Hamis barátok az olasz és a spanyol között

Volt már szó spanyol és magyar, valamint angol és spanyol közötti hamis barátokról, most pedig következzék az olasz és a spanyol! Emlékeztetőül, hamis barátoknak nevezzük az olyan szavakat, amelyek nagyon hasonlóan – esetleg azonosan – hangzanak két nyelven, azonban jelentésük eltérő, vagy más szövegkörnyezetben (is) használják őket, ezért könnyen megtéveszthetik azokat, akik a két nyelvet tanulják.

A hamis barátok eredete lehet azonos – ilyenkor csak a jelentésük távolodott el egymástól – és lehet eltérő is, ekkor természetesen csak véletlen egybeesésről van szó. Tekintettel arra, hogy a nyelvekben a szavak jelentése a legképlékenyebb, és leginkább az van kitéve a változásoknak az idők során, bizony még két közeli rokon nyelv esetében is adódhatnak jószerivel hamis barátok az egyazon tőről fakadó szavak között, s így van ez az olasz és a spanyol esetén is.

Természetesen lehetetlen vállalkozás lenne a két nyelv között létező összes hamis barátot felsorolni, így a teljesség igénye nélkül lássunk néhányat az érdekesebbek közül. (A felsorolásnál először az olasz, utána a hasonló spanyol szó szerepel.)

Avere és haber

Mindkét szó eredete a latin HABĒRE ’birtokol, neki van’. Az olaszban és a spanyolban használják segédigeként is az összetett igeidők képzésére, azonban az olasz őrzi az eredeti latin jelentését is. Az óspanyolban még használták szintén birtoklás kifejezésére is, azonban e szerepét fokozatosan átvette a hasonló jelentésű tener (< lat. TENĒRE ’tart, fog’) ige. Személytelen, tárgyas igeként viszont a spanyol haber létezést, előfordulást fejezi ki. Nem tévesztendő össze tehát az olasz hai ’neked van’ és a spanyol hay ’létezik/léteznek, előfordul(nak)’! Az előbbi spanyol megfelelője a tienes, az utóbbi olaszul pedig c’è [cse] (egyes szám) és ci sono (többes szám).

Burro

Ez a szó olaszul ’vaj’-at jelent, spanyolul viszont ’szamár’. Az alaki egyezés véletlen egybeesés: az olasz szó forrása a görög eredetű latin BUTYRUM (< gör. βούτῡρον) azonos jelentésben; a spanyol burro pedig a borrico ’szamár’ rövidülése, amely a latin BURRĪCU(M) ’kis termetű (vöröses) ló’ folytatója. Ez utóbbi a BURRUS ~ BYRRUS ’vöröses’ képzős alakja, melynek végső forrása a görög πυρρός [pürrósz] ’lángvörös’, a πῦρ [pűr] ’tűz’ szóból. A ’vaj’ spanyolul mantequilla, a manteca ’állati/növényi zsír’ kicsinyítőképzős alakja (eredete ismeretlen); a ’szamár’ olaszul pedig asino, a latin ÁSINU(M) főnévből (vö. sp. asno).

Kutyából nem lesz szalonna Szamárból nem lesz vaj... (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

Cercare, cerca és acercar, cerca

Ezek a szavak a latin CĬRCO ’körüljár’, illetve CĬRCA ’körül, közel’ szócsaládból származnak. Az olasz cercare jelentése ’keres, kutat’, illetve cerca ’keresés’, a spanyolban viszont az acercar ’(meg)közelít’, a cerca pedig ’közel’, továbbá cerca de ’körül(belül), megközelítőleg’. A ’keres, kutat’ jelentésnek a spanyolban a bizonytalan, de indoeurópai eredetű buscar, a ’(meg)közelít’, ill. ’közel’ jelentéseknek az olaszban pedig az avvicinare, vicino szavak felelnek meg, a lat. VICĪNUS ’szomszéd(os)’ melléknévből.

Chièdere és querer

Mindkét szó forrása a latin QUÆRERE ’keres, kíván, törekszik’. Az olasz chièdere [kjedere] azonban ’kér’, a spanyol querer [kerer] pedig ’akar, szeret(ne)’ jelentésben él tovább. Ugyanehhez a szócsaládhoz tartozik az átvitt értelmű olasz questione, spanyol cuestión mint ’kérdés, probléma’. A ’kér’ jelentésnek a spanyolban a pedir (< lat. PETERE ’kér’), az ’akar, szeret(ne)’ igének pedig az olaszban a volere (< népi lat. VOLERE < lat. VELLE ’akar’) felel meg.

Contestare és contestar

Az ige forrása a latin CONTESTĀRI ’tanúsít’. Mai jelentése viszont az olaszban ’vitat, kétségbe von’, illetve ’támad’, a spanyolban pedig ’válaszol, felel (kérdésre)’, a responder (< lat. RESPONDERE) szinonimája. A ’válaszol, felel’ olasz megfelelője csak a rispondere

Domandare, domanda és demandar, demanda

Ezek a szavak a latin DEMANDĀRE ’rábíz, utasít’ igéből származnak, az olaszban azonban elsősorban a ’kérdez’, illetve ’kérdés’ jelentést vették fel. Ezzel szemben a spanyolban az ’igényel’ vagy ’beperel’, illetve ’igénylés, kérelem’, továbbá ’beadvány, (bírósági) kereset’ jelentésben honosodtak meg (ezeket szintén jelenti az olasz domandare és domanda). A ’kérdez’ és ’kérdés’ jelentéseknek a spanyolban a preguntar (< népi lat. PRÆCUNCTĀRE < lat. percontari, percunctari), pregunta szavak felelnek meg.

Guadagnare és guadañar, guadaña

Mindkét nyelvben germán átvétel, a kikövetkeztetett gót vagy ősgermán tő a *waithô ’mező’. Az olasz guadagnare [gwadanyáre] jelentése ’nyer, keres (pénzt)’, a spanyol guadañar igéé viszont ’(le)kaszál’ (a guadaña ’kasza’ főnévből). Ez utóbbi jelentésnek az olaszban a falciare [falcsáre] ige felel meg (a falce [fálcse] ’kasza’ főnévből, melynek forrása az azonos jelentésű latin FALX, FALCEM), míg a spanyolban a ’nyer, keres’ jelentésnek a ganar, a gót *ganan ’sóvárog’ igéből, amely az ősgermán *ginôn alakra vezethető vissza. Jelentését valószínűleg befolyásolta a germán *waithanjan ’(le)arat’, vö. *waithô (lásd még: portugál ganhar, katalán guanyar).

Aki arat, keres... (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Guardare és guardar

Szintén germán jövevényszó, az ősgermán *wardôn ’figyel’ igéből. Az olaszban a ’néz’, a spanyolban viszont az ’őriz’ jelentésben honosodott meg. A szócsaládhoz tartozik még mindkét nyelvben a guardia ’őr(ség)’, továbbá az olasz sguardo ’tekintet’. A ’néz’ jelentésnek a spanyolban a mirar felel meg, amely a latin MIRARI ’bámul, csodál’ igéből származik.

Luogo és luego

Az olasz luogo főnév, jelentése ’hely’, forrása a latin LŎCU(M), azonos jelentésben. A spanyol luego ennek határozóesetű LŎCO ’helyén/idejében’ alakjára vezethető vissza, innen a mai spanyol jelentése: ’aztán, majd’ (határozószó), illetve ebből jelentésátvitellel ’tehát’ (kötőszó). A ’hely’ spanyolul lugar (< régi logar < lat. LOCĀLE), az ’aztán, majd’ olasz megfelelője pedig poi (< lat. PŎST, vö. sp. pues).

Se, si

Ezek a szavak mindkét nyelvben léteznek, és könnyű is a jelentéseiket összekeverni. Az olasz se lehet egyrészt személyes névmás, a si ’magát, magának; magukat, maguknak; ők egymást, ők egymásnak’ alakváltozata másik hangsúlytalan személyes névmás előtt, a latin SĒ, SIBI ’magát, magának’ folytatásaként; másrészt jelentheti a ’ha’ kötőszót is, az azonos jelentésű latin SĪ szócskából. A spanyolban a névmás mindig se, a ’ha’ kötőszó pedig si.

Tenere és tener

Az ige forrása a latin TENĒRE, amely egyaránt jelentette azt, hogy ’tart, fog [kézben]’, és azt is, hogy ’tart, birtokol’. Az olaszban viszont csak az elsőt jelenti, míg a spanyolban birtoklóigévé vált. Az általános birtoklást az olaszban az avere fejezi ki.

Tra és tras

Az olasz tra forrása a latin INTRA és TRANS elöljárószók, ennek megfelelően jelentése ’között’ vagy ’múlva’. A spanyol tras csak a latin TRANS folytatása, jelentése ’után’ (inkább időben és átvitt értelemben, mint helyben). A ’között’ jelentésnek a spanyolban entre (< lat. ĬNTER) felel meg, az ’után’ jelentésnek pedig az olaszban dopo (< lat. DE POST, vö. sp. después).

Vicino és vecino

Mint fentebb említettem, ezek a szavak a latin VICĪNUS ’szomszéd(os)’ szóból származnak, és ugyanezt ma is jelentik olaszul és spanyolul. Határozószóként azonban az olasz vicino (a) azt is jelenti, hogy ’közel’, pl. vicino a te ’közel hozzád’, amit viszont spanyolul nem. A ’közel’ spanyol megfelelője a cerca (de), vagyis a vicino a te spanyolul cerca de ti, és nem *vecino a ti.

Voglio és voy

Bár igealakokról van szó, a gyakori használat miatt érdemes ezt a párost említeni. Az olasz voglio jelentése ’akarok’, a volere (< lat. VOLERE, VOLO) igéből, a spanyol voy (< lat. VADO, VADERE) viszont az ir (< lat. ĪRE) alakja, jelentése ’megyek’, illetve – a jövő idejű cselekvés, szándék jelzésére – ’fogok’. Az ’akarok’ spanyolul quiero, a ’megyek’ olaszul vado. A voglio cantare spanyol megfelelője tehát nem voy a cantar, hanem quiero cantar ’énekelni akarok’; a voy a dormir ’aludni megyek’ pedig olaszul vado a dormire lesz.

Mindez persze csak ízelítő volt – az alábbi ábrán további szópárokat találunk!

(Forrás: Olasz, spanyol nyelv / El Mexicano)

Miért nem ajánlott mondást idegen nyelvre fordítani?

Gyakran hangzanak el olyan kérések különböző fórumokon, amelyekben egy mondást vagy idézetet szeretnének spanyolra – vagy más nyelvre – lefordíttatni, legtöbbször tetováláshoz.

Én erősen ellenjavallom a mondások és az idézetek lefordításával való próbálkozást, két okból:

1. A mondásoknak és idézeteknek – ha eléggé elterjedtek – általában van pontos megfelelőjük („pontos” alatt itt nem a szó szerinti fordítást értem, hanem azt, ahogy az anyanyelviek használják), amelyre néhány kulcsszó beírásával nagyon hamar rá is találunk a Google-ben – ehhez persze tudni kell legalább azt a néhány kulcsszót az idegen nyelven.
2. Ha pedig még sincs megfelelője, akkor valószínűleg a fordításunkat sem fogják az anyanyelvi beszélők megérteni. Hiába tökéletes ugyanis a nyelvtan és használjuk a szerintünk megfelelő, odaillő szavakat, ha egyszer az anyanyelvi beszélők nem használnák az általunk lefordított kifejezést.

Ilyenkor látszik leginkább, hogy a nyelv sajnos nem csupán abból áll, hogy tökéletesen megtanuljuk a nyelvtant és hozzá a szavakat, és máris képesek vagyunk mindent lefordítani. A fordításunk lehet ugyan tökéletes, de korántsem biztos, hogy azt egy anyanyelvű valaha kiejtené úgy a száján – és az igazi kihívást a fordításban ez jelenti (ezzel a problémával még én is nap mint nap szembesülök, pedig nem most kezdtem a spanyolt).

Éppen ezért, az ilyen jellegű fordítási kéréseknél minden esetben felhívom a kérdező figyelmét erre, ha nem találtam a mondásnak vagy az idézetnek pontos spanyol megfelelőt, hogy jól gondolja meg, valóban magára akar-e tetováltatni egy olyan mondatot, amelyet egy spanyol anyanyelvű esetleg az életben nem használna...

A yeísmo, a seseo és a ceceo a spanyolban

Ma három, a spanyol kiejtést érintő fontos nyelvjárási jelenséggel foglalkozunk, amelyek közül az első kettőt igazság szerint már nem is lehet „nyelvjárási”-nak nevezni, hiszen – ha nyelvtörténeti szempontból azok is – éppen az ellenkezőjük képviseli a kisebbséget a beszélők számához viszonyítva. Megnézzük, mit is takarnak pontosan az olyan bűvös fogalmak, mint yeísmo, a seseo és a ceceo, amelyekkel bizonyára már minden spanyolul tanuló vagy tudó találkozhatott, és esetleg mégsem teljesen világos a számukra. Előrebocsátom, hogy a bejegyzésnek nem tudományos igényű fonetikai leírás a célja, hanem a szóban forgó jelenségek közérthető ismertetése.

A yeísmo

A yeísmo jelentése magyarul kb. ’j-zés’. Így hívják azt, amikor a beszélők az ll betűvel jelölt fonémát, amely eredetileg egy hosszabban ejtett lágyított l – IPA [ʎ] – hangnak felel meg (mintha egyszerre ejtenénk az [l] és a [j] hangokat, a szájpadlás legmagasabb pontján képzett „lágy l”; a magyaros átírásban általában [lj] vagy [ly] – én a [lʲ] jelölést fogom használni), az y betűvel jelölt hangnak megfelelően, azaz nagyjából [j]-nek ejtik – ugyanazokkal az ejtésváltozatokkal, amellyel az utóbbit ejtik, ami lehet [j]~[gyʲ]~[dzs]~[zs]~[s]. Az ilyen beszélőt spanyolul a yeísta, vagyis a ’j-ző’ jelzővel illetik. Hogy teljes legyen a sor, említésre érdemes még, hogy a ll/y [zs]-ként vagy [s]-ként történő ejtése (Argentínában, Uruguayban stb.) a zheísmo [zseíszmo] ’zs-zés’, ill. a sheísmo [seíszmo] ’s-ezés’.

A yeísták tehát nem tesznek a kiejtésben különbséget az ll és az y betűkkel jelölt mássalhangzók között, így képtelenek megkülönböztetni olyan szavakat, mint pl. 🔈⁠pollo (< lat. PŬLLU) ’csirke’ és 🔈⁠poyo (< lat. PODIUM) ’kőpad’: mindkettőt kb. [pojjo]-nak ejtik, míg a megkülönböztető nyelvváltozatot használóknál az első kiejtése kb. [pollʲo]. (A legjobban talán a Ya no es llano el plato ’Már nem lapos a tányér’ mondattal szemléltethető, amely így hangzik 🔈⁠megkülönböztető és 🔈⁠yeísta ejtésmódban.)

(Forrás: El Mexicano / Wikimedia Commons, GFDL/CC)

A yeísmo a mai spanyolban általánosan elterjedt – és egyre inkább terjedő – jelenség az erősen visszaszorulóban lévő megkülönböztetéssel szemben, központjai a városok. Megkülönböztető ejtést használnak még Spanyolországban jellemzően Madridtól északra fekvő területeken, de elszórtan előfordulnak megkülönböztető térségek a déli országrészben is (mindkét esetben főleg falvakban, ill. idős beszélőknél), továbbá Dél-Amerikában, legnagyobbrészt Bolívia és Paraguay területén. Mexikó és Közép-Amerika azonban, beleértve a Karib-tengeri szigeteket, teljes mértékben yeísta.

Mivel a yeísmo ma nemcsak a többségi, hanem a „divatos” ejtésmód is a nemzetközi spanyol nyelvű médiának és popzenének köszönhetően, ezért az egyébként még megkülönböztető ejtést használó dél-amerikai régiókban is gyorsan terjed a fiatal generáció között, erősen megbélyegezve a [lʲ] hang sorsát.

(Forrás: El Mexicano / Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Zárójelesen megemlíthető még a lleísmo (kb. ’lj-zés’) kifejezés is, amelyen egyesek a megkülönböztető ejtést, mások inkább azt a ritka hiperkorrekciót értették, amely épp a yeísmo ellenkezője, vagyis az etimológiailag y betűvel jelölt hang [lʲ]-nek ejtése. Történetileg pontosan így keletkezett a Mallorca név is a latin MAIŌRĬCA ’nagyobb [sziget]’ kifejezésből az etimológiai Mayorga ~ Mayorca helyett.

A seseo és a ceceo

A seseo, azaz ’sz-ezés’ vagy ’sziszegés’ azt jelenti, amikor a ce, ci csoportokban lévő c, ill. a z betűvel jelölt hangot úgy ejtik, mint az s betűvel jelöltet: kb. magyar [sz]-nek. Az ilyen beszélők tehát nem különböztetik meg egymástól az olyan szavakat, mint pl. ciento ’száz’ és siento ’érzek’, vagy casa ’ház’ és caza ’vadászat’, mert mindkettőt úgy ejtik, hogy [szjento], ill. [kȧszȧ]. Akik megkülönböztető ejtést használnak, azok viszont a ciento és caza szavakban egy olyan mássalhangzót ejtenek, mint az angol th a thing szóban (a nyelvet a felső fogsor aljához érintve ejtett „pösze” sz; fonetikai jele: [θ]), kb. [thjento], [kȧthȧ]. Megkülönböztetésről viszont csakis Spanyolország esetében beszélhetünk, azon belül is csak a félszigeten, hiszen a Kanári-szigeteken és egész Latin-Amerikában a nem megkülönböztető kiejtést használják. A seseo tehát sokkal elterjedtebb jelenség, ezért kissé furcsa is, hogy a nem megkülönböztető ejtést illetik külön névvel, amikor egyértelműen a megkülönböztetés a kisebbségi. Annak, hogy mégis így van, nyelvtörténeti okai vannak (lásd lentebb).

A seseo kapcsán gyakori az a téves megállapítás, miszerint a [θ] hang a „latin-amerikai spanyolból eltűnt”. Ebből annyi igaz, hogy a megkülönböztetés valamilyen formában eltűnt, de nem úgy, ahogy az ilyen szerzők gondolják. Dióhéjban, a középkori spanyolig kell visszamennünk, ahol a c, ç, z betűk eredetileg a magyar [c]~[dz] hangokat jelölték, míg az s a lágy [sz]-t, amelyet a nyelvhegy megemelésével ejtettek, ahogy ma is Spanyolországban. A [c]~[dz] aztán szintén [sz]-szé egyszerűsödött, amelyet viszont ezáltal alig lehetett megkülönböztetni az s betűvel jelölt lágyabb [sz]-től. Innentől vált szét az útjuk: északon a különbség felerősödött, a beszélők úgymond „eltúlozták” a [c]~[dz] hangokból származó [sz] ejtését, ezért ezeken a területeken „pösze sz” lett belőle; délen, Andalúziában és a Kanári-szigeteken, valamint Latin-Amerikában pedig elhalványult az egyébként is alig hallható különbség a kétféle [sz] hang között, és eggyé váltak.

A megkülönböztetés tehát a középkori spanyolhoz képest szűnt meg, amelyben [θ] hang nem létezett. A mai megkülönböztető és nem megkülönböztető nyelvváltozatok ebből a szempontból egyidősek, vagyis a modern európai spanyol „pöszézés” és „selypítés” semmivel sem eredetibb vagy „helyesebb”, mint a többi változat egyféle [sz] hangja: a kétféle változás párhuzamosan történt a 15–17. században. Sőt, figyelembe véve, hogy a középkorban elszakadt régies ladino nyelvjárás, valamint a szomszédos újlatin nyelvek, mint a portugál, katalán vagy francia esetében sincs ilyenfajta megkülönböztetés a sziszegőhangok között, épp azt lehet mondani, hogy valójában a seseo lenne a természetes állapot, míg a [θ] hang megjelenése, amely egyébként is ritka a világ nyelveiben, egy sajátos újítás.

(Forrás: El Mexicano / Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Spanyolország európai területének legnagyobb részén ma a megkülönböztető ejtést használják; nem megkülönböztető térségek egyedül Andalúziában fordulnak elő (ld. a térképet). A nem megkülönböztető ejtésnél azonban nemcsak a seseo figyelhető meg, hanem létezik az ún. ceceo is, ami azt jelenti, hogy az s betűvel jelölt hangot hasonlóan ejtik, mint a megkülönböztetést használók a z-t és a c-t e, i előtt. Az ilyen beszélők tehát a casa és a caza szavak ejtését szintén semlegesítik, csak a [θ] hang javára, vagyis az ő nyelvváltozatukban nincs a magyar [sz]-nek pontosan megfelelő mássalhangzó.

A ceceo, amely lényegében a seseo (azaz a „nem megkülönböztetés”) alfajának is tekinthető, Andalúzia déli részén elterjedt és máig megbélyegzett tájszólási jellemző. Elterjedtsége Latin-Amerikában igen korlátozott. A műveltebb spanyol beszélők, akik anyanyelvként ceceo-s nyelvváltozatot használnak, általában törekszenek áttérni a seseo-ra vagy a megkülönböztető kiejtésre.

A hangsúly leleplezi a titkokat

Ezennel a spanyol hangsúlyozás és a szótagszerkezet összefüggéseit fogjuk vizsgálni, és a végén egy érdekes felfedezésre is szert teszünk. A téma jellegéből adódóan sajnos elkerülhetetlen, hogy az átírásokban a nemzetközi fonetikai ábécé (IPA) jeleit használjam.

Andrés Bello (Raymond Monvoisin portréja)

Mint ismeretes, a spanyol szavak hangsúlya az ún. három szótagos keret (ventana de las tres sílabas) elvéből adódóan az utolsó három szótag valamelyikére eshet, ami alapján a spanyol szavak véghangsúlyosak (ha az utolsó szótag hangsúlyos), másodélesek (ha az utolsó előtti szótagon van a hangsúly), illetve harmadélesek (az utolsó előttit megelőző szótag hangsúlyos) lehetnek. Ezen elv alól látszólagos kivételt képeznek egyrészt az olyan igealakok, amelyekhez legalább két hangsúlytalan névmási simulószó kapcsolódik, mint pl. a cántamela ’énekeld el nekem [azt]’ (s így lehetnek negyed- vagy nagyon ritkán ötödélesek is), valamint a melléknévből a -mente utótaggal képzett határozószók. Ezek azonban valójában – alaktani értelemben – nem szavak, hanem konvencionálisan egybeírt szószerkezetek.

A három szótagos keret törvénye a latinból következik. A latinban a szóhangsúly az utolsó előtti szótagra esett, ha az hosszú (nehéz) volt, ha pedig rövid volt, akkor az azt megelőzőre, vagyis a szó végétől számított harmadik szótagra. A véghangsúlyos szavak a latinban eléggé ritkák voltak, valamennyien „rövidült” vagy összevont alakok: pl. ADHŪC (< ADHŪCE) ’még’, ILLĀC (< ILLĀCE) ’ott’, vö. spanyol aún, allá. A spanyolban ezzel szemben azért gyakoribbak a véghangsúlyos szavak, mert az eredeti latin alak utolsó magánhangzója, leginkább az -E, bizonyos „nélküle is kiejthető” végződésekben lekopott (pl. PACE > paz, MERCĒDE > merced, LĒGE > ley, CANĀLE > canal, CANTIŌNE > canción, CANTĀRE > cantar, MĒNSE > mes, VERITĀTE > verdad). A latinban tehát alapvetően az utolsó előtti szótag hosszúsága határozta meg a hangsúly helyét. Ehhez persze tudnunk kell azt is, hogy egy szótag mikor számított hosszúnak vagy nehéznek, és mikor rövidnek. A szabály nagyon egyszerű: a szótag természeténél fogva hosszú, ha hosszú magánhangzót tartalmaz (pl. VĪTA ’élet’), helyzeténél fogva pedig nehéz, ha a magánhangzója rövid, de mássalhangzóra végződik, azaz zárt szótag, ami viszont csak úgy lehetséges, hogy a következő szótag is mássalhangzóval kezdődik (pl. CĂNTO ’énekelek’ vagy CĂTTUS ’macska’).

A fentiekből az is következik, hogy ha a latin szó utolsó előtti szótagja zárt volt, akkor az nehéznek számított, így a hangsúlynak kötelező volt arra a szótagra esnie. Ebből ered a spanyolban is az az elvi korlátozás, hogy ha az utolsó előtti szótag zárt szótag, akkor a szó nem lehet harmadéles, azaz hangsúlya nem eshet a szó végétől számított harmadik szótagra: pl. cóncavo ’homorú’ (< lat. CONCĂVU), de: convexo (< lat. CONVĔXU, művelt úton) ’domború’ (az x egyetlen betű, viszont két, ez esetben különböző szótagokhoz tartozó mássalhangzó kapcsolatát jelöli: IPA [kom.ˈbek.so], vagyis a [k] az előző szótag végéhez, az [s] pedig a következő szótag elejéhez tartozik). Az ilyen szavak tehát a spanyolban is csak másodélesek vagy – ha a latin szó utolsó magánhangzója lekopott – véghangsúlyosak lehetnek. (E szabály alól mindössze egy spanyol helységnév, a kasztíliai Palencia tartományban található Frómista, ill. még egy-két idegen név képez kivételt, pl. Ámsterdam, Mánchester.) Ne feledjük, hogy a zárhang/[f] + [l/r] kapcsolatok (bl, br, cl, cr, dr, fl, fr, gl, gr, pl, pr, tr) bonthatatlanok, vagyis mindig szótag elején állnak, így pl. a harmadéles cántabro ’kantábriai’ vagy cuádruple ’négyszeres’ sem kivételek, mert az utolsó előtti szótagjuk nyílt szótag (IPA /ˈkan.ta.bro/, /ˈkua.dru.ple/).

(Forrás: El Mexicano)

A dolog izgalmasabb része viszont csak most következik. Van ugyanis a spanyolban néhány olyan mássalhangzó, amely mindig új szótagot kezd, mégis úgymond „magához vonzza” a hangsúlyt: ezek pedig a ch [ʧ], ll [ʝ]/[ʎ], ñ [ɲ], -rr- [rː] és y [ʝ]. Ez azt jelenti, hogy ha a szó végi magánhangzót e mássalhangzók valamelyike választja el az utolsó előttitől, akkor a szó szükségszerűen véghangsúlyos vagy másodéles: remacho ’szögelek’, billón ’billió’, carillón ’harangjáték’, vasallo ’hűbéres’, otoño ’ősz’, rebaño ’nyáj’, navarro ’navarrai’, ensayo ’próba’. Az ilyen szavak tehát (az idegen átvételek kivételével) szintén nem lehetnek harmadélesek. Vajon mi ennek az oka?

Két megoldás van. Vagy azt mondjuk, hogy így alakult és kész, ezek kivételek. Vagy pedig ezek a mássalhangzók valójában mégsem egy szótaghoz tartoznak (függetlenül attól, hogy a nyelvtani hagyomány egy-egy külön fonémaként kezeli őket). Az utóbbi pedig csakis akkor lehetséges, ha ezek a mássalhangzók „hosszúak”, azaz dupla mássalhangzóknak felelnek meg. Ezt az összefüggést Andrés Bello (1781–1865) grammatikus ismerte fel. Állítását azon nyelvtörténeti tényekre alapozta, hogy ezek vagy két latin mássalhangzóból (pl. dicho ’mondás’ < DĬCTU, mucho ’sok’ < MŬLTU, gallo ’kakas’ < GĂLLU, año ’év’ < ĂNNU, otoño ’ősz’ < AUTŬMNU, sueño ’álom’ < SŎMNU), vagy hosszú latin mássalhangzóból (pl. mayor ’nagyobb’ < MAIŌRE [majjóre]) vagy pedig egy olyan mássalhangzóból származnak, amelyet elöl képzett magánhangzó (I vagy E) követett, amely lágyulási folyamatot (palatalizációt) indított el, majd eltűnt, vagyis beleolvadt a mássalhangzóba (pl. España < HĬSPĀNIA, baño ’mosdó’ < BĂLNĔUM, castaña ’gesztenye’ < CASTĂNĔA).

Végül fontos megjegyezni, hogy ez alapvetően nyelvtörténeti megközelítés. Kitalált (spanyolnak hangzó, de nem létező) szavakkal végzett kísérletekkel eddig nem sikerült egyértelműen igazolni, hogy a mai spanyol beszélők valóban érzékenyek-e a szótagok súlyára a hangsúlyozás szempontjából. Ehhez újabb és alapos kutatásokra lenne szükség, a nyelvjárásokat is figyelembe véve.

Gallegók és „hallehók”, meg a felesleges magánhangzó

A galiciai, gallego vagy – ahogy ők nevezik – galego nyelv, mint tudjuk, spanyolos hangzása ellenére a portugál „ikertestvére” (a 13. századig még nyelvi egységet alkottak, ez volt az ún. gallegoportugál, más néven óportugál vagy középkori galiciai) – nem túl tudományos egyszerűsítéssel mondhatnánk, hogy lényegében „spanyol kiejtéssel beszélt portugál”. Ez a gyakorlatban annyiból igaz is, hogy sokszor még egy spanyolul jól tudó sem veszi észre, ha gallegót hall, hogy nem kasztíliai spanyolul beszélnek, azaz erősen kell fülelnie, hogy meghallja a különbségeket, mivel a két nyelv – legalábbis a sztenderd változatuk – kölcsönösen is érthető.

Azt is tudjuk, hogy a sztenderd gallegóban nincs meg a spanyolra jellemző, általam [ch]-val jelölt – IPA [x] – hang, amelyet a spanyolban a j, illetve e, i előtt a g is jelöl írásban (ennek helyén a galiciaiban magyar [s] – IPA [ʃ] – vagy [lj]~[j] – IPA [ʎ]~[ʝ] – mássalhangzót találunk). A probléma csak az, hogy a valóságban „sztenderd galiciai”, mint egységes nyelv, nem igazán létezik – legfeljebb csak a rádióban és a tévében, amikor híreket olvasnak. A gallego anyanyelvűek ugyanis, akik többnyire falusi származásúak, mind valamilyen – a kasztíliaival többé-kevésbé kevert – nyelvjárást használnak (sokszor ugyanabban a mondatban keverednek galiciai és spanyol szavak, még a nyelvtan szintjén is).

A nyelvjárási tagoltságot jellemzi, hogy nagyon sok szó – még a leggyakoribbak is – több változatban él a galiciaiban, amelyeket a szótárak is feltüntetnek (pl. dicir ~ decir ~ decer ~ dicer ’mond’, grazas ~ gracias ~ graciñas ’köszönöm’, se ~ si ’ha’, ti ~ tu ’te’ stb.) A Galiciai Nyelvi Inrézet (Instituto da Lingua Galega) weboldalán számos nyelvjárás meghallgatható az ottani térképen jelölt helyekre kattintva (a felvett szövegek a kiejtést tükröző, valamint normatív átírásban is olvashatóak).

Galicia nyelvjárási térképe (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

A spanyolos [ch] hiányának mintegy „kompenzálására”, a beszélt gallegóban az egyik legáltalánosabban elterjedt nyelvjárási sajátosság az ún. gheada, amely a keleti sáv kivételével (a határ Lugo provincia nyugati része) az egész nyelvterületre kiterjed, de nem része a sztenderd nyelvnek. Ennek lényege, hogy a /g/ fonémát, amely a „sztenderd” galiciaiban abszolút szókezdő helyzetben, valamint n után magyar [g]-ként, máskor laza [g]-ként – IPA [ɣ] („zöngés [h]”) – valósul meg, ahogy a spanyolban, minden helyzetben spanyolos [ch]-nak, sőt, [h]-nak is ejthetik. Vagyis így a galego ejtése nem [galégo], hanem kb. [halého]. A kiejtést tükröző szövegátiratokban ezt a hangot a gh vagy (főleg a szakirodalomban) a kh betűkapcsolattal szokták jelölni (ghalegho, khalekho).

A jelenség eredete nem tisztázott. A számos elmélet közül az egyik legelterjedtebbik a spanyol hatásának tulajdonította, mely szerint, amikor a műveltebb galiciai rétegek kasztíliaiul igyekeztek beszélni (ti. a gallego sokáig csak a falvakban élő iskolázatlan rétegek „spanyol tájszólásának” számított), hiperkorrekció folytán így ejtették a /g/-t. Ezen elmélet ellen szól, hogy a gheada éppen azokon a területeken figyelhető meg leginkább, amelyeket a kasztíliai a legkevésbé érintett. Szintén nem hiányoznak a különböző szubsztrátumelméletek sem, amelyekkel – mint korábban szó volt róla – nem árt óvatosnak lenni (a modern nyelvészek ezeket nem is szokták túl komolyan venni, mivel általában nem igazolhatóak tudományosan). S végül a legkézenfekvőbb és legelfogadhatóbb elmélet a belső változás, a gyengülés, amely teljesen általános jelenség a nyelvekben. Elterjedtsége ellenére a gheada máig erősen megbélyegzett tájszólási jellemző a művelt beszélők körében.

Hasonló például az olaszban, bizonyos toszkán nyelvjárásokban, az ún. gorgia toscana (’toszkán torok’) is, amely a /p/, /t/, /k/ zárhangok [φ], [θ], [h] réshangokká válását jelenti, vagy szintén párhuzam állítható egyes szláv nyelvekkel (cseh, szlovák, ukrán), amelyekben „zöngés [h]”-t találunk a többi szláv nyelv [g] hangja helyén (az adatokért köszönet Dr. Szigetvári Péter nyelvésznek).

Szintén nem része a sztenderd nyelvnek, de ugyancsak elterjedt a népi gallegóban a magánhangzó-betoldás (szakszóval epentézis), amely a mássalhangzóra végződő szavakhoz adott [e] formájában jelenik meg (a galiciai szakirodalomban ennek megnevezése e paragóxica). A középkori spanyol és galiciai költészetben szokványos stilisztikai eszköz volt a szótagszám és a rímek miatt. Ez az [e] lehet etimológiai, de lehet attól független fejlemény is. Persze egy olyan alaknál, mint például a falar(e) (< lat. FABULĀRE, vö. sp. hablar) ’beszél’, elsőre nehéz lenne eldönteni, hogy melyik esetről van szó, hiszen a főnévi igenév a latinban is magánhangzóra végződött, ami aztán lekopott. A kérdés tehát az, hogy a mai gallego népnyelvben megjelenő magánhangzó mindvégig jelent volt-e az adott változatban (ekkor mondhatjuk, hogy etimológiai), vagy már a lekopás után jelent meg újra (ilyenkor nem etimológiai). A betoldott [e]-nek fonológiailag semmilyen jelentősége nincs, vagyis tulajdonképpen egy „felesleges magánhangzó” (ezért az írott nyelvben meg sem jelenik). Mindez történetileg teljesen hasonló az s+mássalhangzóval kezdődő szavak előtti [e]-betoldáshoz (ami szintén lehet etimológiai), csak az utóbbi lexikalizálódott is az írott sztenderd nyelvváltozatokban.

A témához híven egy vidám, mulatós gallego zenével búcsúzom, melyben természetesen a gheada is hallható (a szövegben gh-val írva): az Estomballada című dalt (többféle fordítása is lehetséges: ’Lustálkodás’, ’Heverés’, illetve ’Lustálkodó/Henyélő lány’) előadja az A Banda da Balbina együttes. Az egeret a gallego szöveg soraira helyezve a spanyol fordítás olvasható buborékban (a segítségért köszönet Camima és Pedro Lameiro szerkesztőknek a spanyol és a galiciai Wikipédiából, valamint Miriam Orge Rodeirónak a Facebookról).

A Banda da Balbina: Estomballada

E ti, se sempre volves ao rural, por que non ficas a traballar nel? As pericas teñen fame Filla, herba hai que ir buscare Que despois na Noiteboa Carneiro non vas probare Alá marcho ca ghadaña Varios feixes vou pañare Pero ó ve-la herba fresquiña Só me quero estomballare Estomballada, estomballada Estomballada na veigha Estomballada, estomballada A leira pa quen a queira Ás tres da tarde en aghosto Patacas imos pañare Que vén o home do tractore E logho quere marchare Alá imos ca empanada E o viño pa merendare Inda non traballín nada E xa me quero estomballare Si tes ghalos e ghaliñas Millo has de sementare Mentres lle espanta-los corvos Xa logho o tes que ir sachare Enriba vén a vendima Das abellas hei tornare Non sei si pisá-lo millo E as uvas esfollare Ai! Que demo de rapaza Non sei quen me vai herdar Non me serve para nada Só se quere estomballar...

És te, ha mindig visszatérsz a földre, miért nem maradsz ott dolgozni rajta? A bárányok éhesek Lányom, füvet kell keresni Mert aztán szenteste Birkát nem fogsz kóstolni A kaszával odamegyek Több köteget összehordok De látván a friss füvet Csak heverni akarok Lustálkodás, lustálkodás Lustálkodás a szántóföldön Lustálkodás, lustálkodás Aki akarja, azé a föld Délután háromkor augusztusban Krumplit megyünk szedni Mert jön a traktoros Azt’ máris el akar menni Odamegyünk a pitével S a borral uzsonnára Még nem dolgoztam semmit És már szeretnék heverni Ha vannak kakasaid s tyúkjaid Kukoricát kell vetned Amint a varjakat elijeszted Már gyomlálhatod is ki Ráadásul jön a szüret A méhekkel óvatosan! Tán a kukoricát tapossam meg S a szőlőt morzsoljam? Ó, micsoda ördögi lány! Nem tudom, kié leszek majd Nem jó nekem egyáltalán Csak lustálkodni akar...

Mennyire folyamatos múlt a pretérito imperfecto?

Volt már szó a pretérito imperfecto nevű múlt időről, amelyet magyarra ’folyamatos múlt’-nak szokás a tankönyvekben fordítani, és olyan cselekvést, történést vagy körülményt jelöl, amely a múltban folyamatban volt vagy rendszeresen ismétlődött, kezdetéről és végéről pedig nincs információ. (Ezzel szemben a pretérito perfecto simple és a pretérito perfecto compuesto is egyszeri és lezárult cselekvést, történést fejeznek ki, azzal a lényeges különbséggel, hogy az utóbbi használatakor az esemény szorosan kapcsolódik a jelenhez – például megtörténte fontos vagy „élményszerű” a beszélő számára a jelenre nézve, illetve a jelenben megvan az eredménye.) A valóság persze bonyolultabb: az ún. igei körülíró szerkezetekkel (perífrasis verbales) sokkal pontosabb szemléleteket is ki lehet fejezni, sőt, ennek apropóján kiderül az is, hogy az imperfecto nem is annyira folyamatos!

De ne vágjunk egyből a dolgok közepébe, hanem kezdjük egy egyszerű megközelítéssel. A jelen időt már egy kezdő spanyolos is ismeri, ezért induljunk ki abból. Az az igealak, hogy canto ’énekelek’ egy, a jelenben éppen történő, vagyis elméletileg folyamatos szemléletű cselekvést fejez ki – ezt nem is kell különösebben magyarázni. Azonban ha jól belegondolunk, arról nem kapunk információt sem a canto, sem a magyar énekelek igealakból, hogy éppen ebben a pillanatban énekelek-e, vagy csak általában, amikor kedvem tartja, vagy mert ez a foglalkozásom, hanem csak arról informál minket, hogy ez a cselekvés a jelenben bármikor fennállhat, megismétlődhet, vagyis nem zárult le.

Ha viszont szűkíteni akarjuk a kört, és azt akarjuk mondani, hogy ’éppen most, ebben a pillanatban énekelek’, megtehetjük az estar + gerundio igei körülírással: estoy cantando ’éppen énekelek’ (szó szerint kb. ’éneklés közben vagyok’). Ez a szerkezet tehát azt fejezi ki a sima canto alakkal szemben, hogy a cselekvés a beszéd időpillanatában ténylegesen folyamatban van, ami egyúttal arra is utal, hogy már elkezdődött (szokták ezt progresszív szemléletnek is nevezni): pl. Canto todos los días, pero ahora no estoy cantando ’Énekelek minden nap, de most éppen nem énekelek’. (A beszéd időpillanatát nem kell mindig a szó szoros értelmében venni; az ige jelentésétől és a szövegkörnyezettől függően lehet ez egy tágabb időpillanat, időszak is – például abban a mondatban, hogy Últimamente estoy yendo a casa tarde ’Mostanában későn járok haza’, az estoy yendo természetesen nem feltétlenül jelenti azt, hogy éppen ebben a pillanatban tartok hazafelé.)

Está corriendo...

Folytassuk ugyanezt a gondolatmenetet, és alkalmazzuk a múltra. Mivel a canto igealak szemlélete „folyamatos” (most már csak idézőjelesen), akkor ebből nem nehéz kitalálni, hogy múlt ideje a cantaba lesz (nem pedig a canté, hiszen ez egyszeri lezárult cselekvést jelöl). Ahogy a canto, úgy ez sem tájékoztat viszont arról, hogy a cselekvés a múlt egy adott időpontában folyamatban volt-e vagy sem, állandóan énekeltem-e, vagy kisebb-nagyobb megszakításokkal, vagy minden héten egyszer stb. Amennyiben tehát azt akarjuk kifejezni, hogy a múlt egy adott időpillanatában éppen énekeltem, a megoldás természetesen az, hogy a cantaba alakot átalakítjuk körülírássá: estaba cantando. Lássunk erre néhány szemléletes példamondatot (figyeljük jól meg az imperfecto, a perfecto simple és az imperfectói körülírás használatát):

• Hace años Bisbal cantaba en un coro, ahora no lo hace. Recuerdo que un día cuando estaba cantando un solo, se cortó el micrófono y apenas se le oía. ’Évekkel ezelőtt Bisbal egy kórusban énekelt, [de] most nem teszi. Emlékszem, hogy egy napon, amikor éppen szólót énekelt, elnémult a mikrofon és alig lehetett hallani.’
• Antes hablaba mucho por teléfono con mi mamá, y un día, estaba hablando con ella, cuando apareció mi hermana por sorpresa, ¡y de la emoción se me cayó el teléfono de la mano! ’Azelőtt sokat beszéltem telefonon az anyukámmal, és egy nap épp vele beszéltem, amikor meglepetésemre megjelent a nővérem és az izgalomtól kiesett a telefon a kezemből!’
• Hace tiempo conducía y hablaba por teléfono al mismo tiempo, pero un día cuando estaba conduciendo y hablando, casi me salgo de la carretera, desde entonces no uso el teléfono conduciendo. ’Régebben vezettem és telefonáltam egyszerre, ám egy napon, amikor éppen vezettem és beszéltem, majdnem letértem* az országútról, azóta nem használom a telefont vezetés közben.’
• Cantaba cuando era feliz. Era feliz cuando estaba cantando. ’Énekeltem, amikor boldog voltam. Boldog voltam, amikor épp énekeltem.’
• En las fiestas del pueblo siempre bailaba con mi padre, y una vez estábamos bailando cuando se me rompió el tacón. ’A falunapokon mindig táncoltam az apámmal, és egyszer éppen táncoltunk, amikor kitörött a cipősarkam.’
• Estaba pensando en estas frases y así, no pensaba en los problemas cotidianos. ’Éppen ezeken a mondatokon gondolkoztam, s így nem gondoltam a mindennapi problémákra.’

Láttuk tehát, hogy a canto múlt ideje a cantaba, az estoy cantando múlt időben pedig estaba cantando. A példákból az is bebizonyosodott, hogy a pretérito imperfecto valójában nem „folyamatos” múlt, hanem inkább (és pontosabban) befejezetlen; a tényleges folyamatosságot vagy progresszivitást pedig igei körülíró szerkezettel fejezhetjük ki. De lépjünk egy kicsit tovább!

Mint már ismeretes, az egyszeri és lezárult múltbeli cselekvést vagy történést a pretérito perfecto simple (az oktatási gyakorlatban pretérito indefinido) nevű igeidővel, vagyis az „egyszerű befejezett” (magyar tankönyvekben „elbeszélő”) múlt idővel fejezhetjük ki (amelyben, pechünkre, a legtöbb gyakran használt ige ráadásul rendhagyó ragozású). A canté alakot magyarra szintén úgy fordítjuk, hogy ’énekeltem’, azonban ez a cantaba igealakkal (amely egyébként a régi magyar folyamatos multú ’énekelék’-nek felelne meg) szemben a múlt egy adott időpillanatában végbement egyszeri és lezárult cselekvést jelent (amely nincs kapcsolatban a jelennel). Ha pedig a cantaba igealaknak megfelelő, tényleges folyamatosságot kifejező körülíró szerkezet az estaba cantando, akkor a canté igealaknak megfelelő estuve cantando micsoda? Az „folyamatos befejezett” lenne?

A múltat jelképező „időháromszög”: a korong egy múltbeli időpontot, a kék nyilak folyamatos
cselekvést/történést jelölnek. (Forrás: El Mexicano)

Itt kezdenek ám bonyolódni a dolgok! Próbáljuk meg elemezni ezt az estuve cantando kifejezést. Ez egy olyan szerkezet, amelyben egy egyszerű befejezett múlt idejű igealak, valamint egy folyamatosságot kifejező igenév áll. Akkor hogy is van ez? Lehet valami befejezett, de közben folyamatos is? Valami olyasmi! (Emlékezzünk rá, hogy a pretérito pluscuamperfecto is ehhez hasonlítható bizonyos szempontból.) Mégpedig az estuve cantando olyan cselekvést jelöl, amely egy adott múltbeli „időpillanaton belül” folyamatban volt (itt tehát egy „tág pillanatot” kell a múltban elképzelni), de szintén nem tájékoztat arról, hogy ezen az időpillanaton belül a cselekvés lezárult-e vagy sem. Például a Todo el día de ayer estuvimos cantando ’Tegnap egész nap énekeltünk’ mondat arról tudat minket, hogy van egy cselekvés, amely egy zárt időegységen belül (az időegység itt a tegnapi nap) folyamatban volt.

Az estaba cantando és az estuve cantando is arra utal tehát, hogy egy cselekvés/történés a múlt egy időpontjában folyamatban volt, de míg az előbbi esetben ez a múltbeli időpillanat a cselekvés szempontjából nyílt intervallum, a másodiknál pedig zárt intervallum. (Az eddig tárgyalt aspektusok összehasonlításához lásd a fenti ábrát!) Lássunk néhány példamondatot az utóbbira is!

• Ayer estuve conduciendo, más de 8 horas seguidas, para llegar a Madrid a la hora del concierto. ’Tegnap folyamatosan vezettem, több mint 8 órán keresztül, hogy időben odaérjek Madridba a koncertre.’
• Bisbal estuvo cantando desde las 8 de la noche hasta casi las 12, ¡menudo concierto! ’Bisbal este 8-tól majdnem 12-ig énekelt, micsoda koncert!’
• Estuve yendo y viniendo con el coche todo el día trayendo cosas de la otra casa. ’Folyamatosan mentem és jöttem a kocsival egész nap, holmikat hoztam el a másik házból.’
• Ayer estuve planchando toda la tarde. ¡Menudo plan de fiesta! ’Tegnap vasaltam egész délután. Micsoda buli!’
• Hoy estuve hablando toda la mañana por teléfono. ’Ma egész délelőtt telefonáltam.’
• Durante la reunión estuve callando y callando, ¡hasta que estallé! ’A találkozó alatt végig hallgattam és hallgattam, mígnem kitörtem!’
• Estuve cogiendo la mano del niño hasta que se durmió. ’Fogtam a gyerek kezét, míg elaludt.’ (~ ’Addig fogtam a gyerek kezét, míg el nem aludt.’)

Szimbólumokkal így lehetne jelölni a tárgyalt szemléleteket. A kör időpontot, a vonal folyamatosságot jelöl.
(Forrás: El Mexicano)

Akinek ez még nem lenne elég, még olyan is van, hogy he estado cantando, melynek jelentése kb. ’eddig/addig a pillanatig éppen énekeltem [és ez fontos]’, sőt, még había estado cantando ’azelőtt éppen énekeltem’ is. S természetesen nem csak múlt és jelen időben képezhető a progresszív körülírás, hanem jövő időben is, amely egyre gyakoribb kifejezésmód, főleg Spanyolországban: estaremos cantando ’énekelni fogunk [éppen]’...

A mai témából megtudhattuk, hogy a „folyamatos” valójában nem is annyira folyamatos, mindenesetre van nála „folyamatosabb” is, ráadásul lehet egy cselekvés „befejezett folyamatos” is! Remélem, ismét sikerült tisztázni a spanyol nyelvtan egy érdekes kérdését.

A szemléletes példamondatokért köszönet Irene Korsos-Martonnak.

Az Ibériai-félsziget nyelvi arculata napjainkban

Korábban több témában is szó esett a Spanyolországban beszélt nyelvekről és nyelvjárásokról (legutóbb éppen a kantábriairól), azonban áttekintő képet még nem kaphattunk a Pireneusi-félsziget nyelvi-nyelvjárási helyzetét illetően – erre lenne hivatott a mostani hiánypótló cikk.

Történeti felosztás, beszélők száma

A Pireneusi-félszigetet, mint ismeretes, már ősidők óta az indoeurópai vs. nem indoeurópai nyelvek megosztottsága jellemzi, és bár a kép jelentősen módosult a római hódítást követően, ez az alapvető nyelvi megosztottság mindmáig fennmaradt. Az egykori ókelta vagy ahhoz közel álló indoeurópai nyelvek helyét a vulgáris latin, majd az újlatin nyelvek vették át, a nem indoeurópai nyelvek közül pedig a baszk az egyetlen túlélő (amely természetesen szintén sokat módosult az ókelta, majd a latin és az újlatin nyelvek hatására, egyben feltételezhető, hogy jelentős mértékben hatott is a vulgáris latinra – bár ez a kérdés máig éles viták tárgyát képezi).

Délnyugat-Európa nyelvi képének alakulása a két ezredforduló között (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Bár ahány forrás, annyiféle felosztással találkozhatunk, a félszigeten ma beszélt újlatin nyelveket és nyelvjárásokat (a továbbiakban együtt: nyelvváltozatok) én alapvetően három, egymástól viszonylag jól elkülöníthető csoportba sorolom a spanyol nyelvtörténeti források alapján (ami természetesen bizonyos mértékben éppúgy önkényes besorolás, mint a többi), amelyek valamennyien a nyugati újlatin nyelvek közé tartoznak. Keleten (Katalónia, Valencia, Baleár-szigetek) az okcitán csoport (hagyományosan „keleti iberoromán”) tagjait találjuk a katalánnal, valamint (az Aran-völgyben) az okcitán nyelv gascogne-i dialektusának elkülönült változatával, az aránival (aranés); a középső vastag sávban a spanyol csoport helyezkedik el, idesorolom a történelmi spanyol dialektusoknak tekintett nyelvváltozatokat, északon a visszaszorulóban lévő aragóniaival (amely mintegy átmenetet képez a katalán és a kasztíliai között, hangtanilag archaikus vonásokkal), középen a kasztíliaival, nyugaton pedig az aszturleóni nyelvváltozatokkal; illetve a nyugati függőleges sávban a portugál csoport változatait beszélik, melyet Spanyolország legnyugatibb négyszögében a galiciai, tőle délre Portugáliában pedig a portugál alkot. (E két utóbbi csoportot szokták együtt „nyugati iberoromán” nyelvekként is említeni.)

A spanyolországi Extremadurában további két átmeneti nyelvváltozatot beszélnek, melyeket többé-kevésbé önálló nyelveknek tekintenek. Egyikük az ún. fala (gallegóul és portugálul ’beszéd, tájszólás’), amely felfogható a galiciai nyelv leóni dialektustól érintett változatának, míg az extremadurai (extremeño, estremeñu) a kasztíliai déli változatai és az aszturleóni között képez átmenetet; ez utóbbit a források egy része aszturleóni, másik része inkább kasztíliai nyelvváltozatnak tekinti (a spanyolok közül sokan nem is tudnak a létezéséről, vagy legalábbis nem tekintik a kasztíliaitól eltérő nyelvnek).

Mindezek az újlatin nyelvváltozatok nyugatról kelet felé (illetve a nyugati sávban szintén délről észak felé) haladva dialektuskontinuumot alkotnak, és kölcsönösen is viszonylag jól érthetőek. Az alábbi felosztás az imént leírtakat szemlélteti, az anyanyelvi beszélők becsült számával.

• okcitán csoport
• okcitán, gascogne-i (aráni): ~ 3000
• katalán (valenciai, baleár): ~ 10 millió
• spanyol csoport
• aragóniai: ~ 10 000
• kasztíliai (spanyol; északi és déli nyelvjárások): ~ 42 millió
• extremadurai: ~ 200 000
• aszturleóni (asztúriai, leóni, mirandai): ~ 400 000
• portugál csoport
• fala (extremadurai gallego): ~ 6000
• galiciai (gallego): ~ 3 millió
• portugál: ~ 10 millió

Az Ibériai-félsziget legjelentősebb újlatin nyelvei tehát, a beszélők száma alapján, a spanyol vagy kasztíliai 42 millió fővel, a katalán és a portugál közel azonos számú, mintegy 10-10 millió beszélővel, valamint a galiciai, hozzávetőlegesen hárommillió nyelvhasználóval. A kisebb nyelvek közül egyértelműen az aszturleóni változatok rendelkeznek a legtöbb, százezres nagyságrendű beszélővel, az összes többi nyelvváltozat anyanyelvi beszélőinek száma tízezer alattira tehető.

Spanyolország nyelvjárási térképe (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Az egyetlen nem indoeurópai nyelv, a számos nyelvjárással rendelkező baszk vagy euskara anyanyelvi beszélőinek száma körülbelül 600 000.

Nyelvjogi szabályozás

Spanyolországban az egész ország területén hivatalos kasztíliai mellett a katalán, a gallego és a baszk regionálisan hivatalosak, de a spanyol alkotmány valamennyi egyéb nyelvváltozatot védelemben részesít. A spanyolországi nyelvekről és nyelvváltozatokról a jelenleg hatályos 1978-as alkotmány (Constitución Española) 3. cikkelye rendelkezik, az alábbiak szerint:

Artículo 3

1. El castellano es la lengua española oficial del Estado. Todos los españoles tienen el deber de conocerla y el derecho a usarla. (A kasztíliai az állam hivatalos spanyol[országi] nyelve. Minden spanyolnak kötelessége ismernie és joga használnia.)
2. Las demás lenguas españolas serán también oficiales en las respectivas Comunidades Autónomas de acuerdo con sus Estatutos. (A többi spanyol[országi] nyelv szintén hivatalos a saját autonóm közösségében, tartományi alaptörvényük szabályozásának megfelelően.)
3. La riqueza de las distintas modalidades lingüísticas de España es un patrimonio cultural que será objeto de especial respeto y protección. (Spanyolország különféle nyelvváltozatainak gazdagsága kulturális örökség, amely különös megbecsülés és védelem tárgyát képezi.)

Portugáliában az alkotmány (Constitução da República Portuguesa, VII. módosítás, 2005) 11. cikkelyének 3. pontja megállapítja, hogy az országban „A hivatalos nyelv a portugál”:

Artigo 11.º

[...]
3. A língua oficial é o Português.

Az alkotmány 161. cikkelyének felhatalmazása alapján a portugál országgyűlés által hozott, „a mirandai közösség nyelvi jogainak hivatalos elismeréséről” szóló 7/99. január 29-ei törvény (Lei n.º 7/99 de 29 de Janeiro, Reconhecimento oficial de direitos linguísticos da comunidade mirandesa) a Miranda de Douro városában használt leóni nyelvváltozatot szintén önálló nyelvként ismeri el:

Artigo 1.º

O presente diploma visa reconhecer e promover a língua mirandesa. (Jelen jogszabály célja a mirandai nyelv elismerése és támogatása.)

Artigo 2.º

O Estado Português reconhece o direito a cultivar e promover a língua mirandesa, enquanto património cultural, instrumento de comunicação e de reforço de identidade da terra de Miranda. (A Portugál Állam elismeri a mirandai nyelv művelésének és támogatásának jogát, mint kulturális örökség, a kommunikáció és a mirandai identitás megerősítésének eszköze.)

A spanyol alkotmánnyal ellentétben a portugál nyelvjogi szabályozás tehát összesen két önálló nyelvet ismer el, melyek közül az egyetlen hivatalos a portugál.

Segítség!! ¿Spanyol vagy portugál?

Azt bizonyára mindenki tudja, hogy a spanyol és a portugál rendkívül hasonló nyelvek: bár hangtanilag mára eléggé eltávolodtak egymástól (nem számítva a galiciait), így egy spanyolul tudó – de nem spanyol anyanyelvű – számára lehetetlennek tűnhet a beszélt portugál megértése, írásban viszont alig lehet őket megkülönböztetni. Ezt a témát főleg azoknak szánom, akik ugyan találkoztak már portugál vagy spanyol írott szövegekkel – például termékeken – de nem ismerik annyira ezeket a nyelveket, hogy biztosan meg tudják őket különböztetni (kiejtésben természetesen sokkal egyszerűbb a két nyelv megkülönböztetése). Nézzük meg, hogy melyek azok a betűk, amelyek csak a portugálban, illetve csak a spanyolban használatosak.

A magánhangzójelek közül csak a portugálban találkozhatunk az ã, â, à, ê, õ, ô betűkkel. Ezek közül az â és az à (az a elöljáró és a-val kezdődő szó összevonása) viszonylag ritkán fordulnak elő, de a többi, főleg az ã, õ eléggé gyakoriak. Az éles ékezettel ellátott magánhangzók (á, é, í, ó, ú), valamint az u önálló hangértékét jelölő ü mindkét nyelvben megvan, de az utóbbit a mai portugál szövegekben már nem használják, így ezzel ma már csak a spanyolban találkozhatunk.

Ami a mássalhangzójeleket illeti, csak a portugálban van ç betű (amely egyébként óspanyol eredetű), az ñ és y betűket viszont csak a spanyolban használják. Itt szólni kell még a kettős betűkről is. A portugálban az [n] és az [l] lágy párjait az nh és lh betűcsoportok jelölik, ami azonban nem mérvadó, hiszen e betűkombinációk spanyol szavakban is előfordulnak, csak nem egy-egy önálló hangot jelölve, hanem csupán mint két betű egymás után. Ugyanezeket a hangokat a spanyolban a már említett ñ, illetve az ll jelölik. Az utóbbi viszont csak a spanyolban van meg, és állhat szó elején is. Ami az írásjeleket illeti, a fordított kérdő- és felkiáltójelet szintén csak a spanyolban használják.

A fentiek alapján röviden összefoglalhatjuk, hogy melyek azok a betűk, betűcsoportok és jelek, amelyek alapján a két nyelv jól felismerhető és elkülöníthető egymástól:

(Forrás: El Mexicano)

Persze léteznek egyéb, gyakran ismétlődő szavak, végződések is, melyekből már tényleg gyerekjátéknak bizonyul a két nyelv megkülönböztetése. Szinte minden portugál szövegben találkozhatunk a jellegzetes -ão, -ões végződésekkel: ezeknek a spanyolban általában -ión, -iones felelnek meg. Viszont csak a spanyolban találkozhatunk az el, la, los, las névelőkkel, amelyek portugál megfelelői a kevésbé feltűnő o, a, os, as. A portugálban gyakoriak továbbá az -m végződésű szavak, az -n végződésűek viszont kivételesek; a spanyolban éppen fordítva. Nos, remélem, hogy mindezek alapján már senkinek sem fog nehézséget jelenteni a két nyelv megkülönböztetése.

A spanyol az archaikus latinból alakult ki?

Már nem egy helyen olvastam olyan állításokat, melyek szerint „a spanyol az archaikus latinból származik”; sőt, egyes források odáig is elmentek, hogy a létige bizonyos alakjai, mint a somos ’vagyunk’ és a fue ’volt’, nem is a klasszikus latin SUMUS és FUIT, hanem egyenesen az archaikus latin SOMOS és FUED alakokra vezethetőek vissza. Úgy gondoltam, nem ártana egy kicsit rendet tenni ebben a témában, ezért is született ez a bejegyzés.

Ha a címben szereplő állításban van is némi igazság, az biztos, hogy nem ilyen formában. Ehhez először is tisztázzuk, mit nevezünk „archaikus latin”-nak. Adamik Béla A latin nyelv története. Az indoeurópai alapnyelvtől a klasszikus latinig című könyvében az első latin nyelvű írásos emlékek megjelenésétől számítva az alábbi történeti korszakokat különbözteti meg:

1. archaikus latin (i. e. 7–4. század);
2. ólatin (i. e. 3. század eleje – i. e. 2. század második fele);
3. klasszikus latin (i. e. 2. század második fele – i. sz. 2. század vége);
4. vulgáris latin (3–6. század vége);
5. protoromán (7–9. század), innentől pedig már az önálló újlatin nyelvek korszaka következne.

(Bár a klasszikus és a vulgáris latin között nem csak korszakbeli különbség van; az utóbbi felfogható az utca népe által mindenkor beszélt és folyamatosan változó nyelvnek is.) Mivel Hispania római meghódítása már az i. e. 3. század vége felé, 218-ban kezdődött, és i. e. 19-ig tartott, a területre érkező első római hódítók tehát legfeljebb az ólatint beszélhették, semmiképpen sem az archaikus latint, és természetesen a nyelvváltozás sem állt meg azzal, hogy a félszigetre érkeztek. A rövid O > U, ill. E > I magánhangzó-gyengülés a feliratok tanúsága szerint pedig már az i. e. 3. század első felében bekövetkezett, vagyis az ólatin korszakban bizony már a SUMUS és FUIT alakoknak felelt meg a kiejtés.

Ezzel rögtön ki is zárhatjuk azt a képtelenséget, hogy a spanyol somos és fue archaikus latin alakok folytatói lennének. Esetükben már egy újabb, kései vagy vulgáris latin változásról van szó. A nyelvek történetében előfordul, hogy egy hangváltozás eredményeként az annak előzményét megelőző állapotot kapjuk vissza, ám ez csak a véletlen műve, hiszen egy nyelvi változás mindig csak a közvetlen előzményével van kapcsolatban, a természetes folyamatok sosem működnek visszafelé (úgy is lehetne mondani, hogy csak a közvetlen előzményre „emlékeznek” a beszélők).

Az i. e. 7. századból származó praenesti aranycsat (Fibula Praenestina), melyen az első latin nyelvű felirat olvasható (jobbról balra haladó írással): MANIOS MED FHE-FHAKED NVMASIOI, azaz ’Manius készített engem Numeriusnak’

De akkor miért is mondtam, hogy a címben mégis van némi igazság? Ez annyit jelent – amiben általában a történeti nyelvészek is egyetértenek –, hogy a rómaiak által Hispaniába vitt latin a viszonylag korai hódítás és a terület elszigeteltsége következtében archaikusabb maradt a klasszikus korszakban is, s innen az iberoromán nyelvek, de különösképpen a spanyol és sokszor a portugál konzervatív volta.

Na de mit jelent az, hogy a hispaniai latin archaikusabb volt, és a spanyol konzervatív? Itt természetesen nem lehet másról szó, mint a szókincsről, mivel leginkább ezen mérhető egy nyelvváltozat régiesebb vagy újítóbb volta a többihez képest. Az pedig a ránk maradt latin írásos emlékek, de még inkább a mai nyelvek szóhasználata alapján egyértelműen kimutatható, hogy a Hispaniában beszélt latin megőrzött – és a spanyol máig őriz – olyan szavakat, amelyek a klasszikus latin korszak római (itáliai) irodalmi nyelvében már nem voltak használatosak, vagy már népiesnek vagy nyelvjárásinak számítottak.

J. N. Adams, a Cambridge-i Egyetem kutatója egy 2007-es tanulmányában az alábbi jelölteket tárgyalja a hispaniai latinból, amelyek a spanyolban és a portugálban máig használatosak:

• BARO ~ VARO, -ONIS ’együgyű ember, tökfilkó’ > spanyol varón, -ones, portugál varão, -ões [vöráum, vöronys] ’férfi’;
• COMEDO, -ONIS ’nagyétkű, falánk’ (vö. COMEDERE ’megeszik’ > spanyol comer) > spanyol comilón, -ona, -ones, -onas. Itt meg kell jegyezni, hogy bár kétségtelenül a spanyol comer ’eszik’ ige archaizmus, a comilón névszó latin COMEDONE(M) főnévből való közvetlen származtatása inkább spekulatív, mint valószínű (és ezt maga a tanulmány is említi) – sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy a spanyolban már a comer igéből képzett belső fejleményről, és nem a latin alak „túléléséről” van szó;
• *CŎVUS, *CŎVA (vö. CAVUS és CAVUM, CAVA) ’üreg’ > spanyol cueva, portugál és katalán cova, ’[föld alatti] üreg, barlang’;
• CUIUS, -A, -UM ’kié, mié’ (birtokos kérdő névmás) > spanyol cuyo, -a ’akié, amié’ (régen szintén: ¿cúyo, -a? ’kié, mié?’), portugál cujo, -a [kúzsu, -ö] ’akié, amié’;
• DEMAGIS ’sokkal inkább, sokkal jobban’ > spanyol demás ’a többi’, portugál demais [dümájs] ’túlságosan’, ’a többi’;
• GŬMIA~GOMIA ’torkos, nyalánk’ > spanyol gomia ’mumus’, ’nyalánk’ (ritkán használt szó);
• FABULARI ’beszél(get)’ > óspanyol fablar > spanyol hablar ’beszél’, portugál falar ’beszél’;
• PĔRNA ’láb’ [végtag] > spanyol pierna, portugál perna [pernö] ’láb’;
• ROSTRUM ’csőr, ormány, száj’ stb. > spanyol rostro ’arc’, portugál rosto [rostu] ’arc’. Mindazonáltal a szó az olaszban is létezik (rostro ’csőr’), a tanulmány azonban erről nem tesz említést (elképzelhető, hogy az olaszban klasszikus latin átvétel);
• VACIVUS, -A, -UM ’üres’ > spanyol vacío, -a, portugál vazio, -a [vözíu, -ö] ’üres’. A klasszikus latinban a VACUUS váltotta fel.

A tanulmány részletesen foglalkozik mindezen szavak történetével és archaikusságuk relevanciájával, amibe én itt nem kívánok belemenni, annyit viszont muszáj megjegyezni, hogy a fenti listát fenntartásokkal kell kezelni. Nem minden esetben egyértelmű ugyanis, hogy a szó valóban hispaniai archaizmus volt-e a latinban, vagy pedig a birodalom más területein is használták a klasszikus korban (esetleg később is), de csak a spanyolban és a portugálban maradt fenn.

Egy valódi hispaniai régiség: a méridai római színház i. e. 16–15. között épült, és máig tartanak benne előadásokat.

Az utóbbi már megint más kérdés, s ez esetben még jó néhány szót fel lehetne sorolni, amely csak a spanyolban és a portugálban él tovább. Én az alábbiakat mindenképpen megemlíteném:

• ADHÚC ’még’ > spanyol aún ’még’. Ennek az időhatározó-szónak egyedül a spanyolban van nyoma (a portugál ainda ’még’ eredete bizonytalan, talán a lat. AD INDE ’idáig’);
• NUMQUAM v. NUNQUAM ’soha’ > óspanyol nunqua > spanyol nunca, portugál nunca ’soha’ (tagadó- és tiltószóként: ’soha nem, sohasem, sosem’, ill. ’soha ne, sohase, sose’);
• PETERE ’kér’ > spanyol és portugál pedir ’kér’;
• PERCUNCTARI, PERCONTARI, később szintén PRÆCUNCTARE, PRÆCONTARE ’kérdez’ > spanyol preguntar, portugál perguntar ’kérdez’; és még természetesen lehetne folytatni.

A mai témából tehát levonható egyrészt az a tanulság, hogy a spanyol archaikus latinból való származtatása komolytalan. Másrészt viszont az teljes mértékben megállja a helyét, hogy a hispaniai latin megőrzött régies szavakat, ill. a spanyol és a portugál máig használ olyan alakokat, amelyek a többi újlatin nyelvből már kivesztek vagy be sem kerültek.

Felhasznált irodalom

• Adamik Béla (2009): A latin nyelv története. Az indoeurópai alapnyelvtől a klasszikus latinig, Argumentum Kiadó, Budapest, pp. 24, 154.
• Adams, J. N. (2007): The Regional Diversification of Latin, 200 BC – AD 600, Cambridge University Press, 370–402.
• Dr. Finály Henrik (1884): A latin nyelv szótára.

Spanyol nos, os, olasz ci, vi... és a nagy káosz

Tudvalévő, hogy az olasz és a spanyol többé-kevésbé kölcsönösen érthetőek hasonló fonetikájuk miatt (persze mindazokkal a fenntartásokkal, amelyeket a kölcsönös érthetőség meghatározásának nehézsége magával von). Mégis előfordulhatnak olyan beszédhelyzetek, amikor éppen a lehető legalapvetőbb és legegyszerűbb szavak megértése okoz gondot két közeli rokon nyelvben, főleg, ha a beszélőnek egyáltalán nincs fantáziája vagy „nyelvérzéke”.

Az 1929-es világkiállításra épített velencei harangtornyok a barcelonai Spanyolország terén (Forrás: Pixabay.com)

Gondoljunk csak bele, hogy például az olasz due [dúe] ’kettő’ és cinque [csinkwe] ’öt’ számneveket mennyire hasonlónak véljük a spanyol dos [dosz] és cinco [szinko] megfelelőihez (< beszélt lat. DŬOS, CĪNQUE [tyinkwe]), mivel előttünk van a jelentésük, és tudjuk, hogy az olasz és a spanyol eléggé hasonló nyelvek. Viszont lehetséges, hogy egy hétköznapi szituációban egy átlagos vagy kevés nyelvi műveltséggel rendelkező olasz vagy spanyol anyanyelvű, aki nem beszél vagy tanult semmilyen más idegen nyelven, még az ilyen egyszerű szavakat sem fogja megérteni a másik nyelvén – nem beszélve az olyan alapszavakról, amelyek egyáltalán még csak nem is hasonlítanak a két nyelven. A mostani témában ebbe mélyedünk bele egy kicsit.

Bár az olaszt tartják fonetikailag a legkonzervatívabbnak az újlatin nyelvek között, azt tudni kell, hogy alaktanilag eléggé újító (a románnal együtt), amely részben annak tudható be, hogy elvesztette a szóvégi -s hangot, amely a latinban mind a névszó-, mind az igeragozásban igen fontos megkülönböztető szerepet töltött be: a legtöbb esetben ez volt a többes szám jele, az igéknél pedig az egyes szám második, valamint a többes szám első és második személyű alakok végződése is. Például egy szabályos ige néhány alakjával szemléltetve: latin kötőmódú CANTEM, CANTES, CANTET > spanyol cante, cantes, cante, de olasz canti, canti, canti; vagy pl. a többes szám első személyű jelen idejű igealakok végződése között az olaszban eltörlődött a különbség a három igeragozásban, valamint a kijelentő és kötőmódban is azonosak ezek: sp. kijelentő módú cantamos, tememos, partimos (< lat. CANTĀMUS, TIMĒMUS, PARTĪMUS), kötőmódú cantemos, temamos, partamos (< lat. CANTĒMUS, TIMEĀMUS, PARTIĀMUS), vö. ol. kijelentő és kötőmódú cantiamo, temiamo, partiamo.

A nagyításhoz kattints az ábrára! (Forrás: El Mexicano)

Ilyen esetben pedig, amikor egy megkülönböztető jegy eltűnik, a nyelvek „kénytelenek újítani”, azaz más képzési módot választani, vagy egy szót egy másikkal – rokon értelművel – helyettesíteni. Az olaszban így a többes számot minden esetben a latin a- és o-tövű névszók alanyesetű többesének mintájára képzik (szóvégződéstől függően, -o, -e → -i, ill. -a → -e), mint már szó volt róla egy korábbi témában. (Bár egyes elméletek szerint az olasz -i, -e többesjel is az -es, -as végződés fonetikai változásából alakult ki, ami nem tűnik túl valószínűnek és elfogadhatónak.)

Természetesen a személyes névmások sem maradhattak érintetlenül. Már a latinban is volt elég nagy káosz a különböző alakok között, az olaszban ez csak tovább bonyolódott a hangsúlytalan [e] és [i] ingadozása miatt, amelyeknek a latin esetvégződésekben még szintén fontos szerep jutott. Így az olasz tárgy- és részeshatározó esetű névmások két sor alakot vettek fel (mi, ti, ci, vi, si ~ me, te, ce, ve, se/sé), melyek használata attól függ, hogy közvetlenül az igével (mi, ti, ci, vi, si), egy másik névmással (me, te, ce, ve, se), ill. hangsúlyosan (me, te, sé) állnak-e a mondatban valamilyen nem alanyi szerepben. A spanyollal ellentétben az olasz részes esetben is megkülönbözteti a nemeket (de csak egyes számban és másik névmás nélkül), ami szintén újítás a latinhoz képest. Továbbá a gli/le részes névmás (amely azonos a többes számú határozott névelővel is magánhangzóval kezdődő szavak előtt) a többi névmással külön összevont alakokat képez: pl. Glielo (= gli/le + lo) spiegherà di nuovo ’Újból el fogja magyarázni neki(k) [azt]’. Az óspanyolban is létezett a részeshatározó esetű névmásnak egy, a tárgyesetűvel használt alakváltozata, a ge [zse], amely viszont később vegyült a se névmással (vö. Se lo [= le/les + lo] explicará de nuevo), a fonetikai hasonlósága miatt.

El Campeador adeliñó a su posada,
assí commo llegó a la puerta, fallóla bien cerrada,
por miedo del rey Alfonso, que assí lo avién parado,
que si non la quebrantas[se] por fuerça, que non ge la abriesse nadi.

A Harcos visszavonult a szállására,
ahogy az ajtóhoz ért, azt jól bezárva találta,
mert úgy hagyták Alfonz királytól tartva,
hogyha nem törné be erővel, akkor senki sem nyitná ki neki azt.

A legfontosabb spanyol és olasz személyes névmások összehasonlítását és latin forrásalakjaikat az alábbi táblázat tartalmazza összefoglalva.

A nagyításhoz kattints vagy koppints a képre! (Forrás: El Mexicano)

A fentiek vonatkozásában megjegyzendő, hogy a hangsúlytalanul használt személyes névmások (az ún. klitikumok) – néhány harmadik személyű alak kivételével – az olaszban és a spanyolban is elvesztették a megkülönböztetést a részes és a tárgyeset között, azonban míg az olaszban ez a funkcionális különbség mondattani alakváltozatokká vált, addig a spanyolban az eredeti tárgyesetű/ablativusi alakok vették át a részes eset szerepét is. Ami pedig a hangsúlyos, nem alanyi használatú (határozói/elöljárós esetű) névmásokat illeti, ezek az olaszban (me, te, sé) a latin tárgyesetű/ablativusi (MĒ, TĒ, SĒ), a spanyolban (mí, ti, sí) az eredetileg részes esetű (MIHI, TIBI, SIBI) névmásokból származnak.

De vajon hogy lett a latin NŌS és VŌS (> sp. nos, vos ~ os) névmásokból az olaszban ci (ce) és vi (ve)? Ez már sokkal érdekesebb. Ha visszaemlékszünk, az újlatin nyelvekben a határozott névelők és a harmadik személyű személyes névmások latin mutató névmások különböző alakjaiból származnak, azok pedig szoros összefüggésben vannak a helyhatározószókkal (pl. a spanyol el ’a, az’, él ’ő’, illetve allí ’ott’, allá ’ott, oda’ is a latin ĬLLE ’az’ mutató névmás különféle alakjainak folytatása). Márpedig ha mutató névmásból lehet személyes névmás és helyhatározószó, akkor miért ne történhetne ez fordítva is, azaz miért ne lehetne helyhatározóból személyes névmás? Az olasz bebizonyította, hogy lehet. A ci/ce és a vi/ve természetesen nem a latin NŌS és VŌS, hanem az ECCE HIC vagy (összevonva) HICCE ’imitt’, ill. IBI ’ott’ folytói. Ugyanezeket ma is jelentik az olaszban, azonban a többes szám első és második személyű hangsúlytalan személyes névmás szerepét is betöltik, ti. ’imitt, ide’ > ’minket, nekünk’, ill. ’ott, oda’ > ’titeket, nektek’ – az ilyen jelentésátvitelt nem nehéz magyarázni.

Firenze, Toscana – ahol az irodalmi olasz nyelv született... (Forrás: Pixabay.com)

Ez talán azért alakulhatott így, hogy a hangsúlyos alanyi/határozói névmásokat meg lehessen különböztetni a nem alanyi hangsúlytalan igei használatúaktól, hiszen a latin NŌS/NŌBIS és VŌS/VŌBIS egyaránt a noi és voi alakokat eredményezte volna az olaszban, így az alanyi és tárgyas/részeshatározói használat között nem lett volna különbség. Jóllehet, e névmások alany- és a tárgyesete között a latinban és az óspanyolban (beleértve a részes esetet is) sem volt különbség, csupán a hangsúlyos vagy hangsúlytalan használat határozta meg a funkciójukat (vö. ósp. nós ’mi’ és vós ’ti’, illetve nos ’minket/nekünk’ és vos ’titeket/nektek’).

A spanyol ellenben úgy „oldotta meg” ezt a helyzetet, hogy a hangsúlyos (alanyi/határozói) használatú régi nós, vós névmásokat megtoldotta az otros/-as (< lat. acc. ALTEROS/-AS) ’a többiek’ jelentésű szócskával (így lett nosotros/-as, vosotros/-as), míg a hangsúlytalan (tárgyas/részes) használatban megmaradt a nos, ill. a régi vos gyengült alakja, az os. Ezzel viszont egy csapásra egy másik „probléma” is megoldódott: a régi udvarias (formális) nyelvhasználatban ugyanis a nós, vós névmásokat „fejedelmi többesként” egyes számban is használták (azaz a vos ma is él és virul számos közép- és dél-amerikai nyelvjárásban, de már csak egyes szám második személyű bizalmas névmásként), a nosotros/-as, vosotros/-as pedig egyértelműen megkülönbözteti a többes számú használatot az egyes számútól – sőt, még azt is jelöli, hogy férfi/vegyes vagy női társaságról van-e szó. (Bár léteznek ezeknek az olaszban is megfelelői: noialtri/-e, voialtri/-e, azonban ritkán használatosak és csak nyomatékosításra.)

Ennyi fért bele mára, arrivederci, nos vemos...