozik a cikk tárgyához, érdemes itt még megjegyezni, hogy mély magánhangzók között a /g/ természetesen – rendszerint – [g] marad: AGŬSTU > agosto ’augusztus’, IŬGU > yugo ’iga’, PLĀGA > llaga ’seb [fekély]’.

Összefoglalva az eddigieket (Forrás: El Mexicano)

A latin /j/ és /dj/ alakulása

A latin /j/, mint az előző részben már említettem, [e] és [i] előtt vagy mögött ugyanúgy viselkedett, mint a /g/, a két hang tehát teljesen egybeesett. Erről az olyan adatok árulkodnak, mint pl. a IENUĀRIU (IANUĀRIUS) > ienero > enero ’január’ vagy IACTĀRE > *ieitar > echar ’dob, vet’, ahol a [j] kiesett (ugyanazért, amiért a /g/-ből származó [j] is); továbbá: *MEIĀRE (MÉIĔRE) > mear ’pisál’, PEIŌRE > peor ’rosszabb’, ahol a [j] „felszívódik” a szomszédos magánhangzókba (talán hiperkorrekció folytán).

Szó elején, illetve mély magánhangzók között ugyanakkor azt sugallják a dokumentált alakok, hogy a legeredetibb állapot minden helyzetben a [j] megőrzése lehetett (ebből a szempontból a kasztíliai meglehetősen régies), pl. IĂM > ya ’már, máris’, IACĒRE > yacer ’hever, nyugszik [halott]’, IŬGU > yugo, MĀIU > mayo ’május’, MAIŌRE > mayor ’nagyobb’.⁶

A palatálisok változási folyamata a kasztíliaiban (Forrás: El Mexicano)

A legzártabb hátul képzett magánhangzó, [u] előtt azonban ez [zs]-vé erősödött, amelynek eredménye a középspanyol [s]-en keresztül a mai [ch]: IŪRĀRE > jurar ’esküszik’, IŬNCTU > junto ’együtt’, illetve IŎCĀRE > jugar ’játszik’, IŎVIS > jueves ’csütörtök’ stb. Elképzelhető persze az is, hogy ezek a szavak valójában nagyon korai átvételek más, szomszédos újlatin dialektusokból, amelyekben a /j/ [zs]-nek hangzott (ami aztán fejlődött tovább a maga útján).

A [dj]-re szó eleji helyzetben egyetlen figyelembe vehető példa van, a DĔŎRSU > yuso ’lent’, illetve azonos jelentésű származéka, az ayuso, azonban ma már egyik sem használt. Magánhangzók között egybeesett a [gj] és [j] eredményeivel, azaz [e], [i] környezetében „beolvadt”, máskor [j]-ként folytatódott, pl. DESĬDIU > deseo ’kívánság, vágy’, ADIŪTĀRE > ayudar ’segít’, RADIU > rayo ’sugár’ (ill. HŎDIE > hoy ’ma’, ehhez ld. LĒGE, RĒGE > ley, rey). Kivételes eset a MĔDIU, -A > medio, -a ’fél, közép; közeg’, ahol a [dj] talán a mear ’pisál’ ige alakjaival való egybeesés elkerülése végett maradhatott változatlanul, valószínűleg a művelt nyelvhasználat befolyása alatt.

Palatalizáció [j] előtt az újlatin nyelvekben (Forrás: MLR: 246 / El Mexicano) ᵀ²

Befejezésül, mint érdekesség, megjegyzendő, hogy a leírtakhoz egészen hasonló hangváltozások mentek végbe már magában a latinban is (amikor újlatin nyelvjárásoknak még csak a kezdeményeiről sem beszélhetünk), illetve annak előzményében. A magánhangzók közötti latin -I- [jj] szintén *[gj]-ből származik (pl. a MAIOR, MAIUS ’nagyobb’ előzménye egy óitáliai *magjos); az archaikus latin szókezdő [dj] pedig ugyanúgy [j]-vé egyszerűsödött az ólatinban, ahogy a latin [dj-] a spanyolban – pl. a DIOVIS > IOVIS (> sp. jueves) istennév mindkét formában dokumentált az i. e. 4–3. századból. Lényegében mindez csak azt támasztja alá, hogy az ilyenfajta hangváltozások általánosak.

Felhasznált irodalom

• Adamik Béla (2009): A latin nyelv története. Az indoeurópai alapnyelvtől a klasszikus latinig, Argumentum Kiadó, Budapest, 81, 169.
• Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed. (1973), Gredos, Madrid, 2012.
• Gargallo Gil, José E.; Bastardas, Maria R. (coords.) (2007): Manual de lingüística románica, Ariel, Barcelona, 245–249. (MLR).
• Herman József (2003): Vulgáris latin. Az újlatin nyelvek kialakulásának útja, Tinta Könyvkiadó, Budapest, 41.
• Lloyd, Paul M. (1987): From Latin to Spanish. Historical Phonology and Morphology of the Spanish Language, American Philosophical Society, Philadelphia, 247–252.
• Real Academia Española: Corpus Diacrónico del Español (CORDE).
• Wikiszótár angol nyelven (Wiktionary).

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek és Prof. Dr. Giampaolo Salvi nyelvtörténésznek.

---

¹	A cikkben [j]-vel fogjuk jelölni a nemzetközi fonetikai ábécé (IPA) szerinti [j], [ʝ] (kb. magyar jj) és [ɟ] (magyar gy) hangokat is, ezek megkülönböztetése a téma szempontjából nem releváns. (Az IPA [j] és az [i̯] tulajdonképpen ugyanazt a hangot jelölik, a különbség csak elméleti: az előbbi fonológiailag mássalhangzónak, az utóbbi magánhangzónak számít.)
²	A mai választékos spanyolban megkülönböztetik az hie- [i̯e-] és a ye- [gye-, je-] kezdetű szavak ejtését (vö. hielo és yema), különösen a „[zs]-ző” nyelvjárásokban (Argentína, Uruguay), ahol a két hang teljesen különvált (vö. hierba és yerba), történetileg azonban egybeestek, ebből a szempontból a mai helyesírási és ejtésváltozatoknak nincs jelentősége.
³	Sokat segítene, ha a latinban léteztek volna hangsúlyos GĒ- kezdetű szavak is, amelyeknek lenne örökölt spanyol megfelelője; a hosszú/zárt [e] ugyanis nem diftongizált, így egyértelműbb bizonyítékai lehetnének a /g/ > [j] változásnak.
⁴	Bár a történeti korpuszban van találat leyal és reyal alakban írt változatokra is, nem biztos, hogy ezek „eredetiek” (az -y- utólag is megjelenhetett „hiátuskitöltőként”).
⁵	A /d/-vel való párhuzamot figyelembe véve (vö. pl. CRÉDĔRE > creer és CREDĔNDO > creyendo) valószínűbb, hogy a mai [j] nem a /g/-ből származik (továbbá: BŎVE > *BŎE > *buee > buey), ugyanakkor pl. FĬDE > fe (és nem *fey).
⁶	A nagyon kevés releváns adat miatt nem tudható, hogy a /j/ hogyan viselkedett volna szókezdő helyzetben hangsúlytalan [a] előtt; a yacer igén kívül egyedül a IEIŪNĀRE ~ *IAIŪNĀRE > ayunar létezik, melynek elejéről lekophatott elhasonulás vagy kakofónia (rossz hangzás) miatt is.
ᵀ¹	Az MLR 8.11. táblázatának javított változata. A spanyolnál (cast.) szereplő [x] (magyarosan: [ch]) hang zárójeles, mert a mai nyelvben ezzel ejtett, ge-, gi- kezdetű szavak (pl. gente, girar) művelt eredetűek (ejtésük az íráskép szerinti mindenkori kiejtést követi), így nem tartoznak az öröklött szókincshez. (A mai [x] hang a középspanyol [ʃ], az pedig az óspanyol [ʒ] folytatója.)
ᵀ²	Az MLR 8.10. táblázatának korrigált változata. Megjegyzendő, hogy az első oszlopban a spanyolnál szereplő [x], mint a cikkben említettem, nem biztos, hogy „eredeti”. (A [x] hang előzményeire vonatkozóan lásd a T1 megjegyzést.)