Ha egyszer egy cseresznye türkörbe néz...

Egy mexikói ismerőstől hallottam a minap a képen látható szóviccet. Vajon mi benne a poén? Bevallom őszintén, nekem is beletelt néhány percbe, amíg leesett a tantusz, és bizonyára ugyanígy lesz ezzel mindenki, aki a nálunk jellemző hagyományos, írásalapú nyelvoktatásban részesült. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy aki kizárólag a spanyolországi (pontosabban az európai félszigeti, mert ugye a Kanári-szigetek is Spanyolország!) spanyolon „szocializálódott”, az sem fogja ezt a viccet érteni – persze egészen más okból.

De lássuk a magyarázatot! (Aki értette elsőre is, nem muszáj továbbolvasnia.) A magyar fordítás, és csak a teljesség kedvéért, hiszen magyarul már nem lehet úgy visszaadni, hogy megmaradjon benne a csattanó:

– Mit mond egy cseresznye, amikor meglátja magát a tükörben?
– Cseresznye, én? (Ez lennék én?)

A csattanó pedig a válaszban rejlik. Ugyanis ha hangosan kimondjuk a második mondatot a megfelelő hangsúlyozással, megpróbálva teljesen elfeledkezni arról, hogy mit látunk leírva (ez az, ami általában nem megy annak, aki nem élt anyanyelvi környezetben és nem a beszédhez szokott), akkor az pontosan úgy hangzik, mint a ¿Seré esa yo?, vagyis az ’Ez lehetek én?’ mondat. Legalábbis a többségi spanyol változatokban, ahol a c és a z ugyanazt a réshangot jelöli, mint az s. (Ezért írtam az elején, hogy aki csak a sztenderd európai spanyolt ismeri, ahol kétféle „sziszegőhangot” különböztetnek meg, az nem biztos, hogy fogja érteni ezt a poént.)

Annyit érdemes még megjegyezni, hogy a seré természetesen a ser egyszerű jövő idejű alakja, amelyet jelen idejű lehetőség kifejezésére is használnak – sőt, ma már ebben a szerepben a leggyakoribb.

Az illusztrációt a szerző készítette a Pixabay.com-ról származó képből.

Ser vagy estar? Ez a valódi különbség köztük!

A spanyolosoknak az egyik legnagyobb kihívást a kötőmód után talán a két „létige” használatának megértése jelenti, ugyanis a magyarban és a leggyakrabban tanult idegen nyelvekben (pl. angol, német, francia, olasz) is általában csak egy létigét használnak. Habár az olaszban is megvannak a ser és estar megfelelői, az essere és stare, az utóbbi a spanyollal szemben nem túl általános, inkább csak rögzült kifejezésekben fordul elő. Míg pl. a ¿Cómo estás? ’Hogy vagy?’ olaszul is Come stai?, addig a ¿Dónde estás? ’Hol vagy?’ már Dove sei?, az essere igével. (Kissé bonyolítja a dolgot, hogy az essere befejezett melléknévi igenevét a stare igétől kölcsönzi: stato, mert a latinban nem volt neki.)

A létigékkel már a blogon is sokat foglalkoztunk, és biztos vagyok benne, hogy már álmából felkeltve is mindenki fel tudná mondani a kimerülésig ismételt dogmát, miszerint a ser „állandó tulajdonságot”, az estar pedig „átmeneti állapotot” fejez ki, ha már egyszer a latin stāre ’áll’ jelentésű igéből származik. A probléma ezzel is az, ahogy az összes többi merev tankönyvi szabállyal, mint már láthattuk sok esetben, hogy a valóság ennél jóval bonyolultabb (ráadásul nem is mindig egyszerű eldönteni, hogy mi számít „állandó tulajdonságnak” és „átmeneti állapotnak”).

El Teide es el pico más alto de España y está en la isla de Tenerife, Canarias. Vajon mi az oka a két különböző ige használatának ebben a mondatban? (A kép forrása: Pixabay.com)

Szükség lenne egy korszerű, átfogó magyarázatra, egy „egységes szabályra”, amelyből könnyebben megérthetjük, mikor melyik igét használják és miért (a körülíró szerkezetekkel itt nem foglalkozunk). Előtte viszont fontos tisztázni, hogy nyelvtani „szabály” alatt sosem olyan szabály értendő, amelyet valaki előre megírt és onnantól minden úgy működik, hanem ellenkezőleg: utólag próbálják meg szabályokba foglalni az anyanyelvi beszélők nyelvhasználatát. Ezért egy nyelvtani szabály igazából tendenciát, valószínűséget jelent, amely sosem lehet 100%-os. Ne azt várjuk el tőle, hogy mindig, mindent előre tudni fogunk helyesen használni, mert nem ez a célja.

Az egyszerű generális szabály tehát, amit keresünk a ser vagy estar használatára, az nem más, mint az, hogy azonosítja-e, meghatározza-e azt a bizonyos dolgot vagy személyt az említett tulajdonság, vagy sem? Amennyiben erre a kérdésre azt tudjuk mondani, hogy igen, akkor nagy valószínűséggel a ser létigét, minden más esetben (amikor a tulajdonság csak átmeneti vagy esetleges) az estar igét fogjuk használni. Nézzük meg ezt a továbbiakban néhány példán keresztül:

Ella es Elena. Es profesora de español y es de Madrid. Hoy es fiesta, es día libre. Son las doce y media. La reunión será en el Centro Cultural. La ciudad es muy grande. Somos húngaros. Esta mesa es de madera.

A fenti mondatokban a ser létige alakjait találjuk. Nem nehéz belátni, hogy az, hogy valakit Elenának hívnak, spanyoltanár és Madridból származik, mind olyan jellemző, amely őt adott környezetben azonosítja, meghatározza. Az, hogy ’ma ünnep van’, ezért ’szabadnap’, szintén meghatározó, hiszen ha nem így lenne, akkor az vagy nem ma lenne, vagy nem ünnepnap lenne, tehát ebben az esetben az ’ünnepnap’ és a ’ma’ elválaszthatatlanok egymástól. Igaz ez az időpontra és valaminek a helyszínére is: ha ’fél egy van’, akkor az csakis most lehet, máskor más időpont lenne. Ugyanígy, ha ’az összejövetel a Kulturális Központban lesz’, nem lehet egy másik helyen ugyanabban az időben, mert az egy másik esemény lenne. Egy várost szintén meghatároz a mérete, ahogy minket is azonosít az, hogy ’magyarok vagyunk’. Egy tárgyat felismerünk az alapján, hogy milyen anyagból van. Azt hiszem, idáig ez talán egyértelmű. De vizsgáltjuk most meg az alábbi mondatokat is:

Hoy no está el profesor, porque está enfermo. Cuando los encontraron, ya estaban muertos. Está prohibido fumar. El proyecto está pensado para estudiantes de español. El programa está dirigido por expertos en el tema. Segovia está a 94 kilómetros de Madrid. Está bonita tu foto.

Ezek a mondatok mind olyan tényeket fogalmaznak meg, amelyek nem meghatározóak az adott dologra vagy személyre nézve. Az, hogy ’ma nincs [itt] a tanár, mert beteg’, nem mondja el róla, hogy milyen személy (hogy hívják, honnan származik, hogy néz ki stb.). Természetesen halottnak lenni nem „átmeneti állapot”, de mivel nem az alapján azonosítunk személyeket, hogy élő vagy halott, ezért itt az estar igét használjuk. A dohányzást mint cselekvést sem az határozza meg, hogy tilos vagy megengedett. Hasonlóképpen, hogy a projekt spanyoltanulóknak lett kigondolva, nem árul el semmit magáról a projektről, ahogy az sem azonosít egy programot, hogy a témában jártas szakértők vezetik (hiszen ugyanúgy megtehetnék mások is). Attól, hogy ’Segovia 94 km-re van Madridtól’, még nem tudjuk, hogy milyen ez a város, ill. szintén nem az határoz meg egy fényképet, hogy ’szép’.

A nagyításhoz kattints vagy koppints a képre! (Forrás: El Mexicano)

Melléknevekkel gyakran mindkét ige használható attól függően, hogy adott tulajdonságot mennyire érez meghatározónak vagy esetinek a beszélő, ill. maga a melléknévtípus is számít. Így pl. mondhatom azt, hogy soy feliz, ha úgy érzem, hogy a boldogság engem meghatároz, de azt is mondhatom, hogy estoy feliz, ha ez számomra esetleges. Viszont mindig está contento/-a, aki elégedett, mert senkit sem azonosítunk az elégedettség alapján, szemben azzal, hogy es sincero/-a ’[ő] őszinte’, amit a spanyol anyanyelvűek jellemvonásnak tartanak.

A családi állapotokról azt érdemes tudni, hogy a soltero/-a ’egyedülálló (nőtlen/hajadon)’ és a viudo/-a ’özvegy’ alakokkal rendszerint a ser, a casado/-a ’házas’ és divorciado/-a ’elvált’ alakokkal többnyire az estar használatos. S végül még egy fogódzó, ami segíthet: melléknévvel mindkét ige használható, azonban főnévvel kizárólag a ser állhat – nincs pl. *estoy ingeniero. A családi állapotok esetében is az lehet a választás kulcsa, hogy a beszélők melyiket hol helyezik el a főnév–melléknév skálán. (Ez a videó egyébként jól összefoglalja a spanyolországi használatot.)

Ha úgy gondolod, hogy a leírtak alapján sikerült megértened a két ige közötti különbséget, próbáld meg behelyettesíteni a megfelelő igealakot az alábbi mondatokba!

Mi hermano __ especialista en informática. ¡Esta sopa __ muy deliciosa! __ cuatro en la familia: mi madre, mi padre, mi hermano y yo. El cielo __ muy nublado hoy. Esta foto __ en la Plaza Mayor en Madrid. ¿Dónde __ la estación de metro? El concierto __ en el Auditorio Nacional.

A helyes megoldásokat magyarázatukkal együtt itt találod.

Gracias especiales a Wenceslao Grillo por la idea y la revisión del artículo.

Még mindig nem megy a subjuntivo? Ez talán segíthet...

Nem sikerült a tankönyvi „szabályok” alapján teljesen megértened a kötőmód (subjuntivo) használatát és továbbra sem tudod megfelelően alkalmazni? Nos, nem vagy egyedül. A hagyományos magyarázatok ugyanis, miszerint a kötőmód „kétség, bizonytalanság, kívánság stb.” kifejezésére szolgál, nem minden esetben működnek. Ha pedig nem csak kifejezéseket akarunk gépiesen bemagolni, hanem szeretnénk is megérteni a kötőmód szerepét a spanyolban, a lenti videóban ismertetett korszerűbb megközelítés segítséget nyújthat ebben (amihez persze nem árt némi spanyol nyelvtudás).

Talán így lehetne a két igemód közti különbséget szemléltetni... (Forrás: El Mexicano / Clases con Clau)

Emlékeztetőül tisztázzuk, hogy a subjuntivo egy olyan igemód, amely alárendelő összetett mondatok mellékmondataiban – általában a que ’hogy’ kötőszóval bevezetve – a főmondat állításához köthető cselekvésre, történésre, körülményre (nevezzük őket a továbbiakban együtt „esemény”-nek) utal. (De ez természetesen nem azt jelenti, hogy az alárendelő összetett mondatok mellékmondataiban kizárólag kötőmódú igealak szerepelhet.) Mondattani értelemben valójában minden nyelvben, így a magyarban is létezik, csak nálunk alaktanilag nem különbözik a felszólító módtól.

Ahhoz viszont, hogy megértsük a kötőmód használatát, először a kijelentő mód (indicativo) jelentését kell megérteni. Igazából mindkét igemód ugyanazt az eseményt írja le két különböző megközelítésből. Ahogy Claudia magyarázza a videóban, ha a kijelentő mód emberi formát öltene, akkor egy nagyon egyenes, határozott személyiség lenne, aki konkrétan kimondja a dolgokat: ez így van, az úgy; ez az, amit tudok, gondolok vagy tudni vélek. A kijelentő móddal tehát megállapításokat közlünk, azaz kimondunk, megállapítunk – vélt vagy valós – eseményeket.

Ez a folyamatábra is megkönnyítheti a döntést! (Forrás: El Mexicano / Clases con Clau)

Ezzel szemben a kötőmód egy olyan személy lenne, aki nem szeret egyenesen beszélni a dolgokról, csak „kerülgeti” őket: nem állapít meg semmit, csak utalást tesz az eseményre. Nem lényeges, hogy az megvalósul-e. Vagyis ha nem tudjuk eldönteni, hogy a kijelentő vagy a kötőmódot szükséges-e használni, fel kell tennünk a következő kérdést: Ezt akarom-e mondani, vagy csak erről akarok valamit mondani? Közölni akarom, hogy „Esik az eső” (Llueve), vagy csak azt akarom róla elmondani, hogy „Imádom, hogy esik az eső” (Me encanta que llueva)? Az utóbbi példában tehát nem deklarálom az eseményt (nem mondom ki, hogy megvalósul-e, mert ez nem fontos), hanem értékítéletet mondok róla. Figyeljük meg azt is, hogy míg a Llueve ’Esik [az eső]’ önmagában is lehet egy értelmes mondat, addig a *Llueva (kb. ’az, hogy esik ~ essen [az eső]’) így elszigetelten nem jelent semmit, egyszerűen nincs értelme. A videóban még rengeteg szemléletes példa szerepel. Íme:

Sikerült megérteni a videóból, hogy mi a különbség az Ella no cree que [yo] hable tres idiomas és az Ella no cree que hablo tres idiomas mondatok értelmezése között? – Szólj hozzá!

És azt meg tudod tippelni, hogy miben más a Quiero un pastel que lleve zanahoria és a Quiero un pastel que lleva zanahoria mondatok jelentése? A magyarázatért nézd meg a téma többi videóját is!

Olasz és spanyol: hasonlóan hangzanak, mégis nagyon eltérő a dallamuk. Miért?

Ha hasonló újlatin nyelvekről beszélünk, sokaknak egyből az olasz és a spanyol jut eszébe elsőként. Kétségtelen, hogy ez a két nyelv hasonlóan hangzik, olyannyira, hogy valamikor kezdő spanyolosként még nekem is beletelt egy kis időbe rájönni, hogy egy filmben olaszul vagy spanyolul beszélnek-e. Ugyanakkor ez a hasonlóság csak felületes, mert ha jobban figyelünk, valójában egészen másképp hangzanak ezek a nyelvek.

Az alábbiakban összeszedtem röviden, hogy miért tűnnek első hallásra nagyon hasonlónak, és miért különböznek mégis nagyon, ha már eljutunk egy magasabb szintre. (Azt se feledjük, hogy a hasonlóság mindig szubjektív: ha egy olasz vagy egy spanyol anyanyelvűt kérdeznénk erről, valószínűleg azt mondanák, hogy szerintük egyáltalán nem hasonlít egymásra a két nyelv.)

A Tiberis (olaszul Tevere, spanyolul Tíber) folyó Rómában

Ezért halljuk őket hasonlónak

Amiért az olasz és a spanyol először nagyon hasonlónak tűnnek, az elsősorban az öt magánhangzó mindig „tiszta” ejtése: mindkét nyelvre jellemző (természetesen a köznyelvi változatokról beszélve), hogy az a, e, i, o, u magánhangzókat hangsúlytalanul is ugyanúgy ejtik, ahogy hangsúlyosan. (Persze az olaszban valójában hét magánhangzó van, hiszen az e és o lehet nyílt és zárt is, ez azonban „távolról” még nem annyira feltűnő.) Ez a tulajdonság a hat ismertebb újlatin nyelv közül egyedül az olaszban és a spanyolban figyelhető meg.

A szavak is leggyakrabban magánhangzóra végződnek mindkét nyelvben: az olaszban szinte mindig, a spanyolban korlátozott számú mássalhangzó (-s, -l, -n, -r, -d, -z) előfordulhat szó végén. Sőt, maguk a szavak is nagyon hasonló felépítésűek, csak néhány példa (olasz – spanyol): buono – bueno ’jó’, mano ’kéz’, notte – noche ’éjszaka’, io – yo ’én’, mio – mío ’enyém’, quando – cuando ’(a)mikor’, viene ’jön’ (bár megjegyzendő, hogy spanyolul [b]-vel mondják mondat elején) stb.

Amiért mégis egészen más a dallamuk

A fentiekből láthattuk, hogy miért halljuk kezdetben elég hasonlónak a két nyelvet. Vannak viszont alapvető különbségek is, amelyek teljesen más dallamot kölcsönöznek nekik. Az egyik az, hogy míg az olaszban a hangsúlyos magánhangzók hosszúak (kivéve szó végén), a spanyolról ez egyáltalán nem mondható el. Bár spanyolul is enyhén megnyúlnak nyílt szótagban, ám alig észrevehetően, szemben az olasszal. Jól példázza mindezt az uno ’egy’ kiejtése 🔈⁠olaszul és 🔈⁠spanyolul. Ezért van az, hogy míg az olasz hangzása dallamos, a spanyolé inkább kemény, pattogós (ahogy maguk a spanyolok is szokták mondani: „mint egy géppuska”), hozzátéve, hogy még gyorsabban is beszélnek, mint az olaszok.

Las Ventas aréna, Madrid

Egy másik fontos különbség, hogy az olaszban nagyon gyakoriak a hosszú mássalhangzók, pl. acqua [akkwa] ’víz’, latte ’tej’, gruppo ’csoport’, terra ’föld’. Ezzel szemben a spanyolban mindössze néhány mássalhangzó lehet hosszú, és rendszeres hosszúsági különbség csak az -r- és -rr- között van. Így az imént felsorolt olasz szavak spanyol megfelelői: agua, leche, grupo, tierra.

Az olasz szavak gyakran végződnek -i-re, mivel ez az -o és -e végződésű névszók többes számának jele (és bizonyos igealakok végződése is egyes számban), aminek a spanyolban az -os, -es vagy -as végződések felelnek meg. Például (olasz – spanyol): libri – libros ’könyvek’, amori – amores ’szerelmek’, canti – cantas ’énekelsz’ stb. A spanyol ezért az olaszhoz képest „sziszegősen” hangzik.

Ugyanakkor az olaszban gyakoriak a [cs] (ce/ci), [dzs] (ge/gi) és [cc] (z, -zz-) mássalhangzók, amelyek közül a spanyolban csak a [cs] (ch) van meg, de az is nagyon ritka (még akkor is, ha a filmekből éppen a muchacho vagy a buenas noches kifejezések ugranának be elsőre egy spanyolul nem tudónak). A spanyolban sokkal inkább előfordulnak olyan mássalhangzók, amelyeknek sem az olaszban, sem a magyarban nincs pontos megfelőjük: a b/v, d, g gyenge párjai, a [β], [ð], [ɣ]; a [ch] (ge/gi/j), valamint a félszigeti spanyolban ejtett [θ] (ce/ci/z) hangok.

A spanyol d erős és gyenge ejtésének szemléltetése. (Bár a gyenge ejtés oka nem pontosan az, hogy „már nyitva van a szánk”, hiszen ha így lenne, akkor mindegyik mássalhangzónak lenne laza változata magánhangzók között.)

A spanyolnál a nyelvjárás is meghatározó

Eddig csak egyszerűen spanyolról beszéltünk, de érdemes tudni, hogy a spanyolnak két fő változata van, merőben eltérő hangzásvilággal: az európai (félszigeti) és a latin-amerikai (nyelvjárástanilag ide tartozik a Kanári-szigeteken beszélt változat is). Ami meglepő, hogy dallamában éppen az utóbbi hasonlít jobban az olaszra, szemben a félszigetivel (az „echte” kasztíliai spanyol meglehetősen nyers és mogorva – ezt maguk a nyelvvel foglalkozó szakemberek is elismerik).

Sokat gondolkoztam azon, hogy miért alakult ez éppen így (hiszen nem ez lenne a logikus), de nem találtam rá tudományos magyarázatot. Az én elképzelésem az, hogy a félszigeti északi spanyolt – amelyen a modern európai sztenderd alapul – a hódítások korában erős baszk hatás érte (és ugye a baszk nem indoeurópai nyelv), de természetesen lehet, hogy csupán véletlen az egész...

Miért „többes számú” Brüsszel vagy London spanyolul?

Kezdő spanyolosként rácsodálkoztam, hogy a spanyolban is -s a többes szám jele, ahogy az angolban (és az összes nyugati újlatin nyelvben). Ez csak azért volt furcsa, mert az oroszban és a szláv nyelvekben éppen nem így van. Viszont szintén ez volt a többes szám jele a latinban a legtöbb esetben (kivéve az a- és o-tövű főnevek alanyesetét) és az összehasonlító nyelvtudomány jelen álláspontja szerint az indoeurópai alapnyelvben is, így pedig már egyáltalán nincs min csodálkozni.

Királyi Palota, Brüsszel (Forrás: Pixabay.com)

Mindebből az következik, hogy amint egy spanyolos meglát egy -s végződésű főnevet, egyből a többes szám jut eszébe. Azonban tudjuk, hogy ez nem mindig jelent többes számot – még akkor sem feltétlenül, ha történetileg valóban az volt. Volt már szó például az igei-névszói összetételekről, mint a paraguas ’esernyő’. Ezek olyan összetett szavak, amelyek egy igéből és egy sokszor többes számú főnévből állnak (vélhetően mondatszerű kifejezésekből keletkeztek összevonással valamikor régen, még az újlatin nyelvek kialakulásakor), de maga az összetett névszó ettől még nem többes számú, pontosabban egyes és többes számú alakja megegyezik. Ugyanígy viselkednek pl. a művelt eredetű -is végződésű, általában tudományos szavak is, pl. la(s) crisis ’a válság(ok)’.

De van néhány olyan városnév is, amely ránézésre többes számúnak tűnik: pl. Atenas (Athén), Bruselas (Brüsszel), Burdeos (Bordeaux) vagy Londres (London). De nem is kell ennyire messzire sem mennünk, mert ott van többek között a spanyolországi Burgos is. Ám könnyen belátható, hogy itt valójában nem többes számú alakokról van szó. Egyrészt semmi értelme nincs annak, hogy *Atena, *Brusela, *Burdeo vagy *Londre, másrészt a nyelvtani egyeztetés sem többes számban történik ezekkel a nevekkel: pl. La antigua Atenas (és nem *Las antiguas Atenas).

London (Forrás: Pixabay.com)

Persze az már más kérdés, hogy az Atenas tényleg többes számú alak volt az ógörögben (Ἀθῆναι [atʰēnai]), és a latinban (Athenae) is így használták, amit formailag megőriztek a mai európai nyelvek, köztük a spanyol (ld. még angol Athens, francia Athènes). Szintén többes számú főnevekből származnak általában az -s végződésű spanyol településnevek, valószínűleg a Burgos is.¹ A többi viszont történetileg sem volt többes számú, esetükben az -s végződés valamiféle analógia lehet.

A Londres lehetne akár a latin birtokos esetű Londĭni egy beszélt nyelvi *Lóndines alakváltozatának folytatója (ehhez ld. pl. Lūnae > lunes), ami hangtanilag tökéletesen bele is illene a képbe, de nem találtam forrást, amelyik ezt a felvetést megerősítené. Valószínűbb, hogy a Bruselas és a Londres alakokat egyszerűen a francia Bruxelles (vö. angol Brussels) és Londres közvetítette a spanyolba.²

Összefoglalva tehát azt állapíthatjuk meg, hogy bár ezek a nevek megtévesztően hasonlítanak a többes számú spanyol főnevekhez, esetükben szó sincs – ma már legalábbis – semmiféle többes számról.

---

¹	A burgo ’erőd, [tört.] község’ [CORDE:1076] köznévként is létezik a germán eredetű lat. burgus, -um átvételeként, de nem teljesen világos, hogy a városnév [CORDE:921] ennek többes számából, vagy közvetlenül a germánból ered-e.
²	A franciában az -s az ófrancia kettős esetrendszer latinból örökölt alanyeset-végződésének maradványa lehet.

Megértené-e egy olasz vagy spanyol anyanyelvű, ha latinul szólnának hozzá?

A rövid válasz az, hogy nem. Kicsit hosszabban az, hogy talán igen – ha tanult latinul, vagy bölcsész, esetleg nyelvtanár. De nyilván akik ezt a kérdést felteszik, általában arra gondolnak, hogy mondjuk Cicero vagy Seneca (csak azért, mert ő épp Hispaniában született) elboldogulna-e a mai Rómában vagy Spanyolországban, ha létezne időgép. Nos, erre válaszolni már nem is olyan egyszerű...

Kezdjük mindjárt azzal, hogy latin alatt a köznyelvben általában a klasszikus latint szokás érteni, egy művelt, írott nyelvet, amelyet igazából sosem beszélt úgy az utca népe, ahogy az írott szövegekből ismerjük. Tulajdonképpen ma sem tudjuk igazán, milyen volt a korabeli beszélt latin, erre éppen a konzervatívabb újlatin nyelvek (szárd, olasz, spanyol) engednek csak következtetni.

Katalónia tér (Plaza de Cataluña / Plaça de Catalunya), Barcelona (Forrás: Pixabay.com)

De tegyük fel, hogy a klasszikus latint nagyjából úgy beszélték az utcán is, ahogy az irodalmi művekben. Ez esetben ugyanazok a kérdések merülnek fel, mint a kölcsönös érthetőség tekintetében: egyrészt nagymértékben függ a szövegkörnyezettől (éppen milyen hasonló szavakat vél hallani és megérteni az illető), de leginkább a beszélő műveltségétől és „nyelvérzékétől”. Aki soha az életben nem tanult idegen nyelvet és nem volt még külföldön sem, fel sem fogja ismerni, hogy milyen nyelven szólnak hozzá (sőt, talán még a saját anyanyelvét is alig ismeri fel, ha azt idegen akcentussal beszélik).

Tehát pl. egy olyan mondatot, hogy Ubi est platea Catalauniæ? (¿Dónde está la plaza de Cataluña?) ’Hol van a Katalónia tér?’ minden bizonnyal megértene egy bölcsész vagy egy tanult és sokat olvasott spanyol anyanyelvű, de a piaci árusnak vagy az átlagjárókelőnek fogalma sem lenne még arról sem, hogy milyen nyelven érdeklődünk és mit szeretnénk tőle megtudni, ahogy arról ez a videó is tanúskodik. Ugyanakkor az utóbbiak is simán megértenék mondjuk a Maximas gratias (Muchas gracias) ’Köszönöm szépen’ kifejezést, hiszen ez így spanyolul is értelmes (legfeljebb egyből rájönnének, hogy külföldiek vagyunk, mert nem a megszokott módon mondtuk).

Olaszországban, bár látszólag valamivel egyszerűbb volt a kísérletezőnek latinul boldogulnia, valószínűleg ez is csak véletlen: épp olyan emberekkel próbálkozott, akik legalább beszéltek angolul, vagy nyíltabbak voltak a társalgásra:

Az olaszok esetében persze nyilván az is sokat számít, hogy eleve hozzá vannak szokva a kétnyelvűséghez, hiszen lényegében – nyelvtörténeti értelemben – minden régióban és nagyvárosban egy másik nyelvet beszélnek (még ha ezt ők maguk is csak „olasz nyelvjárásoknak” tekintik), és a toszkán nyelvjáráson alapuló tulajdonképpeni olasz közvetítőnyelvként (is) szolgál.

S végül tegyük hozzá, hogy ezekben az országokban elterjedt szokás egyből átváltani angolra – már aki tud –, amint észreveszik, hogy az illető külföldi, még ha próbál is a helyi nyelven kommunikálni (ezt jómagam is tapasztaltam Spanyolországban).

Mértékegységek előtagjai, jelentésük és eredetük

Nem gondoltam volna, hogy valaha odáig süllyed az elektronikus újságírás színvonala, hogy egy informatikai témájú cikkben a digitális adattárolási kapacitásra vonatkozó, rendszerint csak „TB”-nek rövidített mennyiséget képesek kiírni betűvel úgy, hogy terrabyte (sic!), de hát ide is eljutottunk.

Ezen felbuzdulva – valamint lelkes olvasónk, Tamás felvetése alapján – nem voltam rest utánajárni a Nemzetközi Mértékegységrendszerben (francia: Système International d’Unités, SI), hétköznapi nyelven a metrikus rendszerben használt előtagok (prefixumok) forrásának és eredeti jelentésüknek. Bevallom, engem is értek meglepetések – persze pozitív értelemben szólva...

(Forrás: El Mexicano / https://en.wiktionary.org)

S mint a táblázatból kitűnik, legnagyobb meglepetésemre a pico- (magyar forrásokban piko-) előtag éppen spanyol eredetű (de őszintén szólva a dánra sem nagyon számítottam a femto- és atto- esetében). Nem részleteztem, hiszen itt nem a messzemenő etimológiai fejtegetés volt a cél, de maga a spanyol pico szó is megér egy magyarázatot. Ennek végső forrása az egyébként ókelta eredetű latin beccus – pontosabban ennek tárgyesete, a beccu(m) – ’csőr’, a valószínűleg hangutánzó eredetű (és valamennyi nyugati újlatin nyelvben közös) picar ’csíp, szúr’ ige, esetleg még a latin picus ’fakopáncs, harkály’, ill. pica ’szarka’ szavak hatásával.

A táblázat PDF-változata innen letölthető és szabadon felhasználható. Mindössze annyi kérésem lenne, ha már dolgoztam vele, hogy legyen egy hivatkozás is az eredeti forrásra, erre a bejegyzésre. Az előtagok gyakorlati felhasználására pedig néhány szemléletes példa az Űrkutatás magyarul nevű kiváló ismeretterjesztő csatorna alábbi videójában látható:

Mennyire távolodtak el az újlatin nyelvek a latintól?

A latin népek nyelvkedvelői körében kifogyhatatlan téma, hogy vajon az olasz, a portugál, esetleg a román vagy éppen a spanyol áll-e a legközelebb a klasszikus latinhoz. Az ilyen kérdésekre – mint már szó volt róla több cikkben is – azért nem egyszerű válaszolni, mert ez attól függ, milyen szempontokat veszünk figyelembe és azokat milyen módszertan szerint vizsgáljuk.

Mindenekelőtt szögezzük le már most, hogy az újlatin nyelvek sokkal közelebbi rokonságban állnak egymással, mint a klasszikus latinnal. Ebben semmi meglepő nincs, hiszen egyrészt több mint kétezer év választja el őket az utóbbitól, másrészt eleve nem a klasszikus latinból alakultak ki, mivel az egy kimunkált irodalmi nyelv volt, amelyet az utca embere valójában sosem beszélt. Tehát ez valami olyasmi, mintha azt mondanánk, hogy a magyar tájszólások közelebb vannak egymáshoz, mint a Halotti beszédben használt magyarhoz – ez szerintem teljesen egyértelmű.

Szerencsére azért van mire támaszkodni. Mario A. Pei (1901–1978) olasz származású amerikai nyelvész készített erről elsőként – és sajnos azóta is utolsóként – tudományos igényű összehasonlító tanulmányt 1949-ben (A New Methodology for Romance Classification). Pei a hangsúlyos latin magánhangzók minőségét vette alapul különböző fonetikai környezetekben, és azok változásait vizsgálta a mai újlatin nyelvekben. Összesen 77 „lehetséges változási pont”-ot határozott meg, mint pl. a diftongizáció (pl. ĕ > ie), a megnyílás (pl. ŭ > o) vagy a nazalizáció. Ha az eredeti magánhangzó minősége a vizsgált nyelvben megmaradt (tehát ī > i, ŭ > u stb.), az 0 pontot ért; ha változás következett be, annak jellegétől függően súlyozva 0,5 (ha pl. csak nazalizáció történt), 1 (pl. megnyílás) vagy 2 (pl. diftongizáció) pont járt; ugyanakkor ha a „várt” szabályos változás valamiért mégsem következett be (pl. nŏcte > sp. noche), az –0,5 pontot (azaz fél pont levonást) jelentett.

A kiértékelés szerint minél több pontot gyűjtött így egy nyelv, annál nagyobb távolságra került a latintól, ami százalékban kifejezve a következőt jelentené: francia 44%, portugál 31%, provanszál (okcitán) 26%, román 23,5%, spanyol 20%, olasz 12%, szárd (logudorói) 8%. A francián talán nincs mit magyarázni, a szárd pedig éppen arról híres, hogy a latin magánhangzók eredeti minőségét is változatlanul őrzi, így az eredmény érthető. Pei úgy is meghatározta az értékeket, ha minden változás azonos súllyal lenne figyelembe véve, ez alapján a következőképpen alakulna a sor: francia 46,5%, portugál 45%, provanszál 37,5%, román 32%, spanyol 20,5%, olasz 16%, szárd 11%. Látható, hogy bár a számokban van némi eltérés, az összkép ugyanaz. Vagyis kijelenthetjük, hogy a vizsgált szempont szerint a legújítóbb újlatin nyelvek a francia, a portugál és az okcitán, míg a legkonzervatívabbak sorrendben a szárd, az olasz és a spanyol.

Persze ez csak egy – ám igen fontos – szempont, de ugyanezt a módszert ki lehetne terjeszteni a hangsúlytalan magánhangzókra, a mássalhangzókra, az alak- és mondattanra is. Valamennyire biztosan eltérő eredmények születnének. (A francia valószínűleg megőrizné a pozícióját, de a mássalhangzók tekintetében a spanyol vetekedhetne vele az első helyért; másfelől az olasz talán helyet cserélne a szárddal, és a román is jó eséllyel közelebb kerülne a latinhoz, ha a morfoszintaxist is vizsgálnánk.)

Az észrevételekért köszönet Prof. Dr. Giampaolo Salvi nyelvésznek.

---

Az ábrán (jobbra fent) az újlatin nyelvek latintól való távolságát próbáltam szemléltetni a tanulmány alapján, figyelembe véve a földrajzi elhelyezkedésüket is (a távolságok a feliratok képzeletbeli középpontjait összekötő egyenesek hosszai).

Egy dal, melyet még a spanyolajkúak többsége sem ért

A spanyolról köztudott, hogy míg az ún. „sztenderd” vagy köznyelvi változatait nagyjából mind az 500 millió anyanyelvi beszélő megérti és tudja használni, ha szükséges, azonban a mindennapi nyelv szókincsében, főleg a helyi adottságokat illetően óriási a változatosság: nem csak az egyes spanyol nyelvű országok, hanem még azon belüli régiók szerint is hatalmas eltérések lehetnek.

Nem biztos, hogy például (a Spanyolországnál több mint kétszer nagyobb) Bolíviában a nyugati hegyvidék szlengjét megérti mondjuk az ország keleti síkságán élő lakos és fordítva. Az alábbi dal tökéletesen szemlélteti mindezt. Ne csodálkozzon, aki nem ért belőle egy árva kukkot sem a „kötőszavakon kívül”, legyen nyelvtanuló, spanyoltanár, tolmács vagy fordító: mint szokás mondani, „nem az Ön készülékében van a hiba”!

Azért mégsem kell megijedni, nem az összes bolíviai dal ilyen: ez egy kimondottan extrém eset. A szerző, Alfonso Moreno Gil ugyanis szereti megtűzdelni a dalszövegeit olyan népnyelvi elemekkel, szófordulatokkal, amelyeket csak a Santa Cruzban élők értenek... (A dal műfaja egyébként brincao, amely lefordítva nagyjából annyit jelent, hogy „szökdécselő”. Szöveg a videó alatt.)

No jocheés los petos
(Alfonso Moreno Gil – Jorge Suárez López)

Que gustarte echarle a la compollera
Qué cosa, che, que vos ya no escarmentás
Ya pues, camba alzao, no seás joíchi
Que solingo te ponés la soga al cuello

Conmigo le pelaste de aquí hasta la Luna
Pues no me hacés pisar el palito jamás
Ni se te ocurra pensar que me pongo posmeta
Maldición de sucha no mata caballo

Tiquiminiqui que te hago una pizca de caso
No le busqués cinco pies, cinco pies al gato
Más bien invitá un sucumbé
Y no jocheés los petos

Esperá, sosegate, no echés más leña al fuego
O querés que se arme la grande de una vez
No aguantás de seguro ni una reprimenda
Y te saco sonando, no me enojés

Nada de hacer el cuento con lágrimas de caimán
Ni te hagás bravo de pliqui que me causa mucha risa
Tanto te conozco, no vengás con burreras
Hagamos bien las paces y quedemos a la pré

Tiquiminiqui que te hago una pizca de caso
No le busqués cinco pies, cinco pies al gato
Más bien invitá un sucumbé
Y no jocheés los petos

Kezdjük mindjárt a címmel, amely bizonyára ugyanúgy nem mond senkinek semmit, ahogy én is csak bámultam, mint borjú az új kapura, amikor megláttam. Oké, „ne csinálj valamit a valamikkel”, ennyi talán mindenkinek megvan. Na de szószaporítás helyett inkább lerántom a leplet: No jocheés los petos = ’Ne piszkáld a darazsakat’ (jochear = bosszant, piszkál, zavar [fastidiar, molestar]; peto = darázs [avispa]), átvitt értelemben: „ne játssz a tűzzel, mert megégeted magad!”.

Santa Cruz de la Sierra, Bolívia legnagyobb városa (Forrás: Pixabay.com)

Aztán vannak még szép számmal nyelvjárási kifejezések, amelyeket megpróbáltam összefoglalni az alábbiakban (bár garanciát nem vállalok rá, hogy mindegyiket jól értelmeztem):

• echarle a la compollera — hanyagul viselkedik (a la ligera, como sea; < con pollera)
• che — hé, hallod-e (indulatszó)
• camba alzao — nagyképű vidéki (camba = kelet-bolíviai félvér)
• joíchi (jodichi, jodiche) — bosszantó ember, vérszívó (persona molesta; < joder)
• solingo = solito (-ingo, -a, nyelvjárási kicsinyítő képző, diminutivo dialectal)
• pelar(se) — tévedésben van (equivocarse)
• pisar el palito — besétál a csapdába (hacerse víctima de una trampa o engaño)
• posmeta — lehangolt, rossz kedvű (de mal humor)
• sucha — keselyű, „ragadozó” (buitre)
• tiquiminiqui — blöff, mellébeszélés (tagadásként is) (burla o engaño, o interj. de negación)
• una pizca (de) = un poquito o casi nada
• buscarle cinco pies al gato — kekeckedik, az élő fába is beleköt; mentegetőzik
• sucumbé — tejjel, cukorral és fahéjjal készített alkoholos koktél, Bolívia tradicionális itala
• armarse la grande — nagy balhé kerekedik (hacerse un escándalo)
• sacar sonando — elküld a fenébe, „kihajít” (valakit)
• de pliqui — kamu-, színlelt (de broma)
• burrera — hülyeség, szamárság (estupidez, tontería; < burro)
• quedar a (la) pré — nem tartozni semmivel, „egálban” lenni (no deberse nada; < fr. prêt)

Laguna Verde, Potosí, Bolivia (Forrás: Pixabay.com)

Tévedés lenne azt gondolni, hogy ezeket azért nem ismerjük, mert „indián szavak” – a fentiek közül talán mindössze két szó származik valamelyik helyi őshonos nyelvből (leginkább a kecsua és a guaraní jöhetne szóba), az összes többi belső spanyol fejlemény. Ráadásul nem is csak ezek a kifejezések okozhatnak nehézséget, hanem az is, hogy Bolívia keleti felén a voseo használatos, amellyel a tananyagok általában nem foglalkoznak. Persze mindez csak egy példa volt arra, hogy ilyen dalokat bármilyen élő nyelven lehetne alkotni.

A szerzemény egyébként a Dichos y modismos cambas hechos canciones („Kelet-bolíviai mondások és szófordulatok dalokba foglalva”) című 12 tételes digitális zenei albumon található.

Felhasznált források

• ASALE (2010): Diccionario de americanismos
• Ovidio Roca (2019): Diccionario Camba (blogbejegyzés)
• RAE–ASALE (2014): Diccionario de la lengua española, 23.ª edición
• Agócs Károly (2015): Hablando en plata – Magyarán szólva. Spanyol–magyar kifejezés-, szólás- és közmondásszótár, Grimm Kiadó, Szeged

Gracias especiales al Sr. D. Alfonso Moreno Gil por explicar los significados de modismos cambas.

Szenvedő szerkezetek a spanyolban. Acción és estado

A spanyolban kétféle igei körülírás lehetséges szenvedő értelemben: az egyik a ser + participio (amely előfordul progresszív szerkezetben is), a másik pedig az estar + participio. Szigorú értelemben véve csak az elsőt tekinthetjük szenvedő szerkezetnek (voz pasiva) – hamarosan látni fogjuk, hogy miért –, de vannak, akik az utóbbit is így nevezik. A melléknévi igenév mindkét esetben nemben és számban egyezik a mondat szenvedő alanyával (sujeto paciente). De vajon mi a különbség köztük?

Ennek megértéséhez nézzünk két konkrét példát az alábbiakban:

(1) El jardín es arreglado todos los días. ’A kert rendezve van minden nap.’
(2) El jardín siempre está arreglado. ’A kert mindig rendezett.’

Látszólag nagyon hasonló mondatokról van szó, de ha végiggondoljuk, azért mégsem teljesen. Az (1) mondatban egy folyamatos (ismétlődő) passzív cselekvést találunk: a kertet minden nap rendbe teszik. Nem úgy a (2) példában, amely arról szól, hogy a kert mindig rendezett, mert (előzőleg) rendbe tették.

El jardín es arreglado todos los días, por eso siempre está arreglado. (Kép: Pixabay.com)

Az első mondat tehát egy cselekvés (acción) elszenvedését jeleníti meg folyamatában, melynek alanya a cselekvő mondat tárgya lenne (Todos los días arreglan el jardín ’Minden nap rendbe teszik a kertet’). És ez a szenvedő szerkezet lényege: a cselekvő mondat tárgyát alannyá alakítja, így nem szükséges a cselekvés végzőjének megemlítése. (Ez sokszor felcserélhető a visszaható névmással kifejezett szenvedő igealakkal.) A második mondat ezzel szemben egy már befejeződött (vagy befejezettnek tekintett) cselekvés utáni állapotot (estado) – a cselekvés eredményét (resultado) – írja le.

Bár a szó szoros értelmében az utóbbi már nem szenvedő szerkezet, hanem állapotot kifejező körülírás (construcción resultativa), nevezik „eredménypasszív” mondatnak (pasiva resultativa) is. Érdekesség, hogy ez logikailag megfelel egy múlt idejű szenvedő mondatnak, vagyis az El jardín está arreglado egyenértékű az El jardín {fue ~ ha sido} arreglado mondattal. Hasonlóképpen, pl. La comida es servida ’Az ételt felszolgálják’, illetve La comida está servida ’Az étel fel van szolgálva’ (mert már felszolgálták) = La comida {fue ~ ha sido} servida.

Amennyiben a cselekvés végzőjét, vagyis ágensét (amely cselekvő mondatban az alany lenne) is meg kívánjuk nevezni, annak a por elöljárószó lesz a vonzata, pl. Las crías del quetzal son atendidas por ambos padres ’A quetzal fiókáit mindkét szülő gondozza’. Ez általában csak a szenvedő mondatoknál működik, bár van néhány rögzült kifejezéstípus, ahol az estar-ral alkotott szerkezettel is előfordul, pl. La educación está regulada por la ley ’Az oktatás a törvény által szabályozott’.

Példa a körülíró szenvedő igeragozásra kijelentő mód jelen és egyszerű múlt időben (Forrás: El Mexicano)

Vannak persze olyan esetek, amikor a kétféle szerkezet közüli választás elsőre nem tűnne logikusnak (sokszor inkább a konkrét igétől, ill. nyelvjárástól is függ), és olykor mindkettő működik különösebb jelentésbeli eltérés nélkül. Lássunk néhány példát erre!

• Está prohibido fumar ’Tilos a dohányzás’. Bár folyamatosan tilos, mégis az estar-ral szokás a tiltást jelentő kifejezéseket mondani. Azért, mert ez valójában állapotszerű: a dohányzást megtiltották (valakik valamikor), aminek eredményeképpen nem szabad dohányozni.
• Está (~ Es) dedicado a ti ’Neked van szánva’. Mindkettő előfordul, de ezt is inkább az estar igével szokták mondani. A ser használatakor a beszélő ezt fennálló állapotnak tekinti, az estar esetén pedig egy döntés eredményének.
• Es ~ Está considerado el mejor jugador ’A legjobb játékosnak tartják.’ Ez tipikusan olyan eset, amikor nem különböztethető meg a fennálló cselekvés az állapottól, így mindkét mondat egyaránt használatos. Általánosságban a voz pasiva (es considerado) gyakrabban fordul elő az ilyen kifejezésekben (vö. se considera el mejor jugador).
• El programa es ~ está dirigido/presentado por un experto ’A műsort (egy) szakértő vezeti’. Az előző példához hasonlóan ezeknél az igéknél is működik mindkét szerkezet attól függően, hogy a beszélő éppen megvalósuló eseménynek, vagy adott állapotnak/körülménynek tekinti. (Spanyolországban mindkét esetben az estar, máshol a ser használata elterjedtebb.)

La torre Eiffel es (~ está) considerada (~ se considera) el símbolo de París. (Kép: Pixabay.com)

Megjegyzendő, hogy nem tartozik ebbe a körbe a korábban már tárgyalt {ser ~ estar} casado, amely nem szenvedő szerkezet. A voz pasiva a beszélt nyelvben egyébként is elég ritka, sokkal elterjedtebbek az estar igével használt, állapotot vagy körülményt leíró kifejezések. Itt érdemes említeni azt is, hogy a jelen idejű szenvedő szerkezet gyakran ún. presente histórico értelemű, amikor múltbeli eseményeket a jelen idő használatával írnak le: pl. Asiste al evento, donde es entrevistado ’Részt vesz az eseményen, ahol meginterjúvolják’. Ez a fajta „elbeszélő jelen” viszont elég gyakori a sajtónyelvben.

Köszönet a lektorálásért Dr. Kálmán László nyelvésznek, a példákért pedig Wenceslao Grillo-nak.