A spanyol valóban baszkok által „rosszul” beszélt latin?

(Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

A spanyol és más újlatin nyelvek történetével kapcsolatos legendákról, tévhitekről már olvashattunk. Annak ellenére, hogy ezeket a nyelvtudomány sorra megcáfolja, de legalábbis nem tudja tudományos módszerekkel igazolni, némelyikük továbbra is nagy kultusznak örvend. Az egyik ilyen, a spanyol filológusok – vagy legalábbis magukat annak tartók – között máig népszerű vélekedés, miszerint a spanyol nem más, mint baszkok által „rosszul megtanult” latin. A híres amerikai baszknyelv-történész, Larry Trask (1944–2004) nyomán most megtudhatjuk, hogy ennek mennyi alapja van. (Felhívom az olvasók figyelmét, hogy a cikkben használt nyelvészeti kifejezések magyarázata a Kislexikonban, az átírási jeleké pedig a Jelmagyarázat oldalon található.)

Röviden: semennyi. Arról már írtam, hogy eleve miért nehéz bizonyítani az ilyesmit (köztük a leghíresebb eset a latin [f] > spanyol [h] > ∅ változás, amelyről a Wikipédiában olvashatnak részletesen az érdeklődők, illetve a betacizmus, amellyel korábban külön cikkben foglalkoztam), a továbbiakban pedig néhány ismert szó, illetve hangtani jelenségen át vizsgáljuk meg, miért tarthatatlan ez a vélekedés. Lássuk először a szavakat, a teljesség igénye nélkül:

• bizarro ’bátor, merész’ (vö. bizarr). Ismert nemzetközi szó, amely a népszerű etimológia szerint a baszk bizar ’szakáll’ szóból ered. Erre viszont rácáfol, hogy már a régi olaszban is dokumentált a bizzarro, a spanyoléhoz hasonló jelentéssel. Ettől még lehetne az olaszban baszk eredetű, a francián keresztül, ami nem változtatna azon a tényen, hogy a spanyolba közvetlenül az olaszból került – tehát így sem lehetne baszk jövevényszó. A komolyabb etimológusok szerint, mint Coromines, hangulatfestő eredetű.
• cachorro ’(kutya)kölyök’. Sokan a baszk txakur [csakur] ’kutya’ szóból származtatják (amely a baszkban a zakur [szakur] becézett alakja). Ez egyrészt jelentéstani problémákat vet fel (ti. a baszk szó soha nem jelentett ’kölyökkutyá’-t), másrészt a spanyolban nem igazán van példa ilyen jellegű hangátvetésre. A spanyol szó valójában a cacho (mai jelentésben ’pontyféleség’) képzős származéka, amely ugyanakkor a vulgáris latin *CATLU alakra vezethető vissza, végső soron a latin CÁTŬLUS ’(kutya)kölyök’ szóból.
• perro ’kutya’. Bár már a 12. századtól dokumentált, viszonylag későn váltotta fel a spanyolban a latin eredetű can főnevet ebben a jelentésben (eredetileg rosszalló értelemben használták). Természetesen itt is szóba jött már a baszk eredet, amit viszont egyből két dolog is kizár: az egyik, hogy a baszkban ilyen szó nem lelhető fel; a másik pedig, még ha lenne is, akkor sem lehetne őshonos ebben a nyelvben, mivel az sem biztos, hogy a baszkban eredetileg volt-e egyáltalán [p] hang, de szókezdő semmiképpen sem lehetett.
• pizarra ’(iskolai) tábla’. Néhányan úgy vélik, hogy e szó forrása a baszk *lapitz-arri, melynek első tagja a latin LAPIS ’kő’ jövevényszó, a második pedig a baszk arri, szintén ’kő’ lenne. A magyarázat szerint ebből úgy lett a spanyolban pizarra, hogy a beszélők a la szótagot nőnemű névelőként azonosították: *lapitz-arri > la pizarra. Mindezzel csak az a probléma, hogy egy ilyen összetételnek a baszkban nem lenne túl sok értelme. Vagyis a szó eredete továbbra is bizonytalan.
• zorro, zorra ’róka’. Az egyik legjelentősebb szó, amelynek baszk származást tulajdonítottak, annak ellenére, hogy – akárcsak a perro – a baszkban nem létezik hasonló. Ráadásul első előfordulása a baszk vidéktől eléggé messze dokumentált, és az is igazolt, hogy eredetileg zöngés mássalhangzóval ejtették (a spanyolba ugyanis a portugálból került), ami eleve kizárja a baszk eredetet.

Összegezve tehát, mindazon próbálkozások, amelyek egy tucatnyi spanyol szót a baszkból igyekeznek levezetni, egyáltalán nem meggyőzőek, és a legtöbb esetben újlatin (vagy hangutánzó) eredettel egyszerűbben magyarázhatóak. Az egyetlen ismertebb szó, amely igazoltan is baszk eredetű, az a ’bal’ jelentésű izquierdo, -da (< baszk ezker), amely ugyanakkor az Ibériai-félsziget összes újlatin nyelvébe bekerült. A szókincset illetően tehát elmondható, hogy ha a cikk elején felvetett állítás igaz lenne, akkor bizony a spanyolban rengeteg baszk szót használnának – ezzel szemben még arról a kevésről is, amelyet annak gondoltak, előbb-utóbb kiderült, hogy valójában nem baszk eredetű. Most pedig térjünk át a hangtanra!

San Millán de la Cogolla – Ebben a kolostorban találták az első jelentősebb „spanyolos” és baszk nyelvemlékeket is tartalmazó 10. századi kódexek egyikét. (Forrás: Turismo en fotos)

Azt szokták mondani, hogy a spanyol és a baszk hangtanilag nagyon hasonlóak. Tény, hogy lehetnek olyan jellemzőik egy területen egymással érintkezésben élő nyelveknek, amelyeket, mintegy nyelvszövetségként, együtt alakítanak ki, kölcsönös egymásra hatással (a szakirodalomban ez az ún. areális hatás), de ugyanígy lehetnek ezek más, ismeretlen vagy nem dokumentált – például az ókelta – nyelvek hatásai is. Viszont ha mélyebben megnézzük, a baszk és a spanyol hangtana egyáltalán nem hasonlítanak annyira – sőt, elég lényeges pontokon különböznek, amiről a baszkban található latin jövevényszavak árulkodnak:

• a magánhangzók közötti zöngétlen zár- és réshangok a spanyolban zöngésültek (az utóbbiak később visszazöngétlenedtek), a baszkban mindvégig zöngétlenek maradtak;
• a magánhangzók közötti n a baszkban eltűnt, a spanyolban megmaradt (pl. lat. HONORE > baszk ohore, sp. honor);
• a magánhangzók közötti l a baszkban r lett, a spanyolban változatlan maradt;
• a zöngétlen zárhangok m, n, l után zöngésültek a baszkban, a spanyolban nem (pl. VOLUNTATE > baszk borondate, sp. voluntad);
• a latin jövevényszavak szókezdő zöngétlen zárhangja a baszkban zöngésült, a spanyolban nem (pl. PACE > baszk bake, sp. paz; CASTĔLLUM > baszk gaztelu, sp. castillo);
• a latin veláris zárhangok elöl képzett magánhangzók előtt a spanyolban palatalizálódtak, majd elöl képzett réshangokká váltak, a baszkban megmaradtak (pl. PACE > sp. paz, baszk bake; LEGE > sp. ley, baszk lege);
• a latin szó eleji mássalhangzó-kapcsolatok a baszkban leegyszerűsödtek – vagy egy magánhangzó betoldásával (pl. CRUCE > gurutze), vagy pedig az egyik mássalhangzó lekopásával (pl. FLORE > lore) –, a spanyolban megmaradtak (cruz, flor);
• a baszkban sosem kezdődhetett szó r hanggal, az így kezdődő (új)latin jövevényszavak elejére egy magánhangzót toldanak be (pl. REGE > baszk errege, sp. rey);
• a latin hangsúlyos rövid Ĕ-ből és Ŏ-ból a spanyolban kettőshangzók lettek, a baszkban nem (pl. CÆLU > sp. cielo, baszk zeru; FRŎNTE > sp. fruente > frente, baszk boronde);
• a latin jövevényszavakban a baszk megőrizte az Ĭ és az Ē, illetve az Ŭ és az Ō közti különbséget úgy, mint i, e, u, o, ezzel szemben a spanyolban az első kettőből e, a második kettőből o lett.

Burgos, Kasztília. Ezen a tájon született a spanyol a 8. század környékén (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Természetesen nem lenne indokolt csak azért elvetni a baszk hatást, mert a spanyol nem viselkedett vele teljesen azonos módon. Amennyiben viszont a spanyol eredete valóban egy baszkok által beszélt (új)latin nyelvjárásban lenne, egyáltalán nem volna indokolatlan azt várni, hogy legalább néhány tulajdonság a fent felsoroltak közül meglegyen a spanyolban is. Erre azonban semmilyen jel nem utal. (Voltak, akik bizonyos nyelvtani sajátosságokat is baszk hatásnak tulajdonítottak, mint például a semlegesnemű határozott névelő megléte vagy pedig az ún. dativus ethicus, ám ezek a felvetések már annyira komolytalanok, hogy nem érdemes foglalkozni velük.)

Az már teljesen más kérdés, hogy a baszk–spanyol kétnyelvűek által beszélt spanyolban természetesen jelen van a baszk nyelv hatása, de az is bizonyos, hogy az avatatlan fül számára a ma beszélt baszk már a spanyol hatás miatt tűnhet hasonlónak a spanyolhoz, nem pedig fordítva; hiszen az is könnyen belátható, hogy a latin, majd az újlatin nyelvek hatása a baszkra sokkal erősebb volt, legalábbis az utóbbi két évezredben, mint a baszké az előbbiekre.

Felhasznált irodalom

• Trask, Robert Lawrence (1996): The History of Basque, pp. 415–427.
• Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed.
• Real Academia Española (2001): Diccionario de la lengua española, 22. kiadás.

Chiquita bonita – Kicsinyítő képzők a spanyolban

Talán még a spanyolul nem tudók számára is ismerősek az olyan szavak, ha máshonnét nem, akkor filmekből vagy slágerekből, mint például a chiquitita ’kis leányka’ vagy muchachito ’fiúcska’, de elég, ha csak az Anita, Juanito (bece)nevekre gondolunk. Az ún. „értékelő” vagy érzelmi képzési módok (sufijación apreciativa) az újlatin nyelvek alaktanának egyik leggazdagabb és legproduktívabb területét alkotják. Közéjük tartoznak a jól ismert kicsinyítő utóképzők (sufijos diminutivos) is, melyek mostani témánk tárgyát képzik.

Az újlatin kicsinyítő képzés gyökerei a latinig nyúlnak vissza. Kevesen tudják például, hogy a ’szép’ jelentésű latin BĔLLUS a BŎNUS ’jó’ kicsinyített alakja: a két szó közti kapcsolat azért nem olyan szembetűnő, mert a szétválás egy még korábbi nyelvállapotban, az archaikus latinban következett be: a BŎNUS eredetileg ugyanis DUENOS volt, s ennek kicsinyítő képzős alakja, a *DUÉNELOS > *DUENLOS > *DUELLOS valójában a BELLUS forrása. Ugyanezen mintára jött létre a spanyol bueno ’jó’ melléknévből a bonito ’szép’ is, a latinból származó – a mai nyelvben néhol már archaikusnak, illetve költőiesnek számító – bello, -lla mellett.

Chiquita bonita...

A spanyolban számos kicsinyítő képző létezik: -ito, -ita; -illo, -illa; -ín/-ino, -ina; -ete, -eta; -uelo, -uela stb. Közülük a beszélt nyelvben az -ito, -ita – melynek nyelvjárási változata (Andalúziában, Aragóniában, valamint néhány közép-amerikai országban) az -ico, -ica – és az -illo, -illa a leggyakoribbak, illetve legproduktívabbak (a továbbiakban kifejezetten ezekről lesz szó). Járulhatnak főnévhez (pl. librito ’kis könyv’, casita ’házikó’), melléknévhez (pl. lentito ’kissé lassú’, rapidito ’elég gyors’), határozószóhoz (pl. ahorita ’máris, most rögtön’, cerquita ’elég közel’), participio-hoz (pl. calladito ’hallgatag’, movidito ’elég élénk’), valamint – főleg a bizalmas nyelvben – gerundio-hoz is (pl. cantandito ’énekelgetve’, bailandito ’táncikálva’, andandillo ’járva-kelve’ stb.). Jelentésük lehet kicsinyítés, becézés, kifejezhetnek kedveskedést, de gúnyt, illetve rosszallást vagy becsmérlést is; a melléknevekhez, határozószókhoz járuló kicsinyítő képzőknek pedig nyomatékosító szerepük is lehet.

A kicsinyítő képzők a szótőhöz járulnak (ezt általában úgy kapjuk meg, hogy az -o(s), -a(s) vagy -e(s) végződést elhagyjuk, ha van – ha pedig nincs, akkor maga a szó a tő). Amennyiben a szó végződése -a(s) vagy -o(s), akkor a képző a végződést megtartja (főneveknél a nyelvtani nemtől függetlenül is): pl. problema → problemita, lejos → lejitos (kivételt képez a mano → manita ’kezecske’, a szabályos manito mellett, illetve ugyanebből az ’óramutató’ jelentésben rögzült manecilla). Más végződések esetén hímnemben az -ito(s), -illo(s), nőnemben az -ita(s), -illa(s), valamint ezek alakváltozatai, a -cito(s) / -cita(s), -cillo(s) / -cilla(s), illetve -ecito(s) / -ecita(s), -ecillo(s) / -ecilla(s) járulnak a tőhöz: pl. amor → amorcito ’szerelmecske’, luz → lucecita ’fényecske’, mujer → mujercita ’nőcske, nőci’, pez → pececito ’halacska’, Mercedes → Mercedita(s) ’Mercike’.

Una casita en el lago

Némileg bonyolítja a képet, hogy ezek a képzők három-három alakváltozatban léteznek az alábbiak szerint – a továbbiakban az (a), (b), (c) megjelölésekkel hivatkozva:

(a) -ito, -ita (-ico, -ica) és -illo, -illa;
(b) -cito, -cita (-cico, -cica) és -cillo, -cilla, valamint
(c) -ecito, -ecita (-ecico, -ecica) és -ecillo, -ecilla.

Hogy mikor melyiket használják, az elsősorban a szó végződésétől és a szótagszámtól, illetve nyelvjárástól is függ. Persze a „szabályok” – mint általában a nyelvi szabályok – itt sem kőbevésettek, csupán elterjedtebb, illetve kevésbé elterjedt alakokról beszélhetünk, és elég nagy a változatosság is. Az alábbi táblázat nagyjából összefoglalja a helyzetet (azok kedvéért is, akik beérik ennyivel), akit viszont mélyebben érdekel a téma és van ideje, mindenképp érdemes végigolvasnia a cikket.

A kicsinyítő képzők alakváltozatainak megoszlása (Forrás: El Mexicano)

Mindenekelőtt, hogy lényegesen leszűkítsük a kört, mintegy ökölszabályként máris megállapíthatjuk, hogy a kettőnél több szótagú szavaknál – az -n és az -r végződésűek kivételével – rendszerint csak az (a) megoldás jöhet szóba (amely a legáltalánosabb), míg az egynél több szótagú -n, -r végződésűekhez a (b) alakok járulnak. Ezek után már csak az egy és két szótagú szavakkal kell foglalkoznunk, amelyek az alakok megválasztásában nagyobb változatosságot mutatnak. Alább nézzük meg néhány pontba összeszedve, hogy milyen szabályok az irányadóak.

• Általánosságban elmondható, hogy az (a) – tehát a legegyszerűbb – alakokat használják azokban a szavakban, amelyek hangsúlytalan -o vagy -a magánhangzóra végződnek: pl. agüita ’vizecske’, casita ’kis ház, házikó’, librito ’kis könyv’, pueblito ’kis falu’, viejito ’kisöreg’. Ugyanakkor Spanyolországban a tőbeli ie vagy ue kettőshangzót tartalmazó szavakban a (c) variáns az elterjedtebb, pl. hierbecita ’füvecske’, jueguecito ’kis játék’, de éppúgy előfordul az amerikai nyelvjárásokban is: nuevecito (→nuevo), viejecito stb. Fontos kivétel azonban a cielo ’ég’, melynek kicsinyítő képzős alakja minden spanyol nyelvjárásban cielito (*cielecito nem létezik). A (c) alakváltozat azonban nem szokott egyéb hangsúlyos szótagi diftongust tartalmazó szavakhoz járulni, így pl. cuadrito (nagyon ritka a cuadrecito) ’képecske, kis négyzet’, Jaimito (ritkábban Jaimecito) ’Jakabka’, ruidito (ritkán ruidecito) ’kis zaj, zajocska’.
• Általában az (a), néhány szónál a (c) alak használatos az -io/-ia végződés esetén. Az (a) alakváltozatnál az alapszó félhangzós [i]-je kiesik: armario → armarito ’kis szekrény’, despacio → despacito ’lassacskán’, Ignacio → Ignacito ’Ignácka’, rubia → rubita ’szökécske, szöszi [lány/nő]’ stb. Viszont a labio ’ajak’ főnévhez csak a (c) járulthat: labiecito.
• Mindig az (a) változattal képzik az -ío/-ía végződésű szavak kicsinyített alakját, az eredetileg hangsúlyos [i] megmarad: día ’nap [időegység]’ → diita, frío ’hideg’ → friito, río ’folyó’ → riito ’folyócska’, tía ’(nagy)néni’ → tiita ’nénike’.
• Az hangsúlytalan -e végződésű két szótagú szavak esetében a (c) alakváltozat az elterjedt: padrecito ’apuka’ (vö. compadrito ’kis koma’), madrecita ’anyuka’ (vö. comadrita ’komaaszonyka’), hombrecito ’emberke’ – az utóbbinak még jelentésmegkülönböztető szerepe is lehet, vö. hombrito (→hombro) ’vállacska’ –, cochecito ’kis kocsi’, suavecito ’lágyan, finoman’.
• A mássalhangzóra végződő egy szótagú szavak – az -s és -z végződésűek kivételével – nyelvjárástól függően vagy a (b) vagy a (c) megoldást választják az -ito/-ita változattal, de csak a (c) fordul elő az -illo/-illa alakkal: bar(e)cito ’kis bár’, flor(e)cita vagy florecilla ’kis virág’, miel(e)cita ’mézecske’, pan(e)cito vagy panecillo ’kis kenyér’, sol(e)cito ’napocska’ stb. Szintén csak a (c) alakot engedik meg az -s és -z végződésűek: grisecito ’szürkécske’, mesecito ’hónapocska’, lucecita ’fényecske’, pececito ’halacska’, vocecita ’hangocska’ – kivétel a cruz ’kereszt’, amely a crucecita mellett előfordul crucita alakban is. Az ebbe a csoportba tartozó keresztnevek ellenben az (a) alakot veszik fel: Blasillo ’Balázska’, Juanito ’Jancsi’, Luisito ’Lali’, Pacita. (A z/c váltakozás csupán helyesírási, a z ugyanis a betű neve, a zeta kivételével csak szótag végén állhat.)
• A (b) alakot kapják általában az -n és -r végződésű több szótagú szavak: examencito ’kis vizsgálat’, jovencito ’fiatalka’, virgencita ’szüzecske’, amorcito ’kis szerelem’, corazoncito ’szívecske’, favorcito ’apró szívesség’ – fontosabb kivétel a rögzült señorito ’fiatalúr, úrfi’.
• A hangsúlyos magánhangzóra végződő szavak – nyelvjárástól függően – általában a (b) megoldást választják, de előfordul az (a), illetve több esetben rendhagyó végződés is: bebé → bebito, café → cafecito ~ cafetito ~ cafeíto, José → Josecito ~ Joseíto ~ Josito ~ Joselito, mamá → mamacita ~ mamaíta ~ mamita, papá → papacito ~ papaíto ~ papito, sofá → sofacito, té → tecito ~ tetecito.
• Az -u és -d végződésű főneveket (pl. espíritu ’lélek’, verdad ’igazság’ stb.) általában nem használják kicsinyítő képzővel, a rögzült eseteket kivéve, mint például a redecilla ’hajháló’.

Az „értékelő” vagy érzelmi árnyalatokat kifejező utóképzőkről (Forrás: UnProfesor)
A kicsinyítő képzők ezenkívül rekurzívak, vagyis egy képzővel ellátott tőhöz további képzők járulhatnak. Ha felidézzük a cikk bevezetőjében említett chiquitita szót, ez már egy rekurzív módon képzett alak, de lehetne éppúgy chiquitilla vagy chiquitica is. Az -ito/-ita esetében ez elméletileg a végtelenségig ismételhető (a bizalmas nyelvben sokszor hallhatunk is olyat, hogy pl. pequeñitititito ’icike-picike’), azonban -ico vagy -illo csak az utolsó elem lehet. További érdekesség, hogy az eredeti szó hangsúlyozásától függetlenül a kicsinyítő képzős alakok kivétel nélkül mindig másodélesek, azaz az utolsó előtti szótagjukon hangsúlyosak.

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Az Ágnes és az Inés közt

Ágnesek? (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

Azt talán mindenki tudja, hogy az Inés [inész] az Ágnes spanyol megfelelője, és biztos sokan azzal is tisztában vannak, hogy a spanyolból ez sok más nyelvbe is bekerült; többek között a magyarba is, ahol (a spanyol ejtés- és írásmódtól eltérően) Inez alakban honosodott meg. Ágnes neve napjához közeledvén, olvasónk, Nóra – aki egyébként nyelvész – a következő izgalmas kérdéssel keresett meg:

Odáig mindenki eljut, hogy az Inés az Agnes változata. Ez utóbbi a G[örög] hagnos ’tiszta, szűz’ > (G Hagnes ’a hagnos tőből kialakult nevek valamelyikének becézése a görögben’) > L[atin] agnes. Majd egy huszárvágással az Inés, Ines, Inez mindenütt a spanyol Inés átvétele. Ez pedig a L Agnes változata. De hogy a kettő közt mi történt...

Mindenekelőtt el kell mondjam, hogy egy másik népszerű – sőt, talán a legnépszerűbb – etimológia szerint az Agnes/Ágnes/Inés a latin AGNUS ’bárány’ szóból származik. Ez azonban hangtanilag nehezen elképzelhető, két okból is. Az egyik az, hogy az újlatin nyelvekben a névszóknak az eredetileg tárgyesetű alakja folytatódik (néhány speciális kivétellel, mint például DĔUS > Dios ’Isten’), az pedig az AGNUS esetében AGNUM, amely a spanyolban *Año alakot eredményezett volna (amely ráadásul egybeesne az ANNUM-ból származó año ’év’ főnévvel, így ’bárány’ jelentésben egy másik szó, a cordero használatos). De tegyük fel, hogy a nevek is a különös esetek közé tartoznak, és az alanyesetű alakból származik (vö. CÁRŎLUS > Carlos): sok különbség nincs, mert így viszont *Años lenne. Inkább a másik ok a sorsdöntő, amely a hangsúlyról szól: a spanyolban ugyanis egy ilyen latin szó sosem válik véghangsúlyossá.

De térjünk vissza az eredeti kérdéshez. Mint a fentiekből kiderül, a latin AGNUS-ból való származtatás kizárható, noha utólag ezzel a latin szóval összefüggésbe is hozták (de ez a része minket most nem érdekel). Marad tehát a görög eredet, és itt jegyezném meg, bár Nóra átírásából ez nem derül ki, hogy az ógörög hagnósz (ἁγνός) bizony véghangsúlyos. Egyes források szerint nem is ennek egyik becézett formájából származik a név, hanem egyenesen a nőnemű alakból, amely hagné (ἁγνή).

A kérdés legérdekesebb része viszont az, hogy hogyan lett az [agnész]-ből Inés a spanyolban, vagyis – olvasónkat idézve – „a kettő közt mi történt”. Bár a magyarázat egyszerű, megértéséhez következzék röviden egy kis történeti hangtan. A latin -GN- csoport – hiszen természetesen a görög szavak is a beszélt latinon keresztül kerültek az újlatin nyelvekbe – a spanyolban (persze a franciában és az olaszban is) rendszerint [ny]-ként folytatódott: LĬGNA > leña ’tűzifa’, PUGNU > puño ’ököl’ stb. Ennek az az oka, hogy a latinban ez nem [gn]-nek hangzott, ahogy ma olvassuk, hanem [ŋn]-nek, amelyben az első mássalhangzó egy veláris n volt, olyan, mint a hang szó n-je. Ha megpróbáljuk ezt a hangzócsoportot kiejteni, észrevehetjük, hogy képzésében nem sok választja el az [ny]-től – egy köztes lépés valószínűleg a [jn] lehetett, amikor a beszélők elkezdték ezt „lazábban” ejteni.

Ugyanakkor a vallási eredetű nevek általában ún. „félkultizmusok” (semicultismos), vagyis a szókincs egy olyan rétegéhez tartoznak, amelynél a művelt/vallási nyelvhasználat befolyása miatt nem változik meg annyira a hangalakjuk, mint más örökölt, hétköznapi szavaknak. Mindennek ismeretében a név fejlődési sora nagy biztonsággal kikövetkeztethető: Agnés > Ainés > Inés. (Bár az Inés névalak majdnem egy századdal előbbről, már 1210-től dokumentált a történeti korpuszban, az Ainés változat is előfordul egy 1303-ból származó cserelevélben.) Elképzelhető az is, hogy az első magánhangzó lekopásához téves összetételi elemzés vezetett (a _ összevonást jelöl): *a_Ainés > a Inés ’Ágnest, Ágnesnek’, esetleg doña_Ainés > doña Inés ’Ágnes asszony’ stb. Sőt, elvben lehetséges az [ai̯] > [e] > [i] gyengülés is.

Spanyol hegyek és dombok sokasága

Míg az angollal az a bajunk, hogy nem képes élesen elkülöníteni a hegy és a domb fogalmát – igazából csak ’kisebb hegy’ (hill) és ’nagyobb hegy’ (mountain vagy nevekben Mount) létezik, de hogy konkrétan mire melyiket használják, az inkább nyelvjárás vagy csak szokás kérdése –, a spanyol esetében éppen azzal szembesülünk, hogy túlságosan is nagy a választék: még az egyes hegy- és dombtípusokat is megkülönböztetik. Az alábbiakban a hegyeket és dombokat jelentő spanyol szavak kínálatával ismerkedhetünk meg.

Un monte (Forrás: Pixabay.com)

A legáltalánosabban használt szó a hegyre a monte (hímnemű), amely az azonos jelentésű latin MONS, MONTE(M) folytatása. Ehhez nincs is különösebben mit hozzáfűzni – ahogy a DRAE is egyértelműen meghatározza („Gran elevación natural del terreno”, azaz ’a földfelszín nagy, természetes kiemelkedése’), jelentése simán és egyszerűen ’hegy’. A nagyobb kiterjedésű, magasabb hegyekre inkább a montaña (< lat. MONTÁNĔA) használatos, melynek jelentése ’hegység, hegyvidék’ is. Ugyanebből jön a montañoso, -sa ’hegyes, hegyvidéki’ melléknév (pl. sistema montañoso ’hegységrendszer’), illetve a montañero ’hegymászó’ is.

Az összefüggő vonulatokat alkotó hegységekre, hegyláncokra a középiskolai földrajzórákról bizonyára mindenki számára ismert cordillera – [kordillʲéra] vagy [kordijjéra] – ’(lánc)hegységrendszer’ szó használatos, amely számos földrajzi névben is megtalálható (Cordillera Cantábrica, Cordillera Subbética stb.). Etimológiailag ez a szó a cuerda (< lat. CHŎRDA) ’kötél’ főnévvel áll kapcsolatban.

Una montaña (con sierras al fondo)

Földrajzi tanulmányainkból szintén ismerős lehet a lánchegység fogalma, amely a földtörténetileg fiatal, a fűrész szélére emlékeztető éles, sziklás hegyláncokból, szirtekből áll. Nem véletlen tehát, hogy ennek spanyol elnevezése az eredetileg ’fűrész’ jelentésű sierra (< lat. SĔRRA), amely ugyancsak nem lehet ismeretlen számunkra konkrét hegységnevekből (pl. Sierra Nevada ’Havas-hegység’). Földrajzi értelemben véve pedig a sierra a cordillera kisebb egységére, annak egy-egy hegyláncára utal.

Bizonyára erről sokaknak máris eszébe jut a kis nyugat-afrikai ország, Sierra Leone is, amelynek elnevezéséről érdemes tudni, hogy az nem más, mint a spanyol Sierra Leona eltorzult alakja az angolban, ahonnan a név elterjedt. Portugál felfedezője ugyanis a part menti hegyekről ’Oroszlánszirt’-nek nevezte el a területet, és mivel a gyarmatosítások korában a spanyol volt a presztízzsel rendelkező közvetítőnyelv, az angolba a spanyol elnevezése által került.

La cordillera de los Pirineos (Forrás: Pixabay.com)

Érdekességként még megjegyzendő, hogy a legtöbbek által csak a ’kikötő’ jelentésben ismert puerto (< lat. PŎRTU(M), uaz.) szónak is van egy hegyekkel kapcsolatos jelentése, méghozzá (magas hegyek közti) ’hágó’, illetve ’(egy vagy több) hágóval átszelt hegyvidék’!

Ha már a hegyeket kivégeztük, jöjjenek a dombok, amiből megint bő a választék. A legelterjedtebb kifejezések a colina, a cerro és a loma, amelyek között talán csak árnyalatnyi különbségek vannak (ha egyáltalán vannak). A colina (< lat. COLLĪNA) és a cerro (< lat. CĬRRU(M) ’rojt’) általában az önálló, a tájból kiemelkedő dombra utal, míg a loma (< lomo ’a hát közepe’ < lat. LŬMBU(M) ’ágyék’) csak simán dombot, dombvidéket jelent. Ezeken kívül használatos még ebben a jelentésben a collado, amely történetileg a colina szócsaládjába tartozik, valamint a ma már inkább csak földrajzi nevekben előforduló otero (régi autero), melynek forrása valószínűleg az alto, -ta (< lat. ALTU(M), -A) ’magas’ melléknév régi spanyol népi formája, az oto.

Una colina o loma (Forrás: Pixabay.com)

Felhasznált irodalom

• Diccionario de la lengua española (DRAE), 22. kiadás (2001).
• Coromines, Joan (1961, 1967, 1973): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, Gredos, Madrid, 2008 (2012).
• Spanyol nyelvű Wikipédia: cordillera, sierra (geografía), cerro, loma.

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

10 érdekes spanyol szó

Korábban szó volt már a spanyol nyelvvel, valamint beszélőivel kapcsolatban 10 érdekes adatról, most pedig – a KultúrTapas magazin cikke nyomán – tíz olyan érdekességgel ismerkedhetünk meg, amelyek magukkal a spanyol szavakkal, illetve helyesírásukkal kapcsolatosak. Lássuk a listát!

(Forrás: malagainformation.com)

1. Talán mindenki emlékszik, hogy még Afrikában is van egy kis ország, ahol a spanyol a hivatalos nyelv, ez pedig nem más, mint Egyenlítői-Guinea (Guinea Ecuatorial). Bár a hozzá tartozó „hivatalos” nemzetiségnév ecuatoguineano, -na – legalábbis a spanyol akadémiai kiadványok csak ezt az alakot ismerik (el) –, szintén használatos a guineoecuatorial, amely az egyetlen spanyol szó, melyben mind az öt magánhangzóbetű pontosan kétszer szerepel. (Mindegyik magánhangzó viszont nem, mivel a gui- szótagban az u nem hangzik.)
2. Az aristocráticos, azaz ’arisztokratikusak’ szó azért különös, mert mindegyik hangja és betűje is kétszer fordul elő benne.
3. Ugyanakkor a vislumbrándote ’megpillantva téged’ azzal nyerte el előkelő helyezését, hogy az egyik leghosszabb olyan spanyol szó, amelyben mind az öt magánhangzót megtaláljuk, és egyetlen betűje sem ismétlődik meg – egész pontosan 14 betűs. (A hangokra ugyanez már nem igaz, hiszen mint tudjuk, a v és a b ugyanúgy hangzanak.) Szorosan követi őt ebben a 13 betűs centrifugados ’centrifugázottak’ is, amely az európai spanyolt alapul véve azért is különleges, mert nemcsak mindegyik betűje, hanem mindegyik hangja is csak egyszer fordul benne elő. (Holtversenyben említhető még a már nem használt calumbrientos ’penészesek’ is.)
4. Az oía ’hallotta(m)’ igealak viszont a leghosszabb olyan spanyol szó, amely éppen annyi szótagból áll, mint ahány betűből – vagyis mindhárom magánhangzója külön szótagot alkot.
5. És vajon mitől lesz a „leglogikusabb” spanyol számnév a cinco? – Nos, attól, hogy pontosan annyi betű és hang alkotja, mint amennyit jelent!
6. De ha már a számnevek... Az ’ezer’ jelentésű mil szóban ránézésre nincs semmi különös. Azonban az egyedüli számnév a spanyolban, amelyben sem e, sem o magánhangzó nincs! Igen, az összes többiben megtaláljuk vagy az egyiket, vagy a másikat – aki nem hiszi, számoljon utána! Ráadásul egy nyelvtani furcsaságot is magáénak tudhat, mivel ezt az egy szót nem teszik egynél nagyobb szám után többes számba: tres mil ’háromezer’, cien mil ’százezer’ stb. (Létezik persze a többes számú miles alak, ám ennek jelentése ’ezrek’, a magyaréhoz hasonló használatban, pl. miles de personas ’emberek ezrei’.)
7. A rendhagyó igék a nyelvtanulók rémálmai. De nem elég, hogy a létige is általában rendhagyó a nyelvekben, a spanyolban az is nehezíti a dolgukat, hogy rögtön háromféle létigét is használnak (és talán mondani sem kell, hogy mindegyikük rendhagyó). Ezek közül az estar egyszerű befejezett múltja, pl. az estuve alak nem is ezért érdekes, hanem azért, mert a közepe a spanyol ábécé négy egymást követő betűjéből – S, T, U, V – áll, sőt, az uve egyben a V betű neve is! (Hasonló az abstenerse ’tartózkodik [szavazáson]’ ige múlt ideje is, melynek ragozása me abstuve, te abstuviste, se abstuvo stb.)
8. A spanyolban az r az egyetlen mássalhangzó, amelynél a hosszúság tőszavakban is jelentésmegkülönböztető lehet – és akkor aztán ropogtatják is rendesen. Ez a jellegzetes mássalhangzó pedig nem kevesebb mint ötször fordul elő írásban a ferrocarrilero, azaz a ’vasutas’ szóban.
9. A kilencedik helyen a ’kilencedik’: a noveno, -na sorszámnév ugyanis azért érdekes, mert akkor sem változik meg a jelentése, ha elhagyják belőle a középső szótagot: nono, -na. (Más kérdés, hogy ezt az alakot ma már nem használják, legfeljebb csak az írott nyelvben.)
10. Végül, de nem utolsósorban, habár az újlatin nyelvekről leginkább a kellemes, dallamos hangzás juthat eszünkbe, amiben a magán- és a mássalhangzók kiegyenlített eloszlása fontos szerepet játszik, bizony előfordulnak azért mássalhangzó-torlódások is. A spanyolban így akár négy mássalhangzó is kerülhet egymás mellé, mint pl. az abstracto ’elvont’, construir ’épít’, explicar ’magyaráz’, transcripción ’átírás’ szavakban. (A kiejtésben ezek közül az első elmaradhat, azonban a választékos beszédben mindegyik hangzik.)

Un aeropuerto guineoecuatorial (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Akinek pedig mindez kevés volt, elmondható továbbá – azonkívül, hogy a tanulást olyan dolgok is nehezítik, mint a kötőmód vagy a több mint ezer rendhagyó ige –, hogy kezdetben a hallás utáni szövegértés is alaposan feladja a leckét. Egyes források szerint ugyanis – az átlagos beszélő által egy másodperc alatt kiejtett szótagok száma alapján – a spanyol a világ egyik leggyorsabban beszélt nyelve. (Hacsak nem előzi be a japán. Vagy a baszk.)

Persze, azért azt az olvasók is érezhetik – csak a nyelvészek megnyugtatására –, hogy nem feltétlenül kell az ilyen listákat túlzottan komolyan venni és tudományosan szemlélni. Olyan ember ugyanis nyilván nem létezik, aki egy nyelv összes szavát ismerné, és olyan kutatás sem, amelyet a világ minden létező és beszélt nyelvére elvégeztek volna. Ha viszont a cikk szórakoztató volt, akkor már elérte a célját. Kellemes ünnepeket mindenkinek! ¡Felices fiestas a todos!

Képző vagy elöljárószó? – Majd elválik!

A toldalékok – szakkifejezéssel affixumok (spanyolul: afijos) – csoportosíthatóak a szóban elfoglalt helyük szerint: a szótő (lexema) elejéhez kapcsolódnak a prefixumok (prefijos), a végéhez a szuffixumok (sufijos), míg a szó(tő) belsejébe ékelődnek az infixumok (infijos vagy interfijos). Előfordul, hogy egy szótőhöz egy prefixum és egy szuffixum is járul, amelyek együtt, mintegy toldalékpárként módosítják a jelentését: ezek a cirkumfixumok. Nyelvtani funkciója szerint egy toldalék lehet képző, valamint jel vagy rag (bár a két utóbbi kifejezetten magyar fogalmak, a spanyolban ezek nem mindig különíthetőek el). Képzőnek (a szakirodalomban derivációs morfémának) azt a toldalékot nevezik, amely a szóképzésben vesz részt (pl. egyik szófajú szóból egy másik szófajút hoz létre), míg jelnek vagy ragnak azt hívják, amely ugyanazon szónak csak az alakját módosítja (inflexiós morféma).

A fentieknek megfelelően pl. a spanyol disponer ’rendelkezik’ alakban a dis- prefixum, mert a szó elején áll, és képző, azon belül is igekötő, mivel a poner ’helyez, tesz’ igéből egy másik igét alkot. A disponible ’rendelkezésre álló’ szóban az -(i)ble szuffixum, mert a szótő végéhez járul, és a disponer igéből melléknevet csinál, tehát szintén képző. A viudo, -da ’özvegy’ szóból képzett enviudar ’megözvegyül’ igében ugyanakkor két toldalékot is találunk: az egyik az en-, a másik az -ar: bármelyiket is elvesszük, az így kapott szó nem lesz értelmes (nincs *enviudo, -da melléknév vagy főnév, sem *viudar ige); vagyis ebben az igében az en- prefixum és az -ar szuffixum inkább egy cirkumfixum. (A spanyol nyelvtanok ezekre mégsem a circunfijo, hanem az afijo discontinuo ’megszakított toldalék’ fogalmat használják, a képzési módot pedig parasíntesisnek nevezik, amely a szóösszetétel és a derivációs toldalék kombinációja.) Ha pedig a viudo melléknevet többes számba tesszük, a viudos alak végén az -s nem hoz létre újabb szót, csupán az alakját módosítja, tehát ezt nevezhetjük jelnek is, ill. maga a viudo, viuda alakok végén lévő magánhangzó szerepe is csupán a nyelvtani nem jelölése, ami szintén jelre utal (míg ragnak a köznyelvben leginkább az igeragozás végződéseit szokás hívni a spanyolban).

(Forrás: El Mexicano)

Hagyományosan szuffixumnak tekintik az ún. kicsinyítő képzőt (sufijo diminutivo) is, mint amilyen pl. az -ito a chiquito ’fiúcska’ szóban, amely a chico ’fiú’ becézett alakja. Ha a toldalék részének tekintjük a hímnemet jelölő -o morfémát is, akkor ez valóban szuffixum. Azonban a kicsinyítő képző nem csupán névszóhoz járulhat, hanem határozószóhoz, sőt, a családi/kötetlen nyelvben gerundio-hoz is, amelyeknek nincs nyelvtani neme (pl. ahorita ’azonnal, rögtön’, terminandito ’éppen/lassacskán (el)végezvén’ stb.), ami arra mutat rá, hogy ezekben az alakokban inkább egy -it- infixumról, azaz belső toldalékról van szó. Emellett szólna továbbá, hogy nyelvtani nemtől függetlenül – a rendhagyó eseteket (pl. mano → manita) kivéve – a végződés változatlan marad a kicsinyített alakokban (Carlos → Carlitos, Rocío → Rociito, día → diita stb.), vagyis magát a szótövet szakítja meg a toldalék. Ugyanakkor, mivel ez kizárólag az -o(s), -a(s) végződés esetén igaz (a Mercedes becézése pl. nem *Mercedites, hanem Merceditas vagy Mercedita), ezért egyszerűbb e képzőket szuffixumokként elemezni.

Az eddigiekből megtudhattuk, milyen toldalékfajták vannak, és példát is láthattunk mindegyikükre a spanyolból. A toldalékokban általában az a közös, hogy csak szavakhoz járulhatnak, vagyis pl. nem lehet egymás mellé rendelt szavaknak egy közös toldalékuk. Nem mondhatjuk pl. magyarul, hogy *az erdő- és mezők, csak azt, hogy az erdők és (a) mezők. (Bár vannak nyelvek, ahol az előbbi lehetséges, pl. a baszkban így mondják: baso eta zelaiak ’az erdő és mezők’.) A spanyolban azonban néhány prefixum némileg (látszólag?) kivételt képez ez alól – róluk lesz szó a továbbiakban.

Az ún. elváló prefixumok (prefijos separables) átmenetet képeznek a toldalékok és az elöljárószók között azáltal, hogy használatukból adódóan nemcsak önálló szótövekhez járulhatnak, hanem jelzős kifejezések elején is állhatnak. Ilyenek, különös tekintettel, az anti ’-ellenes, elleni’, ex ’volt, korábbi’, pre ’elő-, előtti’, pro ’-ért [való]’ és vice ’al-, helyettes’. A helyesírás vonatkozásában, az akadémiai ajánlás szerint az egyszavas kifejezésekkel egybeíródnak: antiterrorista ’terroristaellenes’, exnovia ’volt menyasszony’, preuniversitario ’egyetem előtti’, provida ’az életért való’, vicepresidente ’alelnök’. A több szóból álló jelzős szerkezetektől viszont külön, kötőjel nélkül írandóak: anti pena de muerte ’halálbüntetés-ellenes’, ex alto funcionario ’korábbi magas rangú tisztviselő’, pre Segunda Guerra Mundial ’második világháborút megelőző’, pro derechos humanos ’emberi jogokért való’, vice primer ministro ’miniszterelnök-helyettes’.

La Fundación pro Real Academia Española es una fundación creada para apoyar a esta institución.

Az olyan mellérendelt kifejezések, amelyekben ugyanahhoz az alapszóhoz eltérő elváló prefixumok járulnak, a magyar igekötős mellérendelt kifejezésekhez hasonlóan – az alapszó megismétlését elkerülve – egyszerűsíthetőek: pl. pre- y pos(t)natal ’születés előtti és utáni’. Azt, hogy ezek mégsem elöljárószók, egyrészt az mutatja, hogy nem állhatnak teljes névszói szerkezetek elején, pl. nem követheti őket névelős kifejezés (nincs *anti la pena de muerte, *pro los derechos humanos stb.), másrészt nem módosítják a kifejezés nyelvtani viszonyát, amely előtt állnak.

Amit még a prefixumok helyesírásáról tudni kell a fent leírtakon kívül, hogy a nagy kezdőbetűs szavakhoz (vagyis a betűszókhoz és a tulajdonnevekhez), illetve a számjeggyel írt számokhoz kötőjellel járulnak: anti-ETA ’ETA-ellenes’, pro-España ’Spanyolországért való’, sub-21 (subveintiuno) ’21 alatti’ stb. Habár a 2010-es akadémiai helyesírás ezt ajánlja, a gyakorlatban ennek ellenére sokkal elterjedtebbek a különírt formák.

Végezetül, a toldalékok mellett említést érdemelnek még az ún. összetételi (elő-/utó-)tagok (elementos compositivos), amelyek annyiban térnek el a prefixumoktól és a szuffixumoktól, hogy azoknál „tartalmasabb”, lexikális jelentéssel bírnak. Ezek tulajdonképpen olyan névszói tövek, amelyek a mondatban önállóan nem, csak összetett szavak egyik elemeként fordulnak elő. A hagyományos spanyol nyelvtanok kifejezetten a latin vagy görög eredetű szóösszetételi tagokat nevezik így, pl. hidro- ’víz-’, fono- vagy ´-fono ’hang’, grafo- vagy ´-grafo ’írás’ stb., de szintén idesorolják a jól ismert -mente (< lat. MENTE ’értelemmel, módon’) határozóképzőt is. (A modern nyelvtudomány vitatja e kategória létezését, pontosabban a toldalékoktól való megkülönböztetését.)

Prefixum, szuffixum, szóképzés (Forrás: UnProfesor). (Érdemes megnézni a sorozat
következő részét is, amely az infixumokról szól.)
Zárásként még néhány szó a toldalékok és a hangsúly kapcsolatáról. Ahogy a spanyol hölgy is elmondja az oktatóvideón, a prefixumok általában hangsúlytalanok, azaz nincsenek hatással az alapszó hangsúlyozására. Ezzel szemben a szuffixummal ellátott szavak hangsúlya rendszerint átkerül a toldalékra. Az összetételi tagok lehetnek hangsúlyosak (pl. kilómetro, atmósfera) és hangsúlytalanok is (pl. kilogramo, hidrosfera). Kissé kilógnak a sorból a -mente képzős határozószók: ezeknek ugyanis mindkét összetételi eleme hangsúlyos, azonban nincs teljes egyetértés abban, hogy főhangsúlyuk a melléknévi alaptagon, vagy a képzőn van-e – így pl. a fácilmente ’könnyen’ elemezhető úgy is, hogy fácilmènte, újabban viszont a fàcilménte az elfogadottabb elemzésmód. A „három szótagos keret” elve is az utóbbi mellett szólna, amennyiben az ilyen alakulatokat egy szónak tekintjük.

Az észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László és Dr. Rákosi György nyelvészeknek.

¿Qué hora es? – Az időpont kifejezése spanyolul

A spanyolul tudóknak nyilván nem sok gondot okoz erre a kérdésre válaszolni. A még kezdők és az érdeklődők számára azonban tartogathat érdekességeket, hogy miképpen fejezik ki a spanyol időt.

A „Hány óra van?” kérdésnek spanyolul általában a ¿Qué hora es? (szó szerint ’Milyen óra van?’) felel meg. Latin-Amerikában azonban használják ezt többes számban is: ¿Qué horas son? A válasz egész számú órák esetén nagyon egyszerű, csupán a létige megfelelő alakja – vagyis 1 óránál es ’van’, a többinél son ’vannak’ – és határozott névelővel az óra: Es la una (hora) ’Egy óra van’, Son las tres (horas) ’Három óra van’.

(Forrás: fondox.net / El Mexicano)

A nem egész számú órák kifejezése sem túl bonyolult. Az egyszerűbbik eset, amikor a percet számmal mondjuk, ilyenkor csak hozzá kell tenni az órához az y ’és’ kötőszóval (a létige egyeztetésénél az egész órák számát vesszük figyelembe): Es la una (hora) y veinte (minutos) ’Egy óra húsz (perc)’, Son las tres (horas) y cuarenta (minutos) ’Három óra negyven (perc)’. (Az hora és a minutos csak a könnyebb megértés kedvéért szerepel zárójelesen, a valóságban nem szokás hozzátenni.)

Nézzük a bonyolultabb eseteket. Ahogy a magyarban, a spanyolban is kifejezhetőek a tört órák (negyed, fél, háromnegyed), illetve az is, hogy hány perc múlva lesz hány óra. A tört óráknál arra kell figyelnünk, hogy míg a magyarban mindig a következő (tehát a még nem betöltött) óra szerepel a kifejezésben, addig a spanyolban óra harminc percig a fentiekben leírt módon hozzáadják az elmúlt egész órákhoz a tört órákat (óra és negyed, óra és fél), hasonlóképpen a perceket is, fél után azonban a következő órából vonják ki! Lássunk néhány példát az alábbiakban:

• Es la una y cuarto.* Negyed kettő. (Szó szerint: ’Egy és negyed van.’)
• Son las tres y media (hora). Fél négy. (’Három és fél van.’)
• Son las cuatro menos cuarto.* Háromnegyed négy. (’Négy mínusz negyed van.’)
• Son las cuatro menos veinte. Húsz perc múlva négy. (’Négy mínusz húsz van.’)

(Forrás: El Mexicano)

A percek számmal való kifejezésénél az y helyett – főként Latin-Amerikában – használható a con elöljárószó is, pl. Son las diez con cuarenta minutos ’10 óra 40 perc’. Másfelől, az egész órák betöltéséhez hátrelévő percek kifejezhetőek a para elöljárószóval is, pl. Son quince para las doce ’15 perc múlva 12 óra’ (szó szerint: ’15 van a 12-höz’). A nem túlzottan hivatalos, kötetlenebb nyelvben valamennyi kifejezésből a létige is elhagyható, ugyanúgy, mint magyarul: Las dos y media ’Fél három’, Las seis menos cinco ’Öt perc múlva hat’, Veinte para las ocho ’Húsz perc múlva nyolc’.

Azt pedig, hogy „Hány órakor?”, spanyolul úgy kérdezzük meg, hogy ¿A qué hora?. A válasz teljesen hasonló az előzőekben leírtakhoz, azzal a különbséggel, hogy a létige helyére az a elöljárószót helyettesítjük be: A la una ’Egykor’, A las dos ’Kettőkor’, A las tres y veinte ’Három óra húszkor’, A las cuatro menos cuarto ’Háromnegyed négykor’ stb.

Végül érdemes még tudni, hogy ha nem az időre, hanem az időjárásra vagyunk kíváncsiak, vagyis amikor magyarul azt kérdeznénk, hogy „Milyen idő van?”, akkor általában a ¿Qué tiempo hace? (szó szerint: ’Miféle időt csinál?’) kérdés a megfelelő. Ezt viszont nem minden nyelvjárásban használják, többek között Mexikóban sem, így félreértést okozhat. A legegyszerűbb megoldás ilyenkor a ¿Cómo está el tiempo/clima? (’Milyen [most] az időjárás?’), amit már nem fognak félreérteni.

Létezik-e ősi nyelv? „Fejlődnek”-e a nyelvek?

Nemcsak a köznyelvben, hanem gyakran még ismeretterjesztő irodalomban, lexikonokban is találkozhatunk olyan állításokkal, mint például a görög „a legősibb indoeurópai nyelv”, a baszk „régebbi, mint a spanyol”, az újlatin nyelvek „modern nyelvek” stb. Vajon mit jelentenek ezek és egyáltalán van-e értelme „régi” vagy „ősi”, ill. „új” vagy „modern” nyelvekről beszélni? Egyszerűbbek vagy bonyolultabbak voltak-e a régebben beszélt nyelvek, nyelvváltozatok?

A továbbiak egyszerűbb megértéséhez egy gyakorlatiasabb példával kezdem. Képzeljük el, hogy két turista ugyanazon az ösvényen halad, majd elérkeznek egy elágazáshoz: az egyik az egyik irányban, a másik a másik irányban folytatja útját. Különböző akadályokat is le kell küzdeniük (szakadékok, folyók stb.), és útjuk során más turistákkal is találkoznak. Az egyik közben ruhát is cserél, mert kimelegedett, a másik megpihen egy kicsit, majd mennek tovább. Kérdés: melyik turista van hosszabb ideje úton? Természetesen egyik sem, hiszen nem tudjuk, hogy mikor és honnan indultak, vagyis a mi történetünk szempontjából mindketten ugyanannyi idő óta haladnak. De azt tudjuk, hogy időközben útjuk ketté vált, találkoztak másokkal, az egyik át is öltözött, de ettől még ugyanazok az emberek.

Ősi város (Teotihuacán, Mexikó. Forrás: Wikimedia Commons / Diego Delso, CC)

Hasonlóképpen kell elképzelnünk a nyelvek útját is. Ahogy a vándorokat, a nyelveket is különböző hatások érik, mivel beszélőik ugyanúgy vándorolnak, miközben más nyelvű népcsoportokkal találkoznak, érintkeznek. Ezért a nyelvek egyfolytában változnak, időben és térben is, nem lehet megmondani egyikről sem, hogy az pontosan mikortól egy másik, újabb nyelv – hiszen történetileg a különböző nyelvállapotok közötti átmenet folyamatos. Úgy kell ezt elképzelni, mint egy színskálát: mindenki meg tudja különböztetni rajta a kék és a zöld színt, de hogy a kékből pontosan melyik pontján lesz zöld, azt nem lehet megmondani. Ugyanígy nincs értelme arról sem beszélni, hogy egy nyelv a „fejlődésének mely szakaszában” van: természetesen bármikor is vizsgáljuk az időben, az minden pillanatban teljes értékű „kifejlett” nyelv, semmivel sem rosszabb vagy jobb, mint előtte vagy utána (ahogy a kék szín sem „újabb” vagy „jobb”, mint a zöld).

Színskála (Forrás: Wikimesdia Commons, PD)

Bár nem nagyon vesszük észre – azaz nem okoz megértési problémákat –, de másképp beszélünk, mint ahogy a szüleink, nagyszüleink beszéltek, és gyerekeink is másképp beszélnek (majd), mint ahogy mi. Attól szintén nem lesz egy nyelv „újabb”, mert eredetileg nem az adott területen beszélték, hiszen mint az előbb írtam, a nyelvet használó népcsoportok is vándorolnak.

A nyelvtörténészek a nyelvváltozatok vizsgálatánál kétféle szempontot különítenek el. Az ún. szinkronikus vizsgálat során az egy időben létező nyelveket, nyelvjárásokat hasonlítják össze egymással (pl. az újlatin nyelveket a mai állapotukban), míg a diakronikus elemzésnél egy adott nyelv különböző történelmi állapotait kutatják (például azt, hogy milyen volt a spanyol a 12. században, a 16. században és most). Így például az újlatin nyelvek szinkronikus szempontból természetesen különböző nyelvek, viszont diakronikus szempontból vizsgálva őket egyenként, visszafelé haladva az időben, mindegyik esetében ugyanahhoz a nyelvhez vezet az út: a beszélt latinhoz.

Ősi esküszöveg „ősi” indoeurópai nyelven – ősi kiejtéssel és helyesírással!
Vagyis a spanyol, az olasz, a francia stb. diakronikus szempontból nézve mind-mind ugyanaz a nyelv: a latin, melynek változatai térben is eltávolodtak egymástól. (Tudományos pontossággal persze a beszélt latin sem volt egységes nyelv, hiszen annak is mindig voltak nyelvjárásai, területi változatai, már az első században is, és azelőtt is.) Ugyanez elmondható a görögről is: diakronikus szempontból a ma beszélt görög és az ógörög között legalább akkora a különbség („távolság”), mint a spanyol és a latin között, hacsak nem még nagyobb – mégsem mondjuk a mai görög változataira, hogy „új nyelv(ek)”, hiszen ugyanaz a nyelv, csak megváltozva. Mindezt figyelembe véve azt mondhatjuk, hogy valójában csak az elnevezésekkel játszunk, amikor azt mondjuk, hogy a spanyol, olasz, újgörög stb. „modern nyelvek”, míg a latin, ógörög, baszk „ősi nyelvek”. Ha az újlatin nyelveket ma is latinnak neveznénk (hispániai, itáliai stb. latin), ahogy a görögöt görögnek, máris nem beszélhetnénk modern nyelvekről (nem attól lesz „új” egy nyelv, mert elnevezik másképpen).

Szinkronikusan vizsgálva értelemszerűen minden ma beszélt – természetes eredetű – nyelv „modern nyelv”, így még a baszk és a görög is, hiszen ma (is) élnek, beszélik őket, azaz változnak. Ősi nyelveknek tehát legfeljebb azokat lehetne nevezni, amelyek például több ezer évvel ezelőtt utód nélkül kihaltak – de nyilván nem ezekre szokták ezt a köznyelvben használni. Nincs értelme tehát annak, hogy a „baszk régebbi, mint a spanyol”, mert egyszerűen nem tudjuk, hogy e nyelvek végső őseit (a baszk elődeit, az indoeurópai alapnyelvet és annak őseit stb.) mikor kezdték el beszélni – ehhez több tízezer évvel kellene visszamenni az időben, egészen addig, amikor az ember elkezdett beszélni.

A görög magánhangzók „vándorlása” az évezredek során – α: [á], η: [ē], ε: [e], ι: [i], ω: [ō] (Forrás: Szigetvári Péter)

Legfeljebb azt lehet mondani, hogy egy nyelvet (például a baszkot) régebb óta beszélnek egy területen, mint egy másikat vagy a többit (például a franciát vagy a spanyolt), ha tudjuk az utóbbi(ak)ról, hogy beszélői(k) pontosan mikor érkeztek a területre (például a latinul beszélő rómaiak Galliába és Hispániába) – az ilyen nyelvet szokás őshonos nyelvnek is nevezni. De ettől még nyilván egyik sem lesz „régebbi” a másiknál. Gyakran az is előfordul, hogy egy élő nyelv történetét egyáltalán nem ismerik a kutatók, mert mondjuk egészen néhány száz évvel ezelőttig nem rendelkezett írásbeliséggel; míg más nyelvek beszélői már több ezer éve is ismerték az írást. Azonban ez sem azt jelenti, hogy az utóbbiak „ősibbek” lennének az előbbieknél, hiszen azok sem csak pár évszázada jöttek létre a semmiből.

Szintén közkeletű tévhit, hogy régen a nyelvek „egyszerűbbek” voltak, aztán „bonyolultabbak” lettek, illetve fordítva, például „az újlatin nyelvek egyszerűbbek a latinnál”. Természetesen ez sem igaz: legalábbis amilyen régre vissza tudunk menni (például a kínai nyelvnek vannak nagyon régi dokumentált változatai), azok a régen beszélt nyelvek semmivel sem voltak egyszerűbbek, sem bonyolultabbak, mint a maiak. Persze elképzelhető, hogy a dokumentált nyelveknél sokkal korábban létezhettek egyszerűbb nyelvi rendszerek – könnyen lehet, hogy az emberi nyelv a megjelenésekor még valóban egyszerűbb volt, és fokozatosan bonyolódott –, de az biztos, hogy mindez jóval korábban történt, mint amikorról dokumentált emlékek vannak és egyáltalán lehetnek a nyelvekről.

Őserdő – ember által érintetlen

A köznyelvben egyébként a nyelvek bonyolultságán általában azt szokták érteni, hogy a szavaknak hányféle különböző alakjuk lehet. De ez nem azt jelenti, hogy például egy olyan nyelv, amelyben több a ragozás, az bonyolultabb lenne. Lehet, hogy alaktanilag bonyolultabb ugyan, de például más tulajdonságában (hangkészlet, szórend stb.) lehet „egyszerűbb” is, és ugyanígy fordítva: egy olyan nyelvben, melyben egy szónak csak nagyon kevés (vagy esetleg csak egyetlen) alakja lehet, ott általában a szórend és a kiejtés sokkal „bonyolultabb”, ami ezt az „egyszerűséget” kiegyenlíti. Arról nem is beszélve, hogy a nyelvek tipológiailag is megváltozhatnak: előfordulhat például, hogy a névutók toldalékokká válnak (ez történt a magyarban is!), így máris egy „egyszerűbb” állapotból „bonyolultabb” lesz az alaktanra nézve, hiszen a szavaknak ezáltal több alakjuk lesz.

A fentieket összefoglalva, mivel a nyelvek korát nem lehet megállapítani, ezért nincs is értelme ősi/régi, modern/új nyelvekről beszélni. A nyelvek nem „fejlődnek”, csak változnak. Ez alól összesen két kivételt tehetünk: a „mesterséges” (vagyis megalkotott) nyelvek a létrehozásuk időpontjához, a keveréknyelvek (ún. pidgin [pidzsin] vagy kreol nyelvek) kialakulása pedig időben viszonylag jól behatárolható történelmi eseményekhez (sokféle eredetű – gyakran eltérő földrészről származó – népcsoport keveredése hódítások, benépesítések során) köthetőek, így ezek a nyelvek valóban „modernek”, azaz újabbak, mint az összes többi. Ám ilyen alapon minden más nyelv ősi, amelyik nem mesterséges vagy keveréknyelv. Eltérő bonyolultságról azonban még az utóbbiak esetében sem beszélhetünk.

Ősi természeti képződményekről énekelnek őslakóik „ősi” nyelvükön
A közreműködésért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Jössz a bulira? – Igen. Ja, mégsem...

Egy korábbi cikkben arról volt szó, hogy milyen körülírásokkal fejezhetjük ki spanyolul a hányadik? kérdő névmást. Hiszen azt is tudjuk, hogy ha egy nyelvben nincs is valamire külön szó vagy kifejezés, attól még azt valahogyan körül lehet írni. Vagy mégsem?

Dávid nevű olvasónk igen egyszerű kérdést tett fel a Facebookon, mindössze arra volt kíváncsi, hogy mondják spanyolul azt, hogy ’mégsem’. Saját tapasztalataimra hagyatkozva könnyen elintéztem a választ azzal, hogy az ilyesmit a que – ez esetben nyomatékosító funkciójú – kötőszóval lehet kifejezni (que sí, que no). Aztán kétnyelvű ismerősöm felvilágosított, hogy ez így nem egészen stimmel, már ami a mindennapi spanyol nyelvhasználatot illeti. Akkor viszont érdemes egy kicsit jobban is beleásni magunkat a témába. Kezdjük a magyarral!

—¿Vienes a la fiesta? —¡Claro que sí!

Először is nézzük meg, mi a fene egyáltalán ez a mégsem, illetve ellentétes értelmű párja, a mégis, sőt, vegyük még hozzá a hasonló jelentésű de szócskát is. Ezekben az a közös a magyarban, hogy kétféle szerepben jelenhetnek meg a mondatban:

1. ellentétes kötőszóként, amely mellérendelő összetett mondatok második tagmondatát vezeti be: pl. Ott voltam a bulin, mégsem láttalak téged. Azt mondta, nem jön el, mégis ~ de eljött.
2. ún. mondatszóként (olyan szó, amely önmagában is állhat mondat szerepében, például válaszban), amelyek egyúttal valamiféle előzménnyel való ellentétet is kifejeznek: pl. Eljössz a bulira? – Igen. Ja, bocs, mégsem. / Nem. De, mégis.

S most térjünk vissza a spanyolra. Az 1. szereppel nincs semmi baj, hiszen ezeket a példákat minden további nélkül le tudjuk fordítani (a továbbiak egyszerűbb megértéséhez megjegyzendő, hogy a mégsem tkp. ’mégis nem’):

Estuve en la fiesta, pero ~ sin embargo no te vi. Dijo que no vendría, sin embargo ~ pero vino. (Ha nagyon irodalmiak akarunk lenni, akkor még a no obstante is belefér.)

Nem ilyen egyszerű viszont a dolgunk a 2. esettel (a csillag helytelen – vagy legalábbis nem szokványos – kifejezésmódot jelöl):

—¿Vienes a la fiesta?
(a) —Sí... Oh, perdona, *pero ~ *sin embargo no.
(b) —No... *Pero ~ *Sin embargo sí.

A fenti példákból látható, hogy ezt így nem lehet spanyolul mondani – sőt, éppen ez mutat rá arra is, hogy a magyarban két eltérő szerepkörről van szó, amely a második esetben nem kötőszói. De akkor mi a megoldás? Ez esetben sajnos be kell érnünk azzal, hogy nincs jó megoldás (vagyis olyan, amely pontosan azt jelentené, hogy ’mégsem/mégis’). A legegyszerűbb, amit tehetünk, hogy a no, illetve sí szavakat használjuk kihangsúlyozva, az állítást (igét) megismételve:

—¿Vienes a la fiesta?
(a) —Sí... Oh, perdona, no, (que) no voy.
(b) —No... Perdón, sí, sí (que) voy.

További lehetőséget nyújthat az al final sí/no (’végül is igen/nem’), bueno, sí/no (’Nos, igen/nem’), illetve a mejor no (’inkább nem’), amelyek áttételesen megfeleltethetőek a magyar ’mégis/mégsem’-nek, ha nem is pontosan ezt jelentik – például:

—¿Vienes a la fiesta?
(a) —Sí... No, al final no (voy). ~ Bueno, (mejor) no (voy).
(b) —No... Sí, al final sí (que) voy. ~ Bueno, sí (que voy).

Ettől még persze helyes a que no / que sí is, ám ezek csak akkor szokványosak, ha a kérdésben is nyomatékosítva szerepel: pl. —¿Que no vienes a la fiesta? —¡Que sí! ’Hogy nem jössz el a bulira? – De igen!’ Szintén bevett válaszformula a Claro que sí ’De (igen)!’ is, azonban a Claro que no jelentése nem ’mégsem’, hanem ’persze, hogy nem ~ természetesen nem’ (tehát valójában ezek is csak a helyeslést vagy tagadást erősítik meg).

Vajon mennyire különös ez a nyelvekben, hogy nincs ilyen értelemben ’mégis’ és ’mégsem’ jelentésű szó? Egyáltalán nem különös. Sőt, vannak nyelvek, amelyekben még az ’igen’-re sincs külön (csak ezt jelentő) szó: nem kell túl messzire mennünk, hiszen pont ilyen volt a latin is. Az újlatin nyelvek igenlő szavai a beszélt latin ’így/úgy (van)’ vagy ’ez az’ jelentésű kifejezéseiből származnak (a román kivételével, ahol szláv jövevényszó). Erről bővebben ebben a cikkben lehet olvasni.

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

„Délolasz” örökség a pergetett r- a spanyolban?

A spanyol és a szomszédságában beszélt újlatin nyelvek (katalán, galiciai, portugál stb.) egyik szembetűnő sajátossága a jellegzetesen pergetett r [r̄]:¹ ilyet ejtenek szókezdő helyzetben, valamint szótag elején is mássalhangzó után (pl. sonrisa ’mosoly’), és természetesen így hangzik a dupla -rr- is. Elméletileg ez a hang nem idegen a számunkra, hiszen a választékos magyar beszédben is pergetett a szókezdő r- és a magánhangzók közötti -rr-, noha a mai nyelvből ez az ejtésmód kezd eltűnni (amiről éppen az tanúskodik, hogy sok magyar beszélőnek nehézséget okoz a spanyol -rr- kiejtése).

Az [r̄]-t a nyelvészek külön fonémának is tekintik, mert az egyetlen olyan hosszú mássalhangzó a spanyolban, amely magánhangzók között jelentésmegkülönböztetésre képes. Szó elején viszont kizárólag ez fordul elő a választékos beszédben, a rövid [r] nem. Felmerülhet a kérdés, hogy miért van ez így, vagyis miért éppen egy „hosszú” mássalhangzó állhat csak szó elején, ha van „rövid” párja is. Ez esetben sajnos nem nyújt semmiféle támpontot a latin, ugyanis nem lehet tudni, hogy a latinban mennyire volt hosszú az r hang különböző helyzetekben. A korabeli leírások szerint viszont egyértelmű, hogy többperdületű – angol szakkifejezéssel trill – volt.² (Így valójában nem az /r̄/ lenne új fonéma a spanyolban, ahogy a hagyományos szakirodalom állítja, hanem épp a rövid – egyperdületű – /r/.)

Dél-itáliai örökség: görög templom romjai – Selinunte, Szicília (Forrás: Pixabay.com)

A kölcsönhatás-elméletek hívei, így a spanyol nyelvtörténészek többsége is persze, az /r/–/r̄/ fonémapár létezését a baszk nyelv hatásának vélik. Ezzel viszont nem magyarázzák meg, hogy a spanyol szavak elején miért csak az /r̄/ fordulhat elő: a baszkban ugyanis egyáltalán nem kezdődhet (sem rövid, sem hosszú) pergőhanggal szó, és ez valószínűleg ugyanígy volt a szintén nem indoeurópai ibér nyelvben is. Másfelől pedig az is csupán önkényes döntés kérdése, hogy a szó elején ejtett r-t melyik fonémához sorolják, hiszen ebben a helyzetben nincs megkülönböztető szerepe a spanyolban.

Ha viszont abból indulunk ki, hogy nem csupán a spanyolra, hanem az Ibériai-félsziget valamennyi újlatin nyelvváltozatára ugyanez az ejtésmód jellemző,³ mégiscsak azt kellene feltételeznünk, hogy az okokat már a félszigetre vitt latinban kell keresni. Ezt támasztaná alá az a tény is, hogy az eredetileg r-rel kezdődő latin szavakat az őshonos baszk -rr-rel vette át, természetesen egy segédmagánhangzó betoldásával (pl. lat. REGEM > b. errege ’király’, vö. sp. rey). Hiszen a latinnak már Itálián belül is voltak regionális változatai, és köztudott, hogy az újlatin nyelvek nem a klasszikus, hanem az utca népe által valódi anyanyelvként beszélt latin nyelvjárásokból alakultak ki. Az egyik feltételezés szerint Szardíniára és a Pireneusi-félszigetre a dél-itáliai latin nyelvjárásokat vitték be a római hódítók, amelyekben nyomatékosan ejtették a szókezdő r-t. Rafael Lapesa (1908–2001) spanyol nyelvtörténész utalt erre az Historia de la lengua española (1981) című művében:

La hipótesis del influjo suritálico en el latín traído a Hispania se fortalace en vista de una serie de coincidencias que se dan entre los actuales dialectos del Mediodía italiano, Sicilia y Cerdeña de una parte, y los romances hispánicos de otra. En el italiano meridional, siciliano y sardo la /r/ inicial de palabra se refuerza hasta pronunciarse /r̄/, esto es, como rr-, igual que en catalán, español, portugués y gascón.⁴

Mindazonáltal nem feltétlenül kell egy nyelvi sajátosságot mindenáron külső hatásnak tulajdonítani vagy egyéb összeesküvés-elméletekkel magyarázni. Vannak ti. általános nyelvváltozási tendenciák, amelyek elterjedhetnek. Többek között ilyen a mássalhangzók szó eleji megerősödése (fortíció) is. A szókezdő hangokat ugyanis mindig pontosabban és nagyobb erőkifejtéssel artikuláljuk, mint a szóközieket, ezért sokkal ellenállóbbak a változásokkal szemben.

A hangváltozásokat mindig a rendszerben kell vizsgálni (Forrás: El Mexicano)

Mint ahogy a fenti ábrán is látható, a magánhangzók közötti latin [p, t, k] gyengülés következtében zöngésült és réshanggá vált a spanyolban (ld. pl. TŌTUM > todo ’minden’), ami szó elején nem következett be. Ugyanígy a szóközi hosszú párjaik esetében sem, amelyek zöngétlenek maradtak, de lerövidültek (pl. GŬTTA > gota ’csepp’). Következésképpen ez fordítva is működhetett: a beszélők a szó eleji mássalhangzókat a szóközi „hosszú” (erőteljesebben ejtett) változatuknak feleltethették meg, így a szókezdő r- hangot a szóközi -rr-rel azonosíthatták.

Felhasznált irodalom

• W. Sidney Allen (1965, 1978): Vox Latina. Cambridge University Press, pp. 32–33.
• Paul M. Lloyd (1987): From Latin to Spanish. Historical Phonology and Morphology of the Spanish Language. American Philosophical Society, Philadelphia, pp. 244–247
• Rafael Lapesa (1981): Historia de la lengua española. Gredos, Madrid, p. 96.

---

¹	A cikk szövegében az egyértelmű azonosíthatóság érdekében az IPA helyett a pergőhangok spanyol szakirodalomban alkalmazott hagyományos átírását használom.
²	Ez nem azt jelenti, hogy a kevésbé választékos beszédben nem egyszerűsödhetett egyperdületűvé – sőt, több mint valószínű, hogy így történt.
³	A mai portugálban ez már általában a nyelvcsap pergetésével („raccsolva”) valósul meg, ami a brazíliai nyelvjárásokban egyszerű [h]-vá gyengülhet.
⁴	„A Hispaniába hozott latinban jelen lévő dél-itáliai hatás feltételezését erősíti egy sor egyezés, amely egyrészről a dél-olaszországi, szicíliai és szardínai, másrészről a hispaniai újlatin nyelvváltozatok között figyelhető meg. A déli olaszban, szicíliaiban és szárdban a szókezdő /r/ egészen addig erősödik, hogy /r̄/-nek, azaz rr-nek ejtődik, ahogy a katalánban, spanyolban, portugálban és a gascogne-i okcitánban.”