Ignacio és Iñaki – a rosszul elsült archaizáció

A kisebb nyelvek fennmaradásáért küzdő aktivisták, nyelvújítók gyakran hoznak létre olyan szavakat, amelyekkel az a céljuk, hogy minél egyedibbek és régiesebbek legyenek, és főleg, hogy még véletlenül se hasonlítsanak a „konkurens” nagy (hivatalos vagy állam-) nyelv szavaira.

Hasonló céllal reformálták meg nem is olyan régen az aragóniai nyelv mindaddig következetes és nagymértékben fonetikus helyesírását is: a kiejtés a legkevésbé volt érdekes, a lényeg, hogy írásban minél jobban hasonlítson a latinra, és nehogy bármiben is a spanyolt utánozza (ezért képesek voltak a jellegzetes ñ betű eltörlésére is, hogy helyette bevezessék – katalán mintára – az ny jelölést).

Nincs ez másképp az ősi baszk nyelv esetében sem. Bár mai szókincsének legalább a felét latin és újlatin elemek alkotják, a baszk nyelvújító aktivisták képesek voltak új neveket is kitalálni csak azért, hogy azok ne hasonlítsanak semmilyen spanyol keresztnévre. Azt persze a fene sem tudja (de itt most nem is lényeges), hogyan lett például a spanyol Luis névből a baszk Koldo, annál érdekesebb viszont nyelvtörténeti szempontból a spanyol Ignacio és a baszk Iñaki kérdése.

Emléktábla a San Millán de la Cogolla-i Alsó-kolostorban (Monasterio de Yuso) az ott talált, 10. századból származó glosszákban szereplő első baszk szavakkal (Forrás: Wikipedia Commons, GFDL/CC)

Mindenekelőtt tudni kell, hogy a baszk a legrégebbi, még a klasszikus latin korszakból átvett jövevényszavakban megőrizte a [k] hangot [e] és [i] előtt is (pl. lat. PACEM ’béke’ > baszk bake), míg ugyanez a környező újlatin nyelvekben elöl képzett sziszegőhanggá vált (vö. spanyol paz). Ez nem is szorul különösebb magyarázatra, hiszen nem indoeurópai nyelv lévén a baszknak nem is kellett követnie az utóbbiakban végbement hangváltozásokat.

Ezt kihasználva született a baszk Iñaki név is, a spanyol Ignacio (becézve Nacho) megfelelője – csak éppen egy apró hiba csúszott a nyelvújításba, azaz pontosabban a „régiesítésbe”. Arról ugyanis megfeledkeztek a baszk nyelvújítók, hogy a spanyol szavakban lévő -ci- hangsor előzménye nem minden esetben az eredetileg [ki]-nek ejtett latin -CI-, hanem lehet a -TI- is, ahogy az Ignacio névnél.

Az archaizáció tehát eléggé szerencsétlenül, mondhatni fordítva sült el: a spanyol névnél régiesebb, „eredetibb” alakot akartak létrehozni a latinból átvett régi jövevényszavak mintájára, de éppen az ellenkezőjét érték el: a spanyol alak sokkal közelebb áll a latin ejtésmódhoz, mint a baszk. Mi ebből a tanulság? Mielőtt archaizálunk, legyünk tisztában a hangváltozásokkal és a szavak eredetével!

Hogy mondjak valamilyen ismertebb példát is, szintén így születhetett az orvosi latin infarktus kifejezés: az eredeti latin alakban ugyanis nincsen [k]. (Az INFARTUS az INFARCIRE ’betöm’ ige befejezett szenvedő melléknévi igeneve, a FARCIRE ’megtölt, teletöm’ igéből: ennek participiuma a FARTUS, -A, -UM ’megtöltött, teletöltött’, amelyből a spanyol átvitt értelmű harto, -a ’tele, dugig’ melléknév is származik.)

Mi a különbség az hace és a desde hace között?

Gyakran felmerül a kérdés, hogy mi különbség a spanyolban az hace és desde hace között, egyáltalán mit jelentenek pontosan ezek a kifejezések. Igyekszem minderre pontos választ adni.

Az hacer (< lat. FACERE) ’csinál, tesz’ ige személytelen, vagyis egyes szám harmadik személyű alakjával időjárást (illetve azzal kapcsolatos jelenségeket), valamint eltelt időt fejeznek ki: hace sol ’süt a nap’, hace frío ’hideg van’, hace viento ’fúj a szél’, hace treinta grados ’harminc fok van’, illetve hace tres días ’három napja’, hace un mes ’egy hónapja’, hace cien años ’száz éve’, hace mucho tiempo ’régen’ stb.

Ezekben a kifejezésekben az hacer bővítménye nem alany, hanem tárgy (ezért marad változatlan alakban), ahogy az haber ige létezést kifejező használatánál is. Szó szerinti fordításban azt jelentik e kifejezések, hogy ’valamit ~ valamennyi időt tesz’. Vagyis például a Llegué aquí hace tres días, szó szerint azt jelenti, hogy ’Három napot tesz, hogy idejöttem’, azaz „Három napja jöttem ide”.

A fentiekből az is kiderül tehát, hogy az hace csak időtartamot jelentő időhatározói bővítménnyel használható. Ezzel szemben a desde ’óta, -tól/-től kezdve’ (< lat. DE EXDE ’valamitől kezdve’) elöljárószó, mint a jelentése is sugallja, egy viszonyítási pontra vonatkoztat (időben vagy térben): desde las tres (horas) ’három óra óta’, desde septiembre ’szeptember óta’, desde esta mañana ’ma reggel óta’ (illetve desde aquí ’innentől kezdve’, desde aquella línea ’attól a vonaltól kezdve’). Ebből magától értetődik az is, hogy amennyiben az időhatározó nem időtartamot, hanem múltbeli időpontot jelöl, nincs értelme az hace használatának (nem mondhatjuk tehát például a desde septiembre helyett azt, hogy *hace septiembre). (Az alábbi ábra az hace és a desde viszonyát szemlélteti három példamondattal.)

(Forrás: El Mexicano)

Abban az esetben, ha a mondat állítmánya jelen idejű – azaz valamilyen fennálló állapotra, folyamatos cselekvésre utal, amelynek kezdete a múltban van – és az időhatározó időtartam jellegű mennyiség, akkor az hace és a desde hace lényegében egyenértékűek és felcserélhetőek (másképp fogalmazva, mivel az időtartamot jelentő időhatározó eleve megadja a cselekvés kezdetének relatív időpontját is a múltban, a desde elöljárószó elhagyható): Arturo vive aquí (desde) hace veinte años ’Artúr itt él húsz éve’. Ilyenkor csupán árnyalatnyi a különbség: az hace veinte años jelentése ’húsz éve’ (szó szerint: ’húsz évet tesz’), a desde hace veinte años pedig ’húsz év óta’ (szó szerint: ’azóta, ami húsz évet tesz’), ám a kettő logikailag ugyanazt jelenti. (Természetesen itt is igaz, hogy ha az időhatározó időpontot és nem időtartamot jelent, nem használható az hace: Arturo vive aquí desde (*hace) septiembre ’Arturo szeptember óta él itt’.) Érdemes még tudni, hogy amennyiben az hace-vel bevezetett időhatározói tagmondat áll elöl, a másik tagmondat általában a que kötőszóval kapcsolódik hozzá: Hace veinte años que Arturo vive aquí ’Húsz éve, hogy Artúr itt él’.

Azonban ha az állítmány múlt idejű, akkor az hace jelentése ’ezelőtt’ és nem ’óta’, tehát nem cserélhető fel a desde hace kifejezéssel: Arturo llegó aquí (*desde) hace veinte años ’Arturo húsz éve [húsz évvel ezelőtt] jött ide’ (szó szerint: ’húsz évet tesz, hogy idejött’). Az eddigiekből talán az is jól látszik, hogy ugyanez a kettősség megvan a magyarban is: a „valamennyi ideje” típusú kifejezések jelentik azt is, hogy ’valamennyi idővel ezelőtt’ (hace) és azt is, hogy ’valamennyi idő óta’ (hace ~ desde hace). A lényeg tehát, hogy az hace mindig eltelt időt határoz meg, a desde jelentése pedig egy ’időpont óta’. Az alábbi áttekintő táblázat segíthet a leírtak megértésében.

(Forrás: El Mexicano)

Az igeidőkkel aztán lehet variálni, figyeljük csak meg a következő mondatokat és azt, hogy az hace vagy desde hace jelentése hogyan változik az állítmány igeidejétől függően:

• Arturo vive aquí (desde) hace veinte años. ’Arturo húsz éve (~ húsz év óta) itt él.’
• Arturo vivía (~vivió) aquí hace veinte años. ’Arturo húsz éve [húsz évvel ezelőtt] itt élt.’
• Arturo vivía aquí desde hace veinte años cuando se mudó. ’Arturo (már) húsz év óta itt élt, amikor elköltözött.’

Hogy is kell kiejteni a spanyol ll-t?

A halványpiros területeken még előfordul az ll eredeti ejtése

Bár a spanyol nyelvet jól ismerők vagy beszélők számára elég triviálisnak tűnhet ez a kérdés (elsősorban nem is nekik szól ez a téma, amelyről egyébként már érintőlegesen volt szó nem is egyszer), mégis gyakran fel szokott merülni – sőt, meglepő, de még olyanok részéről is, akik valamennyit konyítanak is a nyelvhez. Megnézzük, hogy mi ennek az oka, és lerántjuk a leplet erről a sok bonyodalmat okozó kettős betűről!

E kérdést feltevők „tisztánlátását” általában az zavarja meg, hogy sokszor olyan hangot hallanak anyanyelvi beszélőktől e betűnél, amelyet nem várnának az íráskép alapján, például [gy]-t, [dzs]-t vagy [zs]-t. Így aztán kételkedni kezdenek, hogy vajon tényleg jól hallották-e, amit hallottak, vagy talán valami hiba csúszhatott a leírt szövegbe, hiszen az iskolai spanyolórán (nem meglepően) egészen mást tanítanak. Megnyugtatok mindenkit: nem az olvasók hallásával van a baj! De kezdjük a legelején egy kis nyelvtörténettel és hangtannal.

A spanyol ll általában a latin -LL-ből származik,¹ illetve néhány gyakori szó elején a PL-, ritkábban a CL- vagy FL- hangzócsoportok egyszerűsödéséből (pl. lat. ĬLLA > ella ’ő [nőnem]’, CLAMĀRE > llamar ’hív’, FLAMMA > llama ’láng’, PLUVĬA > lluvia ’eső’),² és eredetileg egy hosszú lágyított („jésített”) l-nek felelt meg, mint amilyet itt hallunk a 🔈⁠Sevilla szóban. Régen így ejtették, ill. egyes nyelvjárásokban még ma is így ejtik a magyar ly-t, de pontosan ezt ejtjük – bár nem vesszük észre, ha nem figyelünk rá – pl. a tölgy, völgy szavainkban is. Jelölése a fonetikában [ʎ], vagyis egy fordított kis lambda.³ Az egyetlen baj ezzel csak az, hiába is tanítják így az iskolában, hogy ma már ezt a hangot a spanyol anyanyelvűek túlnyomó többsége nem ejti, vagyis nem tesznek különbséget az ll és a mássalhangzós y ejtése között (ne feledjük, hogy az y az [i] magánhangzót is jelölheti, például az y ’és’, soy ’vagyok’ szavakban). Tehát a legtöbb beszélő nyelvváltozatában azonosan hangzanak pl. a valla ’palánk’ és a vaya ’menjen’ vagy (indulatszóként) ’na!, nocsak!’ szavak, amelyeket éppen ezért írásban is gyakran kevernek.

Ebben a népdalegyvelegben gyönyörűen hallatszik az ll eredeti ejtésmódja
Nyelvészeti megközelítésből persze valójában nem arról van szó, hogy milyen betűt hogy ejtenek, hanem arról, hogy milyen betűk szolgálnak bizonyos hangok lejegyzésére, és miért éppen azok. Ha eddig követni lehetett a gondolatmenetet, akkor talán az is kiderült, hogy a latin [ll] a spanyolban [ʎ]-ként folytatódott, majd mára a nyelvváltozatok többségében beleolvadt az y betűvel jelölt [ʝ] hangba (ahogy a magyarban is eltűnt az ly és a j megkülönböztetése a kiejtésben). Ez utóbbi a magyar [j]-nél valamivel nyomatékosabban ejtett, valahol a [j] és a [gy] között lévő hang, olyasmi, mint a jöjjön szóban – persze csak ideális esetben, a valóság kicsit összetettebb, mint látni fogjuk.

Mielőtt azonban továbbmennénk, szükséges megmagyarázni egy fogalmat. Azokat a beszédhangokat, amelyek egymással szemben jelentésmegkülönböztetésre alkalmasak a szavakban, fonémáknak nevezzük. A magyarban nem mindegy például, hogy [hajó]-t vagy [hagyó]-t mondunk-e, mert ez a két hangsor mást jelent: vagyis a magyarban a [j] és a [gy] hang fonémák. Az ilyen ideális, jelentések megkülönböztetésére alkalmas beszédhangokat törtvonalak közé szokás tenni, ha azt kívánjuk jelölni, hogy fonémaértékűek, nem pedig csak kiejtett hangok: /j/ és /gy/.

Bolívia és Paraguay még széles körben őrzi az ll eredeti hangértékét. (Kép: La Paz, Bolívia. Forrás: Pixabay.com)

A magyarral szemben viszont a spanyolban – a kevés ll–y-megkülönböztető régiót leszámítva – ez az egyetlen zöngés „réshang” van, ezért kiejtésbeli megvalósulása többféle lehet, hiszen nincs szükség más hasonló hangoktól való megkülönböztetésére. Vagyis egy spanyol anyanyelvűnek teljesen mindegy, hogy ezt [j], [gy], [dzs], illetve [zs] vagy [s] (az utóbbi kettő leginkább Argentínában és Uruguayban jellemző, erről lehet a legjobban felismerni az argentin és az uruguayi akcentust) hangnak ejti-e a valós beszédben, mert ezek között ő „nem hall különbséget” – vagyis e hangok ugyanazt a fonémát jelentik, amelyet a szakirodalom /ʝ/-vel jelöl. Az egyazon fonémához tartozó kiejtésbeli változatokat pedig allofónoknak nevezzük: míg a magyarban a [j], [gy], [dzs], [zs] hangok mind külön fonémák (azaz /j/, /gy/, /dzs/, /zs/), addig a spanyolban ugyanezek a hangok egyetlen fonéma, a /ʝ/ allofónjai – ejtésváltozatai –, s ezt a fonémát írásban a ll vagy az y betű jelöli (ahogy a magyarban a /j/ fonémát a j vagy az ly).

Hogy mikor éppen hogyan ejtik a /ʝ/ fonémát, az nyelvjárástól és beszélőtől is függ, sőt, sokszor még egyazon beszélő is eltérően ejti a beszéd stílusától, érzelmi töltetétől függően. Nagy vonalakban azt lehet mondani, hogy általában szó elején, valamint [l] és [n] hangok után [gy] ~ [dzs], máskor – magánhangzók között – pedig inkább [jj]. A legjobb természetesen az, ha meghallgatjuk például a llamar, pollo, Sevilla és playa szavak kiejtését több anyanyelvi beszélőtől, különböző országokból!

A ll- kezdetű tőszavak eredete a spanyolban (Forrás: El Mexicano)

Végül egy írástörténeti érdekesség. Mivel az ll önálló hangot jelöl (ami abból is látszik, hogy szó is kezdődhet vele), 1803-tól egészen a 2010-es helyesírási reformig – akárcsak a ch – külön betűnek számított a spanyol ábécében (elle néven), amely az L után következett. 1999-től azonban a ll- és ch- kezdetű szavakat már az L és a C betűkhöz kellett sorolni a szótárakban és lexikonokban, a 2010-es akadémiai helyesírás pedig végleg törölte őket az ábécéből mint önálló betűket, arra hivatkozva, hogy ezek valójában nem betűk, hanem csak külön hangokat jelölő betűkapcsolatok (digráfok), ahogy például a gu és a qu is, amelyek mégsem számítottak soha az ábécé külön betűinek. (Ebben van is némi ésszerűség, hiszen például az angol sh vagy th sem külön betűk az angol ábécében csak azért, mert önálló hangokat jelölnek.)

Köszönet Varga Csabának és Dr. Szigetvári Péter nyelvésznek a kiegészítésekért.

---

¹	Történeti tények utalnak arra, hogy az -LL- már magában a klasszikus latinban is palatalizált volt (ld. Cser András (2016): Aspects of the Phonology and Morphology of Classical Latin, 86).
²	A lat. lĕvāre > llevar nem releváns, ugyanis ez eredetileg levar alakban folytatódott, majd a ie kettőshangzót tartalmazó tőhangsúlyos alakok (lievo, lievas stb.) hatására alakult a szókezdő [l] a félhangzó „beolvadásával” [ʎ] hanggá.
³	A blogon használt magyaros átírásban [lʲ]. Más forrásokban, tananyagokban használják még az [lj] vagy [ly] jelöléseket is, ami nem túl szerencsés, mivel az [l]+[j] kapcsolat egy hosszú [j]-nek hangzik a spontán beszédben (pl. az éljen a legtöbb magyar ajkán [éjjen] és nem [éljen]), az ly ejtése pedig a mai többségi magyarban egyszerű [j].

Az ékezet, amely nem jelent semmit

Az első akadémiai helyesírás, 1741

A spanyol hangsúlyozásról és a hangsúlyjelölés szabályairól már részletesen írtam korábban, most pedig az írástörténeti vonatkozásairól szólnék röviden. Az talán kétségtelen, hogy a legtöbb helyesírási reform az ékezethasználatot érintette, és kiderül az is, hogy bizonyos szavakra ma már csak puszta megszokásból kerül ékezet az írott sajtóban, amely tulajdonképpen semmit sem jelöl.

A spanyolban a 16. századig egyáltalán nem használtak ékezetet, pedig akkor már több száz éve írott nyelv volt. A század közepétől már megjelent bizonyos szavakon a hangsúly jelzése céljából. A helyesírás szabályozásával legelőször a Spanyol Királyi Akadémia első értelmező szótára, a hatkötetes Diccionario de autoridades foglalkozott az első kötet (A–B: 1726) bevezetőjében Discurso proemial de la Orthographía de la Lengua Castellana („Előszó a kasztíliai nyelv helyesírásáról”) címmel, amelyben nem egészen másfél oldalt szentelt az ékezetek használatának és a hangsúlyjelölésnek.

E „szabályok” szerint a spanyolban kétféle ékezet létezett: a balra dőlő, más néven tompa vagy „nehéz” (grave: ` ) és a jobbra dőlő vagy éles (agudo: ´ ). Az előbbit csupán az a, e, o, u magánhangzókra tették, amennyiben azok önálló szavaknak feleltek meg, így à (elöljárószó), è (= y ’és’ kötőszó), illetőleg ò vagy ù (’vagy’ kötőszó). Minden más esetben, vagyis a hangsúly jelölésére az éles ékezetet használták, ahogy a modern helyesírásban is.

A rendszer nem volt túl következetes, és részben a latin szótagszabályokra épült. Például jelölni kellett a „három vagy több magánhangzót tartalmazó” másodéles szavak hangsúlyát, ha az utolsó előtti szótag „hosszú” volt (ami alatt a nyílt szótagot értették), pl. famóso, caballéro, apercebído. A mostani szabályokhoz hasonlóan jelölték a harmadéles szavak hangsúlyát – ez az egy dolog, ami máig nem változott –, de persze a korabeli „magyarázat” szerint erre azért volt szükség, mert az ilyen szavakban az „utolsó előtti szótag rövid” (természetesen a latinból következően), ezért nem lehet hangsúlyos. Jelölték továbbá az összes véghangsúlyos szó hangsúlyát, függetlenül a végződésétől, pl. autór, necesidád, vocál, amará. De ami az egészben a legviccesebb, hogy e hangsúlyjelölési „szabályokat” még maga a szótár sem tartotta be következetesen: számos esetben lemarad az ékezet olyan szavakról, ahova a megfogalmazottak szerint kellene.

Az első akadémiai helyesírás 1741-ben jelent meg Orthographía Española címmel (lenti kép), mindössze 15 évvel a Diccionario de autoridades első kötetét követően, de már lényegesen eltérő, a mai elvekhez sokkal közelebb álló szabályozást tartalmazott. A De los acentos, y notas para la pronunciacion („Az ékezetekről, és megjegyzések a kiejtéshez”) című fejezetében kiköti, hogy csak az éles ékezet használható, és már megfogalmazódik a takarékosság elve is az ékezethasználatot illetően:

Si hubiessemos de usar esta nota en todas las palabras, hariamos trabajosa la escritura, imponiendonos una dura ley: por esto ha discurrido la Academia fixar reglas de Orthographía, que, excusando la multiplicidad de los acentos, se establezcan solo en las voces, que los necesiten.

„Ha az összes szón használnunk kellene ezt a jelet, fáradságos munkává tennénk az írást, kemény szabályt magunkra róva: ezért folyamodott az Akadémia helyesírási szabályok rögzítéséhez, hogy kibújván az ékezetek sokasága alól, csak azokra a szavakra kerüljenek, amelyeknél szükséges.” Az alábbi fontosabb elveket fogalmazta meg a hangsúly jelölésére (leegyszerűsítve):

• az egy szótagú szavak hangsúlyát soha nem kellett jelölni,
• a harmadéles szavak hangsúlyát mindig jelölni kellett,
• a másodéles szavakét jelölni kellett -i, -u és mássalhangzós (kivéve -s) végződés esetén,
• a véghangsúlyos szavaknál akkor kellett jelölni, ha -a, -e, -o vagy -s a végződésük,
• jelölni kellett a hangsúlyos i és u magánhangzókat, ha a, e, o mellett állnak, mivel ilyenkor külön szótaghoz tartoznak.

Noha nem mindenre adott a mai szemléletnek megfelelő egyértelmű és logikus magyarázatot, ez már nagyon közel állt a modern helyesírási normákhoz (persze maga a mű szintén nem tartotta be következetesen a saját szabályait). Ami viszont érdekes újítás volt – bár alkalmazása nem tartott túl sokáig –, hogy bevezette a circumflexet vagy „kalapos” ékezetet (^), ám ezzel nem a hangsúlyt kellett jelölni, hanem az előtte álló betű(kapcsolat) hangértékét! Így ^ került ch és az x betűket követő magánhangzóra, ha azok a [k], illetve [ksz] hangokat jelölték, nem pedig a [cs]-t és a [ch]-t: chârácter ’karakter’, chôro ’kórus’ (ma: carácter, coro), ill. exâmen ’vizsga’, exêquias ’végső tiszteletadás’.

Az ékezethasználat ezután több reformon ment keresztül, még inkább kihasználva a gazdaságosság elvét, vagyis „ne kelljen semmit sem jelölni feleslegesen”. Így például 1959-ben eltörölték az ékezetet a fue ’volt’, fui ’voltam’, dio ’adott’ és vio ’látott’ igealakokról: az egyszerűsítést az indokolta, hogy ezek a szavak egy szótagúak és kettőshangzóval ejtődnek, tehát nincs mit jelölni rajtuk.

Az 1999-es akadémiai helyesírás további egyszerűsítéseket vezetett be: rögzítette, hogy a zárt+nyílt magánhangzó (i/u+a/e/o) és a két zárt magánhangzó (iu, ui) kombinációi a helyesírás szempontjából mindig kettőshangzóknak minősülnek, függetlenül attól, hogy a hangsúlytalan i vagy u szótagalkotó-e egyes nyelvváltozatokban, így nem ajánlott ékezettel írni az olyan alakokat, mint pl. crie (crié) ’neveltem’, guion (guión) ’kötőjel’, hui (huí) ’menekültem’, rio (rió) ’nevetett’, meghagyva azonban a beszélőknek a szabadságot, hogy továbbra is írhatják ékezettel, ha nem kettőshangzóval ejtik őket. Hasonlóképpen eltörölte a kötelező ékezetet a sólo ’csak’ határozószóról (amelyet a solo ’egyedüli, magányos’ melléknévtől való megkülönböztetésre használtak), és az önállóan használt mutató névmások hím- és nőnemű alakjairól (este, esta, estos, estas; ese, esa, esos, esas; aquel, aquella, aquellos, aquellas) is, azzal a kikötéssel, hogy kétértelműség esetén továbbra is használandó.

Az Akadémia legújabb, 2010-es helyesírása azonban az 1999-ben bevezetett reformokon még tovább szűkített, végleg eltörölve az ékezetet a helyesírásilag kettőshangzónak minősülő magánhangzó-kombinációt tartalmazó egy vagy két szótagú szavakról (crie, guion, hui, rio stb.). E racionalizálásra azért volt szükség a helyesírás szabályozói szerint, mert az ékezet minden esetben a hangsúlyt hivatott jelölni, nem pedig azt, hogy egy szó hány szótagú; vagyis például a guion hangsúlya – akár [gi-ón], akár [gjón] a valós ejtése – mindkét esetben az [o]-ra esik, tehát felesleges jelölni azt. Ugyanezen megfontolásból szintén eltörölte az opcionális ékezetet a solo (sólo) határozószón és az önállóan használt mutató névmásokon, mivel nincs milyen hangsúlytalan alakoktól megkülönböztetni őket (a solo melléknévként is hangsúlyos, ahogy a jelzői szerepű mutató névmások is): tulajdonképpen az ilyen ékezetnek csak „kényelmi funkciója” volt az írásban, de nem jelentett semmit. Másfelől, a kétértelműség a solo esetében eleve nagyon ritka és kivételes esetekben állhat csak fenn, amit más módon is ki lehet küszöbölni, úgymint megfelelő írásjelek vagy rokon értelmű szavak (pl. solamente, únicamente) használatával.

Ugyanitt említendő, hogy az ún. jelentésmegkülönböztető ékezet (tilde diacrítica) az elnevezése ellenére szintén a hangsúlyt jelöli, csak nem a helyét, hanem a tényét: vagyis azonos alakú (egy vagy két szótagú), de hangsúlyosan ejtett (és más jelentésben használt) szavakat jelölnek vele, megkülönböztetve így őket hangsúlytalanul használt párjuktól (pl. sí ’igen’ és si ’ha’). Az elsődleges szerep tehát itt is a hangsúly jelöléséé, amelyből a jelentéskülönbség következik. Ezért nem különböztetik meg ékezettel egymástól például a ve (→ir) ’menj’ és ve (→ver) ’lát/láss’ igealakokat, hiszen mindkettő hangsúlyos; viszont megkülönböztetik a sé (→saber) ’tudom’ vagy sé (→ser) ’legyél’ igealakokat a hangsúlytalanul használt se névmástól.

Mindazonáltal a nyomtatott sajtóban nagyon sokan máig ragaszkodnak a hagyományokhoz, és nem követik az akadémiai helyesírás egyszerűsítéseit. Ennélfogva még mai újságokban, magazinokban is találkozhatunk bőven a fué, guión, sólo stb. írásmódokkal, és nem ritka a mutató névmások ékezése sem, olykor teljesen következetlenül, még jelzői szerepben is.

Honnan származnak a spanyol igeidők?

Lőrinc nevű olvasónk azzal a javaslattal keresett meg még tavaly a Facebookon, hogy írjak az igeidők alakulásáról az újlatin nyelvekben. Azt nem tudtam vállalni, hogy az összes újlatin nyelvet elemezzem ebből a szempontból, viszont azt természetesen vállalom, hogy a spanyol igeidők eredetét bemutatom ebben a cikkben – kitérve szükség esetén más fontosabb újlatin nyelvekre is. A spanyol azért is kiváló példa a szemléltetésre, mert az ismertebb újlatin nyelvek közül a leghívebben őrzi a latin igealakokat, az ejtett és az írott formát egyaránt figyelembe véve.

Lőrinc úgy tudja, a latinban kevesebb igeidő volt, mint az újlatin nyelvekben. Erre nehéz egyértelmű választ adni, de azt érdemes tudni, hogy a klasszikus latinban volt szenvedő igeragozás is (ami majdnem kétszer annyi alakot jelentett minden igeidőben), viszont a beszélt nyelvből hamar kiveszett. Azonban az is igaz, hogy az újlatin nyelvekben az eredetileg igei körülíró szerkezetekből létrejöttek olyan igealakok (pl. a feltételes igeidők), illetve összetett igeidők is, amelyek a latinban nem léteztek vagy legalábbis nem számítottak igeidőknek. (Megjegyzendő, hogy amikor „igeidők”-et említünk, a különböző módokat és szemléleteket kifejező ragozásokat kell ezen érteni, hiszen „idő” valójában csak három létezik: múlt, jelen és jövő.)

A latin és spanyol igeidők közötti funkcionális megfelelés (Forrás: El Mexicano)

A továbbiakban igemódonként fogom ismertetni az azokhoz tartozó igeidők eredetét, amihez a blog olvasói által minden bizonnyal már jól ismert igetáblázat lesz a segítségünkre. A spanyol igerendszer, mint tudjuk, egyszerű (tiempos simples), illetve az azokhoz képest előidejűséget kifejező összetett igeidőkből (tiempos compuestos) áll. Tekintettel arra, hogy az összetett igeidők képzése mindig az haber segédige megfelelő egyszerű igeidejével és a befejezett melléknévi igenév (participio) hím- és semlegesnemű – nem egyeztetett – alakjával történik, elég, ha csak az egyszerű igeidők alakulását vezetjük le a latinból.

Még mielőtt belekezdenék, fontos tisztázni néhány dolgot. A latin–spanyol igeidők megfeleltetése kétirányú: az egyik a funkcionális (vagyis az igeidők közötti megfeleltetésről szól), a másik pedig alaktani-etimológiai, tehát a konkrét igealak folytatóját vizsgálja (ha van). Mint látni fogjuk, a kettő nem minden esetben egyezik: előfordul, hogy egy adott latin igeidő alakjai a spanyolban egy másik igeidő részévé váltak, míg a latin igeidőnek funkciójában megfelelő spanyol igeidőben új alakok keletkeztek – de ez természetesen ugyanígy igaz bármely más újlatin nyelvre.

Az egyértelműség kedvéért az igeidőknél a spanyol, illetve latin nyelvű elnevezéseket fogom használni. Itt jegyzem meg, hogy a két elnevezési rendszer között van némi eltérés: a „befejezett múlt”-at (pretérito perfecto) a latin rendszer ’befejezett jelen’-nek (praesens perfectum) nevezi, míg a latin ’befejezett múlt’ (praeteritum perfectum) elnevezés valójában a „régmúlt”-ra (pluscuamperfecto) utal (lásd a fenti ábrát!); ugyanakkor a latinban nem volt például a köznyelvben gyakran „közelmúlt”-nak hívott igeidő (pretérito perfecto compuesto).

A kijelentő mód (modo indicativo) egyszerű igeidői

A kijelentő mód öt egyszerű igeideje a presente, a pretérito perfecto simple, a pretérito imperfecto, a futuro simple, valamint a condicional simple. Ezek közül az első háromnak van közvetlen latin előzménye, az utolsó kettő alakjai viszont eredetileg igei körülírásokból származó összetett igealakokból vonódtak össze egyszerű alakokká.

A presente a latin praesens imperfectum activi folytatása. Az AMARE, amar ’szeret’ igével szemléltetve, ez a következőképpen alakul, a hangsúly jelölésével:

• latin: ÁMO, ÁMAS, ÁMAT, AMÁMUS, AMÁTIS, ÁMANT.
• spanyol: amo, amas, ama, amamos, amáis (< ósp. amades), aman.

Azt hiszem, a fentiek magukért beszélnek, különösebben nincs mit megmagyarázni rajta. Lássuk a következő igeidőt, a pretérito perfecto simplét, amelynek latin elnevezése praesens perfectum activi (vagyis valójában ’aktív befejezett jelen’) volt:

• latin: AMÁVI, AMAVÍSTI, AMÁVIT, AMÁVIMUS, AMAVÍSTIS, AMAVÉRUNT.
• rövid (összevont) alak: AMÁI, AMÁSTI, AMÁUT, AMÁMUS, AMÁSTIS, AMÁRUNT.
• spanyol: amé, amaste, amó, amamos, amasteis (< ósp. amastes), amaron.

A praesens perfectum tehát rendelkezett egy rövid alakkal is a latinban, amelyet az élőbeszédben használtak: a klasszikus alakokból elhagyták a -VI- [wi] vagy -VE- [we] szótagot, illetve az egyes szám harmadik személyben az [i] hangot. Ezt tökéletesen igazolják a spanyol alakok is: [ai̯] > [e] (amé) és [au̯] > [o] (amó). A portugál-galiciai és az olasz egyes alakoknál viszont megőrizte valamilyen formában a latin kettőshangzót, ebből a szempontból konzervatívabbak: [ai̯] > port.-gal. [ei̯]: amei és [au̯] > [ou̯] (> eu. port. [o]): amou, illetve ol. amai, amò. Említésre érdemes még, hogy a spanyolban a többes szám második személyű -steis (< ósp. -stes < lat. -STIS) végződésben az -ei- a második igeragozás jelen idejű -eis végződésének mintájára alakulhatott.

A latin paradigma mai olasz (passato remoto) és francia (passé simple) folytatói már csak az irodalmi nyelvben használatosak, a beszédből gyakorlatilag kivesztek. A katalán, az okcitán és a román pedig csak egy-két alakot őriztek meg belőle, míg a romans (rétoromán) és a szárd nyelvben egyáltalán nincs folytatója (összetett igeidők váltották fel).

A folyamatos múltnak is nevezett pretérito imperfecto a latin praeteritum imperfectum activi folyatása – ezt talán még az elnevezésből is könnyű kitalálni:

• latin: AMÁBAM, AMÁBAS, AMÁBAT, AMABÁMUS, AMABÁTIS, AMÁBANT.
• spanyol: amaba, amabas, amaba, amábamos, amabais, amaban.

Ami itt érdekes lehet számunkra, az a többes szám első és második személyű alakokban bekövetkezett hangsúlyváltás. A latinban ezek az alakok még másodélesek voltak, a spanyolban azonban a hangsúly egy szótagot „visszaugrott” a latinhoz képest: amábamos [aˈmaβamos], amabais [aˈmaβai̯s]. E változás a többi alak hangsúlyozásának hatására következhetett be, amelyekben a hangsúly végig a tőre esik.

A helyesírás továbbá senkit se tévesszen meg: a -b- ezekben az alakokban egy v-szerű hangot jelöl (ahogy már a kései latinban is ejtették), és az óspanyolban még, illetve a portugálban és az olaszban ma is -v-vel írják (amava). A modern spanyol helyesírás csupán etimológiai okokból jelöli -b-vel, mivel a latin alakokban is ez a betű szerepelt. Történetileg persze a II–III. ragozású spanyol igék imperfecto-jának -ía végződésében is ott volt a -b-, amely gyengülés következtében kiesett, majd a két ragozás tematikus magánhangzója is egybeesett, szintén gyengülés következményeként (tehát lat. -ĒBA [ˈeːβa] és -ĪBA [ˈiːβa] > [ˈe.a] ~ [ˈi.a] > -ía – az ir ige kivételével, amely rövidsége miatt iba maradt).

Végigvettük azt a három egyszerű igeidőt a kijelentő módból, amelyek közvetlenül megfeleltethetőek (voltak) egy-egy latin igeidő alakjainak. Természetesen a maradék kettőnek is a latinban van az előzménye, azonban nem közvetlenül latin igeidőkre vezethetőek vissza.

A futuro simple – és megfelelői a többi újlatin nyelvben – eredetileg összetett igealak volt, amely a latin AMARE HABEO ’szeretnem kell’ típusú igei körülíró szerkezet összevonódásából származik. Megjegyzendő, hogy a latinban volt jövő idő a kijelentő módban: a futurum imperfectum activi (AMÁBO, AMÁBIS, AMÁBIT, AMÁBIMUS, AMÁBITIS, AMÁBUNT), eredeti alakjai azonban kivesztek a beszélt nyelvből, így azt az előbb említett körülírás volt hivatott pótolni.

Az HABERE igének valószínűleg léteztek rövid alakjai is a beszélt latinban (ezt látszanak tükrözni a mai újlatin alakok: HABEO > *haio ~ *heio > sp. he, port. hei, ol. ho stb.), amelyeket kezdetben az ilyen körülírásokhoz használtak. Így lett az AMARE HABEO körülírásból először amar he – port. amar hei, ol. amare ho –, amely később összeolvadt a főnévi igenévvel: amar he > amaré (port. amarei, ol. amerò), amar has > amarás (port. amarás, ol. amerai), amar hemos > amaremos (port. amaremos, ol. ameremo) stb. A spanyolban és a többi újlatin nyelvben – a többes szám első és második személy kivételével – már csak az HABERE rövid alakjai élnek tovább. A T/1. személyben az összetett igeidők képzésében részt vevő hemos alakon kívül még megvan az eredeti habemos is, amelyet bizonyos nyelvváltozatokban használnak ’vagyunk, létezünk’ jelentésben; illetve az óspanyolban valószínűleg még létezett a T/2. személyű habéis mellett a rövidült heis is, amelyből a futuro alakja származik: amar heis > amaréis.

Hasonlóan alakultak ki az újlatin feltételes igeidők, amelyek abból a szempontból újításnak számítanak, hogy a latinban kifejezetten feltételes ragozás nem volt. Természetesen megegyezés kérdése, hogy a két új igeidőt, a condicional simple-t és összetett párját, a condicional compuesto-t (és megfelelőit a többi újlatin nyelvben) a nyelvtanírók egy külön „feltételes mód”-ba sorolják-e, vagy a kijelentő módba suvasztják be. Az akadémiai spanyol nyelvtan az utóbbit tette, így nem tart számon feltételes módot.

A condicional simple a latin AMARE HABEBAM ’szeretnem kellett (~kellene)’ igei körülírásból származik, ahol az HABEBAM (> sp. había) alak az HABERE praeteritum imperfectum-a. A beszélt latinban minden bizonnyal itt is rövidült alakokat használtak a körülírásban: *AMARE HEBA > *amar hía > amaría (port. amaria). A spanyollal és portugállal ellentétben az olaszban az HABERE praesens perfectum-a vett részt a condizionale kialakulásában: AMARE HABUI > amerei.

A jelen idő ragozása az újlatin nyelvekben: a spanyol, a galiciai és a szárd őrzi a leghívebben a latin alakokat (Forrás: El Mexicano)

A kötőmód (modo subjuntivo) egyszerű igeidői

A kötőmód négy egyszerű igeideje a presente de subjuntivo, a két pretérito imperfecto de subjuntivo, valamint a beszélt nyelvből gyakorlatilag már kiveszett futuro simple de subjuntivo. A latin kötőmódban (coniunctivus vagy subiunctivus) szintén négy igeidő volt, azonban itt a spanyol és a latin között nem egy az egyhez a megfeleltetés.

Egyedül a kötőmód jelen ideje, a presente de subjuntivo származik etimológiailag az ennek megfelelő latin coniunctivus praesens imperfectum activi-ből:

• latin: ÁMEM, ÁMES, ÁMET, AMÉMUS, AMÉTIS, ÁMENT.
• spanyol: ame, ames, ame, amemos, améis, amen.

Ahogy a pretérito imperfecto de indicativo és a legtöbb spanyol igeidő esetében, itt is megfigyelhető, hogy az egyes szám első és harmadik személyű alakját a latinban csupán a szóvégi mássalhangzó különböztette meg, az -M azonban már a klasszikus korban sem hangzott a beszélt nyelvben, a -T csak később kopott le. Mindazonáltal ez nem jelent megértési nehézséget az anyanyelvűek számára, mert a szövegkörnyezetből mindig kiderül, hogy ki az alany személye.

A pretérito imperfecto de subjuntivo, bár valójában egyetlen igeidő, de mivel kétféle alakban ragozható – és ezek forrása is két eltérő latin igeidő volt –, alaktani szempontból mégiscsak két igeidőnek számítanak, amelyek a használat szempontjából az esetek többségében (néhány kivételtől eltekintve) felcserélhetőek egymással. Az elterjedtebb, ún. -ra végű ragozás a latin kijelentő mód régmúltjából, az indicativus praeteritum perfectum activi alakjaiból származik:

• latin: AMÁVERAM, AMÁVERAS, AMÁVERAT, AMAVERÁMUS, AMAVERÁTIS, AMÁVERANT.
• rövid alak: AMÁRAM, AMÁRAS, AMÁRAT, AMARÁMUS, AMARÁTIS, AMÁRANT.
• spanyol: amara, amaras, amara, amáramos, amarais, amaran.

Az indicativus praesens perfectum-ához hasonlóan ennek az igeidőnek is léteztek a beszélt latinban a -VE- szótag nélküli rövid (összevont) alakjai, amelyek közvetlen folytatói a spanyol alakok. A spanyollal ellentétben a portugálban ez az igeidő az eredeti latin funkcióját viszi tovább, így a kijelentő mód régmúltjaként folytatódott. Szintén a latin régmúlt nyomát őrzi a spanyolban ezen alakok használata bizonyos múlt idejű alárendelő mellékmondatokban: Un año después de que ganara (=había ganado) las elecciones, el paro aumenta exponencialmente ’Egy évvel azután, hogy megnyerte a választásokat, a munkanélküliség exponenciálisan növekszik’. (Persze azt is figyelembe kell venni, hogy az igeidők egyik vagy másik igemódba való besorolása valamennyire önkényes is.) Az olaszban ennek a ragozásnak nincs folytatása.

A ritkábban használt -se végű ragozás forrása a latin kötőmód régmúltja, tehát a coniunctivus praeteritum imperfectum activi alakja:

• latin: AMAVÍSSEM, AMAVÍSSES, AMAVÍSSET, AMAVISSÉMUS, AMAVISSÉTIS, AMAVÍSSENT.
• rövid alak: AMÁSSEM, AMÁSSES, AMÁSSET, AMASSÉMUS, AMASSÉTIS, AMÁSSENT.
• spanyol: amase, amases, amase, amásemos, amaseis, amasen.

Az újlatin alakok (vö. ol. amassi, amassi, amasse, amassimo stb.) itt is a latin rövid alakok folytatói.

A már csak tudományos és jogi szövegekben előforduló futuro simple de subjuntivo (amare ’majd szeretnék’) két latin igeidő egybeesése, amelyek már a latinban is csak egyetlen alakjukban, az egyes szám első személyben különböztek egymástól: az egyik az (a) indicativus futurum perfectum-a (kijelentő mód befejezett jövő ideje: AMÁVERO, kb. ’majd szerettem’), a másik pedig a (b) coniunctivus praesens perfectum-a (kötőmód befejezett múltja: AMÁVERIM, kb. ’szerettem légyen’) volt:

• latin: AMÁVERO (a), / -RIM (b), AMÁVERIS, AMÁVERIT, AMAVÉRIMUS, AMAVÉRITIS, AMÁVERINT.
• rövid alak: AMÁRO (a), / AMÁRIM (b), AMÁRIS, AMÁRIT, AMÁRIMUS, AMÁRITIS, AMÁRINT.
• spanyol: amare (~ ósp. *amaro), amares, amare, amáremos, amareis, amaren.

Felmerülhet a kérdés, hogy miért nem származhat ez az igeidő a (c) coniunctivus praeteritum imperfectum-ából, melynek alakjai AMÁREM, AMÁRES, AMÁRET, AMARÉMUS stb. voltak, hiszen ez hasonlítana a legjobban a spanyol futuro simple de subjuntivo alakjaira. A választ az alapvető rendhagyó igék adják meg, például a ser és az haber.

A ser kötőmód jövő idejű alakjai fuere, fueres, fuere stb., a latin ESSE (c) alakjai azonban ESSEM, ESSES, ESSET stb. voltak – tehát a spanyol alakok forrása nyilván nem lehettek ezek, hanem csak a FUERO (a), / FUERIM (b), FUERIS, FUERIT stb. Hasonlóképpen az haber igénél, melynek (c) alakjai, az HABEREM, HABERES, HABERET stb. a spanyolban *habere, *haberes, *habere stb. alakokban folytatódnak volna, azonban ezek helyett az hubiere, hubieres stb. alakokat találjuk, amelyek viszont fonetikailag pontosan levezethetőek az HABÚĔRO (a), / HABÚĔRIM (b), HABÚĔRIS stb. alakokból (HABÚĔRIM > hisp. vulg. lat. *haubére > ósp. oviere > sp. hubiere, vö. port. houver, houveres stb.).

A felszólító mód (modo imperativo) alakjai

A felszólító móddal könnyű a dolgunk, hiszen csak két önálló alakja van, az összes többit és a tiltást is a kötőmód jelen idejéből kölcsönzi – ez már a latinban is így volt. Bár a latinban két ragozása is létezett az imperativus-nak (nem volt külön elnevezésük, csak I. és II.), a második (AMATO ’szeretned/szeretnie kell’, AMATOTE ’szeretnetek kell’ és AMANTO ’szeretniük kell’) már a klasszikus korban régiesnek és ünnepélyesnek számított, és nem hagyott nyomot az újlatin nyelvekben sem. Az újlatin felszólító mód tehát csak az imperativus activi I. alakjait vitte tovább, ahogy a spanyol példák mutatják:

• latin: ÁMA (TŪ), AMÁTE (VŌS).
• spanyol: ama (tú), amad (vosotros) / amá (vos).

A szóvégi -E lekopása néhány végződésben szabályos hangváltozás a spanyolban, ezzel magyarázható az amad (< *amade < AMÁTE) alak, az olasz viszont hűen őrzi az eredeti latin többes számú alakot: amate. Megjegyzendő továbbá, hogy az amá (vos) a mai spanyolban egyes számú tegező alak bizonyos nyelvjárásokban, attól függetlenül, hogy etimológiailag a többes számú amad rövidülése.

Az igenevek (formas no personales)

A latinban számos igenév létezett (infinitivus, participium, gerundium, supinum), mindegyikük több – a névszókhoz hasonlóan ragozott – alakkal, azonban a névszóragozás leegyszerűsödése miatt (mivel a kiejtésben több eltérő igenévi alak egybeesett volna), az újlatin nyelvekben csak az infinitivus imperfectus activi-nek (AMARE > ol. amare, sp., port. amar), a participium imperfectum activi-nek (AMANS, AMANTIS, acc. AMANTEM stb. > sp., port., ol. amante), a participium perfectum passivi-nek (AMATUS, -A, -UM, acc. AMATUM, -A, -UM > sp., port. amado, -a, ol. amato, -a) és a gerundium-nak (acc. AMANDUM, gen. AMANDI, abl./dat. AMANDO > sp., port., ol. amando) vannak folytatásai. A gerundium nem tévesztendő össze a gerundivum-mal, amely a participium imperfectum passivi (AMANDUS, -A, -UM) – befejezetlen szenvedő (a magyar „beálló”-nak megfelelő) melléknévi igenév – másik elnevezése volt.

A supinum – cél- vagy tekintethatározói igenév – két alakja (AMATUM, AMATU) közül egyiknek sincs folytatása az újlatin nyelvekben, mivel ezek a beszélt nyelvben egybeestek a participium perfectum passivi-vel. Ez utóbbi, a befejezett melléknévi igenév, bár az egyetlen olyan szenvedő igealak, amely túlélte a latin passivum eltűnését, az újlatin nyelvekben igen fontos szerephez jutott, hiszen a participio vesz részt valamennyi összetett igeidő és a szenvedő körülíró szerkezetek képzésében is. (Vigyázat! A latin szenvedő igeragozás eltűnése nem azt jelenti, hogy az újlatin nyelvekben ilyen nincs: természetesen van, csak nem külön igealakok, hanem igei körülírás vagy „visszaható” ragozás formájában: soy amado ’szeretve vagyok’, illetve me salvo ’megmenekülök’.)

A participium imperfectum, vagyis a befejezetlen (hagyományosan „folyamatos”) melléknévi igenév a mai spanyolban már nem képezi az igerendszer részét: az igék egy részénél önálló melléknévvé (amante ’szerető’) vagy főnévvé (cantante ’énekes’) vált, másik részénél eltűnt; az olaszban azonban továbbra is a paradigma részét képező élő igealak.

Összefoglalás

Áttekintésünk végére érve elmondható tehát, hogy egyrészt a latin cselekvő igeidők többségének van folytatása a spanyolban és a többi újlatin nyelvben, amelyek pedig eltűntek, azok helyét igei körülírásokból önállósult alakok pótolták; másrészt a passivum egyetlen túlélője a befejezett melléknévi igenév (participio), amelynek viszont széles körű használata alakult ki. Újlatin fejlemény már a feltételes, valamint az összetett igeidők – szintén igei körülírásokból való – kialakulása. Ha pedig mindezt figyelembe vesszük, akkor körülbelül ugyanannyi igeidővel rendelkeznek ma az újlatin nyelvek, amennyi a latinban is volt. (Az alábbi táblázat a latin cselekvő igeidők spanyol alaktani megfelelőit szemlélteti.)

Letöltés PDF-ben (Forrás: El Mexicano)

Felhasznált irodalom

• RAE–ASALE (2009): Nueva gramática de la lengua española.
• Nagy Ferenc – Kováts Gyula – Péter Gyula (1990): Latin nyelvtan a középiskolák számára, 26. kiadás, Tankönyvkiadó, Budapest.
• Verbix és Wiktionary

Az olasz vagy a spanyol a „könnyebb” nyelv?

Nyelvi fórumokon gyakran felmerül a kérdés, hogy vajon az olaszt vagy a spanyolt könnyebb vagy nehezebb megtanulni. Korábban volt már szó arról, hogy nem léteznek könnyű és nehéz nyelvek, hosszú távon és egy bizonyos szint felett minden nyelv ugyanolyan nehézségű egy magyar anyanyelvű számára. Pechünkre ugyanis nincsenek közeli nyelvrokonaink, akik nyelvét könnyebb lenne megtanulni, mint bármelyik másikat – ezzel szemben egy olasz vagy egy spanyol anyanyelvű sokkal könnyebb helyzetben van, ha egy másik újlatin nyelvet kell megtanulnia.

Nem győzöm felhívni arra a figyelmet, hogy a nyelvek nehézségről csakis szubjektív értelemben beszélhetünk, és csak kezdő szinten. Ne feledjük továbbá, hogy a nehézséget több dologra is lehet érteni (alaktanra, mondattanra, hangrendszerre, írásra), amelyek nem feltétlenül hasonlíthatóak össze egymással. Én senkinek sem javasolnám ezért, hogy az alapján válasszon új idegen nyelvet, hogy mennyire nehéz vagy könnyű: ilyen hozzáállással nem fog túl messzire jutni a nyelvtanulást illetően. (Ezt a saját példámon tapasztalhattam meg, amikor a spanyolt azért választottam az angol mellé gimnáziumban, mert mindenkitől azt hallottam, mennyire könnyű – egyáltalán nem az.)

A híres Spanyol lépcső Rómában, melyet egyébként sem olaszul, sem spanyolul nem hívnak így... (Forrás: Pixabay.com)

No de térjünk a tárgyra. Olasz és spanyol. Ahelyett, hogy a levegőbe lógó kijelentéseket tennénk érvek nélkül – ahogy a legtöbben teszik –, szerzőtársammal, a Webnyelv.hu olasztanár szerkesztőjével összeszedtük tényszerűen 21 pontba, hogy milyen fontosabb eltérések vannak a két nyelv között, amelyek hol az egyik, hol a másik esetében okozhatnak kezdeti nehézséget, illetve keveredést a tanuló fejében, ha mindkét nyelvet, vagy az egyik után a másikat tanulja.

Nem volt egyszerű feladat, hiszen e két nyelv rendkívül hasonló, így sokszor azt is nehéz eldönteni, hogy egy-egy eltérés valóban olyan nagy különbség-e, hogy az számítana a nyelvtanulásnál. A táblázatban azok a cellák lettek besárgítva, amelyek szerintünk nehézséget jelentenek a másik nyelvvel szemben (ahol egyik oszlop sincs besárgítva, ott ezt mi sem tudtuk eldönteni). Természetesen ez is szubjektív, így minden olvasó eldöntheti maga is, hogy a táblázat mely sorában melyik nyelv sajátosságait tartaná inkább nehézségnek (az 1–18. pontok alaktani, a 19. hangtani, a 20–21. pontok helyesírási jellemzőket sorolnak fel). A táblázat ide kattintva érhető el.

A közreműködésért köszönet Bodnár Tamás nyelvtanárnak, a Webnyelv.hu szerkesztőjének.

Sigue dormido és sigue durmiendo – mi a különbség?

Ismét olvasói kérdés ihlette a mai témát, ám mielőtt megválaszolnám, tisztázni kell néhány fontos dolgot. Beszéltünk már olyan igei körülírásokról, amelyek folyamatosságot fejeznek ki. Ezek jellemzője, hogy egy segédigeként használt igéből (estar, llevar, ir, seguir, andar stb.) és a gerundio nevű személytelen igealakból állnak (pl. sigue comiendo ’még mindig eszik’).

A gerundio nevű igealakot hagyományosan „határozói igenév”-ként fordítják, amely a magyar -va, -ve (vagy -ván, -vén) alaknak felelne meg. Azonban ez nem mindig van így – a lényeg sokkal inkább az, hogy a cselekvés adott időpontban való fennállását, folyamatosságát fejezi ki, és a mondatban határozói funkciót lát el. A cantando alak tehát nem csupán úgy fordítható, hogy ’énekelve’, hanem úgy is, hogy ’énekléssel’, ’éneklés alatt’, ’éneklés közben’, ’éneklés által’ stb.

Egy másik személytelen alakja a spanyol igéknek a participio (pasivo), a befejezett vagy szenvedő melléknévi igenév. Mivel ez szófajilag melléknév, ezért nemben és számban egyezik azzal a főnévvel, amelyre utal: libro escrito ’(meg)írt könyv’, canción cantada ’(el)énekelt dal’; az összetett igeidők képzésében viszont mindig a változatlan, -o végű alak vesz részt. Mint a neve is mutatja, ez az igenév – a gerundióval szemben – a cselekvés befejezettségét, megtörténtét fejezi ki.

Está dormida. Está durmiendo. Alszik.

Természetesen nem csak a gerundio-val, hanem a participio-val is lehet a spanyolban igei körülírásokat vagy szerkezeteket* alkotni. Ezekkel általában egy befejezett cselekvés vagy történés következményét, annak eredményeként fennálló állapotot, helyzetet, illetve változást lehet kifejezni:

• Están sentados en un banco ’Egy padon ülnek’ [=leültek és most úgy vannak].
• Como tengo entendido, no es así ’Ha jól értettem, nem így van’ (szó szerint: ’Ahogy nekem van megértve, nem van így’).
• Cayó muerto en el suelo. ’Holtan esett a földre’ [=meghalt, ezért a földre esett].
• Le dije que me gustaba y se quedó callada. ’Megmondtam neki, hogy tetszik, és nem tudott szóhoz jutni’ (szó szerint: ’Mondtam neki, hogy tetszett nekem, és elhallgatva maradt [nőnemben]’).

A fenti példákból jól látható, hogy a participio mindegyikben egy befejezett cselekvésre/történésre utal, melynek következményét vagy eredményét a ragozott ige (estar, tener, caer, quedarse) adja meg.

S most már rátérhetünk a konkrét kérdésre! Hetzer becenevű olvasónk nem értette, mi a különbség a Juan sigue dormido és a Juan sigue durmiendo mondatok között – hiszen mindkettőt kb. úgy fordíthatjuk magyarra, hogy ’János még mindig alszik’.

Kezdjük a második mondattal. Ehhez nem szükséges különösebb magyarázat, hiszen már tudjuk, hogy a durmiendo – a dormir ’alszik’ ige gerundio-ja – folyamatos cselekvést/történést fejez ki, amely a seguir igével azt jelenti, hogy az a cselekvés/történés „még mindig, továbbra is” fennáll.

Az első mondatban lévő participio, a dormido viszont elvileg egy befejezett cselekvést/történést kell, hogy jelöljön, ha eddig eléggé figyelmesek voltunk. De hogyan jelölhet befejezett cselekvést, amikor a mondat azt jelenti, hogy valami folyamatban van? Nos, lerántjuk a leplet! A magyarázat az, hogy a dormido alak a dormirse ’elalszik’ ige befejezett melléknévi igeneve, és nem a dormir igéé! Vagyis a befejezett cselekvés az elalvásra vonatkozik, azaz „János elaludt és még mindig »el van aludva«”.

Olvasónkat az a tény zavarta meg, hogy a spanyolban a névmással ragozott (se végű) igék befejezett melléknévi igenevét is ugyanúgy képezzük, mint a „sima” igékét, tehát a dormir és a dormirse ige participio-ja is dormido – hiszen nincs olyan, hogy *dormídose (*dormídome, *dormídate stb.).

---

*

Nincsenek egzakt ismérvei annak, hogy „igei körülírás”-okon pontosan milyen szerkezeteket értünk. A seguir + participio konstrukciót például sokan nem tartják valódi igei körülírásnak, mivel a melléknévi igenév felcserélhető benne melléknévvel vagy határozószóval is (pl. sigue vivo ’továbbra is életben van’, sigue así ’csak így tovább’ stb.), így pedig már nem teljesülne az a feltétel, hogy a szerkezetben legalább két igének kell részt vennie.

Nyelvtanulás az „utcáról” és tanfolyamon, könyvből

Gyakran előkerülő vitatéma itt a blogon is a nyelvekkel kapcsolatban, hogy mi a hasznosabb idegennyelv-tanuláskor: anyanyelvi környezetben huzamosabb időn át élve „felszedni” a nyelvet az utcáról (könyvek, tanfolyamok, újságolvasás stb. nélkül), avagy megtanulni tanfolyamon, könyvekből, internetről, videókból, majd – lehetőség szerint – begyakorolni anyanyelvűekkel, szerencsés esetben anyanyelvi környezetben.

A kérdés természetesen valamennyire szubjektív, de az talán kétségtelen, hogy mindkettőnek megvannak az előnyei és a hátrányai is. Ebben a témában megpróbálom röviden összefoglalni, melyek ezek – legalábbis ahogy én látom a helyzetet az eddigi tapasztalataim alapján. (Mivel én sem éltem anyanyelvi környezetben, a tapasztalatokat internetes és személyes kapcsolatok által szereztem.)

A dolgot persze kissé bonyolítja, hogy nem mindenről lehet egyértelműen eldönteni, hogy előny-e vagy hátrány: előny vagy hátrány például az, ha valaki (csak) az irodalmi nyelvet vagy a művelt nyelvhasználatot érti? – Nyilván attól függ, mi a célja. Lássuk a prókat (+) és a kontrákat (–).

Belvárosi tér Madridban (Forrás: a szerző felvétele)

Nyelvtanulás anyanyelvi környezetben, az „utcáról”

• + Az ember a mindennapi életben használt valós, beszélt nyelvet tanulja meg.
• + Nem lesz zavarban, ha megszólítják, feltesznek neki egy kérdést vagy megkérdezik a véleményét valamiről, hogyan reagáljon arra.
• + Jobban elsajátítható az anyanyelvi kiejtés.
• – Csak egy rétegnyelvet/nyelvjárást tanul meg, és hajlamos lesz azt hinni, hogy minden csak úgy helyes, ahogy ott mondják/írják (ezért téves kép alakulhat ki benne a nyelvről).
• – Nem vagy nehezen fogja érteni az írott szövegeket, illetve az irodalmi nyelvet, és nem fogja ismerni a nyelvtani fogalmakat.
• – A mindennapi nyelvet tudni fogja használni, de nem lesz képes fordítani (bár erre általában nincs is szükség) vagy bonyolultabb szövegeket megfogalmazni.

Nyelvtanulás tanfolyamon, könyvből, filmekből, internetről stb.

• + Az ember egy letisztult, semleges, sztenderd nyelvváltozatot tanul meg.
• + Gyakorlással bármelyik nyelvjárás művelt beszélőivel fog tudni kommunikálni.
• + Képes lesz az írott nyelvet, irodalmi szövegeket megérteni, fordítani, fogalmazni.
• + Ismerni fogja a nyelvvel, nyelvtannal kapcsolatos fogalmakat.
• – Nehezebb lesz a beszédértés és nem fogja ismerni a sajátos kifejezéseket, szlenget.
• – Valós élethelyzetekben gondolkoznia kell a válaszon, akadozni fog a beszéd.
• – Nem lesz képes elsajátítani a közel anyanyelvi kiejtést.
• – Nyelvtudása csak „elméleti” lesz, a gyakorlatban nem fogja tudni használni a nyelvet.

Hangsúlyozom, magamból indultam ki, és leginkább a spanyollal kapcsolatos tapasztalataim alapján írtam le mindezt. A legjobb természetesen az lenne, ha az ember mindkét módon (tanfolyam, majd anyanyelvi környezetben a gyakorlati tudás megszerzése, vagy anyanyelvi környezetben tanfolyam, stb.) tanulná az idegen nyelvet. Sajnos azonban a legtöbb embernek csak a másodikra van lehetősége.

Rendhagyó-e a tocar ige? – A váltakozó helyesírás

A spanyolban vannak olyan beszédhangok, amelyeket, mint ismeretes, írásban nem csak egy betű jelölhet. Hogy a lehetséges betűk közül mikor éppen melyik jelöli, az vagy az utána következő hangtól függ, vagy csupán íráshagyományból, etimológiai okokból írjuk hol az egyiket, hol a másikat vagy harmadikat az adott szavakban (lásd pl. a b és v esetét).

Van azonban néhány mássalhangzó, melynek írása attól függ, hogy elöl képzett („magas”) – e, i – vagy hátul képzett („mély”) – a, o, u – magánhangzó (vagy mássalhangzó) követi-e. Az igeragozás és a szóképzés, toldalékolás során márpedig gyakran előfordul, hogy ugyanahhoz a szótőhöz valamikor elülső, máskor viszont hátulsó nyelvállású magánhangzóval kezdődő rag vagy toldalék járul.

A spanyolnak ebből a szempontból fontos tulajdonsága, hogy a tő végi mássalhangzók minden helyzetben megőrzik hangértéküket (a rendhagyó alakok kivételével, természetesen), amit viszont a helyesírásnak is követnie kell. Ilyen hangzók a [k], [g], [gu̯], [ch], valamint a [θ] vagy [sz]: pl. tocar ’érinteni’ → toqué ’érintettem’, poco ’kevés’ → poquísimo ’nagyon kevés’, amigo ’barát’ → amiguito ’barátocska’, averigua ’kideríti’ → averigüe ’derítse ki’, dirigir ’irányítani’ → dirijo ’irányítok’, vence ’győz’ → venza ’győzzőn’, luz ’fény’ → luces ’fények’ stb.

Ám a helyzetet kissé bonyolítja, hogy ezek közül a [ch]-t mindegyik magánhangzó előtt jelölheti a j is, továbbá az [sz] hangot – a nem megkülönböztető ejtést használó többségi nyelvváltozatokban – szintén mind az öt magánhangzó előtt jelölheti az s is, viszont csak e és i előtt jelölheti őket a g, ill. a c (az utóbbi helyett a, o, u és mássalhangzó előtt a z használatos). Ebben az esetben nincs más megoldás, mint megtanulni, hogy a szótári alakban melyik betű szerepel: ha j, illetve s, akkor semmi probléma, hiszen ezek következetesen ugyanazok maradnak végig az alakváltozatok helyesírásában.

Viszont nemcsak a tanulóknak, hanem sokszor még a spanyol anyanyelvűeknek is gondot okoz, hogy az igeragozás, toldalékolás során ezeket a mássalhangzókat milyen helyzetben melyik betűvel vagy betűkapcsolattal (digráffal) kell leírni. Ebben lehet segítségünkre az alábbi táblázat.

(Forrás: El Mexicano)

Egyes források a fentiek miatt a -car, -quir, -gar, -guir, -guar, -ger, -gir, -cer, -cir, -zar végű igéket rendhagyóként tüntetik fel. Ilyesmiről azonban szó sincs: a helyesírás váltakozik a ragozás során, de ez nem rendhagyóság, hanem csupán a szabályos kiejtés szabályos lejegyzése. Persze ez nem azt jelenti, hogy pl. a z nem állhat sosem e, i előtt – vannak ilyen szavak (maga a betű neve, a zeta is ilyen), azonban ezek nagyon ritkák és valójában csak helyesírási kivételek.

A kérdés inkább az, hogy mi okozza ezt az egész zűrzavart, mi szükség van arra, hogy ugyanazt a hangot más betű jelölje e, i, és a, o, u vagy mássalhangzó előtt, ill. fordítva: ugyanaz a betű miért jelöl más hangot az elöl képzett és a hátul képzett magánhangzók előtt. Ennek oka, hogy a helyesírás archaikus mintákat követ: a latinban pl. a c még minden helyzetben a [k], a g pedig mindig a [g] hangot jelölte, az évszázadok során viszont e hangok kiejtése – lágyítás (palatalizáció) következtében – megváltozott e, i előtt. Ugyanakkor a [ku̯] és [gu̯] hangcsoportokból a félhangzó kiesése miatt később ismét megjelenhetett a [k] és a [g] hang e és i előtt, így az archaikus helyesírás ma ezeket a hangokat jelöli a qu és gu kapcsolatokkal (és így tovább).

„Hallottam őt énekelni egy dalt”

Nem olyan régen volt szó a spanyol személyes névmások nyelvjárási használatairól, mely jelenségek közül az egyik legáltalánosabb az ún. leísmo, azaz a részes le(s) névmás használata személyekre tárgyesetben, a lo(s), la(s) helyett, adott helyzetekben. Arról is olvashattunk már előtte, hogy bizonyos igékkel nincs éles határ a részes és a tárgyeset között – előfordulhat, hogy amikor magyarul a tárgyeset használata lenne számunkra természetes, a spanyolban részes esetet használnak (ez főleg az ún. behatást kifejező igéknél – verbos de afección – jellemző). Vagyis a spanyolban nem annyira egyenletes és „logikus” a részes és a tárgyeset megoszlása, mint a magyarban, s az egyik vagy a másik használata közötti ingadozások azt mutatják, hogy a kettő közötti morfológiai különbség bizonyos esetekben – a nemek, illetve a személyek dolgoktól való megkülönböztetésének javára – eltűnőben van.

A mostani témában az ún. verbos de percepción, vagyis az érzékszervekkel történő érzékelést jelentő igék esetvonzatáról lesz szó, amely bizonyos szövegkörnyezetekben szintén eltér attól, amit magyarul várnánk. A két leggyakoribb ilyen ige a spanyolban a ver (régen veer < lat. VIDĒRE) ’lát’ és az oír (< lat. AUDĪRE) ’hall’. Alapesetben ezek – ahogy a magyarban is – tárgyas igék: te veo ’látlak téged’, oigo tu voz ’hallom a hangod’ stb. Van azonban egy olyan eset, amellyel külön érdemes foglalkozni: amikor a ver vagy oír bővítménye egy főnévi igeneves tagmondat. Idáig nincs is ebben semmi érdekes, hiszen magyarul is szoktunk ilyet mondani: pl. a „Hallottam Máriát énekelni” mondat ugyanígy gond nélkül lefordítható spanyolra: Oí a María cantar.

Le oí tocar la guitarra – Hallottam őt gitározni (Forrás: Pixabay.com)

A fenti egyszerű példamondatban az ige bővítménye (María) tárgy, ahogy magyarul is (a tárgyesetet, személyről lévén szó, az a elöljárószó jelöli is), ami azt jelenti, hogy a tárgyesetű személyes névmással helyettesíthető: La oí cantar ’Hallottam őt énekelni’. De vajon mi történik akkor – és számunkra ez lesz igazán érdekes –, ha a főnévi igenévi alakban álló ige (cantar) is kap egy tárgyat, vagyis a példánál maradva: „Hallottam Máriát énekelni egy dalt”. Elsőre szintén nem történik semmi látványosan, mert ezt is egyszerűen le lehet fordítani: Oí a María cantar una canción. Viszont próbáljuk meg itt is az oír ige bővítményét a személyes névmással helyettesíteni: Le oí cantar una canción ’Hallottam őt énekelni egy dalt’ – hoppá, itt bizony már valami történt! Mégpedig az, hogy a María szóra nem a tárgyesetű, hanem a részes névmással utaltunk. A következő lépésben nézzük meg, mivel lehetne ezt megmagyarázni.

Az odáig – gondolom – teljesen követhető, hogy amennyiben a főnévi igenévnek nincs tárgy funkciójú bővítménye, akkor a mondat tárgya az oír ige bővítménye. Hasonlóképpen működik ez a ver igével is, csak hogy azzal is legyen egy példánk: Lo vimos subirse a un taxi ’Láttuk őt [hímnem] beszállni egy taxiba’. Amint viszont a főnévi igenév is kap egy tárgyat – vagyis amikor magyar mondatban dupla tárgy lenne – az oír vagy ver ige bővítményéből általában részeshatározó lesz a spanyolban, amelyre a részes névmással utalhatunk. Bár vannak, akik ezt egyszerűen a leísmo egy speciális esetének tartják, valójában nem erről van szó. Mint tudjuk, a magyarral szemben a spanyol személyes névmás részes esetének használata ugyanis kiterjedtebb, azaz nem feltétlenül utal mindig a szó szoros értelmében vett részeshatározóra: jelölhet olyan határozói viszonyt is, amely nem pontosan a cselekvés/történés „címzettjére” vonatkozik, hanem a „forrására”, olyasmire, amit magyarul a tőle szokott kifejezni (ilyennel már találkozhattunk, pl. a preguntar, pedir igéknél).

A spanyol anyanyelvűek többsége tehát úgy értelmezi az ilyen ver és oír igékkel alkotott mondatokat, amelyekben magyarul két tárgy van, hogy azokban valójában csak egy tárgy van, a főnévi igenévvel kifejezett cselekvés bővítménye, vagyis tulajdonképpen azt érzékelik közvetlenül; éppen ezért a cselekvés végrehajtóját a részes esettel kifejezett forrásnak tekintik. Ez onnan is látszik, hogy a főnévi igenév bővítményére lehet tárgyesetű névmással utalni, míg a cselekvést végzőre részessel, a kettő együttes használatakor pedig a le(s) névmás helyett (eufonikus okokból) a se névmás áll: Oí a María cantar una canción → Le oí cantarla / Se la oí cantar; Vi a Pedro guardar el informe → Le vi guardarlo / Se lo vi guardar. Vagyis szó szerint fordítva, ezek a mondatok valójában azt jelentik, hogy ’Hallottam Máriától énekelni egy dalt’ → ’Tőle hallottam énekelni azt’, illetve ’Láttam Pétertől eltenni a beszámolót’ → ’Tőle láttam eltenni azt’.

Szintén nem ritka persze, hogy a spanyol mondatban is dupla tárgy van, tehát vannak olyan beszélők is, akik a cselekvés végzőjét is tárgyként értelmezik. Az ő nyelvváltozatukban természetesen ugyanúgy helyes a cselekvés végzőjére a tárgyesetű személyes névmással történő utalás: La oí cantar una canción, Lo vi guardar el informe.