A nem is létező chili con carne

(Forrás: Wikimedia Commons, CC)

Gasztronómiai kitérőink során volt már szó a lasagnáról és egy szintén olasz, eléggé „érdekes” nevű tésztaételről is, a következő „áldozatunk” pedig a chili con carne – magyarul gyakran csilis bab – nevezetű közkedvelt étel lesz. De mi is pontosan a probléma vele?

A kedves olvasó gondolom sejti, hogy ez a kifejezés spanyolul akarna lenni. Csakhogy spanyolul eredetileg nem létezik chili szó: a ’csilipaprika’ megfelelője ugyanis chile. Igen, a végén [e]-vel és nem [i]-vel (annak ellenére, hogy az azték chilli a forrása, a spanyolban az utolsó szótagi hangsúlytalan [i] rendszerint [e]-vé válik), aminek persze etimológiailag semmi köze az azonos hangzású dél-amerikai ország nevéhez. (Chile neve egyébként bizonytalan eredetű, de semmiképpen sem azték.) „Helyesen” tehát úgy kellene hívnunk az ételt, hogy chile con carne, ahogy viszont semmilyen étlapon nem találkozhatunk vele. Vajon miért?

Valószínűleg azért, mert ez az étel texasi eredetű, és az amerikai angol a spanyol chile szót chili-ként vette át – vagyis a név ebben a formában már az angolban keletkezhetett és onnan terjedhetett el. (Az angolban egyébként szintén létezik a chile – sőt, a chilli is – mint alternatív írásmód, azonban ennek ejtése is [csili].) Aztán a már nemzetközivé vált chili főnév visszakerült a spanyolba is ’csiliszósz’ [salsa picante que se hace con chiles] jelentésben, amely annyira friss neologizmus lehet, hogy csupán a DRAE 23. (2014) kiadásában szerepel először – a 22. (2001) kiadás, valamint a Diccionario de americanismos (2010) is csak a chile alakot ismeri, az utóbbi még ’csiliszósz’ jelentésben is. (Felmerülhet a kérdés, hogy akkor már miért nem chili with meat lett az étel neve, ha már úgyis mindent angolul akarunk hívni.)

Ami viszont még érdekesebb, hogy az akadémiai szótár szerint a chile egyszerűen a pimiento, vagyis a ’paprika’ megnevezése Közép-Amerikában és Mexikóban, ezzel együtt a szócikk további részében chile-ként és nem pimiento-ként hivatkozik rá a szótár.

Nunca és jamás

Soha ne mondd, hogy soha...

A spanyolban két szó is van, ami azt jelenti, hogy ’soha’. Patrik nevű olvasónk kérdése az volt, hogy mi a különbség a nunca és a jamás között.

Magára a kérdésre a válasz egyszerű: a mai nyelvben lényegében semmi – azon kívül, hogy az első jóval gyakoribb. Talán azt sem nehéz felismerni, hogy a jamás tulajdonképpen nem más, mint a ya más ’többé már’ (< lat. IAM MAGIS, vö. ol. giammai), és eredetileg nem is jelentett ennél sem többet, sem kevesebbet. A mai jelentésében valamivel nyomatékosabb talán, mint a nunca – a leggyakrabban annak megerősítésére használatos: nunca jamás ’soha többé’. Illetve, a jamás néhol használatos még ’valaha’ jelentésben is (annak ellenére, hogy a DRAE szerint már nem).

Ami nyelvtörténetileg is érdekessé teszi a kérdést, az az eredetük. A latinból hozott alak ugyanis csak a nunca (< lat. NUMQUAM; az óspanyolban előfordul még nunqua [nunkwa] alakban is), a jamás viszont egy nagyon korai jövevényszó. Mindkettő a 12. századi Cid-eposzban tűnik fel először. Azt, hogy a jamás mégis jövevényszó, épp a szókezdő mássalhangzója árulja el: a latinból folytatólagosan örökölt alak *yamás lenne, mint az a fentiekből is már kiderült.

Ehhez tudni kell, hogy a latin [j] a spanyolban rendszerint – de nem minden esetben – csak [u] előtt vált először [zs]-vé, majd egy 16. században kezdődött hangváltozás során [s]-sé, amelyből mára egy, a német ich szóban ejtett réshangon keresztül [ch] lett (kivétel pl. a IŬGUM > yugo ’iga’). Minden más helyzetben a [j] megmaradt (vö. IAM > ya ’már’, IACĒRE > yacer ’fekszik, nyugszik’, MAIŌRE > mayor ’nagyobb’), persze egybeesett az eredeti [ge], [gi] csoportokból származó [j]-vel is (GEMMA > yema ’rügy’, GY̆PSU > yeso ’gipsz’, LĒGE > ley ’törvény’, PLAGĬA > playa ’tengerpart’ stb.), illetve szó eleji hangsúlytalan szótagban később eltűnt (pl. GERMĀNU > iermano > hermano ’fivér’, IACTĀRE > *ieitar > echar ’dob, hajít, vet’ – a csillag nem dokumentált, de feltételezhető alakot jelöl). Ebből következik, hogy a jamás egy olyan nyelvből, nyelvváltozatból kerülhetett csak a korai kasztíliaiba, amelyben a latin [j]-t már [a] előtt is [zs]-nek ejtették – feltehetően a régi okcitán ja mais alakon keresztül.

Felhasznált források

• Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª edición (1973), Gredos, Madrid; 390, 585.
• Lloyd, Paul M. (1987): From Latin to Spanish, 247–250.
• Real Academia Española: Corpus Diacrónico del Español (CORDE)
• Real Academia Española (2014): Diccionario de la lengua española (DRAE), 23.ª edición.

Miért tengo és vengo?

A spanyolban és az olaszban van néhány gyakran használt olyan ige, amelyek végződésében az egyes szám első – az olaszban szintén a többes szám harmadik – személyében, valamint a kötőmód jelen idejében végig -g-t találunk, amikor a latinban ugyanezekben a végződésekben még magánhangzó (-i- vagy -e-) volt a helyükön: pl. sp. és ol. tengo, vengo, salgo, lat. ténĕo, vénĭo, sálĭo – melyek a beszélt nyelvben kb. úgy hangoztak, hogy [tenjo], [βenjo] és [száljo]. (Az ékezettel a hangsúlyt jelöljük.) De vajon miért van ez így?

Még ha látszólag úgy is tűnne, természetesen nem arról van szó, hogy a latin magánhangzó [g]-vé vált volna, hiszen ilyen jellegű hangváltozás nem ismert az újlatin nyelvek történetében (és egyébként is eléggé furcsa volna). Az ilyenfajta változásoknak általában analógiás oka van: ha ugyanis egy paradigmán belül a végződésekben többféle hang is megjelenhet, azok egy idő után hatással is lehetnek egymásra – sőt, más igék ragozásának végződéseire is.

(Forrás: El Mexicano)

A latinban léteztek olyan igék, amelyek egyes szám első személyű végződése a kijelentő mód aktív jelen idejében hangsúlytalan -eo vagy -io volt (ami a beszélt nyelvben [jo]-nak hangzott), kötőmód jelen idejű alakjaikban pedig -ea- vagy -ia- szerepelt (a beszélt nyelvben [ja]-nak ejtve); ilyen volt többek között a már említett tenēre (2.) ’tart’, venīre (4.) ’jön’ és salīre (4.) ’ugrik, szökik’. Léteztek továbbá olyan igék is, amelyeknek ugyanezen végződéseiben -g- volt, például a tíngĕre (3.) ’befest’ ige. Ahhoz, hogy megértsük, mi is történt és hogyan, nézzük meg az utóbbi ragozását!

A tíngĕre ige alakjai a kijelentő mód és a kötőmód aktív jelen idejében az alábbiak voltak:

• kijelentő mód: tíngo, tíngis, tíngit, tíngimus, tíngitis, tíngunt.
• kötőmód: tíngam, tíngas, tíngat, tingāmus, tingātis, tíngant.

Így ránézésre nem tűnik fel semmilyen furcsaság, csupán azt tudjuk megállapítani, hogy ez egy teljesen szabályos, harmadik ragozású latin ige. Igen ám, de ha jobban megnézzük, láthatjuk, hogy a kijelentő módban az egyes szám első és a többes szám harmadik személy kivételével a g-t minden alakban [i] követi – márpedig [e] és [i] előtt az bizony már nem [g]-nek, hanem inkább [gy]-nek vagy [j]-nek hangzott a kései latinban. Vagyis az összes hasonló igében a beszélők már csak a kijelentő mód egyes szám első és többes szám harmadik személyű, illetve a kötőmód alakjaiban ejtettek [g]-t, a többiben nem. (A spanyolban többes szám harmadik személyű igékben azért nem jelenik meg a -g-, mert a latin -unt végződést a 2. ragozás mintájára -en(t)-nel helyettesítették – lásd az ábrát!)

A 3. latin igeragozásnak a spanyolban nincs folytatása. Az eredetileg odatartozó igék egy része a második, másik részük a negyedik ragozás analógiás mintájára folytatódott, mely utóbbi a spanyolban a harmadik igeragozásnak felel meg.
(A kép forrása: El Mexicano)

Ez a minta aztán úgymond „megfertőzött” több, a beszélt nyelvben gyakran előforduló igét is, amelyekben eredetileg nem volt sehol [g], hiszen a beszélők már nem tudták eldönteni, hogy a [j] eredetileg [g] volt-e vagy sem – így pedig hiperkorrekcióval a [tenjo] tengo, a [βenjo] pedig vengo lett. Később, már belső fejleményként, ez aztán kiterjedt olyan igékre is, amelyekben eredetileg sem hangsúlytalan [e] vagy [i], sem pedig [g] nem volt, például a sp. poner, ol. porre (pongo, ponga).* A sors iróniája, hogy éppen azon igék ragozása, mint a fent idézett tíngĕre, melyek tövében szerepelt a -g-, a spanyolban pont fordítva egyenlítődött ki: így pl. a tañer (< TÁNGĔRE) ’penget’ és a ceñir (< CÍNGĔRE) ’szorít, felcsatol stb.’ alakjaiban ma végig ñ-t találunk (taño, ciño, illetve kötőmódban taña, ciña).

Az észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

---

*	A mai spanyolban -g- közbeiktatásával ragozott további igék: caer (caigo, caiga), traer (traigo, traiga), valer (valgo, valga) és oír (oigo, oiga), valamint származékaik.

Egekbe menő kérdések – ¡Vaya rascacielos, pa’lante!

Olvasónk, Zsolt gyakran tesz fel érdekes kérdéseket a Facebookon – amit ezúton is köszönünk, hiszen nélkülük nem is lenne túl izgalmas itt az élet – és ezek közül most hármat vizsgálunk meg. Kezdjük mindjárt az elsővel, amelyhez előzetesen annyit kell tudni, hogy Zsoltnak van madridi és kubai ismerőse is, akik véleménye nem egyezik egy kérdésben. Az üzenetet érdemi változtatás nélkül, szerkesztett formában közlöm:

rascacielos – ez a szó ugye egyes számban és többes számban is így van. Ebben a madridi srác egyetért. De a kubai azt mondja, hogy ez nem lehet egyes szám, egyes száma a rascacielo. A Wikipedia szerint: Un rascacielos es un edificio que... erre a kubai azt mondja, hogy már ez a mondat helytelen, míg a madridi azt, hogy ez tökéletes.

Mindenekelőtt szögezzük le, hogy a kérdéses szó (’felhőkarcoló’) alaktanilag valóban különleges, ún. igei-névszói összetétel, amelyekről már részletesen is írtunk. Ezek az összetett szavak azért speciálisak, mert egy igéből és egy általában – de nem minden esetben – többes számú főnévből állnak, viszont maga a szóösszetétel egyes és többes számban is változatlan alakú. Bár hasonlóak a magyarban is vannak – pontosan ilyen maga a felhőkarcoló is – azzal az eltéréssel, hogy a magyarban az első elem a névszói és a második az igei, de éppen az még a fontos különbség, hogy a főnév „ragozatlan” (jelöletlen), egyes számú alakban áll (nem *felhők-karcoló).

Rascacielos neoyorquinos – mennyivel egyszerűbb, ha többen vannak!

Zsolt kubai ismerősének annyiból igaza van, hogy az ő nyelvváltozatában a jelek szerint ez a szó rascacielo alakban „szabályosult” – pontosan azért, mert vannak olyan spanyol nyelvváltozatok, amelyekben furcsának hat, ha egy egyes számú főnév -s-re végződik. Tehát azt semmiképp sem mondhatjuk, hogy „helytelen”, természetesen csakis adott nyelvváltozat vonatkozásában. Abban viszont a madridi ismerősnek van igaza, hogy az irodalmi/normanyelvi vagy „sztenderd” alak egyes számban is a rascacielos, ahogy a spanyol Wikipédia idézett szócikkében is olvashatjuk, és szintén csak ez az alak szerepel a DRAE-ban. A kérdés viszont azért is elgondolkodtató, mert a cielo ’ég’ olyan főnév, amely alapvetően megszámlálhatatlan; lehetséges, hogy a kubai ismerősnek (illetve a többi olyan változatban, ahol még így használják) ezért is szokatlan a sztenderd rascacielos forma.

Megjegyzem, én is gyorsan megkérdeztem erről egy kubai származású, magasan iskolázott – azért ezt tegyük hozzá – facebookos ismerősömet, aki szerint (idézem): „Tal vez alguien lo diga así, pero, generalmente, lo decimos correctamente: rascacielos.” (’Talán valaki így mondja, de általában helyesen mondjuk: rascacielos.’) De térjünk rá olvasónk következő kérdésére:

A másik pedig, hogy vajon miért alakult az ki, hogy sokszor az E/1. és E/3. alakja az igének ugyanaz: yo/él vaya, yo/él hablaría... stb. Miért nem találtak ki rá két különböző alakú igét...

A spanyolban valóban sok az olyan igeidő, amelyek egyes szám első és harmadik személyű alakja egybeesik. Ennek nagyon egyszerű, nyelvtörténeti oka van. A latinban ugyanis még egy-egy mássalhangzóból álló személyrag különböztette meg őket: (yo) vaya (< VADAM) és (él/ella/ello/usted) vaya (< VADAT). Az ilyen igeidők egyes szám első személyű alakja tehát eredetileg -M, harmadik személyű alakja pedig -T ragot kapott a latinban. Azonban azt tudjuk, hogy a szó végi -m már a klasszikus korszakban sem hangzott (néhány egy szótagú szó kivételével, amelyekben -n lett belőle, mint a CŬM > con, QUĔM > quien, QUAM > cuan stb.), és egyetlen újlatin nyelvben sincs nyoma még írásban sem. (A román folyamatos és régmúlt egyes szám első személyű -m végződése sem a latinból örökölt, hanem csak 17. századi fejlemény – valószínűleg a többes szám első személyű -m < lat. -MŬS végződés analógiájára.) A -t viszonylag későn tűnt el a beszélt latin változatok többségében, ha nem is mindegyikében: az egyébként korántsem konzervatív francia máig őrzi bizonyos kifejezéstípusokban egyes igealakok végén (de csak magánhangzóval kezdődő szó előtt, pl. il est ici [il-et-iszi] ’ő/az itt van’, faut-il [fot-il] ’kell-e’ stb.), és az elszigetelt szárdban is megmaradt, azonban gyenge [d]-nek ejtve és kiegészítve egy magánhangzóval (pl. cantat [kántada] ’(ő) énekel’).

(Forrás: El Mexicano)

Persze a nyelv működése azért nem olyan egyszerű, hogy valamit „kitalálunk” és onnantól kezdve mindenki úgy fog beszélni, de az igaz, hogy a beszélőközösség folyamatosan alakítja, s ennek köszönhetően szüntelenül változik. Úgy tűnik viszont, hogy ebben az esetben a beszélők nem érezték szükségét annak, hogy az első és a harmadik alakot megkülönböztessék a spanyolban – ez ugyanis a szövegkörnyezetből általában kiderül. (Az már csak hab a tortán, hogy például az olaszban a szó végi -s is lekopott, így az olasz kötőmód jelen idejében mindhárom egyes számú igealak egybeesik.)

S végül Zsoltnak egy harmadik, szintén nagyon érdekes kérdése leginkább helyesírás-történeti jellegű, amely így szól:

Vajon a spanyol nyelvben miért nincs aposztróf jel, míg a franciában is, angolban is, ha jól tudom az olaszban is van.

Bár valószínűleg mindenki tudja, érdemes azért röviden tisztázni, hogy az aposztróf (apóstrofo) vagy hiányjel (’) bizonyos nyelvekben szavak összevonásakor keletkező hangkiesést (akár több hangét vagy szótagét) jelöl a helyesírásban: a jel az elhagyott rész helyére kerül. A régi spanyol helyesírásban és az irodalomban még használták ezt a jelet (pl. d’aquel = de aquel ’abból, attól’), ma viszont nem része a sztenderd írott nyelvnek (kivétel persze, ha valamilyen népies vagy kötetlen köznyelvi formát akarunk írásban megjeleníteni: pl. pa’lante = para adelante ’előre, gyerünk, rajta’). Annak, hogy ma miért nem használják, két oka lehetséges.

Egyrészt a franciával, az angollal és – jól tudja Zsolt – az olasszal ellentétben a spanyolban nincsenek szisztematikusan rögzült, kötelezően összevonandó formák. Míg például az olaszban nem lehetséges azt mondani, hogy *il italiano vagy *la italiana, kizárólag l’italiano/-a ’az olasz (férfi/nő)’ létezik, addig a spanyolban a la española, amely az igényes beszédben [laeszpanyóla], a gyors/kötetlen nyelvben ejthető [leszpanyóla]-ként és [laszpanyóla]-ként is, mivel nem rögzültek az ilyenfajta összevonások szabályai. Másrészt, a spanyolban is létező rögzült összevont alakok esetében a helyesírás nem jelöli a hiányzó magánhangzót: ilyenek pl. az al (a+el) és a del (de+el). Az előbbinél még világos, hogy ha a kiesett magánhangzót jelölni kellene, akkor az *a’l lenne, ám az utóbbinál honnan tudjuk, hogy épp melyik e esett ki? Lehetne ti. *d’el és *de’l is – épp ezért nem is érdemes az ilyesmit jelölni.

La Española – azaz Hispaniola – partjai, Dominikai Köztársaság

Említést érdemel még, hogy a sok félreértésnek – és főleg félremagyarázásnak – okot adó, hangsúlyos [a]-val kezdődő nőnemű főnevek előtt álló el névelő is történetileg összevonás „áldozata”, amelyet szintén nem jelöl a helyesírás: pl. az el agua tulajdonképpen el’agua lenne (< ósp. ela agua ’a víz’). Ilyenkor viszont tényleg jól jönne és sok egyeztetési tévedést előzne meg, ha jelölnék a névelő végéről lekopott magánhangzót. Ám ezen az alapon például a főnevek előtt rövidülő mellékneveket is jelölni kellene, hiszen tulajdonképpen az is egyfajta összevonásnak tekinthető – nehéz tehát teljesen következetesnek lenni abban, hogy a helyesírás mit jelöljön és mit ne, s mindezt minek a rovására.

A francia példákért és a segítségért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Una persona viene a casa

Olvasóink bizonyára csodálkoznak, hogy mit takar ez a cím, hiszen ránézésre csak egy egyszerű mondat. Ám ezennel nem a jelentésén és nem is a benne rejlő nyelvtani szerkezeteken vagy igealakon van a hangsúly. Hanem akkor min? Máris kiderül Tamás ötletéből, amelyet érdemi változtatás nélkül, szerkesztett formában közlök:

Azon gondolkoztam, milyen mondatokat lehet alkotni, amik olaszul és spanyolul is teljesen ugyanúgy vannak leírva. Pl. La persona va a casa. Ez spanyolul helyes, ugye? Vagy: La persona viene. Ez is ugyanúgy van olaszul. Próbáltam ilyenre ráguglizni, de nem találtam. Lehet, rosszul írtam be.

Először is azt kell, hogy mondjam, nagyszerű az ötlet! Bizonyára mindenki előtt ismert tény, hogy mind fonetikailag, mind alaktanilag az olasz és a spanyol a két leghasonlóbb újlatin nyelv, éppen ezért könnyen előfordul, hogy a legegyszerűbb mondatok nagyon hasonlóan, vagy szinte ugyanúgy hangzanak és vannak leírva.

Un lago con una casa

Tamás kizárólag az írott formáról beszél, de természetesen előfordul az is, hogy valami csak írásban különbözik a két nyelv között, kiejtésben nem – elég csak néhány egyszerű szóra gondolni, mint például a che/que [ke] ’hogy’, ’mi(t)?’, quando/cuando [kwando] ’(a)mikor’, famiglia/familia [familja] ’család’ stb. – és persze előfordul olyan eset is, amikor írásban azonos két szó, de kiejtésben nem, pl. gente [dzsente]/[chente] ’emberek’. (Az utóbbiról megjegyzendő, hogy a beszélt latinból örökölt régi spanyol alak a yente [gyente]. A gente már művelt eredetű „visszakölcsönzés” az írott nyelvből, tulajdonképpen ez a kiejtésbeli eltérés oka.)

Ami olvasónk példáit illeti, azok nyelvtanilag valóban helyesek. Hogy miért nincs rájuk találat a Google-n, arra a magyarázat egyszerű: ilyen mondatok valószínűleg senkinek sem jutnak eszébe (’A személy hazamegy’, ’A személy jön’ – mi sem mondanánk hasonlókat). Viszont ha a határozott névelő helyett a határozatlant (una) használjuk, mindjárt találunk hasonlókat mindként nyelven!

A sort nyilván még lehetne folytatni, azonban ezt inkább olvasóinkra bíznánk! S hogy bátorkodjon mindenki, íme egy kis ízelítő, néhány saját gyártású mondattal (ahol apróbb eltérés van, például a hangsúlyjelölésben, első helyen az olasz, majd a spanyol szerepel):

• Mandamelo! / ¡Mándamelo! ’Küldd el nekem!’
• Sì, te lo mando. / Sí, te lo mando. ’Igen, elküldöm neked.’
• La gente va a casa. ’Az emberek haza járnak.’
• Vengo a darle un regalo. ’Egy ajándékot jövök átadni neki’ [olaszul csak nőre utal].

Várjuk olvasóinktól a további ötleteket! Aki kíváncsi hasonló mondatokra még több nyelvpár között, remek gyűjteményt talál a Webnyelv.hu írásában.

¡Buenos días! – De miért többes számban?

Amit már az első spanyolórákon megtanulunk, az többek között a legáltalánosabb köszöntések. Így egy kezdő spanyolos is jól tudja, hogy délig (ebédidőig) azt mondjuk, hogy ¡Buenos días!, majd sötétedésig ¡Buenas tardes!-szel köszönünk, és végül ¡Buenas noches!-szel kívánunk jó éjszakát.

Noha létezik ¡Buen día! is (amelyet egyes országokban, pl. Argentínában, a ¡Buenos días!-szal azonos jelentésben használnak, míg másokban, úgymint Mexikóban, inkább a magyar ’Szép napot!’ formulának felelne meg), a bevett köznyelvi forma mindig többes számú. Ennek okára volt kíváncsi Zsolt nevű olvasónk, aki a következő kérdést tette fel a Facebookon (szerkesztve, kiemelések tőlem):

Az jutott ma eszembe, hogy vajon a buenos días, buenas tardes és a buenas noches miért vannak többes számban?

A kérdés valóban érdekes, annál is inkább, mert a spanyol az egyetlen újlatin nyelv, amelyben ezeket az üdvözlőformulákat többes számban használják.

¡Buenos días! (Forrás: Pixabay.com)

Sajnos azt nem tudhatjuk teljesen biztosan, hogy ez miért alakult így, azt viszont igen, hogy a buenos días irodalmi szövegekben a 13. században tűnik fel először, ám csak a 16. századtól válik általánossá a történeti korpusz (CORDE) tanúságai szerint. Méghozzá olyan szövegkörnyezetekben találkozhatunk vele leginkább, mint az alábbiak:

• ¿Quál es el ombre que quiere vida & ama veer buenos días?
  (1240–1272 k., Herman el Alemán: Traslación del Psalterio)
• Dios vos salve e dé buenos días
  (1431–1449, Gutierre Díaz de Games: El Victorial)
• ¡Dios vos dé buenos días!
  (1517, Juan de Molina: Libro del esforzado caballero Arderique)
• Señora, buenos días hayas. [=tengas – a szerk.]
  (1534, Feliciano de Silva: Segunda Celestina)

A fenti példák arra engednek következtetni, hogy ezek olyan, általánosabb jelentésű kifejezésekből terjedhettek el, mint a ’legyenek jó napjaid’, ’adjon Isten jó napokat’ stb. Ugyanezt a feltevést erősíti a Diccionario de autoridades is a bueno, na szócikke alatti Buenos días címszónál (A–B: 1726, 704) található meghatározásában (kiemelés tőlem):

BUENOS DIAS. Freqüente, y comun ſalutación, con que al que ſe ſalúda ſe le dá à entender el deséo de que tenga aquel y otros con felicidades y guſtos. Lat. Fauſti atque felices tibi dies contingant. Fauſtos tibi dies apprecor. [...]

’Gyakori és általános köszönés, amellyel annak, akinek köszönnek, tudtára adják azt a kívánságot, hogy az és a többi [napja] boldog és örömteli legyen. [...]’

Sajnos az idézett latin mondatok ugyanakkor nem túl relevánsak a kérdésben, mert bár nyelvtanilag tökéletesek, e szótáron kívül semmilyen más forrásban nem fordulnak elő.

Az eddigieket összegezve, egyrészt tehát valószínű, hogy a többes szám az ilyen általánosító jellegű kívánságokból terjedhetett el, és bár az irodalomban viszonylag későn bukkan fel, a beszélt nyelvben már jóval előtte is gyakori lehetett. Másrészt az is lehetséges, hogy ebben a gracias ’köszönöm’ is szerepet játszott: erről ugyanis jól tudjuk, hogy már latinul is gratias volt,* amely tulajdonképpen a gratias ago (szó szerint: ’köszönetet teszek’) kifejezésből önállósult az újlatin nyelvekben.

---

*	Egész pontosan a gratia ’báj, kellem’ főnév többes számban jelentett ’köszönet’-et.

Te super quiero, te recontra amo

A szerelem sok mindenre képes. Az interneten is találkozhatunk a kötetlen kommunikációban olyan kedveskedő kifejezésekkel, főleg latin-amerikai fiataloktól, mint a te super quiero, te recontra amo stb., melyek jelentését talán mindenki ki tudja találni (kb. ’nagyon szeretlek’). Azonban így ránézésre mégis van bennük valami szokatlan. Vajon miért?

Tudjuk, hogy a személyes névmások hangsúlytalan esetei (me, te, lo, la, le, nos, os, los, las, les, se) a ragozott igét – az állító felszólító alakok kivételével – mindig közvetlenül megelőzik, s ilyenkor a névmás és az ige között legfeljebb (egy vagy két) másik hangsúlytalan névmás állhat: te lo prometo ’megígérem neked (azt)’, ¿Por qué te me lo llevaste? ’Miért vetted el őt tőlem?’ (itt a llevarse ’elvisz, elvesz [valakitől valamit]’ igéről van szó, melynek további két bővítménye a me ’nekem/tőlem’ és a lo ’őt/azt’). Más szófaj, így különösen melléknév vagy határozó elvileg nem kerülhet a névmás és az igealak közé; nincs pl. *te muy quiero, *te demasiado amo – ezeket úgy mondanánk, hogy te quiero mucho ’nagyon szeretlek’, illetve te amo demasiado vagy demasiado te amo ’túlságosan (is) szeretlek’.

(Forrás: El Mexicano / Fondos7.net)

A fenti példák mégis megszegni látszanak ezt a szabályt. Az bizonyára egyértelmű, hogy super és a recontra (ez utóbbi már annyira kötetlen, hogy nem is szerepel a szótárakban) úgy viselkednek, mintha fokozó határozószók lennének. Persze mondhatnánk azt is, hogy akkor ezek a kifejezések „helytelenek”, ami nyilvánvalóan nem igaz, hiszen mint ismeretes, csak az helytelen egy nyelvben, ami nem fordul elő, vagyis az anyanyelvi beszélők nem használják. Ezeket pedig nagyon is használják, tehát semmiképpen sem lehet őket hibásnak nevezni. De akkor hol van az igazság?

Nos, a jelenleg elfogadott elemzés szerint ezek összetételi előtagok – s innentől a kérdés inkább helyesírási lenne. Bár az akadémiai norma alapján az alapszóval ezek mindig egybeírandóak (vagyis úgy „kellene” őket leírni, hogy te superquiero, te recontraamo stb.), a gyakorlatban a különírt alakok sokkal elterjedtebbek. Ennek pedig valószínűleg az az oka, hogy a fokozóelemet is hangsúlyozzák a beszélők, ezért azt külön szónak érzik. Sőt, az ilyen kifejezések még tovább is fokozhatóak: pl. Te super mega archi recontra quiero ’Nagyon-nagyon-nagyon-nagyon szeretlek’ (ami „hivatalosan” ugyebár Te supermegaarchirecontraquiero lenne írásban, azonban aligha fogunk ilyet látni a valóságban).

Végül említést érdemel még, hogy ugyanígy viselkedhet a medio ’félig’ és a casi ’majdnem, szinte’ is (pl. se medio enamoró ’félig beleszeretett’, te lo casi aseguro ’szinte biztosíthatlak róla’ – de azért jóval gyakoribb a medio se enamoró, casi te lo aseguro stb.), amelyek a spanyol akadémiai nyelvtan szerint itt éppen „elváló igekötők” (prefijo separable). Persze nyilván a nyelvtani besorolás következne a viselkedésükből és nem fordítva, már ha egyáltalán van értelme mindent besorolni valahova (sok modern nyelvész nem is hisz a szófajokban). S itt mutatkozik meg igazán látványosan az a probléma, hogy mennyire nehéz meghatározni, egyáltalán mi is az a „szó”.

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

A germánok megmutatják az irányt!

Spanyol szélrózsa (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Miután megtárgyaltuk az évszakok újlatin elnevezéseinek eredetét, cikksorozatunk második részében az égtájakkal foglalkozunk, amihez az ötlet szintén olvasónktól, Tamástól származik. Ez a téma nemcsak azért érdekes, mert minden égtájnak legalább két elnevezése létezik az újlatin nyelvekben, hanem azért is, mert ezek szinte kivétel nélkül jövevényszavak. Méghozzá az egyik, a hétköznapi használatú, mindegyikben ugyanabból a germán, közelebbről angolszász (óangol) szóból ered (francia közvetítéssel), míg a többi – már nem oly meglepő módon – latin átvétel. De jobban tesszük, ha máris útnak indulunk a felfedezésükre!

Elsőként észak felé vesszük az irányt. A portugál-galiciai és spanyol norte, katalán, francia, olasz és román nord, továbbá okcitán nòrd a francián keresztül az angolszász norþ* [norθ] szóra vezethető vissza, melynek végső forrása egy indoeurópai *ner- (’lent’ vagy ’bal’ – ti. a felkelő napnak szemből nézve balra van észak) tő. Latin eredetű megfelelői, például a spanyol által képviselt septentrión, a latin SEPTENTRIŌ, -ŌNES (tkp. ’hét ökör’) jelentésű főnévből jön, amely a Kis Medve csillagképet alkotó hét csillagra utal, melyek legfényesebbike az északi sarkcsillag. Ez a főnév, valamint a belőle képzett septentrional ’északi’ melléknév azonban csak a tudományos nyelvben fordulnak elő. Főleg természeti jelenségekkel kapcsolatos (rögzült) kifejezésekben szintén használatos melléknévként a boreal, boreale, boréal (pl. sp. aurora boreal ’északi fény’), amely a görög eredetű latin BÓRĔAS (< gör. Βορέᾱς, Boréās) ’északi szél’ – vö. sp. bóreas (uaz.) – főnévből képzett BOREĀLIS, -E(M) átvétele. A spanyolban létezik továbbá a norte szóból képzett norteño, -ña ’északi’ melléknév is, amelyet többnyire országrészekre használnak.

Aurora boreal – északi fény – Alaszkában (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

Északról dél felé folytatjuk utunkat. A portugál sul, galiciai és spanyol sur (összetételben inkább sud-), illetve katalán, okcitán, francia, olasz és román sud francia közvetítéssel az angolszász sūþ [szūθ] szóból származik. Ennek őse egy feltételezett germán *sunþrą [szunθrã], melynek töve valószínűleg azonos a ’nap’ jelentésű angol sun-nal; jelentése talán ’a napos oldal’. A latin eredetű megfelelők között a latin MERĪDIES (< *MEDĪDIES) ’a nap fele, dél’ mintájára alkotott belső képzésű szavakat találjuk, így pl. a spanyol mediodía vagy az olasz mezzogiorno, amelyek eredetileg (a beszélt nyelvben kizárólag) a napszakot jelölik, ahogy a magyarban. A latin szó közvetlen megfelelői például a spanyol meridión (irodalmi) vagy az olasz meridione; ezek elvonással keletkezhettek a meridional, meridionale (< lat. MERIDIONĀLIS) ’déli’ melléknévből a septentrión, settentrione stb. mintájára, és szintén csak a tudományos nyelvre jellemzőek. Melléknévként használatos még az austral, australe (lásd a keletnél!), illetve a spanyolban a sur-ból képzett sureño, -ña is, leginkább adott országrészre való utaláskor.

Aurora austral – ami itt most nem ’keleti’, hanem ’déli fény’-t jelent...

Vágjunk neki keletnek! A köznapi nyelvben itt is a francia közvetítésű germán jövevényszavakat találjuk, így a spanyol este, a katalán, francia, olasz és román est, okcitán èst, valamint a portugál-galiciai leste, ahol a szókezdő l- a francia határozott névelőt őrzi (< fr. l’est). A francia est pedig az óangol ēast átvétele, végső forrása pedig egy germán *austrą, egy indoeurópai *aus- (másféle átírásban *heus-) ’keleti’ tőből. Ugyaninnen jön a latin AUSTER ’déli szél’, illetve AUSTRĀLIS, -E(M) ’déli’, továbbá AURŌRA ’hajnali fény’ is, amelyek az újlatin nyelvekbe is átkerültek hasonló jelentésekben.

A latin eredetű megfelelők használata itt már jóval elterjedtebb, mint az ’észak’ és ’dél’ esetében (ahol egyáltalán nem részei a beszélt nyelvnek), ami talán annak köszönhető, hogy tágabb jelentéstartalommal (’keleti világ’) bír: a portugál-galiciai, spanyol és olasz oriente, katalán, francia (régies) és román orient a latin ORIENS, -ENTE(M) ’felkelő [nap]’ szóból származik, amely az ORĪRI ’ered, feltűnik, születik stb.’ ige folyamatos melléknévi igeneve (ugyanezen ige származéka az ’eredet’ jelentésű spanyol origen, angol origin, magyar szaknyelvi origó ’0’ stb. főnevek, illetve az originál(t) ’eredeti’ melléknév is). A melléknévi forma az oriental, illetve olasz és nőnemű francia orientale, amely a latin ORIENTĀLIS, -E(M) kölcsönzése. Továbbá ’kelet’ jelentésben használatos még a Mediterráneumban a portugál-galiciai, spanyol és olasz levante, katalán llevant, francia levant, amely a latin LEVĀRE ’felemel, elvesz, elvisz’ folyamatos melléknévi igenevéből származik (ugyaninnen a régi spanyol levar, ma llevar(se) ’(el)visz, hord’, illetve levantar(se) ’felemel, felkel(t)’ igék is).

Nemzeti időjárás-jelentés Mexikóból – füleljük ki az égtájakat!
A végső úti célunk nyugat, amely látszólag változatosabb képet mutat. Ez csupán abból adódik, hogy az egyes újlatin nyelvek másképp kezelték a számukra fonotaktikailag idegen szókezdő [w] hangot. A portugál-galiciai és spanyol oeste, katalán oest, okcitán oèst, francia ouest, olasz ovest és román vest, már nagyon könnyű felismerni, hogy az angolszász west szóból származnak. Ez pedig egy germán *westrą alakra mutat vissza, amely a latin VĔSPER ’este’ főnévvel rokon, és feltehetően egy utóbbihoz hasonló jelentésű indoeurópai tőről fakad.

A latin megfelelők között találjuk a portugál-galiciai, spanyol és olasz occidente, katalán, okcitán, francia és román occident főneveket, amelyek a latin OCCIDENS, -ENTE(M) ’napnyugta’ átvételei. E latin szó az OCCÍDĔRE ’leesik, lenyugszik’ ige folyamatos melléknévi igeneve, amely az OB- ’felé’ igekötő és a CÁDĔRE ’esik’ (vö. sp. caer) összetétele. Ahogy a ’kelet’ esetében is, ez utóbbi főnév tágabb értelemben a ’nyugati világ’ jelentésben is használatos. Melléknévi alakja, az occidental, olasz és nőnemű francia occidentale, a latin OCCIDENTĀLIS, -E(M) szóból ered. A Mediterráneumban szintén használják ’nyugat’ jelentésben a portugál poente, galiciai poñente, spanyol poniente, katalán ponent, olasz ponente stb. szavakat, amelyek a latin PŌNĔRE ’(le)tesz’ folyamatos melléknévi igeneve, a PONĔNTE(M) folytatói (ti. ezt az igét használják a naplementére – vö. sp. se pone el sol ’lemegy a nap’).

Összefoglalva tehát megállapítható, hogy az újlatin nyelvekben az égtájakat angolszász jövevényszavakkal illetik a mindennapi életben, míg a latinból kölcsönzött megfelelők – a ’kelet(i)’ és a ’nyugat(i)’ kivételével – inkább csak az írott és a tudományos nyelvre korlátozódnak.

Felhasznált források

• Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed.
• Harper, Douglas (2001–2015): Online Etymology Dictionary
• RAE, ASALE (2014): Diccionario de la lengua española, 23.ª edición
• Wikipédia (magyar és újlatin nyelvű változatok) és Wiktionary

A segítségért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

---

*	Más források eltérő átírásaiban a ð és th is ugyanazt a [θ] réshangot jelöli az angolszász szavak végén.

Újlatin évszakok nyomában

Volt már szó a hét napjainak – pontosabban azok neveinek – eredetéről, most pedig az évszakok újlatin elnevezéseinek járunk utána, olvasónk, Tamás ötlete alapján.

Szerencsére nem lesz túl nehéz a dolgunk, ugyanis e szavak története nagyjából egységes; mindössze egy-két elütő példával fogunk találkozni. Arra is fény derül, hogy a tavasz és a nyár, illetve az ősz és a tél nem csupán a hasonló időjárás folytán, hanem még nyelvileg is szoros kapcsolatban állnak egymással. Kezdjük mindjárt a tavasszal!

Tavasz vagy nyár?

A tavaszt nemcsak az évszakok felsorolásánál szokás elsőként említeni: az újlatin nyelvekben ez már az évszak nevében is benne van! Az olasz, katalán, portugál-galiciai és spanyol primavera, román primăvară ugyanis a beszélt latin PRĪMA VĒRA ’első tavasz, előtavasz’ kifejezésből ered, amelynek klasszikus latin előzménye a PRĪMO VĒRE, azaz ’kora tavasszal, a tavasz elején’. Ugyanebből jön az okcitán prima, valamint hasonlót jelent a francia printemps (szó szerint: ’előszezon’) is. A meglehetősen konzervatívnak tartott szárd beranu szava azonban a más újlatin nyelvekben ’nyár’ jelentésű latin VERĀNU(M) alakot (lásd lejjebb!) őrzi e jelentésben.

Gondolhatnánk, hogy ha a Római Birodalom népe számára a tavasz ’előtavasz’ volt, akkor a nyár kellett, hogy legyen a ’tavasz’! És így is volt, legalábbis a szélső területeken: a román vară, a spanyol verano, galiciai verán és portugál verão a beszélt latin VĒRA ’tavasz’, illetve [TĔMPUS] VERĀNU(M) ’tavaszi idő’ kifejezésekből származnak. Ezzel szemben a központi területek a latin ÆSTĀS, tárgyesetben ÆSTĀTE(M) ’nyár’, illetve [TĔMPUS] ÆSTĪVU(M) ’nyári idő’ kifejezéseket vitték tovább: így az olasz estate, a szárd istade vagy istíu, a katalán és okcitán estiu, valamint a francia été, melyek latin forrása pedig egy indoeurópai ’égés, tűz’ jelentésű szóra vezethető vissza. Érdekességként megjegyzendő, hogy a 17. századig a spanyolban is az estío volt használatos ’nyár’ jelentésben (amelyet ma is használnak a választékos és az írott nyelvben), míg a verano eredetileg a tavasz végét és a nyár elejét, a májusi-júniusi időszakot jelentette.

Ez bizony már az ősz...

A nyarat követi az ősz, vagyis a hideg idő, így az sem véletlen, hogy a latin AUTŬMNUS (korábbi AUCTŬMNUS), beszélt latin AUTŬMNU(M) egy valószínűleg ’hideg’ jelentésű indoeurópai *heug- tőről fakad. Ennek folytatóit találjuk a legtöbb újlatin nyelvben is: a spanyol otoño, a portugál-galiciai outono és a román toamnă „szabályosan”, a beszélt nyelv útján öröklődtek, míg az olasz autunno, a francia automne és az okcitán auton félig-meddig művelt eredetűek. A katalán ellenben sajátos megoldást választott: a tardor ’ősz’ egy korábbi tardaó, ez pedig egy beszélt latin TARDATIŌNE(M) ’késés’ főnévből jön, arra utalva, hogy ősszel már később kel fel a nap.

S végül elérkeztünk a legbarátságtalanabb évszakhoz, a télhez, amelynek egyúttal a neve is a legkevésbé izgalmas, hiszen valamennyi újlatin megfelelője ugyanabból a latin HĪBĔRNUM ’tél’ szóból ered, amely a beszélt nyelvben kb. [ivernu]-nak hangzott. Ez a szó eredetileg semlegesnemű melléknév volt, amely a TĔMPUS HĪBĔRNUM ’téli idő’ kifejezésből önállósult, és a(z) HIEMS ’tél’ főnévből származik. Az HĪBĔRNU(M) újlatin folytatói között találjuk a román iarnă, a szárd ierru, az olasz és portugál-galiciai inverno, francia hiver, okcitán ivèrn, katalán hivern és spanyol invierno (korábbi és népies ivierno, illetve régi irodalomban szintén ibierno, imbierno) szavakat. Az olasz, spanyol és portugál-galiciai alakok elején valószínűleg az in- prefixum analógiás hatása mutatható ki, amely az olaszban le is válhatott, így létezett a szónak verno alakváltozata is. (Továbbá nem zárható ki – de nem is bizonyítható – az inferno, infierno, lat. ĪNFĔRNU(M) ’pokol’ hatása sem.)

Összefoglalás (Forrás: El Mexicano)

Felhasznált források

• Coromines, Joan (1973): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, p. 573.
• Real Academia Española: Corpus Diacrónico del Español (CORDE)
• Regione Autonoma della Sardegna: Glossàriu isperimentale (www.sardegnacultura.it)
• A Wikipédia újlatin nyelvű változatai és a Wiktionary

A segítségért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek és Prof. Dr. Giampaolo Salvi nyelvtörténésznek.

Un espíritu extraño – avagy egy különös lélek

Olvasónk a spanyol nyelvvel ismerkedik – ami igazán szép dolog tőle – és máris feltűnt neki valami nagyon furcsa. Norbert észrevétele és kérdése így szól (kiemelés tőlem):

Eléggé ismerkedő szinten vagyok még a spanyollal, viszont nemrég feltűnt egy szó, ami nekem nagyon nem tűnt spanyolosnak, viszont elég gyakran használt, ez pedig az espíritu. Sokkal inkább tippelném egy román szónak. Tudnál segíteni a szó etimológiájával kapcsolatban?

Norbert nagyon jó megfigyelő. Azért tűnhet neki szokatlannak ez a szó, mert a spanyolban valóban nagyon ritkák a hangsúlytalan [u] végződésű szavak: a releváns köznyelvi találatok között mindössze három, az espíritu (hímnemű) ’lélek, szellem’, az ímpetu (hímnemű) ’hév, lendület’ és a tribu (nőnemű) ’törzs [népcsoport]’ főnevek említhetőek – ezeket talán mindenhol használják és értik is. (A hangsúlyos [u]-ra végződő szavak már jóval többen vannak, és hogy miért, a későbbiekből ez is kiderül.)

(Forrás: Pixabay.com)

Az espíritu tényleg elég gyakori szó. Hogy miért épp a románhoz – és nem a latinhoz – hasonlítana, az más kérdés, de persze a román is újlatin nyelv, így természetesen ahhoz is hasonlítható. Bár Norbert kérdése a szó etimológiájával kapcsolatos, amelynek forrása nyilván teljesen egyértelmű, hogy a latin SPĪRĬTUS – tárgyesetben SPĪRĬTU(M) –, sokkal érdekesebb az, hogy miért maradt meg ebben a latinos formában, [u]-val a végén, illetve hogyan is hangzana „spanyolos(abb)an”.

A szó a 13. század első felében tűnik fel – először spiritu formában (1200), ami azonban a hangzását nem befolyásolta – és már az alakjából is látszik, hogy művelt latin átvétel. Az pedig, hogy ennyire latinos maradt, azzal magyarázható, hogy vallási eredetű! Az ilyen szavak ugyanis, bármennyire is régiek, szeretnek nagyon hűek maradni az eredeti latin alakjukhoz (vagyis még a nép ajkán sem torzulnak el annyira), éppen ezért eleve egy nagyon speciális réteget képviselnek az újlatin nyelvek szókincsében. Az espíritu azért is kivételes, mert még a művelt eredetű szavak is szoktak annyira alkalmazkodni a spanyol hangrendszerhez, hogy -o végződést vesznek fel. A több szótagú latin szavak hangsúlytalan -U(M) és -I végződése ugyanis (hosszúságától függetlenül) -o és -e lett a spanyolban – ezért van az is, hogy az -u és -i végű spanyol szavak általában véghangsúlyosak.

Néhány jellemző példa a szó végi [i] és [u] alakulására (Forrás: El Mexicano)

És akkor lássuk a legizgalmasabb kérdést, vagyis mi történt volna akkor, ha az espíritu nem vallási eredetű lenne, és bejárta volna a maga útját az utca népének ajkán! Először is, mint a fentiekből már kiderült, végződése természetesen -o lenne. A legtöbb újlatin nyelvre (az irodalmi olasz és a román kivételével) jellemző az is, hogy a magánhangzók közti egyszerű zárhangok zöngésülnek, tehát a -t- helyett -d-t várnánk. Sőt, azt is tudjuk, hogy a harmadéles szavak utolsó előtti hangsúlytalan magánhangzója – főleg az [i] és az [u] – szeret kiesni, amikor csak lehet. A hangsúlyos hosszú [i]-vel van a legkevesebb probléma: ez ugyanis változatlan marad (a szókezdő sp- előtti magánhangzó-betoldásról és okairól pedig már volt szó). Mindezt összegezve tehát megállapíthatjuk, hogy a latin SPĪRĬTU(M) a nép ajkán („spanyolosan”) *espirdo lett volna!

Végezetül megemlítendő, hogy a nem vallási, illetve „hétköznapibb” értelemben használt ’lélek’ jelentésű szó az alma. Természetesen ez is latin eredetű, méghozzá az ÁNĬMA (> *anma ~ *álima > alma) a forrása, és ez már a nép ajkán alakult – művelt eredetű duplikátumai az ánima, ánimo.

Felhasznált források

• Real Academia Española (RAE): Corpus Diacrónico del Español (CORDE)
• Coromines, Joan (1973): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, p. 229.
• Diccionario inverso | Stilus