Miért tártaros spanyolul a tatárok neve?

Angolul és franciául Tatars, németül Tataren, olaszul Tatari, oroszul татáры [tatárü] – csak hogy néhány ismertebb nyelvet említsünk –, törökül és saját nyelvükön tatarlar,

spanyolul és portugálul azonban tártaros.

Na de mit keres ott az első [r]? – Még mielőtt belemennénk a részletekbe, gyorsan tisztázzuk, hogy a tatárok megnevezést kétféle népcsoportra használják: egyrészt azokra a mongol nyelvű történelmi törzsekre, akik a középkorban betörtek Európába („tatárjárás”), másrészt több török nyelvű mai népcsoportra, akik többségében az Oroszországhoz tartozó Tatárföld területén, valamint kisebb lélekszámban máshol is élnek, főleg Közép-Ázsiában és Kelet-Európában, pl. a Krím-félszigeten (ők a krími tatárok). E kettősség valószínűleg onnan eredeztethető, hogy a középkorban mindenféle törzset neveztek így, akik a mongol birodalom fennhatósága alá tartoztak, függetlenül a nyelvüktől.

Kazan, Tatárföld (Forrás: Pixabay.com, CC0)

A tatár népek nem beszélnek egységes nyelvet; önmagában a tatár nyelv megnevezés az oroszországi Tatárföldön élő tatárok nyelvére utal. A krími és a szibériai tatárok közeli rokon, de eltérő kipcsak-török nyelvváltozatokat beszélnek.

Maga a tatar szó valószínűleg mongol eredetű, és arab-perzsa közvetítéssel kerülhetett az európai nyelvekbe. A tartar- tőváltozat kialakulásáról azonban a középkori latin – vagyis valamelyik újlatin nyelvváltozat (talán a francia) – tehet! A latinban ugyanis létezett egy Tártarus név (ez a görög Τάρταρος, Tártaros átvétele), amely átvitt vagy költői értelemben ’pokol’ jelentésű volt. (Végső forrása nem tisztázott – egy legenda szerint a görög Tartessos név torzulása.) S mivel a tatar szónak nem volt semmi értelme az akkori beszélők számára, ám ismerős volt nekik a latin Tártarus, ezért így kezdték hívni a tatárokat. Az ilyen változást népetimológiának vagy szóértelmesítésnek nevezzük.

Ezt az alakot őrizte meg a spanyol és a portugál. A tartar- tőváltozat létezik egyébként a többi nyelvben is, de ebben az értelemben régiesnek számít, és inkább az etimológiát tükröző tatar- tövet használják. A franciában a Tatars szó kifejezetten a mai tatárokra, míg a Tartares történelmi kontextusban, a népvándorláskori mongol és tatár törzsek összefoglaló neveként használatos.

Tatár popzene
Plusz érdekesség, hogy ugyanezt az alakváltozatot találjuk a tartármártás (franciául sauce tartare, spanyolul salsa tártara) szóban – amely tehát valójában ’tatármártás’ – és a tatárbifsztek francia nevében (steak tartare) is. Hogy ezeknek az ételeknek mennyi közük van valójában a (történelmi) tatárokhoz, az nem teljesen világos. Az egyik feltételezés szerint nevükben a ta(r)tár- átvitt értelemben a barbárokra (középkori germánok) utal, vagyis jelentése ’durva, vad’; egy másik szerint pedig a Keletről Európába hozott különböző ételkészítési szokásokkal (húsok, kolbászok, zsírok, sajtok, szószok stb.) lehet kapcsolatban, amelyekre nagy hatással volt a mongol-török kultúra.

A kiegészítésekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Mi köze a karanténnak a negyvenhez?

A koronavírussal kapcsolatban gyakran hallhatjuk, olvashatjuk mostanában a karantén kifejezést. A magyar hangalak, persze, egy átlagembernek semmit sem árul el a szó eredetéről. Na és az angol quarantine? Hát, nagyon ez sem, legalábbis azok számára, akik csak angolul tudnak a magyaron kívül. Viszont aki tanult valamelyik újlatin nyelven, mondjuk olaszul vagy spanyolul, annak már nagyon is árulkodó lehet a quarantina [kʷarantína] vagy a cuarentena [kʷarenténa]. (A kiejtés átírásában az ékezet a szóhangsúlyt jelöli, nem pedig a magánhangzó hosszúságát.)

(Forrás: Pixabay.com)

Aki ezek után úgy gondolja, hogy e szavaknak bármi közük is lehet a quaranta [kʷaránta], illetve cuarenta [kʷarénta] (< régi quaraenta < lat. QUADRAGINTA, amely a beszélt nyelvben valahogy úgy hangzott, hogy [kʷarajínta]) ’negyven’ számnévhez, bizony jól gondolja! A quarantina, cuarentena ugyanis ennek névszói származéka, melynek eredeti jelentése egyszerűen ’negyvenes’. (Megjegyzendő, hogy a mai olasz quarantina szót továbbra is csak matematikai értelemben használják, míg a ’karantén’ jelentésben ennek hangalaki változata, a quarantena használatos.)

(Forrás: Pixabay.com)

Na jó, és akkor mégis mi köze van a karanténnak a negyvenesekhez? Nos, természetesen nem a negyvenévesekkel van összefüggésben, hanem a negyven nappal. A középkori Velencében ugyanis az volt a szokásrend, hogy a fertőző járvány sújtotta területekről érkező hajókat 40 napig tartották vesztegzár alatt távol a kikötőktől. Maga a kifejezés tehát az olaszból terjedt el ebben a jelentésben. A magyarba – a hangalakjából következően – vélhetően a francia quarantaine [kaʁõten] közvetítette.*

---

*	Téves az a magyarázat, mely szerint a karantén az olasz quaranta giorni ’negyven nap’ kifejezésből származik.

Lefordíthatom, de minek? Nem lesz jó, csak szólok!

Megint behivatkozhatnám az összes olyan korábbi cikket, amelyek nagyjából arról szólnak, hogy miért nincs semmi értelme mondatok lefordításával idegen nyelvet tanulni-tanítani-gyakorolni, de nem teszem, akit érdekel, meg fogja találni. Következzen inkább egy újabb „esettanulmány”, amely ezt megerősíti.

A hagyományos nyelvoktatási rendszer ugye ahhoz szoktatott minket (legalábbis az én generációmat), hogy vannak a nyelvtani szabályok, amelyeket jól meg kell tanulni, utána már csak be kell magolni hozzá rengeteg szót, és máris perfektek vagyunk az idegen nyelvből. Hiszen ha van megfelelő szókincsünk, akkor mindent el tudunk mondani, mert le tudjuk fordítani. Ezt nagyon sokáig el is hitte mindenki (ahogy én is), talán sokan ma is elhiszik – ami addig érthető is volt, amíg fel nem találták a Google-t és senki sem tudta leellenőrizni, hogy pl. egy nyelvkönyvben lévő példamondatok létezhetnének-e valójában.

¡Sé feliz! – Légy boldog! (Forrás: Pixabay.com)

Egy spanyoltanulással foglalkozó Facebook-csoportba érkezett egy poszt azzal a kéréssel, hogy az alábbi mondatot fordítsuk le spanyolra:

Ne töltsd az időt azzal, hogy vágysz a boldogságra, légy boldog!

Ez egy meglehetősen egyszerű mondat. Az iskolai nyelvoktatás alapján bárki le tudná fordítani, aki már nem annyira kezdő. Öt percen belül érkezett is egy kiváló(nak tűnő) megoldás, íme:

No pases el tiempo deseando la felicidad, ¡sé feliz!

Tökéletes, gondolnánk: nincs benne semmilyen nyelvtani, egyeztetési anomália, az igék is a megfelelő alakjukban állnak, és még a szavak is azt jelentik, amit szeretnénk – hát mi kellene még? Én sem tudtam volna sokkal jobbat, legfeljebb a deseando helyett az esperando vagy az anhelando alakot használtam volna. Valószínűleg egy magyar anyanyelvű spanyoltanár is csillagos ötösre értékelné ezt a fordítást. Pedig hát... nem, egyáltalán nem jó, nem spanyolos.

Na de miért?? – Rendkívül egyszerű a képlet: azért, mert spanyol anyanyelvűek nem mondják így. Márpedig ha egy nyelv anyanyelvi beszélői valamit nem monda(ná)nak, akkor olyan nincs, tehát helytelen. (Akkor is, ha tankönyvben szerepel.) Nyilván nem a mondat vége problémás, a sé feliz-szel semmi gond (másképp nagyon nem is lehetne fordítani). Viszont a pasar el tiempo kifejezést – amely egyébként valóban pontosan azt jelentené, hogy ’tölti az időt’ – nem használják erre; inkább arra utal, hogy elüti az időt valamivel/valakivel, szórakozik stb. Lássuk akkor a helyes megoldást! A mondat igazán spanyolos – és a Google által is alátámasztott – megfelelője:

No pierdas el tiempo deseando ser feliz, solo sé feliz.

Természetesen, ha egy mondatra nincs egyetlen találat sem a Google-ben, attól az még nem feltétlenül helytelen: azt is jelentheti csupán, hogy még nem mondta (nem írta le) senki. Azonban minél tömörebb egy mondat (mint amilyen a *No pases el tiempo deseando la felicidad is), annál elenyészőbb ennek az esélye, főleg egy több mint négyszázmilliós nyelv esetén. Ilyenkor már gyanakodnunk kell, de legalábbis megkérdőjelezhető a helyessége.

Pasar el tiempo... – Elütni az időt... (Forrás: Pixabay.com)

Ügyeljünk arra is a rákereséses ellenőrzésnél, hogy tegyük macskakörmök közé az ellenőrizendő kifejezést, hogy ne csak a benne lévő szavak előfordulására keressünk. A hosszú kifejezéseket, mondatokat részenként érdemes ellenőrizni, mert lehet, hogy egyben még senki sem mondta, de attól még lehet helyes, ha egyébként a fő tartalmi részei léteznek. És nem elég kizárólag a találatok számát nézni, sok találatot is meg kell vizsgálni, hogy mennyire relevánsak, milyen szövegkörnyezetekben fordulnak elő (pl. hogy nem csak ugyanaz az idézet ismétlődik-e).

Térjünk vissza a mondatunkra. Vannak persze további lehetséges megoldások is; az alábbi javaslatok egy magyarul is jól tudó argentin beszélőtől származnak (bár szintén csak elméletiek):

• No te pases la vida deseando la felicidad; (simplemente) sé feliz.
• En vez de pasarte la vida deseando la felicidad, (simplemente) sé feliz.
• No te la pases deseando la felicidad, (simplemente) sé feliz
• En vez de pasártela deseando ser feliz, (simplemente) selo.
• En vez de pasarte la vida deseando ser feliz, selo.

A tanulság ugyanaz, mint mindig: a nyelv nem egyszerűen a szavak nyelvtani szabályok alapján való mondatokba rendezése, hanem maguk a kifejezések, kész mondatok az alapelemei, amelyeket el kell sajátítani az anyanyelvi beszélőktől. Vagyis leegyszerűsítve: ne fordítsunk (szó szerinti értelemben), mert az valószínűleg úgysem lesz jó. Ismerjük meg a nyelvi szokásokat!

Ja, és még valami. Sokan úgy gondolják, hogy aki elfogadhatóan beszél egy nyelven, bizonyára tudja tolcsámolni is. Ez megint egy óriási tévedés. Egészen más érteni egy nyelvet (passzív nyelvtudás) vagy beszélni azt, írott szövegeket fogalmazni vagy kvázi szinkrontolmácsolni. Tudhat valaki írásban tökéletesen fogalmazni, aki nem tud jól beszélni; van olyan is, aki teljesen jól érti a beszédet és korlátozottan kommunikál is, de nem erőssége az írás; s végül létezik, aki teljesen érti és viszonylag jól is beszéli a nyelvet, még írásban is elboldogul; viszont a szóbeli tolmácsolás egy teljesen külön szakma, amihez még a közel anyanyelvi szintű nyelvtudás sem elég.

A segítségért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

A határozott névelő kialakulása az újlatin nyelvekben

A klasszikus latinban – legalábbis az írott nyelvben – nem használtak még semmilyen névelőt, vagyis ilyen értelemben a névszói szerkezetek jelöletlenek voltak a határozottság vagy határozatlanság szempontjából. Létezett azonban legalább négyféle mutató névmás, amelyek jelölhettek egyfajta „határozottságot”, illetve kiemelést/kijelölést a mondatban, nevezetesen:

1. hic, hæc, hoc ’ez (itt, a közelben)’;
2. iste, ista, istud ’ez/az (ott nálad)’;
3. ipse, ipsa, ipsum ’az (maga)’, továbbá
4. ille, illa, illud ’az (ott, a távolban)’.

Az elsőnek – a rövidsége miatt – nincsenek önálló folytatásai az újlatin nyelvekben, legfeljebb határozói simulószóként (vö. katalán hi, ho), ill. egyes helyhatározószók fosszilis elemeként lehetnek jelen (ld. sp. aquí < *ECCU HĪC és acá < *ECCU HAC ’itt, ide’ – az a- < lat. AD analógiás hatásával).

Az USA déli részén számos spanyol alapítású város található. Las Vegas nevének első eleme a spanyol nőnemű többes számú határozott névelő (a városnév jelentése: ’a folyó melletti termőföldek’)

A 2–3. alakokból jönnek a spanyol és portugál közeli és köztes mutató névmások (vö. sp. este, esta, esto és ese, esa, eso; port. este, esta, isto és esse, essa, isso). A hangsúlyosan használt negyedik alakokból származik a harmadik személyű újlatin személyes névmások alanyesete (vö. sp. él, ella, ello; port. ele, ela; régi/irodalmi ol. egli, ella; fr. il, elle; rom. el, ea stb.), és ugyanezek köszönnek vissza a távoli mutató névmásokban is (pl. sp. aquel, aquella, aquello, ol. quello, quella, a beszélt latin *ECCU-ĬLLE, -ĬLLA, -ĬLLU ’amaz’ alakból).

1. ábra. Az újlatin határozott névelők kialakulása szempontjából releváns latin mutató névmási alakok, zárójelben a beszélt nyelvi formákkal, ahol azok eltérhettek az írottól. (Forrás: El Mexicano)

Az újlatin nyelvek határozott névelői a hangsúlytalanul használt 3. és 4. latin mutató névmásból származnak (lásd az 1. ábrát). Arról nem szólnak a történeti források, hogy ezek pontosan mikortól nevezhetőek valódi névelőknek, azonban a kései – klasszikus kor utáni – latin szövegekben már egyre gyakrabban tűnnek fel „névelőszerű” használatban (tehát a beszélt nyelvben ekkorra már névelőként használhatták őket). A legtöbb nyelv (portugál-galiciai, spanyol, okcitán, francia, romans, olasz és román) a 4. alakok rövidült változatait vitte tovább ebben a szerepben (s ugyaninnen a harmadik személyű névmások hangsúlytalan esetei is).* Egyes szigeti nyelvváltozatok, így a baleári katalán (es, sa / sos, ses) és a szárd (su, sa / sos, sas, is) viszont a 3. mutató névmásból alakították ki a névelőt.

A központi újlatin nyelvekben egyes számban legalább két mondatfonetikai változata is kialakult a névelőnek, melyek közül az egyik összevont alak, amely magánhangzóval kezdődő szó előtt használatos, nyelvtani nemre tekintet nélkül. Ugyanakkor a spanyol nőnemű el alakot csak hangsúlyos [a]-val kezdődő nőnemű főnevek előtt használják.

2. ábra (Forrás: El Mexicano)

Mint a 2. ábrán látható, megkülönböztetett semlegesnemű alak egyedül a spanyolban maradt fenn (egyes számban); a románban a semlegesneműnek nevezett főnevek névelője egyes számban a hímneművel, többes számban a nőneművel egyezik meg. A román abban is eltér a többi újlatin nyelvtől, hogy a „névelő” nem megelőzi a szót, hanem összeolvad vele „hátulról”, ahogy a hangsúlytalan személyes névmások egyes igealakokkal az olaszban vagy a spanyolban. (A latin mutató névmás állhatott a főnév után is, a románban feltehetően a környező balkáni nyelvek hatására rögzült ez a sorrend.) A román végartikulusnak van továbbá egy birtokos-részes esetű alakja is: a hímnemű -lui és a nőnemű -i a latin részes esetű ĬLLĪ beszélt nyelvi folyományai, amely eredetileg nem különböztette meg a nemeket (vö. sp. le ’neki’; ol. lui, lei ’ő’, illetve gli, le ’neki’); a többes számú -lor forrása pedig a latin ĬLLŌRU(M), az ĬLLE többes számú birtokos esete (vö. ol. loro ’ők’, illetve [hangsúlyosan] ’nekik’). A birtokos esetnek ezen elszigetelt formákon kívül egyáltalán nincs folytatása az újlatin nyelvekben.

---

*	Az újlatin nyelvek tanúsága szerint a kései beszélt latinban létezniük kellett legalább az *ĭle, *ĭla, *ĭlu (< ĭllud, ĭllum) egyszerűsödött (hangsúlytalan) alakváltozatoknak.

Ha nőnemű, akkor nagyobb?

Lugóban élő olvasónk, Brigitta neve nem teljesen ismeretlen, hiszen már kétszer is közreműködött a blogon. Azóta saját oldalt is létrehozott Sígueme el rollo (magyarul kb. ’Csináld utánam’) néven, melyen kezdő spanyolosoknak ad online órákat egészen haladó szintig, a beszédre fókuszálva. A projekthez ezúton is gratulálok és sok sikert kívánok. Ám ezennel újabb érdekes kérdéssel, jobban mondva megfigyeléssel keresett meg, mely így szól:

A múltkor csoportba szedtem néhány főnevet, aminek van hímnemű és nőnemű változata is. A jelentésük általában hasonló, csak kisebb eltérés van közte. Ilyen szavak lennének a huerto–huerta, gorro–gorra, bolso–bolsa, cesto–cesta. Azt figyeltem meg, hogy a nőnemű az a nagyobb méretű tárgy. Ebben van valami nyelvi logika?

Egy megfigyelésen természetesen nincs mit vitatni – valóban létezik ilyen jelenség. Vagyis ahogy Brigitta is nagyjából megfogalmazta, olyan azonos tövű főnevekről van szó, amelyek hím- és nőnemű alakban is előfordulnak, de némileg eltérő jelentéssel (nyilván nem tartoznak ide az olyanok, mint pl. a caso és casa, amelyek hangalakja hasonló ugyan, de ezen kívül semmi közük egymáshoz). A „nyelvi logika” kifejezéssel azonban nem árt óvatosan bánni, mint már párszor bebizonyosodott – s hamarosan itt is látni fogjuk, hogy a valós kép nem annyira egyszerű.

Itt majdnem minden van, amiről szó lesz: huerto vagy huerta, fruto, fruta, manzano, manzanas...

Az ilyen főnevekkel az NGLE 2.3g–i pontjai foglalkoznak, méghozzá a Marcas de género (Nemjelölők) fejezetcím alatt. E szerint az -o és az -a végződések az élettelen (pontosabban a „nem mozgó”) dolgok esetében jelölhetnek többek között a dolgok méretével vagy formájával kapcsolatos különbségeket. Olvasónk négy olyan példát hozott, amelyeknél az eltérő nemű főnevek szerinte különböző méretű dolgokat jelölnek úgy, hogy a „nőnemű jelöl nagyobbat”. Nos, a(z) huerto ’kiskert’ és huerta ’(nagyobb) gyümölcsöskert’ esetében ez valóban így van, de többinél korántsem ennyire egyértelmű. A gorro ’sapka’ és gorra ’sildes/baseballsapka’, a bolso ’női táska, retikül’ és bolsa ’(bevásárló)szatyor, tasak’, valamint a cesto ’(széles, alacsony) kosár’ és cesta ’kosár’ párok között inkább stílus- vagy formabeli, mintsem méretkülönbség figyelhető meg (sőt, gyakran eleve megfoghatatlan az, hogy mi nagyobb vagy kisebb minél, hiszen azt is meg kellene mondanunk, hogy mely méretét vesszük alapul a tárgyaknak).

Ugyanakkor – és itt jön az, hogy miért sem állja meg a helyét a „nyelvi logika” – előfordulnak teljesen más jellegű eltérések is. Például a fruto–fruta ’gyümölcs, termés’ párosnál a hímnemű alak bármilyen termésre utal, ami a fán van (vagy alatta, ha leesett), míg a nőnemű kifejezetten az ehető vagy emberi fogyasztásra szánt termésre, termékre. A manzano–manzana esetén a hímnemű főnév a fát (’almafa’), a nőnemű a termését (’alma’) jelenti, ahogy a legtöbb gyümölcsfa és termése vonatkozásában, ahol még méret- vagy formabeli eltérésről sincs értelme beszélni (ráadásul itt pont a hímnemű alak jelöl egy térben sokkal nagyobb kiterjedésű dolgot, mint a nőnemű). A leño ’farönk’ és leña ’farakás, tűzifa’ szópárnál pedig már megszámlálható–megszámlálhatatlan típusú a szembenállás, és így tovább.

Leña és leány

Még történetileg sem mutatható ki semmiféle „logika” az eddig tárgyalt főnévpárok között. Valamikor mindkettőnek latin előzménye van: ilyenkor a hímnemű általában latin semlegesnemű egyes számú alakból származik (leño < LĬGNUM), míg nőnemű párja a többes számából (leña < LĬGNA), vagy legalábbis már a latinban megvolt mindkét alakváltozat (fruto < frūctus és fruta < frūcta). Sokszor viszont csak az egyik főnév „eredeti” és az ellenkező nemű már belső fejlemény. Példaként, a(z) huerto–huerta esetében a hímnemű alak az etimológiai (< lat. HŎRTU), és a nőneműt alkották belőle; a bolso–bolsa (< lat. BŬRSA), cesto–cesta (< lat. CĬSTA) és az ismeretlen eredetű gorro–gorra tekintetében pedig a régebben meglévő nőnemű alakból hozták létre a hímneműt.

Összefoglalva tehát annyi állapítható meg, hogy a nyelvtani nemek szerinti különbség valóban alkalmas a spanyolban arra, hogy élettelenre utaló főnévi töveknél jelentéseket árnyaljon, azonban – mint ahogy az NGLE is felhívja a figyelmet rá – e jelenségek mögött semmilyen konkrét nyelvtani szabály vagy rendszer („logika”) nem működik, és minden egyes eset külön vizsgálandó.

A cikket Dr. Kálmán László nyelvész lektorálta. A képek forrása: Pixabay.com

A nagy nemzetközi sajtkérdés

Tamás – nyelvtanár, a Webnyelv.hu oldal szerkesztője – vetette fel a következő érdekes témát (formázás és kiemelések tőlem):

A sajt szón gondolkoztam el, olaszul miért formaggio (francia: fromage, az r „arrébb kerül” az olaszhoz képest), spanyolul meg queso (portugálul queijo). Biztos az angol cheese vagy német Käse szóból került a spanyolba, bár latinban is ilyesmi volt. Szóval inkább a latinból kerülhetett a spanyolba és a germán nyelvekbe is. De az olaszba, franciába nem tudom, honnan került. Románul [brânză – a szerk.] ráadásul még teljesen eltérőbb, semmire nem hasonlít, még szláv nyelvek szavára sem, ahogy néztem.

Nos, kezdjük azzal, hogy a nyelvek rokon szavai közötti hangmegfelelések szerencsés esetben árulkodhatnak a változás, illetve szóátvétel irányáról – az angol és a spanyol tekintetében épp egy ilyen szerencsés esettel állunk szemben. Tehát máris egyértelmű, hogy a spanyol queso forrása semmiképpen sem lehet az angol cheese, hiszen a természetes hangváltozás iránya mindig [k] > [cs] és sosem fordítva (elméletileg ez csak abban a nagyon speciális esetben fordulhat elő, amikor egy olyan nyelv vesz át egy [cs]-vel kezdődő szót, amelyben nincs ilyen és semmilyen más hasonló, elöl képzett mássalhangzó, de van [k], és a beszélők úgy hallják, hogy ez a hang áll hozzá a legközelebb – vö. angol Merry Christmas → hawaii Mele Kalikimaka).

Sajt, kenyér és bor – kell ennél jobb? (Forrás: Pixabay.com)

Tamás rögtön korrigált is, belátva, hogy inkább a latinból kerülhetett a spanyolba és a germán nyelvekbe, és azt kell, hogy mondjam, nagyon jó helyen kapiskált. Ahhoz nem fér kétség, hogy a spanyol és a portugál alakok a latinból származnak, méghozzá az azonos jelentésű CĀSĔUS tárgyesetű CĀSĔU(M) alakjából. Ez a beszélt latinban először *CAĔSU [kájszu] lett, s ez volt igazából a mai spanyol és portugál alakok közvetlen forrása. A német Käse és az angol cheese végső forrása is ugyanez – a történetben csupán az a csavar, hogy a latinból való kölcsönzés még az ősgermán korban történhetett, amelyre egy *kāsijaz alakot feltételeznek. Vagyis az a furcsa helyzet állt elő, hogy a mai germán alakok – közvetlen ősüket tekintve – germán eredetűek, de mégis a latinból származnak.

Térjünk rá Tamás valódi kérdésére, az olasz és francia megfelelőkre. Itt sem lesz nehéz dolgunk. Az olasz formaggio az ófrancia formage átvétele (mai fr. fromage), amely valószínűleg a beszélt latin *(CĀSĔU) FŌRMÁTICU, azaz ’formázott sajt’ kifejezésből önállósult (nem ritka az a nyelvváltozás, amikor egy kifejezésnek csak az egyik szava él tovább a teljes kifejezés jelentésében). Ehhez kapcsolódóan Tamás még megjegyzi, hogy „az r »arrébb került« az olaszhoz képest” – persze nem az olaszhoz, hanem a régi franciához képest, amelyből az olasz átvette, a változás tehát magában a franciában történt – és itt el kell mondani, hogy a [CVr] < > [CrV] (C=mássalhangzó, V=magánhangzó) olyannyira általános hangváltozások, hogy szinte mindegyik élő nyelvből találni rájuk példákat (vö. lat. SEMPER > ol. sempre, sp. siempre, FORMŌSU > rom. frumós, PRŌ > sp. por stb.).

Kecskesajt (Forrás: Pixabay.com)

S végül nézzük a román brânză alakot, amely valóban nem hasonlít egyik rokon nyelv megfelelő szavára sem – és sajnos nem is tudni róla semmi többet. Ebben persze semmi különös nincs, minden nyelvben előfordulnak ismeretlen eredetű szavak – pl. az ibériai újlatin nyelvekben a ’vaj’ jelentésű szó ilyen (port. manteiga, sp. manteca, mantequilla, kat. mantega stb.). Érdekesebbek viszont a szláv nyelvek szavai a sajtra (pl. szlovák syr, orosz сыр stb.), amelyek egy ’savanyú’ jelentésű indoeurópai *suhrós szóból jönnek (s ugyaninnen az ang. sour, ném. sauer is).

Köszönet a segítségért Dr. Kálmán László nyelvésznek.

A di és az il összevonása miért del az olaszban (is)?

Egy spanyolos Facebook-oldal-poszt hozzászólásában merült fel a kérdés, vagy inkább észrevétel, hogy az olaszban a di + il és in + il (vagyis a di, in elöljáróknak a hímnemű egyes számú határozott névelő il alakváltozatával alkotott összevont alakjai), a del és nel ránézésre mintha inkább a spanyol de + el és en + el összevonásából származnának. Természetesen nem arról van szó, hogy az olasz alakok a spanyolból származnak, ám a hasonlóság nem véletlen: az okokat a beszélt latinban kell keresnünk.

Il lago di Braies nella provincia autonoma di Bolzano / El lago de Braies en la provincia autónoma de Bolzano

Az bizonyára nem újdonság a blog olvasói számára, hogy a hangsúlytalanul használt egy szótagú szavakban (és a több szótagú szavak hangsúlytalan végződéseiben is, de ez most minket nem érdekel) rendkívül gyakori jelenség az [e] ~ [i] ingadozás – többek között ennek köszönhető az is, hogy a régi spanyol e (< lat. ET) ’és’ y [i] lett (kivétel nem félhangzós [i] kezdetű szavak előtt, ahol az erőltetett kiejtés elkerülése meggátolta ezt a változást). De persze ez még nem a magyarázat arra, hogy az olasz di + il, in + il miért del, nel, amikor éppúgy *dil, *nil is lehetett volna.

Nézzük meg egy kicsit alaposabban ennek hangtörténeti hátterét. A beszélt latinban a nyelvterület legnagyobb részén, így Itáliában és Hispaniában is, az Ē (eredetileg hosszú, majd zárt [e]) és az Ĭ (eredetileg rövid [i]) egybeesett, és ezt a magánhangzót rövid [é]-nek ejtették. A latin DĒ ’-ból’ és ĬN ’-ban’ elöljárók, valamint az ĬLLE / ĬLLU(M) (acc.) / ĬLLO (abl.) ’az’ hímnemű mutató névmás tehát, amelynek hangsúlytalan alakjaiból az újlatin határozott névelők (a hangsúlyosból pedig a harmadik személyű személyes névmások) származnak, a kezdeti újlatin változatokban *de, *en, illetve *el vagy *lo alakot öltött. (Némi bizonytalanságot okoz, hogy az olasz il pontosan melyik alakváltozatból származik; egyes források szerint csak a lo etimológiai, az il már belső fejlemény, amely a rövidült l alakból keletkezett egy szótagpótló i- hozzáadásával.)

A nagyításhoz kattints az ábrára! (Forrás: El Mexicano)

Valószínűsíthető, hogy az olasz összevont alakok még ebből az időből erednek, azaz: DĒ ĬLLO > dello, majd rövidüléssel del, illetőleg ĬN ĬLLO > *en ello > nello, rövidülve nel. Abban, hogy ezekben az összevont alakokban az [e] > [i] másodlagos változás nem következett be (amely a de > di, *en > in esetében végbement), szerepet játszhatott az is, hogy ezek eredetileg két szótagúak voltak, így az első szótagjuk „félhangsúlyos” volt, ami a magánhangzó-gyengülést megakadályozta.* Ezzel szemben a spanyol alakok (de, el, en, ill. del) következetesen a beszélt latin állapotot őrzik.

A segítségért köszönet Prof. Dr. Giampaolo Salvi nyelvtörténésznek.

---

*	Természetesen nem kizárt az egyéb hangsúlyos formák analógiás hatása sem, vö. egli, ella (régies/irodalmi) ’ő’ stb.

Ezért problémásak a szubsztrátumelméletek

A klasszikus nyelvtörténészek nagyon szeretnek kölcsönhatás-elméletekkel utólagosan magyarázkodni, amikor egy-egy nyelvváltozás okait keresik. A legegyszerűbb ugyanis, ha ráfogjuk egy másik nyelvre, főleg, ha az régebbi egy adott területen: „biztos azért történt ez vagy az, mert abban a nyelvben úgy volt”. (A szubsztrátum szó jelentése „alsó nyelvi réteg”, amelyen mindazokat a hatásokat értjük, amelyeket egy területen eredetileg beszélt nyelv okozhatott egy rátelepedő másik nyelvben.)

Az újlatin nyelvek történetében is számos példát ismerünk szubsztrátumelméletekre, melyek közül talán az egyik legnagyobb visszhangot keltő volt a spanyol [f] > [h] (> ∅) hangváltozást a baszk vagy valamilyen hasonló (ismeretlen) nyelv hatásával magyarázó teória. Az ilyen elméletek azonban mára idejétmúltnak számítanak a nyelvészetben, a modern kutatók nem veszik őket igazán komolyan. Több okuk is van erre, amelyek az alábbi pontokban foglalhatóak össze röviden.

Népcsoportok és nyelvek az ókori Ibériában i. e. 300 körül
(Forrás: Wikimedia Commons / Alcides Pinto, CC 4.0)

1. Meggyőző bizonyítékok hiánya. A „szubsztratista” nyelvtörténészek sokszor utólag próbálnak okosak lenni, olyan (kihalt) nyelvek hatásait feltételezve egy ma élő nyelvben, amelyekről jóformán semmilyen adat nem áll rendelkezésre abból a korból, amikor az általuk feltételezett behatás történhetett. Például, hogy a francia nyelvben a latin Ū az ókori Galliában beszélt kelta nyelv hatására lett [ü] – valójában semmit sem tudni arról, hogy a gallban lett volna [ü] hang.
2. Túl általános jelenségek. Gyakran az olyan nyelvváltozások, amelyeket szubsztrátumhatásokkal próbálnak megmagyarázni, illetve „egyedinek” beállítani, teljesen szokványosak és elterjedtek a természetes nyelvekben, és maguktól is végbemennek bármiféle külső hatás szükségessége nélkül. Ilyenek az ún. gyengülési folyamatok (leníció), úgymint a zöngétlen hangok zöngésülése (pl. [t] > [d]) vagy a zárhangok réshanggá válása magánhangzók között (pl. [-b-] > [-v-]), de pont ilyen az [f] > [h] is. Szintén általános ezek ellenkezője, az erősödés (fortíció) szókezdő pozícióban, ahol rendszerint nagyobb erővel, pontosabban artikulálva ejtjük a hangokat (pl. [w-] > [b-]).
3. Körültekintés hiánya. A kölcsönhatás-elméletek hívei sokszor csak egy szűk terület szomszédos nyelveit vizsgálják, és nem törődnek azzal, hogy távolabbi (rokon) nyelvekben lezajlott-e hasonló változás. Tudvalévő, hogy pl. a latinnal nagyon közeli rokonságban lévő ókori faliszk nyelvben is volt [f] > [h] változás, és ma is megtalálható egyes dél-olaszországi, szárd, sőt, román nyelvjárásokban is – ezek esetében nincs sok értelme más nyelvek hatását feltételezni.
4. Önkényes (kitalált) megkülönböztetések. Szubsztrátummal magyarázzák pl. az ibériai újlatin nyelvekben a kétféle fonémikus pergőhang – /r/ és /rr/ – meglétét, gyakran hozzátéve még azt is, hogy az utóbbi „a latinban nem létezett”. Ezzel szemben igazából egyezményes, hogy mely beszédhangokat tekintenek (eltérő) fonémáknak, és semmi okunk azt feltételezni, hogy a latinban ne lett volna meg ugyanez a fonetikai különbség az -R- és az -RR- kiejtése között. (Sőt, a latinban fonémaszinten csak többperdületű rotikus hang – angol szakkifejezéssel trill – létezett.)
5. Kiragadott tulajdonságok vizsgálata. A hangváltozások mindig valamilyen rendszerbe illeszkednek, ezért a rendszer működését kell először megérteni. Az [f] > [h] változás példájánál maradva, tudni kell először is, hogy a latinban nem volt az [f]-nek zöngés párja, így azokban a nyelvjárásokban, amelyekben utólag sem alakult ki a [v] (a -B- vagy a V- [w] folytatásaként), hogy a rendszer „kiegyenlítettebb” legyen, nagyobb eséllyel gyengült az [f] is magánhangzók előtt.

Természetesen szó sincs arról, hogy nem léteznek nyelvi kölcsönhatás-jelenségek – persze, hogy léteznek, hiszen ilyenek pl. a szóátvételek is. A szubsztrátumhatás-elméletekkel viszont éppen az a legnagyobb probléma, hogy az esetek többségében nem igazolhatóak, így inkább a találgatás, mint a tudomány kategóriájába tartoznak.

A cikket Dr. Kálmán László nyelvész lektorálta.

Ember és hombre?

Az etimológiában kevésbé jártas érdeklődőkben könnyen gyanút kelthet a feltűnő hangalaki hasonlóság a magyar ember és a spanyol hombre szavak között, hiszen még a jelentésük is megegyezik. Felismerte ezt Bálint nevű olvasónk is, aki – szerencsére – mégsem vont le ebből messzemenő következtetéseket, csupán szeretett volna tisztán látni a kérdésben:

Érdekelne, hogy van-e kapcsolat a magyar ember és a spanyol hombre szavak között. Eddig nem találtam ezzel kapcsolatos bejegyzést.

Kedves Bálint, máris pótoljuk ezt a hiányt! Mindenekelőtt, a két szó hangalakja közötti hasonlóságot az okozza, hogy mindkettőben megtalálhatóak az [m b r] mássalhangzók, ugyanebben a sorrendben, valamint a [CVr]~[CrV] (C: bármilyen mássalhangzó, V: bármilyen magánhangzó) típusú váltakozások is elég gyakoriak a beszélt nyelvekben. Ezenkívül mindössze egy magánhangzóban különböznek egymástól, amely a magyarban [e], a spanyolban [o], és azt is el kell mondani, hogy az [e]~[o] váltakozás sem ritka (vö. sp. frente ’homlok’ ~ frontal ’elülső, homlok-’). Hangtanilag tehát semmi akadálya nem lehetne, hogy a két szó történetileg összefüggjön egymással.

Ember, férfi, nő, kapcsolat...

Ám sajnos mindez csak illúzió. Először is tudni kell, hogy a spanyol szóban lévő [br] hangsor nem túl régi fejlemény. Az hombre forrása ti. a latin HOMO – eredetileg tárgy- vagy határozóesetű – beszélt nyelvi HÓMĬNE [om(i)ne] alakváltozata, amely a középkori spanyolban is még omne alakban fordult elő (a h- megléte vagy hiánya ne legyen megtévesztő, ez már a klasszikus latinban sem volt kiejtett hang, csupán megegyezés és hagyomány kérdése, hogy írásban megjelenik-e vagy sem). Ezután az [n] elhasonulással [r]-ré vált, mert az [m]+[n] hangsort, vagyis a két eltérő nazális mássalhangzót egymás után nehézkes kimondani; majd utolsó lépésként az [m] és az [r] közé, mintegy átvezető „hídhangként”, befurakodott egy ejtéskönnyítő [b] – amely tehát nem is etimológiai – és így jutunk el a mai hombre alakhoz. Megjegyzendő még, hogy míg a többes számú lat. homines ’emberek’-et is jelentett, addig a spanyol hombres ma kizárólag ’férfiak’ jelentésű (erről külön cikkben írtunk).

Másodszor, a magyar ember főnév régi belső fejlemény. Valószínűleg összetett szó volt, melynek elemei mára elhomályosultak. Az em- előtag jelentése feltehetően ’anya, nő’ volt (vö. finn emä ’nőstény, anya, anyaméh’), a -ber utótag pedig történetileg a férj szóval függhet össze – vagyis az összetétel kezdeti jelentése talán ’nő+férfi’ lehetett. (Hasonló szóalkotási módok az ’ember’ jelentés kifejezésére más nyelvekben is léteznek, ld. pl. baszk gizon-emakume ’ember(ek)’, szó szerint ’férfi-nő’.)

A katalánban és a franciában egy névmásként használt „rövid” alak is létrejött. (Forrás: El Mexicano)

S végül, de nem utolsósorban, egy magyar és egy spanyol szó között szinte kizárólag csak olyan történeti kapcsolat létezhet, hogy az mindkét nyelvben egy harmadikból származik (itt leginkább a latin, az olasz, a francia, a német vagy újabban az angol jöhetne szóba). Jelen esetben ez természetesen nem lehetséges – annál is inkább, mivel a magyar a latin szavak klasszikus alakját szokta átvenni.

Befejezésként, az imént leírtak újfent tanulságként szolgálhatnak arra nézve, hogy miért nem vehetőek komolyan a mindenféle nyelvtörténeti ismeretet nélkülöző áltudományos szó-összehasonlítások, amelyeket egyes amatőr „kutatók” egymástól távoli nyelvek „rokonítására” használnak. Slusszpoénként meg lehetne említeni még a spanyol hembra ’nőstény’ alakot is a hasonlóság miatt, melynek azonban még a spanyolon belül sincs semmi köze etimológiailag az hombre főnévhez, ugyanis a latin FĒMĬNA folytatója, amely egy másik indoeurópai tőből származik.

Honnan jön a sport szó?

Talán az egyik leggyakrabban használt nemzetközi szó a sport, jelentését sem kell magyarázni, és szinte minden nyelven hasonlóan hangzik – látszólag kivétel a spanyol deporte. Mit is lehet róla tudni?

Tulajdonképpen mindent, így nincsenek meglepetések: az angolból terjedt el, a magyarba angol és német közvetítéssel került. Nézzük meg, hogy az angolba hogyan került. Természetesen ez sem titok: a középangol sporten igéből, amely szintén a középangol disporten ~ desporten rövidült változata, eredetileg ’szórakozik, játszik, múlatja az időt stb.’ jelentésekkel.

A középangol alak a francia de(s)porter átvétele, hasonló jelentésben, a franciában pedig a latin DEPORTĀRE folytatójáról van szó. Persze erről rögtön a magyar deportál ’száműz, kitelepít’ ige juthat eszünkbe, ám a latinban eredetileg csak annyit jelentett, hogy ’elhord, elszállít’ (majd innen a ’száműz’).

Evezéssel múlatja az időt...

De hogy is jutunk el az ’elhord’-tól a ’sportol’-ig? Nos, a források szerint az igét a 13-14. században kezdték el használni – talán egy (kései/középkori latin?) ’eltereli a figyelmét, elvonatkoztat [a komoly dolgoktól/gondoktól]’ jelentésátvitelen keresztül – arra, hogy ’időt tölt, lazít, szórakozik’, s innen már egyenes út vezetett a modern ’sportol’ jelentésig.

A történet szinte ugyanez a spanyolban is. A különbség csak az, hogy a deportarse igét – amely természetesen szintén a latin DEPORTĀRE folytatója – ma már nem használják ’szórakozik’ jelentésben (helyette a divertirse használatos – erről még lásd később!), viszont a belőle képzett deporte főnév az angol mintájára felvette a modern ’sport’ jelentést. Annyit talán még érdemes tudni, hogy régebben ezt inkább csak többes számban használták általában a sportra mint fizikai aktivitásra utalva (deportes), de ma már nincs így: a deporte tehát jelentheti a sportot és egy konkrét sportágat egyaránt.

Egyébként figyelemre méltó a párhuzam a mostani spanyol ’szórakozik, időt tölt’ jelentésben használt divertirse (→verter) igével: a latin divĕrtĕre eredeti jelentése ugyanis ’eltér, elválik, felbomlik, különbözik’, illetve hasonlóképpen ’elvisz valahova’ volt. Vagyis egyáltalán nem meglepő, ha rokon értelmű szavakból hasonló metaforákat alkotnak különböző időpontokban.

Felhasznált források

• Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed.
• Dr. Finály Henrik (1884): A latin nyelv szótára, Franklin Társulat, Budapest.
• Harper, Douglas (2001–2019): Online Etymology Dictionary
• Zaicz Gábor (2006, főszerk.): Etimológiai szótár, Tinta Könyvkiadó, Budapest, 749.

Köszönet a segítségért Dr. Kálmán László nyelvésznek.