Fura újlatin madarak francia vizek felett

A blog egyik leglelkesebb olvasója, Tamás, a Webnyelv.hu szerkesztője, mindig remek ötleteket ad kérdéseivel (aminek természetesen nagyon örülök); egyik észrevétele ezennel az újlatin nyelvek ’madár’ jelentésű szavával kapcsolatos:

Szavak, amik az egyes neolatin nyelvekben nem hasonlítanak egymáshoz, pl. a madár. Valami ave latinul, és ez a spanyolban is. Olaszul viszont uccello, franciául oiseau, és az olasz és a francia még egymásra sem hasonlítanak, nemhogy a latinra, spanyolra.

Valóban, latinul a ’madár’ alanyesetben AVIS [áwisz], tárgyesetben AVEM, amely a beszélt nyelvben kb. [áwe]-ként hangzott, többes száma pedig AVES, és nőnemű főnév. Ahogy Tamás is említi, ebből származik a szintén nőnemű spanyol ave főnév. Azonban érdemes tudni, hogy ennek jelentése inkább biológiai értelemben ’madár(faj)’ vagy ’szárnyas’, míg a mindennapi köznyelvben – főleg a kisebb testű, repülő vagy fán üldögélő madarakra – általában a pájaro szó használatos, amely az eredetileg csak ’veréb’ jelentésű latin passer folytatása egy vulgáris latin *PÁSSARU alakváltozaton keresztül.

Házi veréb [Passer domesticus] (Forrás: Pixabay.com)

Szintén a latin AVIS főnevet felhasználva alkotta meg Clément Ader francia mérnök a 19. században az avion ’repülőgép’ szót (ahol az -on ún. „nagyító képző”, vagyis tulajdonképpen ’nagy madár’), amelyet átvett a spanyol is avión formában.

De mi a helyzet a francia oiseau [wazo] (egészen zárt [o]-val a végén) és az olasz uccello [uccsello] szavakkal? Nos, mint már egy régebbi cikkben szó volt róla, a latinból folytonossággal örökölt szavak az egyes újlatin nyelvek eltérő hangtani fejlődése miatt akár a felismerhetetlenségig is eltorzulhatnak. Erre egy klasszikus példa a latin FĪLIU ’fia’ > olasz figlio [filljo] és spanyol hijo [ícho]. Aki a nyelvtörténetben nem annyira jártas, és nem tudja, hogy ez a 12. századi spanyolban még valószínűleg fijo [fízso] volt, annak eszébe sem jutna, hogy a spanyol és az olasz szó ugyanabból a latin főnévből származik, hiszen a kettőben – a jellegzetes hímnemű -o végződésen kívül – mindössze egyetlen magánhangzó, az [i] a közös e nyelvek mai állapotában. (Megjegyzendő, hogy a hasonlóság ellenére a magyar fiú szó nem a latin FĪLIU átvétele, a szókezdő [f] egy finnugor [p]-ből származik.)

Avión ’repülőgép’, azaz ’nagy madár’ (Airbus A350. Forrás: Pixabay.com)

A fentiekből, gondolom, már sejthető, hogy bár a spanyol ave, francia oiseau és olasz uccello egyáltalán nem hasonlítanak egymásra, bizony ugyanarról a latin tőről fakadnak! Méghozzá valószínűleg egy vulgáris latin *AV(I)CELLA vagy *AV(I)CELLU, azaz ’kis madár, madárka’ alakról, az AVIS kicsinyítő képzős formájáról van szó. Ez az ófranciában oisel alakban folytatódott (az AVI- [awi] > [oi] eléggé általános hangváltozás; az [oi] > [oe] > [we] > [wa] pedig később következett be a franciában), majd szó végén a szótagzáró „kemény” – veláris – l [ł] hang [w]-vá változott (ez szintén teljesen szokványos hangváltozás, amely a brazíliai portugálban, vagy pl. a lengyelben is megtörtént), majd az [ew]-ből [o] lett, így nyerte el mai [wazo] hangzását a francia szó. Az olaszban ezek után már csak a szókezdő u- szorul némi magyarázatra. Ez szintén nem annyira meglepő, ugyanis az [au] > [o] > [u] változás is eléggé gyakori, ugyanígy lett pl. a latin HABUI (HABĒRE) ’nekem volt’ igealakból egy köztes vulgáris latin *aubi alakon keresztül az óspanyolban ove, majd a mai spanyolban hube.

Hasonló jellegű változásokon ment át a mai szemmel – és füllel – szintén furcsának ható francia eau [o] ’víz’ szó, amely olvasónk második kérdése volt:

És a francia eau szó érdekes, mert a latin aqua szóra mehet vissza, ezért nőnemű is, viszont ráismerni már nem igazán lehet.

Pontosan. A franciáról tudni kell, hogy az újlatin nyelvek közül hangtanilag a legnagyobb mértékben távolodott el a latintól, ami pl. abban nyilvánul meg, hogy a magánhangzók közötti latin [t], [k] hangok kiestek (ill. a [k] hang [a] előtt is palatalizálódott, először [cs]-vé, majd [s]-sé válva, pl. CANTĀRE > chanter [sãté] ’énekel’). Az így egymás mellé kerülő magánhangzók először kettős- vagy hármashangzókká váltak, aztán összeolvadtak egyetlen magánhangzóvá (pl. FŎCU > fou > feu [fö] ’tűz’). Többek között ezért olyan gazdag a mai francia magánhangzórendszere.

Les eaux de France – A francia vizek (Villefranche-sur-Mer, Francia Riviéra. Forrás: Pixabay.com)

Persze nem csak ezért a legújítóbb a francia: pl. az összes hangsúlytalan szóvégződés is lekopott, ellehetetlenítve ezáltal majdnem teljesen az igeragozást is (a ragokat a legtöbb esetben csupán a helyesírás őrzi), ezért van szükség a mai nyelvben a személyes névmások kötelező használatára is.

A latin AQUA [akwa] ’víz’ szóalak pedig, amely egyetlen rövid mássalhangzót tartalmazott, éppen kedvezett az extrém francia „fonetikai fogyasztásnak”. Mivel a veláris félhangzó, a [w] megakadályozta a [k] lágyulását, az először [g]-vé vált (vö. sp. agua, katalán aigua), majd nem sokkal később kiesett, ezután a megmaradt magánhangzók összeolvadásával jött létre a szó mai alakja. Az ófranciában még több változatban élt (egua ~ ewe, aigue ~ aive ~ eve, majd eaue), végül a 16. században nyerte el a végleges eau [o] formát.

Milyen a Mexikóban beszélt spanyol?

Nagyon sokan éppen azért nem szeretik, amiért mások szerint a legszebb: a magyar fül számára „tiszta”, kifinomult hangzása. Mindez persze teljes mértékben egyéni ízlés kérdése, és rögtön az elején le kell szögezni, hogy dialektológiai szempontból valójában nincs „mexikói spanyol” – hiszen egy ilyen nagy kiterjedésű területen nyilván nem beszélhetnek egy teljesen egységes nyelvjárást. Ezért a köznyelvben, amikor a mexikói spanyolra utalunk, valójában a közép-mexikói fennsíkon – beleértve Mexikóvárost – beszélt és a média által is képviselt, a „sztenderd” nyelvhez legközelebb álló spanyol nyelvváltozatot értjük. Nézzük meg röviden, melyek is a jellemzői! (Az átírásban a pontosság kedvéért IPA-jeleket fogok használni.)

Catedral Metropolitana, Mexikóváros (Forrás: Pixapay.com)

Azt szokták mondani, a mexikói spanyol hangzása a „legtisztább”, vagy ahogy maguk a mexikóiak vallják: Hablamos sin acento, vagyis ’Akcentus nélkül beszélünk’. Tudományos értelemben véve természetesen nincs ilyen, mivel minden nyelvjárást valamilyen „akcentussal beszélnek” egy másikhoz képest. Tény viszont, hogy a közép-mexikói spanyolban, amiért hangzását tisztának halljuk, nem „nyelnek le” bizonyos mássalhangzókat – pl. a magánhangzók közötti /d/-t és /g/-t, ahogy a spanyolok, vagy a szó és szótag végi /s/-t, ahogy nagyon sok déli típusú nyelvváltozatban –, továbbá egyszerűsítés nélkül ejtik a művelt eredetű mássalhangzó-torlódásokat, mint a -bs-, -cc-, -ct-, -pc-, -pt-, -x- stb. Megőrzött valódi matuzsálemeket is, pl. az oscuro (< lat. OBSCŪRU) ’sötét’ szó a mexikóiak ajkán ma is obscuro [oβsˈkuro], a nyelvterület összes többi részén legfeljebb [osˈkuro], a délspanyol nyelvjárásokban meg inkább [oʰˈkuro]~[okˈkuro].

A mexikói spanyol persze sok mindenben egyezést mutat a többi latin-amerikai spanyol nyelvjárással, ezekre nem is érdemes a sorokat pazarolni (lásd pl. seseo és yeísmo vagy a ll kiejtése). Amiben viszont a mexikói népnyelv eltér minden más nyelvváltozattól, az a hangsúlytalan magánhangzók redukciója, főleg szó végi /s/ előtt (pl. a partes szó ejtése így lehet [ˈparts] is), ami miatt sokak számára a hangzása „kemény” és kissé a németre is emlékeztet (más spanyol nyelvjárásokban a magánhangzók a legstabilabbak, míg a mássalhangzók gyengülnek). A választékos nyelvre azonban nem jellemző ez a jelenség. Ami még a kiejtéshez tartozik, a mexikói spanyolban erős a tendencia a hiátusok (egymás melletti, de külön szótagokhoz tartozó magánhangzók) elkerülésére, vagyis amit máshol inkább hiátussal, Mexikóban kettőshangzóval ejtenek: pl. guion [giˈon], Mex. [ˈgjon] ’forgatókönyv’, toalla [toˈaʝa], Mex. [ˈtwaʝa] ’törölköző’ stb. A szóhatároknál az /s/+/r/ általában [ʒ]-nek (kb. magyar zs) hangzik, pl. los ricos [loʒˈʒikos] ’a gazdagok’ (választékos nyelvben [losˈrːikos], ill. az általános spanyol megoldás az [r] megnyújtása: [lorˈrːikos]). A szó végi /r/ beszédszünet előtt gyakran asszibilálódik (mintha a magyar r és s hangot ejtenénk egyszerre): pl. ¡a ver! [aˈβeʑ] ’lássuk!’, salir [saˈliʑ] ’kimegy/-jön’ – ez a jelenség főleg a középosztálybeli nők körében elterjedt.

Mexikóváros szürkületkor (Forrás: Pixabay.com)

A nyelvtan vonatkozásában szintén nincsenek lényeges különbségek a többi latin-amerikai spanyol nyelvváltozathoz képest: tegezésnél egyes számban a tú használatos, ahogy Spanyolországban (kivétel Chiapas állam, ahol a vos jellemző), többes számban pedig az ustedes, a hozzájuk tartozó igealakokkal; a két befejezett múlt (pretérito perfecto simple és compuesto) között inkább „befejezettség” vs. „gyakoriság/élményszerűség” jellegű a különbség: cantó en inglés ’angolul énekelt’, ill. ha cantado en inglés ’énekelt már [többször] angolul’. Érdekességként említendő viszont a desde ’-tól, -től kezdve’ és az hasta ’-ig’ elöljárószók általánostól eltérő használata: Mexikóban ezeket ugyanis ’már/még akkor’, illetve ’addig nem (csak utána)’ értelemben használják; tehát pl. az Estudio hasta el viernes mondatnak míg az általános spanyolban ’Péntekig tanulok’ a jelentése, Mexikóban éppen az ellenkezője: ’Péntekig nem tanulok ~ Péntektől tanulok’.

Jellemzően viszont a sajátos szóhasználat az, ami miatt a mexikói spanyolt sokan nehezen értik. A mexikói szókincs egyfelől archaikus – máig használnak olyan szavakat, amelyek más spanyol nyelvváltozatokból már kikoptak, pl. antier (< lat. ANTE HĔRI) ’tegnapelőtt’ (ált. sp. anteayer), platicar ’beszél(get)’ (ált. sp. hablar) stb. –, másfelől rendkívül gazdag különféle indulatszavakban (pl. ¡ándale!, ¡órale! stb.), amely a spanyolországi spanyolra megint csak nem jellemző. Emellett megvan a sajátos szlengje is, ahogy minden hispán országnak, pl. chamba ’meló, munka’, lana ’lóvé’, vieja ’csaj, nő’ stb. Természetesen sok azték jövevényszó is bekerült a mexikói spanyolba, ahogy maga az ország neve is nahuatl eredetű.

Acapulco (Forrás: Pixabay.com)

A mexikói spanyol a legnagyobb presztízzsel bíró nyelvváltozat Latin-Amerikában, talán a mexikói szórakoztatóiparnak köszönhetően. A szakemberek abban is egyetértenek, hogy a „sztenderd” vagy „semleges” spanyolhoz legközelebb álló nyelvváltozat, aminek Ramón Menéndez Pidal (1869–1968) spanyol nyelvtörténész szerint történelmi okai vannak:

La ciudad de Méjico fue, naturalmente, guía soberana en la formación del lenguaje colonial más distinguido. Prodigio de asimilación cultural, único en la historia de las naciones coloniales, ostentó muy pronto un nivel de vida espiritual y material comparable al de las mayores ciudades de la metrópoli. Conquistada en 1521, a los ocho años tenía sede catedral; en 1535 comienza a ser corte de virreyes; se hace cabeza de arzobispado en 1547; en 1530 empieza a tener imprenta, la primera del Nuevo Mundo; inaugura su universidad en 1553, y el ambiente literario a que ella sirve de centro atraía a su seno… a los más ilustres escritores sevillanos.

„Mexikóváros természetesen vezérfonal volt a legelőkelőbb gyarmati nyelvhasználat kialakulásában. Kulturális asszimilációs csoda, az egyetlen a gyarmatnemzetek történelmében, nagyon hamar olyan szellemi és anyagi életszínvonallal kecsegtetett, amely összemérhető az anyaország legnagyobb városaiéval. Az 1521-es meghódítása utáni nyolcadik évben már székesegyháza volt; 1535-től az alkirályok székhelye; az érsekség központja lesz 1547-ben; 1530-ban, bevezetik a könyvnyomtatást, az Újvilágban elsőként; megnyitja kapuit az egyeteme 1533-ban, s az irodalmi miliő, melynek központjául szolgál, a legkiválóbb sevillai írókat vonzotta kebléhez” – állította az egykori neves nyelvész.

Cancún (Forrás: Pixabay.com)

Ami az ország nyelvjárási képét illeti, alapvetően tíz zónára osztható fel, amelyek az alábbiak:

1. Yucatán-félsziget, ahol a maja nyelv hatásával kell számolni;
2. Chiapas állam, amely eredetileg nem Új-Spanyolország, hanem a Guatemalai Helytartóság (Capitanía General de Guatemala) része volt, így nyelvhasználata közelebb áll a közép-amerikai nyelvjárásokhoz (pl. a tú helyett a vos személyes névmás használata);
3. Tabasco állam, ahol a yucatáni és a veracruzi közötti átmeneti nyelvjárást használják;
4. Veracruz állam, melynek nyelvjárása a karibihoz és az andalúzhoz hasonló;
5. Oaxacai fennsík, melynek nyelvhasználata közel áll a központihoz;
6. Központi nyelvjárás: a középső fennsík Mexikóvárossal;
7. Oaxaca és Guerrero államok Csendes-óceáni partjai;
8. Északnyugati térség: Sinaloa, Chihuahua, Sonora és Baja California államok, melynek egyik jellegzetessége, hogy a ch /ʧ/ [ʃ]-nek (kb. magyar s-nek) hangzik;
9. Északi fennsík;
10. Északkeleti térség: Tamaulipas és Nuevo León államok.

Akit bővebben érdekelnének a mexikói spanyol nyelvjárások, a Wikipédiában olvashat erről.

Felhasznált irodalom

• Manuel Alvar (Director) (1996): Manual de dialectología hispánica. El Español de América, Ariel Lingüística, Barcelona, 81–89. [México]
• RAE–ASALE (2011): Nueva gramática de la lengua española. Fonética y fonología, Espasa, Barcelona, 260.

Nemi kérdés az újlatin nyelvekben

A spanyol főnevek neméről szóló cikk után olvasónk a nemek alakulásának történetére lenne kíváncsi – vagyis arra, hogy egy főnév miért lett éppen hímnemű vagy nőnemű a spanyolban, illetve más újlatin nyelvekben. Az ilyen kérdések valóban izgalmasak, noha a nyelvváltozások kiváltó okára nem is mindig van pontos magyarázat. Jelen esetben viszont a válasz viszonylag egyszerű.

Mint ismeretes, a klasszikus latinban három nyelvtani nem volt (hím-, nő- és semlegesnem), azonban nem voltak közöttük teljesen világos alaktani különbségek. Talán annyit lehet általánosságban megállapítani, hogy alanyesetben a hímnemet leggyakrabban az -US, a nőnemet leggyakrabban az -A, a semlegesnemet pedig sokszor az -UM végződés jelölte – amely a beszélt latinban ugyanúgy hangzott, mint a hímnemű végződés. Nagy vonalakban elmondható, hogy az újlatin főnevek általában őrzik a latinból örökölt nemüket, a semlegesnem kivételével, amely mint kategória, csak a románban – ahol igazából egyes számban hímnemű, többes számban nőnemű, tehát kétnemű főneveket jelöl – és néhány kisebb regionális nyelvben maradt fenn (bár nem mindig a latin semlegesnem folytatásaként). Természetesen a főnevek neme a nyelv története során megváltozhat, akár többször is, ahogy erre láthatunk néhány példát ebben a videóban. (A cikkben lévő táblázatok „Latin” oszlopában, ahol ez külön nem szerepel, ott a beszélt nyelvi alakok vannak feltüntetve.)

(Forrás: El Mexicano)

A latinban a két legnépesebb főnévragozási csoportot az első (A-tövűek) és a második (O-tövűek) alkották. Az első deklinációhoz nőnemű főnevek (CASA ’ház’, MĒNSA ’asztal’, TĔRRA ’föld’ stb.) és néhány hímnemű (SCRĪBA ’írnok’, NAUTA ’hajós’) tartozott; a második főnévragozásban voltak hímneműek (DŎMINUS ’úr’), semlegesneműek (CASTĔLLUM ’vár’) és néhány nőnemű (HŬMUS ’föld [talaj]’, PĬRUS ’körtefa’). A harmadik rendelkezett hímneműekkel (PATER ’apa’), nőneműekkel (MATER ’anya’) és semlegesneműekkel (CŎRPUS ’test’); a negyedikben szintén voltak hímneműek (PŎRTUS ’kikötő’), nőneműek (MANUS ’kéz’, TRIBUS ’törzs’) és semlegesneműek (CŎRNU ’szarv’) is, míg az ötödik deklinációhoz egyetlen hímnemű főnév tartozott (DIES ’nap’, ritkán nőnemben is használták), az összes többi nőnemű volt (MATERIES ~ MATERIA ’(fa)anyag’, SERIES ~ SERIA ’sorozat’ stb.).

A beszélt latinban azonban a főnevek végződése csak -U, -A, -E, valamint korlátozott számú mássalhangzó (-L, -N, -R, -S) lehetett, és erős analógiás tendencia volt arra, hogy az -U végűeket a hímnemmel, az -A végűeket pedig a nőnemmel azonosítsák (így például a nőnemű DŎMUS ’ház’ > ol. duomo ’nagytemplom’ hímneművé vált – vö. MANUS > ol. és sp. mano, fr. main, port. mão, rom. mână, amely nőnemű maradt). Az -E vagy mássalhangzós végződésű hím- és nőnemű főneveknél azonban előfordult ingadozás a nemek használatában, ami egyes esetekben nemváltáshoz vezetett – az alábbi táblázat néhány ilyen főnév újlatin eredményeit mutatja (kék színnel a hímneműek, pirossal a nőneműek szerepelnek, a nemet váltott alakok halvány sárgával kiemelve).

(Forrás: El Mexicano)

Mint a táblázatból látható, egyedül a portugál őrzi a ’fa’ jelentésű nőnemű ÁRBORE(M), a román pedig a ’bolha’ jelentésű hímnemű PŪLICE(M) eredeti nemét, az összes többi nagyobb újlatin nyelvben nemet váltottak (tehát ez valószínűleg már a kései latinban történhetett a központi területeken), de érdekes a SÁNGUINE(M) ’vér’ főnév román folytatója is, amely semlegesnemű lett. A sárga cellákat összesítve az is leolvasható, hogy az eredeti nem megőrzése tekintetében (legalábbis a táblázatban szereplő példák alapján) az olasz a legkonzervatívabb, míg a katalán és a francia a legújítóbb – bár az is igaz, hogy ilyen kis számú példából nem lehet messzemenő következtetéseket levonni. Ugyanitt említésre érdemes még, hogy már a latinban is volt néhány kétnemű vagy ingadozó nemű – azaz hím- és nőneműként egyaránt használatos – főnév, ezt őrzi a például a spanyol a CANALIS, -E(M) ’csatorna, rés’ > el/la canal főnévben.

Ami a latin semlegesnemű főneveket illeti, fejlődésüket a fentebb leírtakhoz hasonlóan alapvetően a végződésük határozta meg: az -U végződésűek rendszerint hímneműek lettek (VĪNU ’bor’ > ol. és sp. vino, port. vinho, kat. vi, fr. vin; PĬRU ’körte’ > sp. pero ’egyfajta alma és fája’), míg többes számú, -A-ra végződő, gyűjtőnévként használt alakjuk gyakran egyes számú nőnemű főnévvé vált, bizonyos esetekben gyűjtőnévi minőségét is megőrizve (PĬRA ’körték’ > ol., sp., port., kat. pera, fr. poire, rom. pară, ’körte’; LĬGNA ’fadarabok’ > sp. leña ’tűzifa’; FOLIA ’falevelek’ > sp. hoja ’falevél, lap’). Az -E-re vagy mássalhangzóra végződő semlegesnemű főnevek – mivel végződésük alapján nem voltak egyértelműen azonosíthatóak egyik nemmel sem a kettő közül – hol hím-, hol nőneműek lettek (MARE ’tenger’ > ol. il mare, sp. el/la mar – de inkább hímnemű –, fr. la mer, rom. marea; MĔL ’méz’ > ol. il miele, fr. le miel, port. o mel – hímneműek – és sp. la miel, kat. la mel, rom. mierea – nőneműek).

(Forrás: El Mexicano)

Összességében megállapítható tehát, hogy az -E vagy mássalhangzós végű semlegesnemű főnevek vonatkozásában a román főleg, illetve a katalán és a spanyol a nőnemet részesítette előnyben, míg az olasz, a francia és a portugál inkább a hímnemet választotta.

A latin és a román semlegesnem

Külön érdemes szót ejteni a román semlegesnemről (neutru), amely – mint már említettem – egyes számban hímnemű, többes számban nőnemű főnevekre utal, ezért nevezik őket kétneműeknek (ambigene) is egyes román nyelvtanokban. (Tulajdonképpen ez is csak annyiban tér el a semlegesnem többi újlatin folytatásától, hogy nem történt jelentéshasadás az egyes és a többes számú latin alak között, és nem lettek belőle ezért eltérő egyes számú – hím-, illetve nőnemű – főnevek.)

Hozzáteszem, hogy hasonló jelenségek más újlatin nyelvekben is előfordulnak, de a románnal ellentétben csak ritka kivételként – rendhagyó főnevekként – jelennek meg (pl. ŎVUM, -A ’tojás(-ok)’ > ol. l’uovo ’a tojás’, hímnemű, és le uova ’a tojások’, nőnemű; vagy esetleg a sp. arte abstracto ’absztrakt művészet’, hímnemű, és bellas artes ’szépművészet(ek)’, nőnemű).

A latin semlegesnemű főnevek egy része a románban nőneművé vált (főleg talán azok, amelyek -E-re végződtek a románt megelőző vulgáris latin változatban; példák artikulussal: LŪME ’világ(osság)’ > lumea, MARE ’tenger’ > marea, *FĔLE (FĔL) ’epe’ > fierea, *MĔLE (MĔL) ’méz’ > mierea – ld. még a táblázatot fentebb!), egy másik részük semlegesnemű maradt (leginkább az -U-ra végződőek; példák egyes és többes számban: *MELU (MALUM) ’alma’ > măr / mere, VĪNU ’bor’ > vin / vinuri, CASTĔLLU ’vár’ > castel / castele, BRACCHIU ’kar’ > braţ / braţe, LĬGNU ’fa(anyag)’ > lemn / lemne, TĔMPU ’idő’ > timp / timpuri, PĔCTU ’mell(kas)’ > piept / piepturi).

Ugyanakkor számos hímnemű latin főnév is semlegesneműként folytatódott, vagyis többes számuk nőnemű lett (pl. DĬGITU ’ujj’ > deget / degete, NŬMERU ’szám’ > număr / numere, ANĔLLU ’gyűrű’ > inel / inele, CARRU ’szekér’ > car / care, FOCU ’tűz’ > foc / focuri, CAMPU ’mező’ > câmp / câmpuri). Éppen ezért nem tudható pontosan, hogy valóban a latin semlegesnem folytatása-e a román semlegesnem, vagy pedig már belső fejlemény.

Felhasznált irodalom

• José Enrique Gargallo Gil, Maria Reina Bastardas (coords.) (2007): Manual de lingüística románica, Ariel Lingüística, Barcelona, 262–264. (MLR)
• Dr. Finály Henrik (1884): A latin nyelv szótára, Franklin Társulat, Budapest.
• Wikiszótár angol nyelven Wiktionary

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Ladino, a „mumifikálódott” 15. századi spanyol

Ladino nyelvű újság fejléce 1931-ből

A spanyol nyelvjárásokról már szóltam általánosságban, azonban van egy olyan – ma már sajnos kevés számú beszélővel rendelkező – spanyol nyelvváltozat, amelyre külön is érdemes kitérni egy cikk erejéig.

A kisebbségi nyelvek, nyelvváltozatok sok esetben jóval konzervatívabbak maradnak bizonyos tekintetben az elterjedtebb nyelvjárásoknál, rokon nyelveknél, ami nem véletlen: minél kevesebben és elszigeteltebben használnak egy nyelvet, annál kevésbé tud érvényre jutni nagyobb közösségekben, így sokkal lassabban, de természetesen ugyanúgy változik, mint minden élő nyelv. Így igaz ez pl. az Ibériai-félszigeten beszélt nyelvek közül a galiciaira és katalánra is, amelyek hangtanilag – még az újításaikkal együtt is – konzervatívabbak a spanyolnál, de ugyanez érvényes az aragóniai nyelvváltozatokra is. A legérdekesebb azonban az az eset, amikor egy adott korban a még teljesen ugyanazt a nyelvet beszélő nyelvközösségtől elszakad egy kisebbség, majd letelepszik máshol a világban, ahol felveszi az ott beszélt nyelve(ke)t, de megőrzi az eredeti, saját nyelvét is.

Pontosan ez történt a spanyol inkvizíció (Tribunal del Santo Oficio de la Inquisición) által 1492-ben Spanyolországból elűzött zsidó közösségek nyelvével: magukkal vitték az akkori kasztíliai anyanyelvüket többek között a Balkánra és a Közel-Keletre (mai Izrael, Törökország), amelyet azóta is őriznek, méghozzá majdnem abban a 15. századi állapotában, amikor elhagyták eredeti hazájukat. Ez a nyelvváltozat a ladino (< lat. LATĪNUS ’latin’), ahogy a nemzetközi források nevezik (ami nem tévesztendő össze az újlatin nyelvek galloromán csoportjába tartozó rétoromán változattal, az Észak-Olaszországban beszélt ladinnal), magyarul zsidóspanyol vagy szefárd, spanyolul judeoespañol, ladino vagy sefardí (az utóbbi Spanyolország héber nyelvű elnevezéséből). Saját neve a tudományos forrásokban djudezmo [dzsudezmo], de maguk a beszélők egyszerűen ’spanyol’-nak (español, espanyol) hívják.

Francisco de Goya: Tribunal de la Inquisición (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

Ma összesen kb. 110 000 beszélő anyanyelve, akik valamennyien két- vagy háromnyelvűek, hiszen a befogadó országok nyelvét (a hébert, a franciát, a törököt, valamelyik délszláv nyelvet stb.) is beszélik, így az idők során természetesen ezek hatottak is főleg a szókincsére, legfőképpen a héber. Archaikus voltából adódóan ugyanakkor nem csak a mai spanyollal, hanem az Ibériai-félsziget és a Mediterráneum más újlatin nyelvváltozataival is mutat hasonlóságokat.

Lejegyzésére a héber és a latin ábécé is használatos. Izraelben általában a héber ábécével írják, míg a latin írású országokban (pl. Törökország) a nemzetközi latin/angol ábécén alapuló fonetikus írást használják – bár egységesített helyesírással sosem rendelkezett. A spanyol nyelvű forrásokban általában a hagyományos (történeti-fonetikus) spanyol helyesírást használják, a cikkben lévő példákban én is ezt fogom alkalmazni (ld. még az alábbi táblázatot). Létezik írott sajtó is ladino nyelven, a Wikipédiának pedig szintén van ilyen nyelvű változata. Izraelben 1997-től hivatalos nyelvvédő intézménye is működik Autoridad Nasionala del Ladino néven.

A nagyításhoz kattints! (Forrás: El Mexicano)

A ladino hangzása leginkább az argentin spanyoléra emlékeztet, és főleg a mássalhangzórendszerében, illetve a szókincsében konzervatív, de ugyanakkor újítások is megfigyelhetőek benne a „köz-spanyol”-hoz képest. Főbb eltérései a sztenderd kasztíliaitól az alábbiak (használt rövidítések: lad. = ladino, m. sp. = modern sztenderd spanyol; a szavak átírásánál a pontosság kedvéért az IPA-jeleket használom):

• Megőrizte a középkori spanyol sziszegőhangok közül az /sz/–/z/ (IPA: /s/–/z/) és az /s/–/zs/ (IPA: /ʃ/–/ʒ/) megkülönböztetését (a /c/–/dz/ – IPA: /ʦ/–/ʣ/ – hangokból is /sz/–/z/ lett): pl. lad. hazer [aˈzer], m. sp. hacer [aˈser] ~ [aˈθer] (< ósp. fazer [faˈʣer]); lad. hijo [ˈiʒo], m. sp. hijo [ˈixo] (< ósp. fijo [ˈfiʒo]); lad. dexar [deˈʃar], m. sp. dejar [deˈxar] (< ósp. dexar [deˈʃar]) stb. Szó elején a /ʒ/ [ʤ]-nek hangzik: gente [ˈʤente].
• Bizonyos szavakban megőrizte a szókezdő latin [f]-et, bár ingadozás figyelhető meg: favlar ~ havlar (< lat. FABULĀRE, vö. m. sp. hablar).
• [o] és [u̯e] előtt a szókezdő n- > m-re változott: pl. nos > mos (< lat. NŌS), nuevo > muevo (< lat. NŎVU) stb.
• Egyes szavakban a sztenderd spanyol [i̯e] és [u̯e] kettőshangzók helyén az /e/ és /o/ egyszerű magánhangzókat találjuk: pl. m. sp. recuerdo, lad. recordo ~ recodro.
• Szavak belsejében a /sk/ kapcsolat [ʃk]-nak hangzik: buscar [buʃˈkar] (m. sp. [busˈkar]), escola [eʃˈkola] (m. sp. escuela [esˈku̯ela]), asquenazí [aʃkenaˈzi] (m. sp. [askenaˈsi]) stb.
• Az /-i̯s/ végződés ejtése [-ʃ], pl. seis [seʃ].
• Az egyszerű befejezett múlt egyes szám első személyének végződése mindhárom ragozásban -í: favlí (m. sp. hablé), comí, biví; a második személy -ates és -ites: favlates, comites, bivites (m. sp. hablaste, comiste, viviste).
• Megőrzött régi szavakat, amelyek a modern sztenderd spanyolból már kivesztek vagy archaikusnak számítanak: pl. meldar ’olvas’ (< k. lat. MELETĀRE < gör. μελετάω (meletáō) ’tanul’), morar ’lakik’ (< lat. MORĀRE).

Példaként az alábbiakban egy szarajevói születésű ladino anyanyelvű beszélővel láthatunk interjút. A videót az Autoridad Nasionala del Ladino készítette.

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Az újlatin diftongáció: hogyan lett az ĕ és ŏ kettőshangzó?

Ilyesmiről lesz szó: TĔRRA > Tierra

A legtöbb újlatin nyelv egyik feltűnő közös hangtani sajátossága, hogy találunk bennük olyan jellegzetes kettőshangzókat (két szomszédos magánhangzó egy szótagban ejtve), amelyek helyén a latinban még egy-egy egyszerű magánhangzó állt (miközben az ellenkezője is előfordul: az eredeti latin kettőshangzókból egyszerű magánhangzók lettek az örökölt szókincsben).

A kettőshangzók vagy diftongusok alapvetően háromféleképpen alakulhatnak ki: egy magánhangzó és egy mássalhangzó kapcsolatából, amelyben a mássalhangzó magánhangzóvá gyengül, azaz vokalizálódik (pl. lat. MULTU ’sok’ > port. muito, sp. muy, mucho; CLARU ’világos’ > ol. chiaro; BAPTISTA ’keresztelő’ > sp. bautista stb.); két szomszédos magánhangzó egy szótagban való egyesüléséből, amit előidézhet például a köztük lévő mássalhangzó kiesése is (pl. lat. LÍMPIDU ’tiszta’ > sp. limpio; REGĪNA ’királynő’ > reína > reina stb.); vagy pedig egyetlen magánhangzó válik kettőshangzóvá (pl. lat. PĔTRA ’kő’ > ol. pietra, sp. piedra, fr. pierre, rom. piatră; BŎNU ’jó’ > ol. buono, sp. bueno stb.). Minket a legutóbbi, harmadik eset érdekel: utánajárunk, hogy válik egy egyszerű magánhangzó kettőshangzóvá, és milyen okokra vezethető vissza ez a változás.

Bár az újlatin nyelvek hangrendszere korántsem fejlődött egységesen, azt elmondhatjuk, hogy vannak olyan tulajdonságaik, amelyek néhány nyelvváltozat kivételével közösek. Ilyen például a rövid [i] > [e] (pl. VĬRIDE ’zöld’ > ol., sp., port., rom. verde, kat., okc. verd, fr. vert stb.) és rövid [u] > [o] (pl. TŬRRE ’torony’ > ol., sp., port., kat. torre) változás, amely a szárd kivételével mindenhol bekövetkezett, és szintén ilyen a rövid [e] > [i̯e] és rövid [o] > [u̯o]~[u̯e]~[o̯a] változás is, amely a szárd, a katalán és a sztenderd portugál-galiciai kivételével ugyancsak megtalálható a legtöbb nyelvváltozatban.

...bár ez eléggé ritka (Forrás: El Mexicano)

A kezdetek

Ezek a változások elég sok újlatin nyelvben megtörténtek ahhoz, hogy joggal feltételezzük, gyökereiknek már a kései latinban kellett lenniük. Egy hangváltozás természetesen nem egyik napról a másikra történik: itt több évszázad alatt végbemenő változásokról van szó, amelyek minden esetben egy apró eltéréssel kezdődnek, amely még magukban a beszélőkben sem tudatosul.

Mindenekelőtt érdemes tisztázni, hogy bár eddig az egyszerűség kedvéért rövid [e] és [o] hangokat említettem, valójában már nem e magánhangzók „rövidsége” volt a meghatározó, amikor ez az ún. diftongizáció elkezdődött. A latinban ugyanis a rövid magánhangzók egyúttal nyíltabbak is voltak a hosszú párjaiknál (ugyanez magyarázza az eredetileg rövid [i] > [e], [u] > [o] változásokat is), vagyis a hangváltozás kezdetekor már e magánhangzók minősége, nyíltsága számított (míg az eredetileg hosszú magánhangzók zártak maradtak).

Eljutottunk tehát odáig, hogy van egyszer egy nyíltabb [e] és [o], illetve egy zártabb [e] és [o] magánhangzópárunk. A továbbiakban, a megkülönböztethetőség kedvéért jelöljük a nyíltabbakat az IPA szerinti [ɛ] és [ɔ] jelekkel. Mivel a klasszikus latinban a magánhangzók hosszúságának, a beszélt latinban pedig – hangsúlyos szótagban – a minőségének (nyíltságának) jelentésmegkülönböztető szerepe volt, a beszélők igyekeztek e különbséget valamilyen módon fenntartani.

Ám valószínűleg nem volt elég nagy kontraszt az [ɛ] és [e], illetve [ɔ] és [o] között ahhoz, hogy ezek két-két eltérő fonéma (jelentésmegkülönböztetésre képes beszédhang) maradjanak, így elkezdték a nyíltabb magánhangzók ejtését eltúlozni. Kezdetben talán egy olyan magánhangzót ejtettek az [ɛ] és [ɔ] helyén, amelynek eleje és vége különbözött, azaz nem volt egyenletes hangzású, hanem ejtése közben „nyílott” – egyes szakirodalmak ezt szemidiftongus-nak („fél-kettőshangzó”) nevezik (Lloyd 1987: 121).

Fontos azonban megjegyezni, hogy a változás területenként eltérő mértékben és nem minden környezetben ment teljesen végbe. A (sztenderd) olaszban pl. csak nyílt szótagban fordul elő (pl. VĔNIT > viene ’jön’, de SĔNTIT > sente ’érez, hall’, vö. sp. siente); a spanyolban a történeti [j] félhangzó, valamint az [m] blokkolta az előtte lévő [ɔ] diftongálását (ld. ŎCTO > *[ɔjtʲo] > ocho ’nyolc’ és HŎMINE > hombre ’ember, férfi’, az egyébként várt *huecho és *huembre helyett).

Mivel magyarázható a diftongusok változatossága?

A következő érdekes kérdés, hogy miért alakultak ki eltérő kettőshangzók a különböző újlatin nyelvváltozatokban ugyanabból a hangból. Bár az [ɛ] > [i̯e] változás viszonylag egységes, az [ɔ] folytatói eléggé változatos képet mutatnak. Erre többféle magyarázat lehetséges. Az egyik az, hogy kezdetben [o̯ə] vagy [u̯ə] diftongussá alakult (az [ə] semleges központi magánhangzó, amely egy ajakkerekítés nélküli nyílt [o]-hoz hasonlít, mint az angol about eleje). A beszélők eleinte nem lehettek annak tudatában, hogy pontosan milyen hangot ejtenek, csupán azt érezhették, hogy a magánhangzó vége nyíltabb, mint az eleje, s innen válhatott szét a fejlődés három jellemző irányba: uo, ue vagy oa. Egy másik lehetséges magyarázat, hogy nem a hang eleje, hanem a vége volt egy nyíltabb félhangzó, vagyis valami olyasmi lehetett, hogy [ɛa̯] és [ɔa̯], majd ezek záródásából [íe̯] és [úə̯] (az ékezet a hangsúlyt jelöli), később pedig [i̯e], illetve [u̯ɔ] ~ [u̯e] ~ [o̯a].

(Forrás: El Mexicano)

Néhány középkori spanyol szövegben ingadozás is megfigyelhető volt az új hangok lejegyzésében – például e és o jelenik meg több helyen is a kasztíliaiban „szabályos” ie és ue helyett –, ami talán szintén arra vezethető vissza, hogy a szövegmásoló (scriptor) bizonytalan volt az [ɛ]-ből és [ɔ]-ból kialakult új magánhangzók (kettőshangzók) lejegyzésében, vagy egyszerűen nem tekintette őket eltérő hangoknak (lásd pl. az alábbi szövegrészletet egy 12–13. századi madridi rendeletből).

Todo omne de Madrid que intrare con forza & cum uirto & con armas, de dia aut de nocte, per superbia in casa de uecino, & ibi matare el senor de la casa aut dona de la casa uel filio de casa aut alguno de suos parentes qui moran in sua casa ad suo ben fazer, pectet C morabetinos, [...].

’Bármely madridi ember, aki erőszakkal és fegyverrel, nappal vagy éjjel, önbíráskodásból behatolna a szomszéd házába, és ott megölné a ház urát vagy asszonyát, akár a fiát vagy valamelyik rokonukat, ki a házban lakik az ő jóvoltából, 100 maravedit [régi spanyol arany- vagy ezüstpénz] fizet, [...].’ (Fuero de Madrid, 1202 k. Cano 2005: 319. / CORDE)

A változás ideje és feltételezett okai

A diftongizáció az 5. század körül vehette kezdetét a kései latinban, bár elvétve előfordult már korábban is (egy második századi római feliraton például NIEPOS olvasható NEPOS ’unoka’ helyett – vö. sp. nieto < népi lat. NEPTO). Az okára az idők során sokféle elmélet született, köztük természetesen a különféle idegenhatás-elméletekkel („a baszkok nem tudták az [ɛ], [ɔ] hangokat kiejteni, ezért kettőshangzót csináltak belőlük” vagy „a germán megszállók nyelvének erősségi hangsúlya hatására” stb.), azonban ezeket ma már teljességgel kizárhatjuk, hiszen a változás olyan területeken is bekövetkezett, ahol soha nem éltek baszkok, sem germánok.

Szintén volt olyan nyelvész, aki azt feltételezte, hogy a kettőshangzóvá válást a nyílt magánhangzó hangsúly hatására történő megnyúlása idézte elő. Ez azonban ott sántít, hogy a vulgáris latinban minden hangsúlyos magánhangzó megnyúlt, vagyis ha ez igaz lenne, akkor az összes hangsúlyos magánhangzó helyén kettőshangzónak kellene lennie a mai újlatin nyelvekben.

A legkézenfekvőbb tehát azt feltételezni, hogy saját, belső változásról van szó, amelynek oka magával a folyamattal magyarázható: a fonémikus megkülönböztetés fenntartása érdekében a nyílt magánhangzók ejtésének eltúlozása.

A diftongizáció és a spanyol magánhangzó-váltakozás

A spanyol alaktan, leginkább az igerendszer, nagyon jól szemlélteti e változást és körülményeit, ugyanis a hangsúlyos szótagokban – és csak azokban – következetesen ie és ue jelenik meg a latin [ɛ] és [ɔ] helyén, ezért is lett ez az egyik legjellemzőbb igei rendhagyóság; pl. a dormir ’alszik’ és perder ’veszít’ igékkel szemléltetve (kijelentő mód, jelen idő): duermo, duermes, duerme, dormimos, dormís, duermen, illetve pierdo, pierdes, pierde, perdemos, perdéis, pierden.

Az apofónia vagy ablaut néven is ismert jelenség nem csak az igeragozásban, hanem a szóképzésben is megjelent (pl. bien ’jól’ és bendito ’áldott’, vagy pl. bueno ’jó’ és bonito ’szép’), azonban a mai nyelvben már nem aktív (vö. bueno ’jó’ és buenísimo – inkább, mint bonísimo – ’nagyon jó’, illetve piel ’bőr’ és pielecita – nem *pelecita – ’bőrdarab’). Ritkán jelentésmegkülönböztetésre is képessé vált: pl. SŎLU(M) ’talaj’ > suelo (vö. ol. suolo) és SŌLU(M) ’egyedül, csak’ > solo (ol. ugyanaz).

Felhasznált irodalom

• Paul M. Lloyd (1987): From Latin to Spanish – Historical Phonology and Morphology of the Spanish Language. American Philosophical Society, Philadelphia, pp. 116–130, 184–187.
• Rafael Cano (coord.) (2005): Historia de la lengua española. Ariel Lingüística, Barcelona.
• Real Academia Española: Corpus Diacrónico del Español (CORDE)

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

10 érdekes tény a spanyol nyelvről

Azok számára, akik jól ismerik ezt a nyelvet, lehet, hogy nem lesz újdonság az itt leírtakban. Akik viszont csak most ismerkednek vagy ismerkednének vele, talán jól jöhet. Mindenesetre megpróbáltam összeszedni tíz érdekes dolgot a spanyolról és a spanyolul beszélőkről – íme a lista!

A Spanyol Királyi Akadémia címere
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

1. A kínai és az angol után a harmadik legtöbb (több mint 400 millió) anyanyelvi beszélővel rendelkező nyelv a Földön. Más becslések szerint már az angolt is megelőzte. 21 ország gyakorlatilag hivatalos nyelve, és az USA-ban is közel 40 millió spanyol nyelvű lakos/bevándorló él. Hivatalos nyelv továbbá a nyugat-afrikai Egyenlítői-Guineában (Guinea Ecuatorial), és maradtak még anyanyelvi beszélői a délkelet-ázsiai egykori spanyol gyarmaton, a Fülöp-szigeteken (Filipinas) is.
2. A spanyol ajkúaknak csak az egytizede él Spanyolországban. A nyelvhasználók közül a legtöbb – legalább egynegyedük – mexikói.
3. Az első európai „modern” nyelv, amelyik hivatalosan kiadott, nyomtatott nyelvtannal rendelkezett. Antonio de Nebrija sevillai humanista Amerika felfedezésének évében, 1492-ben adta ki GRAMMATICA című latin–spanyol nyelvű művét a kasztíliai nyelvtanáról.
4. Éppen 300 éve, 1713-ban alakult meg a Spanyol Királyi Akadémia (Real Academia Española, RAE), amely 1726–39 között adta ki hat kötetben az első terjedelmes értelmező szótárat. Mára minden spanyol nyelvű országban, továbbá az Egyesült Államokban és a Fülöp-szigeteken is működik spanyol nyelvi akadémia, amelyek együttesen a Spanyol Nyelvi Akadémiák Egyesületét (Asociación de Academias de la Lengua Española, ASALE) alkotják, és közösen készítik az akadémiai szótárakat, nyelvtanokat, helyesírási kiadványokat.
5. A spanyol jelentős hatással volt a Fülöp-szigetek hivatalos nyelvére, a filippínóra vagy tagalogra. Nyomot hagyott a hangkészletben (pl. az eredetileg csak [a], [i], [u] magánhangzókat ismerő nyelvbe spanyol jövevényszavakkal kerültek be az [e] és [o] hangok) és a szókincsben is (egyes források szerint a mindennapi szókincs közel 40%-a spanyol jövevényszavakból áll: pl. Kamusta? [¿Cómo está?] ’Hogy van?’).
6. Az egyetlen újlatin nyelv, amelyben nincsenek zöngés réshangok. Ez még a mai indoeurópai nyelvek között is elég ritka. Habár ilyen volt a latin is, a mai spanyol állapotnak nem közvetlen előzménye (az óspanyolban még volt [z], [dz] és [zs] is, de a rendszer aztán „visszaegyszerűsödött”, a ladino nyelvváltozat kivételével, mely máig őrzi a [z] és [zs] hangokat)
7. A szókincs legalsó rétegében elvesztette a latin f-et magánhangzók előtt. Az [f] hang már a latinban is ritka volt: eleve csak szótövek elején állhatott, és zöngés párja sem volt. Az óspanyolban először [h]-vá alakult, majd a 16. századra teljesen eltűnt (de a h betű őrzi a nyomát az ilyen szavakban, pl. FACERE > hacer ’csinál’). A hagyományos feltételezések szerint ez egy, a területen eredetileg beszélt nem indoeurópai („baszkféle”) nyelv hatására történt, azonban ma már ezt sokan vitatják, és sima belső változás (gyengülés) következményének tartják (ugyanez több olaszországi nyelvváltozatban is megtörtént).
8. Több mint 1000 rendhagyó igéje van. A leggyakoribb ragozási szabálytalanság a tőmagánhangzó-váltakozás. A létige, valamint sok mindennapi használatú ige is rendhagyó.
9. Az európai nyelvek közül a spanyolban van a legtöbb arab jövevényszó. Ezek az általános szókincs kb. 4%-át teszik ki, bár jelentős részük csak speciális szövegkörnyezetekben, illetve nyelvjárásokban (főleg Andalúziában) fordul elő.
10. A felkiáltó- és a kérdőjelet a mondat elé is kiteszik 180 fokban megfordítva. Ezt a furcsaságot azért vezették be a helyesírásban, hogy jól behatárolható legyen a mondat kérdést vagy felkiáltást tartalmazó része, mivel a spanyolban – a szórendi szabadság miatt – sokszor csak a hanglejtés különbözteti meg a kijelentő és a kérdő-, illetve felkiáltómondatokat.

Természetesen lehetne még sok érdekességet találni, azonban igyekeztem csak olyanokat felsorolni, amelyekben a spanyol tényleg egyedülálló, és valós adatokon alapulnak.

A segítségért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

A spanyol főnevek neme

Az angol és a perzsa kivételével a legtöbb indoeurópai nyelvben, így az újlatin nyelvekben is, a főnevek rendelkeznek egy olyan tulajdonsággal, amelyet nyelvtani nemnek hívunk. A konzervatívabb indoeurópai nyelvekben, mint a szláv nyelvek, a német, a latin vagy a görög, három (hím-, nő- és semleges-) nem van. Azonban az újlatin nyelvek többségében, így a spanyolban is csak hím- és nőneműek lehetnek eredendően a főnevek – a semlegesnemet csupán a névmások és a határozott névelő őrizte meg. Az utóbbi melléknevekből elvont fogalmakat jelölő semlegesnemű főnevek alkotására használatos (pl. lo bueno ’a jó’, lo malo ’a rossz’, lo imposible ’a lehetetlen’ stb.), amellyel külön cikkben foglalkoztunk.

Mivel a magyarban a nyelvtani nem ismeretlen, a nyelvtanulók sokat bajlódnak azzal, hogy vajon miből lehet megállapítani egy spanyol főnév nemét (género). A kezdőknek éppen ezért a határozott névelővel együtt szokták a főneveket tanítani, amely a legtöbb esetben utal a nyelvtani nemükre is (el libro, la casa). Nem biztos azonban, hogy ez a legjobb módszer. Egyrészt, azt a hamis látszatot kelti, hogy a spanyol főneveket mindig a határozott névelővel kell használni, ami természetesen nem igaz. Másrészt félrevezető is lehet például olyan főnevek esetében, mint az el agua, el alma, el hacha, amelyek mind nőneműek – mivel azt már általában sajnos nem tanítják meg, hogy a hangsúlyos [a]-val kezdődő nőnemű főnevek előtt a la névelő is – eufonikus és nyelvtörténeti okokból – el alakot vesz fel.

A nyelvtani nemeknek kezdetben semmi közük nem volt a természetes nemekhez, csupán névszótípusokat jelöltek. Az egyes névszótípusok és az élőlények biológiai neme közötti összefüggés később alakult ki analógiás társítással: voltak jellegzetes végződések, melyek jelentése sokszor a természetes nemhez is kapcsolódott, majd ennek mintájára idővel a biológiai nemet kezdték el jelölni akkor is, amikor eredetileg nem utaltak arra.

Aggodalomra persze semmi ok, hiszen a spanyolban – például a némettel ellentétben – sok esetben a jelentés és a végződés is utal a főnév nemére (ami természetesen nem azt jelenti, hogy egy főnév a végződése miatt lesz hím- vagy nőnemű), és szerencsére viszonylag kevés a kivétel.

Hogyan állapítsam meg egy spanyol főnév nemét?

A legfontosabb alapszabály, amely valamelyest megkönnyíti dolgunkat, hogy a spanyol főneveknél az „alapértelmezett” – szaknyelven a „nem jelölt” – nyelvtani nem a hímnem, vagyis egyszerűen fogalmazva minden főnév hímnemű, amelyik (valamiért) nem nőnemű. Ez azt is jelenti, hogy a nem szerint vegyes társaságra vagy dolgok összességére is hímnemű többes számmal kell utalni, míg a nőnemű többes szám kizárólag nők vagy nőnemű főnevekkel jelölt dolgok csoportjára utalhat. Az alábbiakban – a teljesség igénye nélkül – lássunk néhány fogódzót a spanyol főnevek nemének megállapításához.

Jelentésük alapján hímneműek

• a férfit, férfifoglalkozást, hím állatot jelölő főnevek: el hombre ’a férfi’, el padre ’az apa’, el cura ’a pap’, el periodista ’az újságíró’, el toro ’a bika’, el león ’a (hím) oroszlán’;
• a folyók, tavak, tengerek, óceánok, völgyek, vulkánok nevei: el [río] Amazonas, el [río] Titicaca, el [mar] Mediterráneo, el [océano] Pacífico, el [volcán] Vesubio;
• a hét napjai, a hónapok, égtájak, színek nevei: lunes ’hétfő’ (ne feledjük, hogy a hét napjai határozott névelővel határozói esetűek, tehát pl. az el lunes jelentése ’hétfőn’!), diciembre ’december’, el Norte ’Észak’, el [color] naranja ’a narancssárga’.

Végződésük szerint hímneműek

• a legtöbb esetben az -o végződésűek: el oro ’az arany’, el mundo ’a világ’ stb.;
• a legtöbb -ma és -ta végződésű, művelt eredetű görög jövevényszó: el problema ’a probléma’, el panorama ’a panoráma’, el planeta ’a bolygó’.

A legfontosabb kivétel a la mano ’a kéz’, amely nőnemű. Sokan idesorolják még az olyan szavakat, mint la foto ’a fénykép’, la moto ’a motorkerékpár’ vagy la radio ’a rádió’, ezek azonban nem valódi kivételek, hanem „szabályos” nőnemű összetett főnevek rövidült (becenévszerű) alakjai: la fotografía, la motocicleta, la radiodifusión.

Un león esperando... / Egy hím oroszlán várakozik... (Forráskép: Wikimedia Commons, CC)

Jelentésük alapján nőneműek

• a nőt, női foglalkozást, nőstény állatot jelölő főnevek: la mujer ’a nő’, la madre ’az anya’, la modelo ’a (fotó)modell’, la actriz ’a színésznő’, la vaca ’a tehén’, la yegua ’a kanca’;
• a betűk nevei: la [letra] a, la efe, la hache, la cu, la alfa, la gamma, la épsilon, la ro;
• a szigetek, az utak és autópályák nevei: las [islas] Baleares, las Canarias, la Panamericana, la Nacional IV.

Végződésük szerint nőneműek

• a -ción, -sión, -xión, -gión, -dad, -tad, -tud végű főnevek kivétel nélkül: la canción ’a dal’, la pasión ’a szenvedély’, la conexión ’a kapcsolat’, la región ’a térség’, la soledad ’a magány’, la libertad ’a szabadság’, la juventud ’az ifjúság’;
• a melléknévből képzett -ez, -eza végű fogalmak: la niñez ’a gyermekkor’, la vejez ’az időskor’, la estupidez ’a hülyeség’, la belleza ’a szépség’, la torpeza ’az ügyetlenség’;
• a gyulladásos betegségeket jelölő, művelt eredetű -itis végű főnevek: la otitis ’a fülgyulladás’, la amigdalitis ’a mandulagyulladás’;
• a fentieken túl általában az -a végű főnevek. A legfontosabb kivételek: el día ’a nap’, el mapa ’a térkép’ (valójában csak félig kivétel, mert a mapamundi ’világtérkép’ rövidüléséből jön).

Sajnos az összes többi esetben – pl. az -e vagy mássalhangzó végződésű főneveknél – a főnevet a nemével együtt kell megtanulni. Bizonyára lehetne még nagy általánosságokat mondani, hogy pl. a legtöbb, mássalhangzóra vagy hangsúlyos magánhangzóra végződő főnév is hímnemű, de nincs sok értelme: egyrészt, mert mindig akadhatnak – akár gyakran használt – kivételek (továbbá nincs olyan ember, aki egy nyelv összes szavát ismerné), másrészt egy kezdő nyelvtanuló számára az „általában így vagy úgy”, eléggé „nesze semmi, fogd meg jól” információ, tehát mindenképpen elkerülhetetlen a szótár használata, amennyiben nem ismerjük vagy nem vagyunk biztosak egy-egy főnév nemében, legyen bármi is a végződése.

...a su leona. / ...a nőstényére. (Forráskép: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Az egynyelvű értelmező szótárak (például a DRAE) minden esetben feltüntetik a főnevek nemét (s. m. [sustantivo masculino] és s. f. [sustantivo femenino], illetve – régebbi kiadású szótárakban – amb. [nombre ambiguo] ’kétnemű’ és com. [nombre común] ’köznemű’ jelzéssel – az utóbbi kettő magyarázatát lásd később a cikkben!), a kétnyelvű, spanyol–magyar szótárak is csak az -o végződésű hímnemű és az -a végű nőnemű főnevek nemét nem jelölik.

A kétnemű és a jelentéstől függően hím- vagy nőnemű főnevek

A spanyolban van néhány olyan főnév is, amely kétnemű (ambiguo), vagyis használható hím- és nőnemben egyaránt.* Ilyenből azonban nem sok van, és a köznyelvben jellemzően ezeket is csak az egyik nemben használják: pl. el (~ la) mar ’a tenger’ (nőnemben inkább költői vagy népies), el (~ la) canal ’a csatorna’, el (~ la) calor ’a hőség’ (nőnemben tájszólási), el ~ la Internet ’az internet’. Egy speciális eset az arte ’művészet’ főnév, amely egyes számban hímnemű, többes számban pedig általában nőnemű (pl. arte abstracto ’absztrakt művészet’, bellas artes ’szépművészet’).

Szintén van egy pár olyan főnév, amelynek jelentésétől függ, hogy hím- vagy nőnemű-e. Ezek valójában nem kétneműek, mivel nem használhatóak megkötés nélkül bármelyik nemben, hanem inkább azonos alakú, de eltérő (jelentésű) főnevek. Ilyenek például az el capital ’a tőke’ és la capital ’a főváros’ vagy például el radio ’a sugár’ [geometriában] és la radio ’a rádió (adás, műsor)’ [=radiodifusión].

A foglalkozást és a származást jelentő főnevek

E főnevek lehetnek egyalakúak és kétalakúak. Az egyalakú foglalkozásnevek, mint például az -ista, -nte végződésűek, természetesen mindig olyan neműek, amilyen nemű személyre utalnak. A spanyol szakirodalom ezeket „köznemű”-eknek – pontosabban közös alakúaknak (nombre común en cuanto al género) – nevezi.* Az ilyen főnevek nemét a névelő/determináns (valamint a vele egyeztetett kétalakú melléknév) jelölheti: el/la periodista ’az újságíró/-nő’, el/la cantante ’az énekes/-nő’, el/la modelo ’a férfi/női modell’. Hasonlóan viselkednek az egyalakú, származást jelentő, főnévként használt melléknevek is: el/la canadiense ’a kanadai férfi/nő’, el/la lucense ’a lugói férfi/nő’.

A kétalakú, foglalkozásra vagy származásra utaló főneveknek hím- és nőnemben eltérő az alakjuk. A legegyszerűbb eset, amikor a hímnemű alak -o vagy mássalhangzó végződésű, a nőnemű pedig -a végződést kap: el camarero / la camarera ’a pincér/-nő’, el director / la directora ’az igazgató/-nő’, el mexicano / la mexicana ’a mexikói férfi/nő’, el español / la española ’a spanyol férfi/nő’. Más foglalkozások esetén a nőnemű végződés kicsit bonyolultabb: el rey / la reina ’a király/-nő’, el príncipe / la princesa ’a herceg/-nő’, el poeta / la poetisa ’a költő/-nő’, el emperador / la emperatriz ’a császár/-nő’. Néhány foglalkozásnév nőnemű alakjának használata opcionális, vagyis ezek egyalakúakként is használatosak: el/la poeta (la poetisa) ’a költő/-nő’, el/la presidente (la presidenta) ’az elnök/-nő’. Az alábbi táblázatban láthatjuk összefoglalva a kétalakú foglalkozásnevek lehetséges végződéseit.

A nagyításhoz kattints a képre! (Forrás: El Mexicano)

Az élőlényeket jelölő egyalakú főnevek és gyűjtőfogalmak

Az emberekre és állatokra utaló főnevek egy csoportját alkotják az olyan gyűjtőnevek, amelyek neme nincs összefüggésben az élőlény biológiai nemével (spanyolul ezek az ún. sustantivos epicenos): pl. la persona ’a személy’, la víctima ’az áldozat’, el bebé ’a csecsemő’, el lince ’a hiúz’, la pantera ’a párduc’. Ilyen esetben, ha szükséges az élőlény nemét jelezni, körülírást alkalmazunk: pl. pantera macho ’hím párduc’, lince hembra ’nőstény hiúz’, persona masculina ’hímnemű személy’.

A tulajdonnevek, valamint az idegen főnevek neme

Az ország- és városnevek esetében leginkább a végződés a meghatározó: amennyiben ez hangsúlytalan -a, akkor nőnemű lesz, minden más esetben inkább hímnemű (bár sok az ingadozás): la España medieval ’a középkori Spanyolország’, el Perú ’Peru’, el Toledo antiguo ~ la [ciudad de] Toledo antigua ’a régi Toledo’. (Mint az utóbbi példa is mutatja, a városneveknél az is számít, hogy a beszélő összekapcsolja-e azt a ’város’ jelentésű nőnemű ciudad főnévvel: ez esetben nőnemben fog a városra utalni.) A többtagú városnevekre – mint pl. Buenos Aires, Nueva York stb. – is ugyanez igaz, amelyek ez esetben rögzült kifejezésként viselkednek, függetlenül a névszói szerkezet eredeti nemétől: pl. a todo Nueva York valamivel gyakoribb, mint a toda Nueva York.

A személynevek és az állatok tulajdonnevei természetesen a jelölt személy/állat biológiai nemével egyeznek meg. Egyéb tulajdonnevek felvehetik annak a főnévnek a nemét, amely a jelentéskategóriájukra utal (ezt a szakirodalomban hiperonimának, ’fölérendelt főnév’-nek – spanyolul hiperónimo – hívják), ha van ilyen (pl. a szigetek neveinél a ’sziget’ jelentésű isla főnév), de ez nem törvényszerű (lásd pl. el Billboard ’a Billboard [zenei magazin]’, pedig a revista ’magazin’ főnév nőnemű). Vagyis alapvetően itt is az a szabály érvényesül, hogy a tulajdonnevek általában hímneműek, hacsak nincs valamilyen erős késztetés arra, hogy nőneműek legyenek (pl. hangsúlytalan -a végződés). Ugyanez érvényes a nem latin-görög vagy újlatin eredetű, újonnan átvett idegen főnevekre is, bár az akadémiai-nyelvművelői ajánlás adott szó esetében eltérhet a beszélt nyelvi szokástól.

Un tigre (¿o una tigresa?) y una chica / Egy tigris (vagy tigrislány?) és egy lány

Összefoglalás

A spanyol főnevek hím- és nőneműek lehetnek. A férfiakra, hím állatokra utaló főnevek és a természetes vizek, vulkánok, napok, hónapok, égtájak, színek nevei mindig hímneműek; a nőkre, nőstény állatokra utaló főnevek, valamint a betűk és a szigetek nevei mindig nőneműek. A hímnemet gyakran az -o, a nőnemet általában az -a végződés jelöli, de kivétel nélkül mindig nőneműek az -eza, -icie, -ción, -sión, -xión, -gión, -dad, -tad, -tud, -umbre végű fogalmak.

A foglalkozást, származást jelentő főnevek lehetnek egyalakúak – ilyenkor determinánsuk vagy jelzőjük jelöli csak a nemüket – és kétalakúak, azaz hím- és nőnemben eltérőek. Bizonyos, embereket és állatokat jelölő főnevek, gyűjtőnevek neme nem utal a biológiai nemükre.

Az ország- és városnevek hangsúlytalan -a végződés esetén nőneműek, más végződésnél az országnevek hímneműek, a városnevek pedig használhatóak hím- és nőnemben is, de a hímnem az elterjedtebb. Az egyéb tulajdonnevek, valamint az idegen főnevek felvehetik a jelentéskategóriájukat jelölő főnév (hiperonima) nemét, de általában szintén hímneműek. Az utóbbiak esetében ingadozás figyelhető meg, és a nyelvművelői ajánlások is eltérhetnek a beszélt nyelvi szokásoktól.

A spanyol főnevek csoportosítása nemük szerint (Forrás: El Mexicano)

Ne felejtsük el, hogy a mellékneveket, névelőket, névmásokat nemben és számban mindig egyeztetni kell azzal a főnévvel, amelyre utalnak!

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

---

*	A Spanyol Királyi Akadémia szótárai a kétnemű főneveket amb., a közneműeket com. rövidítéssel jelölték. A DRAE 23. (2014) kiadása már nem alkalmazza ezeket a rövidítéseket, hanem a kétnemű főnevekre az m. o f. (hím- vagy nőnemű), a közneműekre pedig az m. y f. (hím- és nőnemű) jelölést használja.

Banderas monumentales – Nagy országnak nagy zászlót!

Piedras Negras, Coahuila de Zaragoza

Mexikó elnyerhetné a „rekordok országa” címet: azon kívül, hogy a legnépesebb spanyol nyelvű ország a Földön, fővárosa pedig a világ egyik legnagyobb városa, itt található a szórakoztatóiparban világelsőnek számító, egyik legtöbb férőhellyel rendelkező színház, valamint több mint negyvenezer fős befogadóképességével a világ legnagyobb bikaviadal-arénája, és itt tartják Latin-Amerika legfontosabb könnyűzenei fesztiválját is. De ha ez még mindig nem lenne elég (meglepő), ami igazán elképesztő, az csak most következik!

1999. július 1-jén az akkori mexikói elnök, Ernesto Zedillo Ponce de León (1951–) rendeletben „hazafiassági” programot hirdetett, amelynek fő célja Mexikó nemzeti jelképeinek, a zászlónak, a címernek és a himnusznak az előmozdítása volt, hogy a mexikói népbe „beleneveljék a haza szeretetét”. Zedillo elnöki ciklusát (1995–2000) természetesen a mexikói kultúra és történelem propagálására is felhasználta.

E programja keretében Zedillo elnök gigantikus méretű nemzeti zászlókat (banderas monumentales) gyártatott, amelyeket Mexikó különböző nagyvárosaiban helyeztek el. A lobogókat a mexikói Nemzetvédelmi Minisztérium (Secretaría de la Defensa Nacional) alárendeltségébe tartozó Hadfelszerelési és Ruházati Gyárak Főigazgatósága (Dirección General de Fábricas de Vestuario y Equipo) tartja fenn.

A rendelet előírta, hogy a zászlóknak legalább 14×25 méteres méretekkel kell rendelkezniük, és a tartórudak sem lehetnek alacsonyabbak 50 méternél. A legmagasabb zászlótartó oszlopok 100–120 méteres magasságba nyúlnak, a legnagyobb méretű zászló pedig a Coahuila de Zaragoza állambeli Piedras Negras városának főterén található (felső kép), amely 60×34 méteres dimenzióival nem csak Mexikóban, hanem egyes források szerint a világon is legnagyobb – természetesen a szabadon álló (nem kifeszített) kategóriában. A hatalmas zászlók több mint két mázsát nyomnak.

Ensenada, Baja California (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

S ha már zászlókról beszélünk, semmiképpen sem maradhat említés nélkül ennek nyelvi vonatkozása, a spanyolban ugyanis legalább hat szinonima létezik a ’zászló’ szóra: a bandera, amely a legáltalánosabb (a germán eredetű banda szóból, vö. ol. bandiera), a szintén germán eredetű estandarte (< frank *stand hard ’vigyázzban áll’), az enseña vagy insignia (< lat. INSIGNIA ’jelkép’; az előbbi az örökölt, az utóbbi a művelt alak), a pabellón (< ófr. paveillon < lat. PAPILIONE(M) ’sátor’), a pendón (< ófr. pennon ’tollazat’ < lat. PENNA ’madártoll’), illetve az irodalmi nyelvi lábaro (< lat. LABARUM ’hadi zászló’), amely eredetileg a római császárok által használt zászlókat jelenti.

Zászlófelvonás – Plaza de la Constitución (a köznyelvben Zócalo), Mexikóváros főtere
(Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

A mexikói óriáslobogókat két ütemben létesítették. Az elsőket az ország fővárosában, Mexikóvárosban emelték, majd két északi határ menti város, Tijuana és Ciudad Juárez, ezután Veracruz és Iguala következett. Azokra a zászlókra, amelyeket az idő vasfoga vagy az időjárás tönkretesz, érdekes végső sors vár: ünnepélyes keretek között, a nemzeti himnusz kíséretében elhamvasztják őket!

Mirador del Obispado, Monterrey, Nuevo León. A zászlórúd 100,6 méter magas, átmérője az alapnál 3 méter, és 120 tonnát nyom. A lobogó mérete 50×28,6 m, tömege 230 kg körüli. (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

Akit még több részlet érdekel, a legnagyobb méretű zászlók listája – tartóárbocuk magassága szerint, helyük pontos földrajzi koordinátáival – megtalálható a spanyol Wikipédia vonatkozó szócikkében. A témáról az angol nyelvű Wikipédiában is olvashatunk.

Corazón és naturaleza – miért nem cuer és natura?

Tamás, a Webnyelv.hu szerzője érdekes megfigyelést tett, amellyel kapcsolatosan az alábbi kérdéssel fordult hozzám a blog Facebook-oldalán:

Arról lehetne majd esetleg olvasni, miért van néhány „túl hosszú” főnév a spanyolban? A „corazón” és a „naturaleza” szóra gondolok. Mert rövidebb szót várna az ember, pl. „cor”, „natura”. Miért lett ott a végén az -azón, ill. -eza?

Tamásnak teljesen igaza van: a spanyolban van több olyan, mondhatni „alapvető” szó, amely a latin forrásához képest valamiért indokolatlanul hosszúnak tűnik – hiszen köztudott, hogy a gyakran használt szavak általában rövidülni szoktak, nem éppen hosszabbodni.

Persze nem lenne ez annyira furcsa, így Tamás sem figyelt volna fel rá, ha a többi újlatin nyelvben is hasonlóan hosszú szavakkal fejeznék ki a ’szív’ és a ’természet’ jelentéseket. Az olaszban azonban cuore és natura, a franciában cœur [kőr] és nature [natür] alakokat találunk, katalánul a ’szív’ cor (a ’természet’ a spanyolhoz hasonlóan naturalesa), románul a ’természet’ natură (a ’szív’ jelentésű inimă a latin ÁNIMA ’lélek’ szóból származik).

Arra a kérdésre, hogy miért pont ezek a hosszú formák terjedtek el mára a spanyolban – illetve a portugálban (coração, natureza) és a galiciaiban (corazón, natureza) –, nem lehet tudományos választ adni. Az viszont biztos, hogy ennek már a hispaniai beszélt latinban is így kellett lennie, valamint az is, hogy már a rómaiak is szerettek mindent becézgetni, illetve a szavakat mindenféle (kicsinyítő, nagyító stb.) képzőkkel ellátni.

La natura(leza)...

A nagyon rövid, egy szótagú szavaknál előfordul, hogy éppen emiatt toldják meg őket és terjednek el valamilyen képzővel, mert ellenkező esetben vagy félreérthetőek lennének hasonló rövid szavakkal (ez pl. a régi portugál cor ’szív’ és cor [< lat. COLORE(M), acc.] ’szín’ esetében fennállhatott volna), vagy kivesztek volna a használatból. Előfordulhat az is, hogy az eredeti alak valamiért tabuvá, esetleg rosszul hangzó kifejezéssé válik, képzővel ellátott formában viszont nem, ezért az utóbbi terjed el (lehet, hogy így lett a latin HISPANUS ’hispán, spanyol’ szóból is HISPANIOLUS ’spanyolocska’ > español). Ez azonban csak két lehetőség a sok közül – valójában nem tudni a pontos okát az ilyen változásoknak. Amit a továbbiakban vizsgálni tudunk, az e szavak dokumentáltsága, előfordulása.

Cuer / coraçón ~ corazón

A latin semlegesnemű CŎR ’szív’ főnév alany- és tárgyesetű alakja megegyezett (többes száma CŎRDA volt, de mivel az újlatin nyelvekben a főnevek elvesztették a semlegesnemet, ezért a beszélt latinban a hímnemű főnevek többes számának mintájára képezték, már amelyik nyelvben van folytatása: olasz cuore, cuori, katalán cor, cors stb.). Az óspanyolban ez – a rövid [o] kettőshangzóvá válásával, ami hangsúlyos szótagban szabályos, rendszeres hangváltozás – cuer alakban folytatódott, amely a coraçón ~ corazón alakkal együtt már a 12. századtól datált: Spidiós’ el caboso de cuer e de veluntad. ’Szívből és elszántan búcsúzott a derék lovag.’ (Cid: 226., 1140 körül).

Ez a forma azonban eléggé rövid életű lehetett: a 15. század után szinte teljesen kiveszett a használatból, többes számban (cueres) pedig a 13. század közepén fordul elő utoljára, és az óspanyolban is inkább csak a fenti idézetben lévőhöz hasonló, rögzült kifejezésekben használták. A Spanyol Királyi Akadémia Nyelvtörténeti Szövegtárának (CORDE) adatai alapján a cuer mindössze 95 alkalommal fordul elő 12–18. század közötti szövegekben. Ezekből 86 az óspanyol (azaz a 12–15. századi) korszakból való, azonban több mint egy tucat a cuerno (< lat. CŎRNU) ’szarv’, cuerda (< lat. CHŎRDA) ’húr’ vagy cuerpo (< lat. CŎRPUS) ’test’ szavak rövidülése, ezért itt nem is vehetőek figyelembe.

Enrique Simonet (1866–1927) spanyol festő La anatomía del corazón (A szív anatómiája) címen elhíresült műve
(Forrás: Wikimedia Commons, PD)

A corazón (az óspanyolban szintén coraçón) forrása a hispaniai népi latin CORATIŌNE(M), a CŎR „nagyító” képzővel ellátott változata, amelyet Joan Coromines etimológus szerint a „bátor férfiak és szerető nők nagy szívére” használtak – de hogy ebből mi igaz, szintén nem fogjuk megtudni. Erre az alakra már a 12–15. századból is majdnem 6000 találatot hoz a CORDE, vagyis mintegy két nagyságrenddel többet, mint a cuer formára, ami szintén azt igazolja, hogy a nép ajkán ez jóval elterjedtebb lehetett. Mindamellett megjegyzendő, hogy az eredeti latin tő is tovább él a cuerdo, -da ’józan, megfontolt’ melléknév formájában.

Natura / naturaleza

A latin NATŪRA folytatója, a natura (szabályos hangváltozással *nadura lenne, ám ilyen szó nem dokumentált) is sokáig megvolt a spanyolban (tulajdonképpen máig megvan, csak nem használják, legalábbis ’természet’ jelentésben), első előfordulása szintén az 1140 tájékán keletkezett Cid-eposzból való. Ez az alak – írásbeli dokumentáltságát illetően – fénykorát a 15. században élte, majd onnantól fokozatosan visszaszorult a naturaleza javára, amely csak egy századdal később, 1237 környékén jelenik meg írásban, azonban a 17. századra teljesen átveszi az előbbi szerepét. Ezt a nyelvi változást kiválóan szemlélteti az alábbi táblázat.

(Forrás: CORDE / El Mexicano)

A naturaleza közvetlen forrása nem is a natura főnév, hanem a natural (< lat. NATURALE(M), acc.) ’természetes’ melléknév, amelyhez a ’-ság/-ség’ jelentésű -eza (< lat. -ĬTIA) fogalomképző járul: vagyis a naturaleza eredeti jelentése ’természetesség’ volt. Hogy miért vette át ez az alak a natura jelentését, arra csak tippem van (ami persze semmit sem jelent): én arra gondolok, hogy a natura idővel a meztelenségre, nemiségre kezdhetett el utalni, ezért tabuvá válhatott a használata (a DRAE szerint ma is létezik ez a jelentése, bár alig használtnak jelzi).

Habár olvasónk kérdésében nem szerepelt, de például ugyanitt említendő a naturaleza alakhoz hasonlóan keletkezett cabeza ’fej’ is, amely egy vulgáris latin *CAPĬTIA alakból származik. Az eredeti szó a CAPUT (nom. és acc.) volt, amelynek közvetlen folytatója a cabo, azonban ez ’valaminek a széle, vége’, illetve [földrajzi] ’fok’ jelentésűvé vált a spanyolban. Az óspanyolban egy ideig a tiesta (< lat. TĔSTA, eredetileg ’cserépedény, fazék’, innen ’koponya’, majd ’fej’ – vö. ol. testa) szó is élt ennek szinonimájaként, a mai spanyol testa azonban legfeljebb csak tréfából használatos e jelentésben.

Végezetül elképzelhető az is, hogy a vulgáris latin helyi változatában volt egy erős analógiás tendencia arra, hogy minden főnév végződése -A(M), -E(M) vagy -U(M) legyen, amibe a semlegesneműek nem fértek bele. Két kézenfekvő megoldás volt: vagy átsorolták őket egy másik ragozási osztályba a létező alakjaik alapján, vagy képzőt raktak hozzájuk, s innen a corazón és a cabeza...

A hasznos kiegészítésekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.