A spanyol ábécé és kiejtés

Arról már volt szó, hogy a spanyolban milyen hangok nincsenek és mit hogyan nem kellene ejteni, most viszont megnézzük részletesebben, hogy akkor milyen hangok vannak. A hivatalos spanyol ábécé (abecedario) – a 2010-es helyesírási reform óta – 27 betűből áll. A kép alatti táblázatban a betű mellett az elnevezése, a szakavatottabbak kedvéért a nemzetközi fonetikai ábécé (IPA/AFI) szerinti – sztenderd nyelvi – hangértékei, valamint megközelítő magyar kiejtésük szerepel.

Toledo, jelképes középkori spanyol város (Forrás: Pixabay.com)

Az alábbiakban a spanyol ábécé meghallgatgató egy anyanyelvi beszélőtől Mexikóból:

Betű	Név	IPA-hangérték	Közelítő magyar megfelelő
a	a	[a]	á (rövid)
b	be	[b/β]¹	b/v
c	ce	[k], [θ]/[s]² (e, i előtt)	k, sz (e, i előtt)
d	de	[d/ð/-]¹	d
e	e	[e]	e ~ é (zárt e)
f	efe	[f]	f
g	ge	[g/γ]¹ (a, o, u előtt), [x] (e, i előtt),[γ]~[x] (szótag végén)	g (a, o, u előtt), ch (e, i előtt, mint a doh szóban), g~ch (szótag végén)
h	hache	—	— (néma)
i	i	[i/j]	i/j
j	jota	[x]	ch (mint a doh szóban)
k	ka	[k]	k
l	ele	[l]	l
m	eme	[m]	m
n	ene	[n]	n
ñ	eñe	[ɲ]³	ny ~ nny ~ nyʲ
o	o	[o]	o
p	pe	[p]	p
q	cu	[k]	k
r	erre	[r] (szó elején), [ɾ] mgh.-k közt	r (szó elején hosszabban pergetett)
s	ese	[s]	sz
t	te	[t]	t
u	u	[u/w]	u/w (utóbbi mint az angolban)
v	uve, ve	[b/β]¹	b/v
w	uve doble, doble u	[b/β]¹, [gw]⁴	b/v, gw
x	equis	[ks]⁵, [s] (szó elején), [x]⁶	ksz, sz (szó elején), ch
y	i griega, ye	[dʝ/ʝ]¹, [i/j] (szó végén és önállóan)	gy/jj, i/j (szó végén és önállóan)
z	zeta	[θ]/[s]²	sz

A k (a kilo ’kiló, kilo-’ kivételével) és a w csak idegen szavakban fordul elő. Az egyszerű betűkön kívül azonban léteznek egy hangot jelölő kettősbetűk (digráfok) is, melyek írásban sem bonthatóak elemeikre. A spanyolban öt ilyen betűkapcsolatot tartanak számon, amelyek az alábbiak:

Kettős betű	IPA-hangérték	Magyar megfelelő
ch	[ʧ]	cs⁷
ll	[ʎ] (kiveszőben) / [dʝ/ʝ]¹	(lʲ, „lágy l”) / jj~gy
gu ⁸	[g] (e, i előtt)	g (e, i előtt)
qu	[k]	k
rr	[r:]	rr

Megjegyzések a táblázatok értelmezéséhez (a hangok átírása IPA-jelekkel történik):

1. A [b]–[β], [d]–[ð], [g]–[γ] és [dʝ]–[ʝ] hangpárok ejtése helyzetüktől függ. Mindegyiknél az elsőt ejtik szó (mondat) elején, valamint az ‑mb‑, ‑nv‑, ‑ld‑, ‑nd‑, ‑ng‑, ‑ny‑ csoportokban, míg a másodikat minden más helyzetben (leginkább magánhangzók között). Az ‑ado végződésben a d általában csak a választékos vagy „hivatalos” beszédben (pl. médianyelvben) hangzik; a spontán társalgásban, népies dalokban a legtöbb nyelvjárásban elhagyják, pl. cantado [kantáo]. A [g] gyenge ejtésváltozata Spanyolország északi/középső részén sok beszélőnél leginkább a francia vagy német „raccsolt” r-hez hasonló; szó végén – idegen szavakban – a legtöbb nyelvjárásban általában [x] (mint a j a reloj szóban).
2. Az [θ] hangot csak az Ibériai-félszigeten ejtik.
3. Az ñ [ɲ] a magyar ny-nél valamivel hosszabb mássalhangzó.
4. Az angol jövevényszavakban lévő w ejtése [gw].
5. A [ks] Spanyolországban mássalhangzó előtt és a hanyag beszédben [s]-szé egyszerűsödik.
6. Az x ejtése azonos a j betűvel jelölt [x] hangéval a México, Oaxaca, Texas földrajzi nevekben és származékaikban, valamint a Xavier, Ximena, Ximénez nevekben. A México és a Texas írása megengedett az utóbbival is: Méjico, Tejas.
7. A ch [ʧ] a magyar cs-nél kissé előrébb képzett ajakkerekítés nélküli mássalhangzó.
8. A gu csak a gue, gui kapcsolatokban számít kettős betűnek, mivel [g]-nek olvasandó. Ugyanez a kapcsolat a, o előtt a [gw] hangcsoportnak, mássalhangzó előtt pedig [gu]-nak felel meg. A [gw] hangsor jelölése e, i előtt gü, ahol a tréma azt jelzi, hogy a félhangzós u ejtendő.

A spanyol ábécé egy-egy példával (Forrás: Spanish with Vicente)

Idegen szavakban és nevekben előforduló hangok

A spanyol nyelv hangkészlete még a rokon újlatin nyelvekéhez képest is meglehetősen egyszerű, így könnyen megeshet, hogy idegen nevekben olyan hangok szerepelnek, amelyek a spanyolban nem léteznek. Ilyenek többek között – magyarosan írva – az [s], a [z], a [zs] vagy a [dzs], amelyek elég gyakoriak más európai nyelvekben, pl. a franciában vagy az angolban. A műveltebb spanyol anyanyelvűek, akik beszélnek idegen nyelveket, általában ki tudják ejteni ezeket is, azonban az átlagos beszélők nem. Az [s]-t általában [sz]-szel vagy – szó elején – [cs]-vel, a [z]-t [sz]-szel, a [zs] és [dzs] hangokat pedig [j]~[gy]-vel helyettesítik a beszédben.

Ha nem latin ábécét használó nyelv neveit, vagy idegen földrajzi neveket kell spanyol szövegben leírni, akkor a fenti hangokat az alábbi betűkkel, betűkapcsolatokkal szokás jelölni:

• [s] → sh
• [z] → z
• [zs] → y vagy (a pontosabb hangjelölő átírásokban) zh
• [dzs] → y vagy (a pontosabb hangjelölő átírásokban) dzh

A nem latin betűs nyelvek azon hangjait, amelyeknek van spanyol megfelelőjük, a spanyol olvasat szerinti betűvel írják át: pl. Kazajistán [kaszachisztán] ’Kazahsztán’.

Betűk és hangok gyakorisága

A betűk és a beszédhangok használati gyakoriságának sorrendje a leggyakoribbtól a legritkábbig Cervantes Don Quijote című regényének modern helyesírású változata alapján a következő:

• Betűk: E, A, O, S, N, R, I, L, D, U, T, C, M, P, Q, Y, B, H, V, G, J, F, Z, Ñ, X
• Hangok: /e/, /a/, /o/, /s/, /n/, /i/, /ɾ/, /d/, /l/, /k/, /t/, /u/, /m/, /b/, /p/, (/θ/,) /ʝ/, /g/, /x/, /r/, /f/, /ʧ/, /ɲ/

A magánhangzók és mássalhangzók aránya: 0,89 (89:100)

Ez azt jelenti, hogy 89 magánhangzó jut 100 mássalhangzóra, tehát majdnem egyenlő a magánhangzók és a mássalhangzók eloszlása, ami lényegében a nyelv ritmusát határozza meg.

Detrás mío, alrededor suyo stb. – „helyes” így mondani?

Sentirte cerca de mí... (¿o cerca mío?)

A spanyolosok biztosan tudják, de legalábbis azt tanítják, hogy csak a delante/detrás de mí, cerca de ti, illetve az alrededor de él/ella stb. kifejezések a „helyesek” nyelvtanilag. Mindazonáltal gyakran hallhatjuk az anyanyelvi beszélőktől ezeket birtokos névmással is, vagyis delante/detrás mío, cerca tuyo, alrededor suyo stb. Ennek persze az az oka, hogy mivel a de elöljárószó egyik legfontosabb szerepe a birtokviszony jelölése, a beszélők érzik, hogy a de mí, de ti stb. (lényegében ez a személyes névmás birtokos „esete” lenne) valami nagyon hasonlót jelentenek, mint a birtokos névmások. Magyarul ez nem is lenne annyira meglepő – sőt, még talán logikusabbnak is tűnhet számunkra, hiszen mi is hasonlóképpen, a birtokos személyjellel fejezzük ki ezeket a helyhatározókat (előttem, mögöttem, közeledben, körülötte stb.).

Mindezek ellenére a Spanyol Királyi Akadémia (RAE) egyedül az alrededor esetében fogadja el helyesnek az alrededor suyo (mío, tuyo stb.) formát – természetesen az alrededor de él/ella (mí, ti stb.) mellett – a művelt nyelvi normában, míg a többi esetben kizárólag a delante/detrás/cerca de mí (ti, él/ella stb.) lenne helyes, a *delante/detrás/cerca mío (tuyo, suyo stb.) pedig kerülendő. Vajon mi lehet ennek az oka, ha egyszer teljesen hasonló, helyhatározói kifejezésekről van szó?

A magyarázat első pillantásra egyszerűnek látszik. A Diccionario panhispánico de dudas – a RAE nyelvhelyességi szótára – azzal magyarázza a számunkra következetlenségnek tűnő álláspontját, hogy az alrededor szófajilag főnév (jelentése ’környék’), amely határozóként is használatos a fenti értelemben, s mint főnév, természetesen állhat utána birtokos névmás is: vagyis alrededor suyo ’az ő környéke/környékén’. Problematikus azonban, hogy főnévként ma legtöbbször többes számban használják: alrededores de Madrid ’Madrid környéke’. Ha viszont az eredetét nézzük, akkor nem főnévi, hanem határozói kifejezést találunk: al rededor ’körül(ötte)’. (A rededor a régies derredor < de redor ’körülötte’ hangátvetéses módosulata; ez utóbbi kezdetben hangsúlytalan elöljárószó volt ’mögött, közelében’ jelentéssel: < lat. RETRO.)

A RAE által javasolt elvnek megfelel viszont, hogy a delante ’elöl’ (< régi denante < lat. DĒ ĬN ANTE ’elébe’), detrás ’mögött’ (< lat. DĒ TRANS ’túli’) és cerca ’közel’ (< lat. CĬRCA) szófajilag határozószók, és határozói kifejezéseknek nincsen birtokosra utaló alakja: nem létezik például *hoy mío, *aquí mío stb. sem. Ezért nem helyes a *delante/detrás/cerca mío – legalábbis a RAE szerint.

A nyelv persze változik, és jogosan felmerülhet a kérdés, hogy ha egyszer egy főnév használható határozóként, tehát állhat utána birtokos névmás, akkor egy határozó miért nem használható főnévként (csak önkényes döntés kérdése, hogy a delante/detrás/cerca mío kifejezésekben minek nevezzük), ha egyszer vannak, akik így használják (hiszen semmi sem zárja ki, hogy egy akármilyen szófajú szó főnévként folytatódjon egy későbbi nyelvváltozatban, amire számos példa van minden nyelvben). No de ez már nem az én kompetenciám, így nem is folytatom tovább – döntsék el a nyelvészek.

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Luzitán – előkelta vagy óitáliai?

Egy régebbi témában a keltibér nyelvről írtam, most pedig egy másik paleohispániai nyelv, méghozzá a luzitán kerül terítékre. Megnézzük, mit is lehet tudni erről a rejtélyes ókori indoeurópai nyelvről, és miért is érdekes.

A luzitánt az Ibériai-félsziget nyugati-középső részén, a mai Portugália, illetve a spanyolországi Extremadura területén beszélték, valószínűleg egészen az i. e. 2. századig. A nyelvet mindössze hat, latin ábécével készült feliratból ismerjük, amelyek a portugáliai Cabeço das Fráguas, Lamas de Moledo és Ribeira da Venda helységekből (1-1 db, az utóbbit 2008-ban fedezték fel), valamint a spanyolországi Arroyo de la Luzból (3 db) származnak.

Cabeço das Fráguas OILAM TREBOPALA INDO PORCOM LAEBO COMAIAM ICONA LOIM INNA OILAM USSEAM TREBARUNE INDI TAUROM IFADEM REUE Ribeira da Venda [...] XX•OILAM•ERBAM HARASE•OILA•X•BROENEIAE•H OILA•X•REVE AHARACVI•T•AV[...] IEATE•X•BANDI HARACVI AV[...] MVNITIE CARIA CANTIBIDONE• APINVS•VENDICVS•ERIACAINV[S] OVOVIANI[?] ICCINVI•PANDITI•ATTEDIA•M•TR PVMPI•CANTI•AILATIO

Lamas de Moledo RUFUS ET TIRO SCRIP SERUNT VEAMINICORI DOENTI ANGOM LAMATICOM CROUCEAI MACA REAICOI PETRANOI R(?) ADOM PORCOM IOUEAS(?) CAELOBRICOI

Arroyo de la Luz (I–III.) AMBATVS SCRIPSI CARLAE PRAISOM SECIAS ERBA MVITIE AS ARIMO PRAESO NDO SINGEIETO INI AVA INDI VEA VN INDI VEDAGA ROM TEVCAECOM INDI NVRIM INDI VDEVEC RVRSENCO AMPILVA INDI LOEMINA INDI ENV PETANIM INDI AR IMOM SINTAMO M INDI TEVCOM SINTAMO ISACCID·RVETI· PVPPID·CARLAE·EN ETOM·INDI·NA.[ ....CE·IOM· M·

A fenti feliratokból bizonyára egyértelmű, hogy régi indoeurópai nyelvvel van dolgunk, sőt, néhány szó már ránézésre is felismerhető, például PORCOM ’disznót’ (vö. lat. PŎRCUS, sp. puerco), TAUROM ’bikát’ (vö. lat. TAURUS, sp. toro), INDI ’és/meg’ (vö. lat. ĬNDE ’továbbá’, sp. por ende ’ennélfogva’) illetve valószínű még az OLIAM ’bárányt’ (vö. lat. OVÍCULA, sp. oveja).

A nyelv indoeurópai nyelvcsaládon belüli pontos hovatartozását illetően azonban nincs egyetértés a történeti nyelvészek között. A kutatók egy része (pl. J. M. Anderson, Jürgen Untermann) az ókelta nyelvek közé sorolja néhány helységnévegyezés alapján. A kelta hipotézissel viszont az az alapvető probléma, hogy a luzitán a feliratok tanúsága szerint megőrizte az indoeurópai alapnyelvi szókezdő *p- hangot (lásd PORCOM), amely már az őskeltában nem volt meg (vö. ír orc). Éppen ezért elképzelhető, hogy a luzitán nem az őskelta (protokelta) leszármazottja, hanem annak „testvérnyelve” volt, és közvetlenül az indoeurópai alapnyelvből fejlődött, esetleg „előkelta” (prekelta), vagyis a kelta alapnyelv kialakulását megelőző állapotot képviselt. Néhány kutató (pl. Francisco Villar, Rosa Pedrero) ezzel szemben italikus nyelvnek tartja bizonyos istenségek nevei közötti párhuzamokra alapozva.

A III. Arroyo de la Luz-i felirat

Megjegyzendő, hogy egy feltételezés szerint az óitáliai és az ókelta nyelvek eleve egy közös, „köztes” alapnyelvből származnak, bár vitatott, hogy létezett-e valaha ez az ún. italikokelta alapnyelv, vagy csupán párhuzamos fejlődéssel magyarázhatóak bizonyos közös vonások a kelta és az italikus nyelvekben (hozzáteszem, az italikus egység létezése is csak feltételezés, korántsem biztos, hogy italikus alapnyelv létezett). Lehetséges, hogy a rejtély megfejtése éppen a luzitán nyelvben lenne – ha eléggé ismernénk...

Katalánul telefonált egy szállodából, megbüntették

(A kép forrása: A Wang folyó versei / Studiolum)

1937-ben járunk, a spanyol polgárháború idején, amikor az alábbi irat készült: a San Sebastián-i rendőrfőnök tudatja egy bizonyos Joaquín Rivera Barnolával, hogy Gipuzkoa tartomány (Baszkföld) kormányzója 250 pesetás bírságot szabott ki a részére. Bűne mindössze annyi volt, hogy katalánul folytatott le egy telefonbeszélgetést a városban található Európa Szállóból.

Az alábbiakban az olvashatóság kedvéért a szöveg átirata:

El Excelentísimo Señor Gobernador Civil de esta Provincia, en uso de las atribuciones que le están conferidas, ha tenido a bien imponerle la multa de DOSCIENTAS CINCUENTA PESETAS, por haber celebrado a las 14 horas del día 27 del actual una conferencia telefónica desde el hotel Europa en dialecto catalán.
Lo que participo a V. para su conocimiento, significándole que dicha multa deberá hacerla efectiva en esta Comisaría, en metálico y en plazo improrrogable de 5 días.
Dios guarde a V. muchos años.
VIVA ESPAÑA. II.º AÑO TRIUNFAL.

San Sebastián, 30 de Julio de 1937.

El Comisario Jefe,

[aláírás]

Sr. D. Joaquín Rivera Barnola.— Hotel Europa.

Magyar fordítás:

„Az Igen Tisztelt Tartományi Kormányzó Úr, hatáskörében eljárva, mely őhozzá van utalva, KÉTSZÁZÖTVEN PESETA bírságot kiszabni méltóztatik Önnek, amiért jelen [hó] 27. napján 14 órakor katalán nyelvjárásban (sic!) tartott telefonos megbeszélést az Európa Szállóból.
Amit ezennel tudomására hozok, azt jelentve az Ön számára, hogy a fenti bírságot ezen a Rendőrkapitányságon kell teljesítenie, fémpénzben, és 5 napos, meghosszabbíthatatlan határidővel.
Isten óvja Önt sok éven át.
ÉLJEN SPANYOLORSZÁG. II. GYŐZEDELMES ÉV.

San Sebastián, 1937. július 30.

A Főbiztos,

[aláírás]

Joaquín Rivera Barnola úr [részére] – Európa Szálló.”

A szöveg jól tükrözi a nyelvi helyzet korabeli megítélését (aminek persze akkoriban a nacionalizmus is kedvezett): míg a spanyol volt az egyetlen elfogadott nemzeti nyelv, a többi regionális újlatin nyelvet, köztük a katalánt is csak valamiféle „nyelvjárás”-nak tekintették. Érdekességképpen utánanéztem néhány adatnak ezzel kapcsolatban a Spanyol Királyi Akadémia elektronikus szótárarchívumában.

Az akadémiai értelmező szótár gallego és catalán szócikkeinél az 1884-es kiadásban vannak felvéve először a „Dialecto de los gallegos”, azaz ’a galiciaiak nyelvjárása’, illetve a „Lenguaje hablado en Cataluña, del cual son variedades el valenciano y el de las islas Baleares”, vagyis ’Katalóniában beszélt nyelvezet, melynek változatai a valenciai és a Baleár-szigeteki’ jelentések. Érdemes megfigyelni a fogalmazást: míg a galiciait egyértelműen ’nyelvjárás’-nak (dialecto) nevezi, a katalánnál sem kimondottan nyelvet (lengua) említ, hanem – valamiféle – ’nyelvezet’-et (lenguaje), nyelvváltozatot. Változás e definíciókban csupán az 1970-es kiadásban következik be, amelyben már [gallego] „Lengua de los gallegos”, tehát [galiciai] ’a galiciaiak nyelve’, illetve [catalán] „Lengua romance vernácula que se habla en Cataluña y en otros dominios de la antigua Corona de Aragón”, azaz [katalán] ’Hazai újlatin nyelv, mely Katalóniában, valamint a régi Aragóniai Királyság egyéb területein beszéltetik’ meghatározások szerepelnek.

A spanyol esetében viszont nyilván már a 18. század elején is természetes volt, hogy az egy nyelv – sőt, „A Nyelv”, a kor szellemének megfelelően fogalmazva, mint látni fogjuk (hiszen magát az értelmező szótárat is ezen a nyelven írták), és az Akadémia 1713-as megalakulásának célja is eleve a kasztíliai nyelv ápolása és szabályozása volt. Már a legelső, terjedelmes, idézeteket is tartalmazó hatkötetes akadémiai értelmező szótár (melyet csak Diccionario de autoridades néven emlegetnek röviden, valójában sokkal hosszabb címe van) második, C kötetében (1729) megjelenik a castellano szócikk alatt a következő magyarázat (az előzőekben leírtakkal összhangban érdemes megfigyelni a megfogalmazást és a szöveg stílusát): „En Castelláno. adv. Lo mismo que en Léngua Castellána: lo que se entiende de lo que se habla y escribe”, vagyis ’Kasztíliaiul. hat[ározó]. Ugyanaz, mint Kasztíliai Nyelven: amit megérteni abból, amit beszélnek és írnak’. Az 1732-ben kiadott harmadik kötet (D–F) español szócikke alatt pedig már szerepel a „Lengua Españóla” kifejezés is. (Az ékezetek nem hibák: akkoriban még teljesen más elvek szerint jelölték a hangsúlyt, mint a mai helyesírásban, számított például az is, hogy a szótag nyílt vagy zárt, illetve milyen mássalhangzóra végződik.)

Az sem kétséges, hogy baszkot is külön nyelvként kezelték már abban az időben. A vascuence ’baszk [nyelv]’ szócikk a Diccionario de autoridades 6. kötetében (S–Z: 1739) a következő, szintén érdekes magyarázattal szerepel: „El Idioma ù Lengua de Vizcaya”; a baszkot tehát ’Vizcaya nyelvének’ tekintették (az idioma és a lengua között magyarul különbséget tenni nehézkes; mindkettőt ’nyelv’-nek fordítjuk, a spanyolban viszont árnyalatnyi eltérés van közöttük: míg az első egy adott nép vagy nemzet saját, önálló nyelvére utal, a második inkább csak a nyelvre, mint elkülönült nyelvváltozatra).

A fentiekből körvonalazódik tehát, hogy egészen az 1970-es évekig (amikor Franco nacionalista diktatúrája már a végét járta) a galiciai és a katalán még nem számítottak nyelveknek, sőt, a helyi nyelvek használata a diktatúra ideje alatt tiltva volt. Manapság viszont épp az ellenkező folyamat figyelhető meg: azokat a nyelvjárásokat is regionális nyelv szintjére emelnék, melyeknél ez igazán nem lenne indokolt – ahogy Magyarországon sem jutna senkinek sem eszébe például a palóc nyelvjárást a magyartól eltérő önálló nyelvnek tekinteni. Hiába, a nyelv vs. nyelvjárás kérdése mindig is etnikai-politikai téma marad.

Végezetül, csak egy megjegyzés erejéig, térjünk vissza a bírságot kiszabó levélhez. A képen lévő eredeti szöveg ugyanis látszólag egy nyelvtani hibát is rejt: [atribuciones que] le están conferidas – ’[hatáskörök, melyek] hozzá vannak utalva’ – helyett *lo están conferidas olvasható, tárgyesetű névmással, amikor ebben a kifejezésben részes esetet kell használni. Lehetséges viszont, hogy valójában az e betűt ütötte le írógépén az irat készítője, csak a tipográfia, illetve a kép gyenge minősége miatt ez nem állapítható meg – mindenesetre az igazságot már nem fogjuk megtudni, de talán nem is lényeges.

Hogy mondják helyesen: [kamíno] vagy [kamínyo]?

A Santiago de Compostela-i katedrális
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL)

Bizonyára mindenki hallott már a híres Camino de Santiago – magyarul „Szent Jakab útja” – elnevezésű európai zarándokút-hálózatról, melynek végső szakasza Spanyolországban van, célpontja pedig a Santiago de Compostela-i katedrális Galiciában. Felmerülhet azonban a kérdés, hogy vajon melyik a helyes közkeletű elnevezése, illetve kiejtése, a [kamíno] vagy a [kamínyo] (az ékezet itt hangsúlyt jelöl!), hiszen hol így, hol úgy hallhatjuk magyar környezetben.

A válasz viszonylag egyszerű, de azért itt is van egy kis kavarodás, amire nem árt odafigyelni. Tudniillik mindkét szó és kiejtés létezik, a camino [kamíno] és a camiño [kamínyo] is. Az információ azonban ezzel még nem teljes: a camino [kamíno] ugyanis spanyolul van, a camiño viszont a helyi nyelven, galiciaiul (portugál helyesírással pedig caminho, kiejtve kb. [kömínyu]). Természetesen mindkét elnevezés használható, arra viszont ügyelni kell, hogy amennyiben a gallego elnevezés mellett döntünk, akkor névelővel az O Camiño forma a helyes, spanyolul pedig az El Camino. De olyan nincs semmilyen nyelven, hogy *[el kamínyo].

(Forrás: El Mexicano)

A szó forrása egyébként az ókelta eredetű népi latin CAMMĪNU (vö. keltibér camanon). Érdekesség, hogy míg a magánhangzók közötti egyszerű [n] a galiciaiban és a portugálban általában kiesik (pl. lat. LŪNA ’hold’ > lúa/lua, vö. sp. luna), vagy – ritkábban – palatalizálódik, mint jelen esetben, addig a hosszú [nn]-ből egyszerű [n] lesz (pl. ANNU ’év’ > ano); a spanyolban viszont éppen fordítva történik a népi szavakban: az egyszerű [n] – a galiciai-portugáltól eltérően – változatlanul marad, és a hosszú [nn] palatalizálódik (aminek fontos szerepe is lehet, pl. lat. ANU > ano ’végbélnyílás’ és ANNU > año ’év’). (Ugyanezek a változások, illetve eltérések érvényesülnek a népi latin eredetű szavakban az [l] és [ll] hangokra is a galiciai-portugál és a spanyol tekintetében, lásd a bal oldali ábrát!)

Befejezésül, az alábbi, „Compostela tornyai” című dalocska a zarándokútról szól – galiciai nyelven. A szöveg és a fordítás a videó alatt olvasható. Az egeret a verssorok fölé helyezve lebegőcímkében megjelenik a spanyol változat is (illetve magyar fordítása, ahol a spanyol változat eltér a galiciaitól – a dal eredetileg spanyol nyelven íródott).

Lucía Pérez: Torres de Compostela
Hai un camiño no ceo Hai un camiño de estrelas E hai ó final un destino Que ó lonxe te espera Levántate, peregrino Que o horizonte clarexa E homes, mulleres e nenos Xa seguen a lúa estela Que o corazón faga chamas Se a túa esperanza fraquea E que a túa fe che dea alas Para que andar non te venza E que se Deus o permite Véxa-lo ceo na terra Cando os teus ollos divisen As torres de Compostela	Van egy út az égen A csillagok útja S a végén ott a végzet Mely vár a messzeségben Kelj fel, zarándok Hisz világosodik a látóhatár S férfiak, nők és gyerekek Már követik a hold nyomát A szíved lángokat szórjon Ha meggyengül a reményed S hited szárnyakat adjon Hogy a menet ne győzzön le S ha Isten is úgy akarja Lásd meg a földről az eget Amikor a szemed megpillantja Compostela tornyait

„Hozé”, „migvel”, „gutyerez”, „portorikó” és társai

Aki nem Gutyerez... (forrás)

Köztudott, hogy Magyarországon sokan – köztük médiadolgozók is – hadilábon állnak az idegen nyelvű nevek kiejtésével. Bár az angol talán megy valamennyire, a világ legfelkapottabb nyelve és a vele kapcsolatos kultusz lévén, de vajon mi lehet az akadálya annak, hogy rendesen ejtsük ki a spanyol neveket is? Természetesen nem akarok IdegenNyelvŐr nyomdokaiba lépni, de ennek mindenképpen érdemes egy témát szentelni.

Először is arra kell választ adni, hogy egyáltalán mi az, ami elvárható (lenne). Természetesen nem várható el, és valószínűleg nem is várná el senki, hogy az összes bemondó, riporter, szinkronszínész minden idegen nevet úgy ejtsen ki, mint az adott idegen nyelv anyanyelvi beszélői, főleg, ha abban a nyelvben olyan hangok is vannak, melyek a magyarban ismeretlenek. Így pl. senkinek nem kell „selypítenie”, ahogy a spanyolban, vagy „raccsolnia”, mint a franciában, vagy „elharapnia” az r-t, mint az amerikai angolban.

A probléma ott kezdődik, amikor pusztán megszokásból – vagy ki tudja, miért – olyan idegen neveket sem ejtenek jól, amelyeknél ennek semmi akadálya nem lenne, hiszen egyetlen olyan hang nincs bennük, amely a magyarban ne létezne. Csupán kicsit tájékozódnia kellene az illető médiadolgozónak, ami manapság sajnos – valljuk be – nem divat (főleg, ha nem az angol nyelvről van szó). Így születnek a hozék, migvelek és gutyerezek, nem is beszélve portorikóról, amikor éppen ilyen természetességgel ki lehetne őket mondani rendesen is. De nézzük is meg, mik a leggyakoribb hibák, ami a spanyol nevek ejtését illeti! (A linkelt szavak kiejtése meg is hallgatható anyanyelvi beszélőktől.)

1. A spanyolban nincs [z] hang

Mi több, a z betű (zeta) a spanyol nyelv történetében soha nem a [z] hangot jelölte, létezésének a modern spanyolban írástörténeti okai vannak. Spanyolország európai részén (tehát az Ibériai-félszigeten) az angol thing szó th-jához hasonló hangot jelöl (ahogy a ce, ci csoportok c-je is), a Kanári-szigeteken és Latin-Amerikában viszont semmi különbség nincs a z-vel, a ce, ci csoportokban lévő c-vel, valamint az s betűvel jelölt hang ejtése között: mindhárom esetben egyszerűen [sz]-t ejtünk, még magánhangzók között is! (Bár az s valóban zöngésülhet hasonulás eredményeként zöngés mássalhangzó előtt, pl. a mismo [mízmo] ~ [míszmo] ’ugyanaz’ szóban, de ez sem kötelező érvényű.) A José tehát [choszé], a Luis [luísz], a Zapatero pedig [szapatéro].

2. A gue, gui és que, qui ejtése [ge], [gi] és [ke], [ki]

Szintén íráshagyományról van szó: a gue, gui csoportokban az u betű néma, csak azt a célt szolgálja, hogy a g betűt [g] hangértékkel ejtsék (a ge, gi a spanyolban [che], [chi]-nek hangzik). Ahol az u-t mégis ejteni kell, ott trémával jelölik (pl. cigüeña [szigwennya] ’gólya’), azonban ilyen nem fordul elő nevekben. A Miguel tehát nem [miguel], főleg nem [migvel], hanem csak simán [migel]. Ugyanígy néma az u a que, qui csoportokban is, melyek [ke], [ki]-nek hangzanak (a latinban még igen rövid és gyenge [u]-t is ejtettek, ami később eltűnt): tehát a conquistador is valójában [konkisztádor] lenne, nem [konkvisztádor], csak a szó magyarosításakor ezt nem vették figyelembe.

3. A h mindig néma

A latin eredetű h minden újlatin nyelvben, így a spanyolban is néma, hiszen valószínűleg már a klasszikus latinban sem hangzott (a j/g betűkkel jelölt h-szerű hang kései fejlemény és teljesen más latin hangzócsoportokból származik). Így pl. az Horacio nem *[horáció], hanem [orászio].

4. Az ll nem [l]

Szintén nehézséget okoz a dupla l-lel jelölt hang ejtése. Bár ez történetileg a latin hosszú -LL-ből, ill. a szó eleji CL- és PL- csoportokból származik, ejtése nem [ll] és nem is [l]. Eredetileg egy hosszabban ejtett lágyított l hangot jelölt (mint a régi magyar ly), amely a legtöbb nyelvjárásban mára egybeesett a magánhangzó előtt y betűvel jelölt hanggal (az anyanyelvűek írásban gyakran el is tévesztik, hogy hol kell ll-t és hol y-t írni). Senki nem fog szólni érte, ha mi egyszerűen magyar [jj]-nek ejtjük, mint például a jöjjön szóban. A Mallorca tehát nem *[malorka], hanem [majjorka], a Guillermina ejtése pedig szintén nem *[gvilermina], hanem [gijjermína].

5. Az -rr- viszont hosszan pergetett magyar [rr]

Érdekes dolog ám, hogy amit egyszerűen úgy kellene ejteni, ahogy le van írva, azt biztosan nem úgy sikerül és fordítva. A spanyol -rr- ugyanolyan pergetett [rr], mint amit mi ejtünk pl. a durran szóban, nincs benne semmi extra. Viszont jelentésmegkülönböztető szerepű, mert pl. nem mindegy, hogy pero ’de’ vagy perro ’kutya’. Ennek ellenére a Monterrey sokaknak *[monteréj], amikor azt [monterrei]-nek kellene ejteni (már ha a mexikói nagyvárosról beszélünk).

6. Talán meglepő, de a spanyolban [ty] sincs

Bár bizonyos nyelvekben (pl. több szláv nyelvben vagy a franciában) valóban enyhén lágyítja az [i] az előtte lévő mássalhangzót, a spanyolban ilyen szabály nincs. Szóval lehet, hogy nagyon menőnek hangzik a Gutiérrez név *[guty(i)erez]-nek ejtése, de sajnos be kell érnünk azzal, ha egyszerűen és könnyedén [gutierresz]-nek mondjuk.

7. A spanyol nem angol

Nem értem, miért terjedt el az a hülye szokás Magyarországon, hogy a spanyol neveket angol kiejtéssel mondják egyesek, de még talán ennél is rosszabb, amikor magyar művészek spanyol dalokat angol akcentussal próbálnak énekelni. Mintha a magyaron kívül csak az angol létezene mint idegen nyelv. Talán mondani sem kellene ezek után, hogy a David spanyolul – megközelítőleg – [davíd]-nak (természetesen nem magyar [a]-val, hanem rövid [á]-val) ejtendő, nem pedig *[dévid]-nek.

8. „Porto Rikó” nevű ország nem létezik

Ez már csak hab a tortán, így utoljára hagytam. Tény, hogy sok magyarnak gondot okoz a spanyol ue diftongus (ill. bármilyen nyíló diftongus) kiejtése, azonban itt minden bizonnyal nem erről van szó, hanem puszta tájékozatlanságról, vagy talán egyfajta rögzült rosszról régi időkből, amikor még egyáltalán nem számított, pontosan hogy hívnak valamit, ha az tőlünk eléggé messze van. Mindenesetre Porto Rikó nincs, Puerto Rico viszont van, amit valahogy így kellene mondani (vagy legalábbis megpróbálni): [puertorríko], ahol a puer- egyetlen szótag, egészen rövid u-val, mégsem v-vel.

Remélem, a fentiekből most már mindenki belátja, hogy egyáltalán nem okozna semmilyen problémát nagyjából úgy ejteni a spanyol neveket is, ahogy kellene. S mindezt természetesen anélkül, hogy a tökéletességre törekednénk, hiszen vannak azért a spanyolban is olyan hangok és finomságok, melyeket ha megpróbálnánk tökéletesen úgy ejteni, ahogy az anyanyelvűek, kinevetnének minket, de minimum beszédhibásnak gondolnának. Csak sajnos ez az egész valószínűleg éppen oda nem fog eljutni, ahol igazán szükség lenne rá...

A spanyolul beszélő magyarok tipikus kiejtési hibáiról ebben a cikkben van szó.

Ñ: a spanyol nyelv jelképe

A Cervantes Intézet madridi székhelye (Forrás)

Az Ñ, ñ a spanyol ábécé (abecedario) tizenötödik betűje, amely az N után következik, így vele egészül ki a nemzetközi latin betűsor. Elnevezése eñe, hangértéke pedig nagyjából megfelel a magyar ny-nek, bár annál valamivel hosszabb. A tetején található hullámvonalat tildének nevezik (a spanyol tilde szó jelentése egyszerűen ’ékezet’, a tildar ’ékez, megjelöl’ igéből képzett főnév, amelynek végső forrása a latin TITULĀRE ige, a TÍTŬLUS, ’felirat, cím, jel, jegy’ szóból). Az ñ betű a spanyol nyelv valódi jelképévé vált, és a Cervantes Intézet logójában is megtalálható.

A dolog izgalmasabb része viszont csak most következik. Vajon spanyol újításról van-e szó, vagy egy igen régi szokás megtartásáról? A történet a középkori latinban kezdődik, ahol elterjedt szokás volt a szövegmásolók (scriptorok) között, hogy hely- és időtakarékosság céljából a leggyakrabban ismétlődő betűket és szavakat úgy rövidítették, hogy az elhagyott betű(ke)t az előttük lévő betű tetejére helyezett – kezdetben inkább vízszintes, majd hajlított – vonalka helyettesítette (pl. QUAM → QUÃ ’mint’, ÍNSŬLA → ĨSULA ’sziget’). Az ñ eredete pontosan egy ilyen rövidítésben rejlik: az -NN- csoportot egyszerűsítették így a középkori latin és óspanyol szövegekben. S mivel a kasztíliai nyelvjárásban a hosszú latin [nn] hang – az [ll]-hez hasonlóan – lágyult (palatalizálódott), a tetején lévő vonal hullámos alakot öltött, jelölve ezzel a megváltozott kiejtést is. Majd ezt a rövidítési módot önálló betűként kezdték el használni (pl. ANNU > año ’év’, CANNA > caña ’nád’, PITINNU > pequeño ’kicsi’). Egy másik elterjedt elmélet szerint a „~” jel valójában egy lapított N betűből lett, amelyet kezdetben a másik N fölé írtak – ez azonban kevésbé valószínű, hiszen a középkori szövegek tanúsága szerint nem csak az -NN-t rövidítették így, és vonalka sem volt mindig hullámos.

Az [ny] hangot tehát innentől kezdve az ñ jelölte a spanyolban, amely viszont nemcsak a latin -NN- folytatása lehet az újlatin nyelvekben, hanem a -GN- és a (magánhangzó előtti) -NE-, -NI- betűkapcsolatok népi kiejtéséből is származhat (pl. LĬGNA > leña ’tűzifa’, ARÁNĔA > araña ’pók’, HISPÁNĬA > España ’Spanyolország’), ezért például a franciában és az olaszban éppen a gn kettős betű jelöli ezt a hangot (ol. Spagna, fr. Espagne), míg a katalán az ny (Espanya), az okcitán és a portugál pedig az nh kapcsolatot választotta a jelölésére (Espanha).

Szellemes ismeretterjesztő videó a spanyol ñ születéséről (angol nyelven)
Láthatjuk tehát, hogy az ñ korántsem valami forradalmi újítás eredménye, hanem egy középkori latin íráshagyomány túlélője, amely a spanyolból bekerült a galiciaiba, illetve más nyelvekbe is, melyekre hatással volt a spanyol írásbeliség a hódítások során; a Franciaországban beszélt kelta breton nyelvben viszont az előző magánhangzó orrhangú ejtését jelöli (pl. Jañ [zsã] ’János’). (Hasonlóképpen keletkeztek egyébként az orrhangú magánhangzókat jelölő portugál ã, õ betűk is, ám ezek csak a hangsúlyos -ã, -ão, -ões szóvégződésekben fordulhatnak elő.)

Mindamellett nagyon kevés szó kezdődik az ñ-nyel (mivel azok a hangcsoportok, amelyekből kialakult, csak magánhangzók között fordulhattak elő a latinban), s ezek is szinte kivétel nélkül jövevényszavak vagy rövidült alakok, a ñoño, -a (< lat. NONNU) ’mamlasz, ostoba, tutyimutyi’ kivételével. A még néhány ismert fogalmat jelölő, ñ-nyel kezdődő szó között említhető a ñoqui (< ol. gnocchi) ’nokedli’, állatnevek közül a ñu ’gnu’ (afrikai antilopféle) és a ñandú ’nandu’ (dél-amerikai struccféle), népnyelvi szavak pl. a ño, ña, ill. ñor, ñora mint a señor ’úr’ és señora ’asszony’ rövidülései.

Kik voltak a keltibérek, és milyen nyelvet beszéltek?

A római hódítás kronológiája, i. e. 220–19.
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Mai témánkban kicsit visszamegyünk az időben, méghozzá a római hódítás előtti Hispaniába, melyet természetesen ekkor még nem is nevezhetünk Hispaniának, inkább csak Ibériai-félszigetnek.

A félszigeten már a rómaiak hódítása (mely i. e. 218-tól 19-ig tartott) előtt is sokféle nép élt, és gazdag, színes kultúra virágzott; a régészeti felfedezések szerint Európa egyik legrégebben lakott területéről beszélhetünk. Az ott élt őslakos népeknek és nyelveknek azonban csak egy részéről vannak – sokszor csak halvány – emlékeink, többségüket máig homály fedi. Egy biztosra vehető: a római kort megelőző időkben indoeurópai és nem indoeurópai népek egyaránt éltek a félszigeten (az előbbiek főleg középen, illetve a nyugati területein, míg az utóbbiak főként a partmenti területeken és a Pireneusok mindkét oldalán), sőt, még azt is nyugodtan kijelenthetjük, hogy az indoeurópai népek többsége valamilyen ősi kelta, vagy ahhoz közel álló nyelvet beszélt.

A hagyományos – mára elavult – elképzelések szerint a rómaiak érkezése előtt a félszigeten eredetileg a nem indoeurópai ibérek éltek, majd jöttek a kelták (az i. e. I. évezredben), akikkel összekeveredtek, s így alakult ki a keltibér nép. Mára azonban bebizonyosodott, hogy nem erről van szó: e tévedés alapján azóta is keltibéreknek nevezett indoeurópai nép csak egy volt a feltételezhetően számos kelta törzs közül (melyek nyelveiről nincsenek emlékeink), és a félsziget északkeleti-középső felén, az Ebro folyótól Délre eső területen éltek.

Hispania őshonos nyelveinek elterjedési területe (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Ha már tisztáztuk, kik is voltak a keltibérek, térjünk rá a nyelvükre. A keltibér a gallhoz képest archaikus kelta nyelv volt, vele ellentétben megőrizte az indoeurópai *kʷ hangot, amely a gallban és a ma beszélt kelta nyelvekben – a gael ág kivételével – [p]-vé alakult. Ezért hangtanilag a régiesebb, ún. q-kelta nyelvek közé tartozik (a másik csoportot p-kelta nyelveknek hívják). A kelta nyelveket alapvetően az különbözteti meg az indoeurópai nyelvcsalád többi csoportjától, hogy elvesztették az alapnyelv *p- hangját: pl. *pHter > lat. pater, sp. és ol. padre, ang. father, de: gael athair. Hangrendszere egyebekben hasonló lehetett a latinéhoz. Szintén öt magánhangzót – /a/, /e/, /i/, /o/, /u/ – tartalmazott, valószínűleg hosszúsági megkülönböztetéssel. A nyelvet ibér szótagírással, ill. később latin betűkkel (is) írták. Az előbbi esetében, mivel az ibér írás nem különböztette meg a zöngés és a zöngétlen zárhangokat, az ilyen feliratokban szereplő t és k jel [d] és [g] hangokat is jelenthetett, a harmadik zárhangot pedig mindig b jellel írták, mert az ibérben nem volt [p] hang.

A keltibér nyelvről mintegy 40 – néhány kivételével elég rövid – felirat maradt ránk az i. e. II. és I. évezredből. Ezek közül az egyik legjelentősebb a Peñalba de Villastarban talált latin betűs sziklafelirat, amely egy bizonyos Lugus istennek szentelt kultikus építmény felállításáról szól:

Eniorosei uta tigino tiatunei trecaias to luguei araianom comeimu. Eniorosei equeisuique ocris olocas togias sistat luguei, tiaso togias.

’A hegyeken lakóhoz, az araiak Lugusához zarándoklatot tettünk. A hegyi lakónak és egyben Lugus lóistennek a közösség feje hajlékot [házat, csarnokot, kultikus építményt] emelt, (egyben) thiasusnak [a kultikus közösségnek] hajlékot.’

A másik két hosszabb felirat már ibér írással készült, és bronztáblába vésték. Az első, a lusagai, egy vendégjogi szerződés kivonata (az egyezményes átírásban ś és s betűkkel jelölt két sziszegőhang pontos hangértékét nem ismerjük; az előbbi feltehetően [sz]-szerű, az utóbbi talán [z] hang lehetett):

Belaiokumkue keniś karikokue keniś śtam kortikam elasunom. Karuo tekes śa kortika teiuoreikiś

’A Belaiokok nemzetsége és a Karikos nemzetség állította ki ezt a szerződésokiratot. Ez a barátsági szerződés Deivorexék házában (van).’

A másik egy botorritai bronztábla, melyen egy földhasználati adóról szóló szöveg található (kivonat):

Tokoitei ioś uratiomue auseti aratimue, tekametam tatus
’Aki Tokoit isten szent helyén legelőt vagy szántót kíván használni, tizedet adjon!’

A botorritai bronztábla (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

A talált keltibér szövegekből a névszó- és igeragozásra is lehet következtetni, amely nagyon hasonló lehetett a latinéhoz. Ezenkívül számos szót ismerünk, mint pl. a ne, neque ’ne(m)’, uta ’és, szintén’, illetve -que, -ue ’és’ (simulószóként), autom ’vagy’, iom ’ha’, eni ’-ban, -ben’, to ’-hoz, -hez, -höz’; a śa, śtam, śaum, śomui, śomei; osaś, osiaś, ośques mutató névmások; vagy pl. a főnevek közül a teiuo ’isten’, reś ’király’, viros ’férfi’, keniś ’nemzetség’, kentiś ’család’, kortika ’okmány, szerződés’, aratis ’szántóföld’; illetve pl. a számnevek közül kantom ’száz’, tekameta ’tized’, tiris ’három’ stb.

Az ókelta nyelveket egyébként az őskori Európában hatalmas területen beszélték, egészen Kis-Ázsiáig, és egyes hagyományos feltételezések szerint e nyelvek felelősek bizonyos, a nyugati újlatin nyelvekben végbement hangváltozásokért, különösképpen a magánhangzók közötti zöngétlen latin [p], [t], [k] zárhangok gyengüléséért. Ez az elmélet azonban ma már vitatott, mivel az egyik legáltalánosabb gyengülési folyamatról van szó, amely külső hatás nélkül is hajlamos végbemenni a természetes nyelvekben (napjainkban pl. a dél-olaszországi újlatin nyelvváltozatokban is megfigyelhető).

A spanyol igeidők „hivatalos” elnevezései

Mindenekelőtt érdemes tisztázni, hogy amikor megszokásból „igeidő”-t említünk, ezen gyakorlatilag a különböző módokat és szemléleteket kifejező ragozásokat értjük, hiszen „idő” valójában minden nyelvben csak három létezik: múlt, jelen és jövő.

Sajnos a nyelvoktatásban elterjedt és a legtöbb tankönyvben is használt spanyol igeidő-elnevezések nem a legszerencsésebbek. Például a „pretérito perfecto”, azaz a ’befejezett múlt’-ként ismert összetett igeidő (pretérito perfecto compuesto), amelyet magyarul „közelmúlt”-nak is szoktak nevezni (ami szintén nem a legjobb), valójában nem is múlt, hanem befejezett jelen idő (ezért is sokkal jobb rá az Andrés Bello-féle antepresente elnevezés). Ezzel szemben az igazi befejezett múlt, az a közkeletűen „pretérito indefinido”-nak hívott igeidő (pretérito perfecto simple).

Ha valaki mindenáron számolgatni akar... (Forrás: El Mexicano)

Az alábbiakban a „hivatalos”, vagyis a Spanyol Királyi Akadémia (RAE) általi kiadványokban használt elnevezések szerepelnek kivastagítva, zárójelben egy-egy példával (egyes szám első személyű alak, a felszólító módnál a második), majd az egyéb elnevezések, melyek közül az elavult elnevezéseket csillag jelöli. A kereszttel jelzett igeidők a beszélt nyelvben ma már nem használatosak.

• Modo indicativo (Kijelentő mód)
• Presente (canto)
• Pretérito perfecto simple (canté), pretérito indefinido
• Pretérito perfecto compuesto (he cantado), antepresente
• Pretérito imperfecto (cantaba), copretérito
• † Pretérito anterior (hube cantado), antepretérito
• Pretérito pluscuamperfecto (había cantado), antecopretérito
• Futuro simple (cantaré), futuro imperfecto
• Futuro compuesto (habré cantado), antefuturo, futuro perfecto
• Condicional simple (cantaría), pospretérito, condicional imperfecto,
  *potencial simple, *potencial imperfecto
• Condicional compuesto (habría cantado), antepospretérito,
  condicional perfecto, *potencial compuesto, *potencial perfecto
• Modo subjuntivo (Kötőmód)
• Presente (cante)
• Pretérito imperfecto (cantara vagy cantase)
• Pretérito perfecto compuesto (haya cantado)
• Pretérito pluscuamperfecto (hubiera cantado vagy hubiese cantado)
• † Futuro simple (cantare), futuro imperfecto
• † Futuro compuesto (hubiere cantado), futuro perfecto
• Modo imperativo (Felszólító mód)
• Imperativo (canta [tú] / cantá [vos])
• Imperativo con negación (no cantes [tú/vos] / no cantés [vos, tájsz.])
• Formas no personales, *Modo infinitivo (Igenevek)
• Infinitivo (cantar)
• Infinitivo compuesto (haber cantado)
• Participio (cantado), participio pasado, participio pasivo
• Gerundio (cantando)
• Gerundio compuesto (habiendo cantado)

Gyakori kérdés, hogy „összesen hány spanyol igeidő van”. Bár ránézésre egyszerűnek tűnhet a válasz, annyira viszont mégsem az. Először is kérdés, hogy csak a mai nyelvben használatos igeidőket vegyük-e figyelembe, vagy azokat is, melyeket ma már nem használnak, csak régi irodalmi (pretérito anterior), esetleg jogi szövegekben (futuro de subjuntivo) lelhetőek fel. Másrészt kérdés, hogy mit számítunk egyáltalán „igeidőnek”: pl. az imperfecto de subjuntivo és a pluscuamperfecto de subjuntivo is két-két ragozási változattal rendelkezik (cantara vagy cantase, ill. hubiera vagy hubiese cantado), amelyeket számolhatunk két-két igeidőnek is (ha abból indulunk ki, hogy a tanulónak mindkettőt el kell sajátítania, ráadásul nem minden esetben cserélhető fel a két alakváltozat!), de tekinthetjük őket egy-egy igeidőnek kétféle ragozással. Vagy pl. az imperativo (mely összesen két önálló, állító alakkal rendelkezik) igeidő? Ha igen, akkor egy, vagy kettő? (A tiltás ugyanis megegyezik a kötőmód jelen idejű alakjaival.)

Ha az összes igeidőt nézzük és a kötőmód folyamatos és régmúltját csak egy-egy igeidőnek tekintjük két-két ragozási változattal, valamint a felszólító módot is csak egy igeidőnek számoljuk (a két önálló alakja miatt), akkor ez a szám 17, amiből viszont hármat már nem használnak, tehát a gyakorlatban ez csak 14. Mindazonáltal nem biztos, hogy sok értelme van az igeidőket számolgatni, hiszen nem attól lesz könnyebb a dolgunk, hogy nem 17 igeidőt kell megtanulni, hanem csak 14-et: a helyes és spontán használatuk elsajátítása a lényeg, nem beszélve arról, hogy ott vannak még az igenevek, illetve a személyes névmások igékkel kombinált használata, ami szintén nagy falat lehet.

Sokszor felmerül az is, hogy „melyek a leggyakrabban használt spanyol igeidők”. Ezekre a kérdésekre azért nehéz válaszolni, mert egy anyanyelvi beszélő nyilván nem fog gondolkozni azon, hogy milyen igeidőt használjon, hogy a külföldi nyelvtanuló megértse (a nem nyelvész vagy nyelvtanár szakképesítésű anyanyelvi beszélők még az igeidők nevét sem ismerik). Ettől függetlenül elmondható, hogy a legalapvetőbb igeidők, amelyekkel már valamennyire lehet boldogulni, a kijelentő mód jelen ideje, a három leggyakoribb múlt idő, a kötőmód jelen ideje, valamint talán még a felszólító mód. Valószínűleg egy turistának nem lesz szüksége bonyolult, pl. feltételes összetett mondatokat használnia, így meglesz a kötőmód többi ideje nélkül is, míg a jövő időt helyettesítheti a jelen idővel, ill. az ir a + infinitivo szerkezettel is. Arra viszont ne feltétlenül számítsunk, hogy egy anyanyelvi beszélő csak ezeket az igeidőket fogja használni a kérdésünkre adott válaszában...

Az újlatin „létkérdés” – essere, être, ser, ésser, fi...

Tartalomjegyzék A kezdetek – Létige a latinban A francia létige Az olasz létige Létige a spanyolban és a portugál-galiciaiban Az okcitán és a katalán létige Létige a svájci romansban Létige a szárdban A román létige

✖

Ahhoz nem fér kétség, hogy az újlatin nyelvek egyik leggyakrabban – ha nem a leggyakrabban – használt igéje a létige. Viszont annak ellenére, hogy ez minden nyelvben ugyanabból a latin igéből származik, bizonyos alakjai elég nagy változatosságot mutatnak e nagyon közeli rokon nyelvekben, illetve nyelvváltozatokban. Mostani témánkban ezt fogjuk körbejárni.

A kezdetek – Létige a latinban

A latinban a létige és a kopula szerepét az ESSE töltötte be, melynek alakjai kijelentő mód jelen időben a következők voltak: SŬM, ES, EST, SŬMUS, ESTIS, SŬNT. (Az újlatin nyelvek tanúsága szerint az ESTIS alak meglehetősen ritka lehetett a beszélt nyelvben, felváltására a középkortól léteznie kellett többes szám második személyben – nyelvjárástól függően – egy analógiás *SŬTIS ~ *SĔTIS alaknak; az első az Ibériai-félsziget tekintetében eléggé egyértelműnek tűnik.) A köznyelvi változatokban ezek már valahogy így hangozhattak, figyelembe véve a beszélt nyelv változásait, melyeknek már a klasszikus nyelvben is megvoltak a nyomai: *so(n), *es, *es(t), *somos, *estes/*sotes, *son(t). Látható, hogy bizonyos alakokat már csak egy-egy szó végi mássalhangzó különböztetett meg egymástól, amely viszont hajlamos volt a lekopásra, ahogy ez meg is történt a legtöbb változatban (a szárd és egyes francia igealakok kivételével). A különbség megtartására az újlatin nyelvek általában analógiás megoldásokat vagy bizonyos alakok „szabályosítását” választották, a főnévi igenevet – esser(e) ~ ser(e) – alapul véve, míg pl. a spanyol az ESSE ige eredeti jövő idejéből kölcsönzött egy alakot (mely igeidőnek egyébként nincs közvetlen folytatása az újlatin nyelvekben, a mai jövő idő igei körülírásból származik).

A létige ragozása az újlatin nyelvekben | Letöltés PDF-ben (Forrás: El Mexicano)

Vitatott ugyanakkor, hogy bizonyos alakok a fent említett közös újlatin, rövidült *sere < *ESSERE alakból, vagy pedig a hasonló jelentésű SEDĒRE ’tartózkodik, ül’ alakjaiból származnak-e (ami a spanyol – és feltehetően a portugál-galiciai – ser főnévi igenevet és a belőle képzett jövő időt, valamint a kötőmód jelen idejű alakjait illeti, inkább az utóbbiról van szó; erre szintén bizonyítékul szolgál, hogy a spanyol ser az óspanyolban még seer volt). De nézzük meg sorjában, mi a helyzet az egyes nyelveknél. (Az átírásban a hangsúlyt, ahol szükséges, aláhúzással, az orrhangú magánhangzót pedig hullámvonallal fogom jelölni. Az orrhangú magánhangzót úgy kell ejteni, mintha utána m vagy n következne, amelyet viszont nem artikulálunk tisztán.)

A francia létige

A francia írásban nagyjából a latin alakokat őrzi, melyek viszont kiejtve teljesen másképp hangzanak: suis [szüi], es [é], est [é], sommes [szom], êtes [et], sont [szõ] (a suis feltehetően a latin FUĪ alakkal analógiás, az ‑s pedig valószínűleg a második személyű végződések mintájára került hozzáadásra az ófranciában). Szintén fontos, hogy a franciában minden ige elé kötelező a személyes névmást is kitenni, amennyiben nincs meghatározott alany, a szabályos igéknél ugyanis számos alakot csak ezáltal képesek a kiejtésben megkülönböztetni (pl. az aimer ’szeret’ ige: aime [em], aimes [em], aime [em], aimons [émõ], aimez [émé], aiment [em]).

Az olasz létige

Az olaszban már más a helyzet: sono [szóno], sei [szei̯], è [e], siamo [szjámo], siete [szjete], sono [szóno]. Az egyes szám első és a többes szám harmadik személyű alak is sono, amely a beszélt latin *son, megtoldva egy kiegészítő magánhangzóval (hiszen az olasz fonetikában nem engedhető meg a mássalhangzós szóvégződés). Az è [e] szintén a beszélt latin *es(t) természetes folytatása: a közép- és dél-itáliai, ill. a keleti újlatin változatokban ugyanis eltűnt a szó végi [sz] hang is. A sei, siamo, ill. siete alakok már érdekesebbek. Ezek vagy a beszélt latin *ESSERE > olasz essere [esszere] rövidült régi sere alakjából származnak „szabályosítással”, vagy talán a hasonló jelentésű latin SEDĒRE (’ül, tartózkodik, van’) igéből, melyből szintén kölcsönöztek egyes újlatin nyelvek a létige paradigmájához; mindenesetre az olasz esetében az előbbi tűnik valószínűbbnek. Mint érdekesség megjegyzendő, hogy az olasz essere befejezett melléknévi igenevét (stato/-a) a szintén létigeszerű stare (< lat. STARE) igétől kölcsönzi, mivel a latin ESSE létigének nem volt szenvedő melléknévi igeneve.

Létige a spanyolban és a portugál-galiciaiban

A spanyolban a beszélt latinéihoz közeli alakok találhatóak: soy [szoi̯], eres [eresz], es [esz], somos [szomosz], sois [szoi̯sz], son [szon]. A soy végén lévő [i̯] utólagos fejlemény (a 12. századi spanyolban még so alakot találunk), amely valószínűleg a 13. századtól már dokumentált do y ’odaadok’ (> doy), ill. ha y ’ott van’ (> hay) kifejezésekben lévő, majd az igealak részévé váló régi helyhatározó szócska, az y (< lat. IBI ’ott’, vö. fr. il y a) analógiás hatására jelenik meg, ahogy a voy, estoy alakokban is. (Bár ez máig vita tárgyát képezi a történeti nyelvészek között.)

Egyedül az eres szorul némi magyarázatra, amely nem más, mint a latin ES ’vagy’ jövő idejű ERIS (eredetileg ’leszel’) alakjának folytatója: az ES ugyanis egybeesett volna a harmadik személyű EST > es alakkal. A klasszikus latin jövő idő azonban ekkorra már régen kiveszett a beszélt nyelvből, így nem volt akadálya, hogy ez az alakja a spanyol létige jelen idejének egyes szám második személyeként folytatódjon, megkülönböztetve így a harmadiktól. Említést érdemel még a többes szám második személyű sois alak, amely az óspanyol sodes (< beszélt lat. *SŬTIS) folytatása a -d- kiesésével (sodes > *soes > sos/sois), ahogy a szabályos ragozásban is történt az összes többes szám második személyű alakkal (vö. lat. CANTĀTIS > ósp. cantades > *cantaes > cantás/cantáis). (A félhangzó nélküli régies alakok ma a vos névmást használó latin-amerikai változatokban élnek tovább.)

A létige portugál alakjai részben a spanyoléihoz hasonlóak: sou [szó], és [es], é [e], somos [szomus], sois [szoi̯s], são [szãu̯]. A portugál az egyes szám második személyben megőrizte az eredeti latin alakot, viszont a harmadik személyben elvesztette az ‑s‑t a szabályos ragozás mintájára, ahol az összes ige ezen alakja magánhangzóra végződik. A galiciaiban viszont szinte érintetlenül maradtak a köznyelvi latin alakok (az EST kivételével, a portugálhoz hasonlóan): son, es, é, somos, sodes, son (bár elképzelhető, hogy az egyes szám első személyű son végén lévő -n utólagos fejlemény és nem a latin SUM [m]-jének folytatása, vö. óspanyol so, portugál sou, vagy pl. lat. FUĪ > gal. fun, lat. VIDI > gal. vin; ugyanakkor lehetséges az is, hogy éppen a son az örökölt alak, és annak mintájára jelenik meg az ‑n végződés a múlt idő egyes szám első személyében is).

Az okcitán és a katalán létige

Az okcitánban a létige a következő alakokkal rendelkezik: soi [szui], siás/ès/sès [szjosz/esz/szesz], es [ész], sèm [szem], sètz [szec], son [szun]. A soi hasonló a francia suis, spanyol soy alakokhoz, a sès, sèm, sètz pedig szabályosítással jöhetett létre egy vulgáris latin *sere (< *ESSERE < lat. ESSE) alakból, vagy talán a SEDĒRE igével való keveredés hatására (vö. az olasszal).

Az okcitán testvérnyelve, a katalán viszont alaktanilag sok tekintetben furcsán viselkedik az újlatin nyelvek között, így a létige sem kivétel ez alól: sóc [szok], ets [étsz], és [ész], som [szom], sou [szou], són [szon]. Az és, som és són alakok hasonlóak azokhoz, melyeket a többi újlatin nyelvben is találunk, a többi azonban magyarázatra szorul. A sóc végén lévő ‑[k] analóg a kötőmódú alakokban (sigui, siguis stb.) lévő [g]-vel (a szó végi mássalhangzó elzöngétlenedésével), ill. talán a dic ’mondok’ típusú igealakok végén és kötőmódú alakjaiban végig jelen lévő veláris zárhanggal (vö. spanyol digo/diga vagy olasz dico/dica < lat. DĪCO / DĪCAM, DĪCAT), amely a katalánban – a spanyollal és az olasszal ellentétben – több igére kiterjedt. Ez a [k] vagy [g] pedig a latin -CERE és -GERE végű igék egyes szám első személyű alakjának ‑CO, ‑GO végződésében, illetve a kötőmódú alakok ‑CA‑ és ‑GA‑ szegmensében lévő [k] (> [‑g‑]), [g] analógiás mintájára toldódott be olyan igealakokba is, melyekben a latinban eredetileg nem volt. Az egyes szám második személyű ets viszont a latin (eredetileg többes szám második személyű) ESTIS alak folytatója, szintén a második és a harmadik alak megkülönböztetése miatt. Ezek után már csak a sou alakot kell magyarázni, amikor ennek végén valamilyen sziszegőhangot várnánk (< beszélt lat. *SŬTIS, mivel az ESTIS > ets az egyes szám második személyű ES‑t váltotta fel, vö. okcitán sètz). A katalán történeti hangtan egyik különös változása ugyanis a latin [‑kj‑], [‑tj‑] és [‑t’s‑] csoportokból származó [c] félhangzóvá alakulása (így *SŬTIS > *sots > sou, vö. pl. lat. PACE ’béke’ > pau), amely gyengülési folyamatok és analógiás egybeesések bonyolult sorára vezethető vissza.

Létige a svájci romansban

Érdemes még kitérni a szintén a katalánhoz és az okcitánhoz közel álló rétoromán dialektusok svájci sztenderdizált változatára, a romansra, ahol több alakban is az esser szabályosítása látszik: sun, es, è, essan, essas, èn. Az essan és essas feltételezhetően egy *essem (< *essemos), ill. *essedes (< *essetis) alakokból jöhet, az e > a pedig talán a leggyakoribb, -ar végű igék ragozásának analógiás hatása (vö. az olasz többes szám első személyű ‑iamo végződést, amely közös az ‑are, ‑ere, ´‑ere és ‑ire végű ragozásban).

Létige a szárdban

A legkonzervatívabbnak tartott szárdban megőrződtek a latin szó végi mássalhangzók (az ‑M kivételével, amely már a klasszikus korra eltűnt), így a létige alakjaiban is, azonban kiegészültek egy ejtéskönnyítő magánhangzóval, melyet a helyesírás (ha egyáltalán lehet ilyenről beszélni, hiszen a szárd nem rendelkezik írott sztenderd változattal) nem jelöl. Szintén találunk „szabályosított” alakokat: so [szó], ses [széze] ~ [szézi], est [eszte] ~ [eszti], semus [szémuzu], sezis [szédzizi], sunt [szuntu].

A román létige

A román egyetlen latin alakot örzött meg változatlanul, ez pedig a többes szám harmadik személyű sunt, amely viszont a legtöbb alak töveként is szolgál, tehát itt is egyfajta szabályosítás történt: sunt [szunt], ești [jestʲ], este [jeszte] vagy e [je], suntem [szuntem], sunteți [szuntecʲ], sunt. (A ești, este/e alakok írásban nem jelölt szókezdő [j]-je a latin rövid Ĕ-ből származó, számos újlatin nyelvben megjelenő [je] kettőshangzó első eleme lehet, vö. pl. PĔLLE > román piele, spanyol piel.) Az egyes szám második személyű ești alakot vagy a harmadik személyű este és szabályos ragozás ‑i végződése (mely sokszor csak az előtte lévő mássalhangzó enyhe lágyításában nyilvánul meg) befolyásolta, vagy pedig – a katalánhoz hasonlóan – talán a latin ESTIS folytatásáról van szó (a keleti latinságra jellemző ‑s lekopásával). A sunt- tőnek létezik egy variánsa, melyben az u helyén î (hátul képzett i, kb. [ü]) áll: sînt, sîntem és sînteți (a helyesírás korszakonként hol az egyik, hol a másik használatát írta elő a sztenderd nyelvben, de az 1993-as reform óta csak az u-s forma elfogadott, ez szerepel a szótárakban is). További érdekesség a románban, hogy bizonyos alakok rendelkeznek népies változattal is, így pl. sunt = îs, ill. este/e = îi (ezek simulóalakjai viszont, az ‑s, ill. ‑i a bizalmas nyelvben használatosak).

A többi újlatin nyelvtől eltérően a románban a főnévi igenév, az (a) fi sem a latin ESSE folytatása, hanem valószínűleg egy nyelvjárási *fire alakból származik a fu- (fui) perfectumtő hatására. Szintén említésre érdemes még, hogy a magyarországi beás cigányok régies román nyelvjárásaiban (ezek a bánsági román nyelvjárásokból származnak) megint más alakjai vannak a létigének: misz, jésty, ăj/jestyé, nyisz vagy ăstyény vagy szîntyény (nyelvjárástól függően), vic vagy ăstyéc vagy szîntyéc (nyelvjárástól függően), ăsz/jestyé. A misz, nyisz és vic kevert alakok, melyek valószínűleg a személyes névmás visszaható változataiból, ill. az ‑s simulóalakból tevődnek össze (lásd román mi‑s, ni‑s, vi‑s, vö. îmi, ne/ni, vă/vi < lat. MĒ, NŌS, VŌS).

A lektorálásért és a beás nyelvi adatokért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.