Banderas monumentales – Nagy országnak nagy zászlót!

Piedras Negras, Coahuila de Zaragoza

Mexikó elnyerhetné a „rekordok országa” címet: azon kívül, hogy a legnépesebb spanyol nyelvű ország a Földön, fővárosa pedig a világ egyik legnagyobb városa, itt található a szórakoztatóiparban világelsőnek számító, egyik legtöbb férőhellyel rendelkező színház, valamint több mint negyvenezer fős befogadóképességével a világ legnagyobb bikaviadal-arénája, és itt tartják Latin-Amerika legfontosabb könnyűzenei fesztiválját is. De ha ez még mindig nem lenne elég (meglepő), ami igazán elképesztő, az csak most következik!

1999. július 1-jén az akkori mexikói elnök, Ernesto Zedillo Ponce de León (1951–) rendeletben „hazafiassági” programot hirdetett, amelynek fő célja Mexikó nemzeti jelképeinek, a zászlónak, a címernek és a himnusznak az előmozdítása volt, hogy a mexikói népbe „beleneveljék a haza szeretetét”. Zedillo elnöki ciklusát (1995–2000) természetesen a mexikói kultúra és történelem propagálására is felhasználta.

E programja keretében Zedillo elnök gigantikus méretű nemzeti zászlókat (banderas monumentales) gyártatott, amelyeket Mexikó különböző nagyvárosaiban helyeztek el. A lobogókat a mexikói Nemzetvédelmi Minisztérium (Secretaría de la Defensa Nacional) alárendeltségébe tartozó Hadfelszerelési és Ruházati Gyárak Főigazgatósága (Dirección General de Fábricas de Vestuario y Equipo) tartja fenn.

A rendelet előírta, hogy a zászlóknak legalább 14×25 méteres méretekkel kell rendelkezniük, és a tartórudak sem lehetnek alacsonyabbak 50 méternél. A legmagasabb zászlótartó oszlopok 100–120 méteres magasságba nyúlnak, a legnagyobb méretű zászló pedig a Coahuila de Zaragoza állambeli Piedras Negras városának főterén található (felső kép), amely 60×34 méteres dimenzióival nem csak Mexikóban, hanem egyes források szerint a világon is legnagyobb – természetesen a szabadon álló (nem kifeszített) kategóriában. A hatalmas zászlók több mint két mázsát nyomnak.

Ensenada, Baja California (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

S ha már zászlókról beszélünk, semmiképpen sem maradhat említés nélkül ennek nyelvi vonatkozása, a spanyolban ugyanis legalább hat szinonima létezik a ’zászló’ szóra: a bandera, amely a legáltalánosabb (a germán eredetű banda szóból, vö. ol. bandiera), a szintén germán eredetű estandarte (< frank *stand hard ’vigyázzban áll’), az enseña vagy insignia (< lat. INSIGNIA ’jelkép’; az előbbi az örökölt, az utóbbi a művelt alak), a pabellón (< ófr. paveillon < lat. PAPILIONE(M) ’sátor’), a pendón (< ófr. pennon ’tollazat’ < lat. PENNA ’madártoll’), illetve az irodalmi nyelvi lábaro (< lat. LABARUM ’hadi zászló’), amely eredetileg a római császárok által használt zászlókat jelenti.

Zászlófelvonás – Plaza de la Constitución (a köznyelvben Zócalo), Mexikóváros főtere
(Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

A mexikói óriáslobogókat két ütemben létesítették. Az elsőket az ország fővárosában, Mexikóvárosban emelték, majd két északi határ menti város, Tijuana és Ciudad Juárez, ezután Veracruz és Iguala következett. Azokra a zászlókra, amelyeket az idő vasfoga vagy az időjárás tönkretesz, érdekes végső sors vár: ünnepélyes keretek között, a nemzeti himnusz kíséretében elhamvasztják őket!

Mirador del Obispado, Monterrey, Nuevo León. A zászlórúd 100,6 méter magas, átmérője az alapnál 3 méter, és 120 tonnát nyom. A lobogó mérete 50×28,6 m, tömege 230 kg körüli. (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

Akit még több részlet érdekel, a legnagyobb méretű zászlók listája – tartóárbocuk magassága szerint, helyük pontos földrajzi koordinátáival – megtalálható a spanyol Wikipédia vonatkozó szócikkében. A témáról az angol nyelvű Wikipédiában is olvashatunk.

Corazón és naturaleza – miért nem cuer és natura?

Tamás, a Webnyelv.hu szerzője érdekes megfigyelést tett, amellyel kapcsolatosan az alábbi kérdéssel fordult hozzám a blog Facebook-oldalán:

Arról lehetne majd esetleg olvasni, miért van néhány „túl hosszú” főnév a spanyolban? A „corazón” és a „naturaleza” szóra gondolok. Mert rövidebb szót várna az ember, pl. „cor”, „natura”. Miért lett ott a végén az -azón, ill. -eza?

Tamásnak teljesen igaza van: a spanyolban van több olyan, mondhatni „alapvető” szó, amely a latin forrásához képest valamiért indokolatlanul hosszúnak tűnik – hiszen köztudott, hogy a gyakran használt szavak általában rövidülni szoktak, nem éppen hosszabbodni.

Persze nem lenne ez annyira furcsa, így Tamás sem figyelt volna fel rá, ha a többi újlatin nyelvben is hasonlóan hosszú szavakkal fejeznék ki a ’szív’ és a ’természet’ jelentéseket. Az olaszban azonban cuore és natura, a franciában cœur [kőr] és nature [natür] alakokat találunk, katalánul a ’szív’ cor (a ’természet’ a spanyolhoz hasonlóan naturalesa), románul a ’természet’ natură (a ’szív’ jelentésű inimă a latin ÁNIMA ’lélek’ szóból származik).

Arra a kérdésre, hogy miért pont ezek a hosszú formák terjedtek el mára a spanyolban – illetve a portugálban (coração, natureza) és a galiciaiban (corazón, natureza) –, nem lehet tudományos választ adni. Az viszont biztos, hogy ennek már a hispaniai beszélt latinban is így kellett lennie, valamint az is, hogy már a rómaiak is szerettek mindent becézgetni, illetve a szavakat mindenféle (kicsinyítő, nagyító stb.) képzőkkel ellátni.

La natura(leza)...

A nagyon rövid, egy szótagú szavaknál előfordul, hogy éppen emiatt toldják meg őket és terjednek el valamilyen képzővel, mert ellenkező esetben vagy félreérthetőek lennének hasonló rövid szavakkal (ez pl. a régi portugál cor ’szív’ és cor [< lat. COLORE(M), acc.] ’szín’ esetében fennállhatott volna), vagy kivesztek volna a használatból. Előfordulhat az is, hogy az eredeti alak valamiért tabuvá, esetleg rosszul hangzó kifejezéssé válik, képzővel ellátott formában viszont nem, ezért az utóbbi terjed el (lehet, hogy így lett a latin HISPANUS ’hispán, spanyol’ szóból is HISPANIOLUS ’spanyolocska’ > español). Ez azonban csak két lehetőség a sok közül – valójában nem tudni a pontos okát az ilyen változásoknak. Amit a továbbiakban vizsgálni tudunk, az e szavak dokumentáltsága, előfordulása.

Cuer / coraçón ~ corazón

A latin semlegesnemű CŎR ’szív’ főnév alany- és tárgyesetű alakja megegyezett (többes száma CŎRDA volt, de mivel az újlatin nyelvekben a főnevek elvesztették a semlegesnemet, ezért a beszélt latinban a hímnemű főnevek többes számának mintájára képezték, már amelyik nyelvben van folytatása: olasz cuore, cuori, katalán cor, cors stb.). Az óspanyolban ez – a rövid [o] kettőshangzóvá válásával, ami hangsúlyos szótagban szabályos, rendszeres hangváltozás – cuer alakban folytatódott, amely a coraçón ~ corazón alakkal együtt már a 12. századtól datált: Spidiós’ el caboso de cuer e de veluntad. ’Szívből és elszántan búcsúzott a derék lovag.’ (Cid: 226., 1140 körül).

Ez a forma azonban eléggé rövid életű lehetett: a 15. század után szinte teljesen kiveszett a használatból, többes számban (cueres) pedig a 13. század közepén fordul elő utoljára, és az óspanyolban is inkább csak a fenti idézetben lévőhöz hasonló, rögzült kifejezésekben használták. A Spanyol Királyi Akadémia Nyelvtörténeti Szövegtárának (CORDE) adatai alapján a cuer mindössze 95 alkalommal fordul elő 12–18. század közötti szövegekben. Ezekből 86 az óspanyol (azaz a 12–15. századi) korszakból való, azonban több mint egy tucat a cuerno (< lat. CŎRNU) ’szarv’, cuerda (< lat. CHŎRDA) ’húr’ vagy cuerpo (< lat. CŎRPUS) ’test’ szavak rövidülése, ezért itt nem is vehetőek figyelembe.

Enrique Simonet (1866–1927) spanyol festő La anatomía del corazón (A szív anatómiája) címen elhíresült műve
(Forrás: Wikimedia Commons, PD)

A corazón (az óspanyolban szintén coraçón) forrása a hispaniai népi latin CORATIŌNE(M), a CŎR „nagyító” képzővel ellátott változata, amelyet Joan Coromines etimológus szerint a „bátor férfiak és szerető nők nagy szívére” használtak – de hogy ebből mi igaz, szintén nem fogjuk megtudni. Erre az alakra már a 12–15. századból is majdnem 6000 találatot hoz a CORDE, vagyis mintegy két nagyságrenddel többet, mint a cuer formára, ami szintén azt igazolja, hogy a nép ajkán ez jóval elterjedtebb lehetett. Mindamellett megjegyzendő, hogy az eredeti latin tő is tovább él a cuerdo, -da ’józan, megfontolt’ melléknév formájában.

Natura / naturaleza

A latin NATŪRA folytatója, a natura (szabályos hangváltozással *nadura lenne, ám ilyen szó nem dokumentált) is sokáig megvolt a spanyolban (tulajdonképpen máig megvan, csak nem használják, legalábbis ’természet’ jelentésben), első előfordulása szintén az 1140 tájékán keletkezett Cid-eposzból való. Ez az alak – írásbeli dokumentáltságát illetően – fénykorát a 15. században élte, majd onnantól fokozatosan visszaszorult a naturaleza javára, amely csak egy századdal később, 1237 környékén jelenik meg írásban, azonban a 17. századra teljesen átveszi az előbbi szerepét. Ezt a nyelvi változást kiválóan szemlélteti az alábbi táblázat.

(Forrás: CORDE / El Mexicano)

A naturaleza közvetlen forrása nem is a natura főnév, hanem a natural (< lat. NATURALE(M), acc.) ’természetes’ melléknév, amelyhez a ’-ság/-ség’ jelentésű -eza (< lat. -ĬTIA) fogalomképző járul: vagyis a naturaleza eredeti jelentése ’természetesség’ volt. Hogy miért vette át ez az alak a natura jelentését, arra csak tippem van (ami persze semmit sem jelent): én arra gondolok, hogy a natura idővel a meztelenségre, nemiségre kezdhetett el utalni, ezért tabuvá válhatott a használata (a DRAE szerint ma is létezik ez a jelentése, bár alig használtnak jelzi).

Habár olvasónk kérdésében nem szerepelt, de például ugyanitt említendő a naturaleza alakhoz hasonlóan keletkezett cabeza ’fej’ is, amely egy vulgáris latin *CAPĬTIA alakból származik. Az eredeti szó a CAPUT (nom. és acc.) volt, amelynek közvetlen folytatója a cabo, azonban ez ’valaminek a széle, vége’, illetve [földrajzi] ’fok’ jelentésűvé vált a spanyolban. Az óspanyolban egy ideig a tiesta (< lat. TĔSTA, eredetileg ’cserépedény, fazék’, innen ’koponya’, majd ’fej’ – vö. ol. testa) szó is élt ennek szinonimájaként, a mai spanyol testa azonban legfeljebb csak tréfából használatos e jelentésben.

Végezetül elképzelhető az is, hogy a vulgáris latin helyi változatában volt egy erős analógiás tendencia arra, hogy minden főnév végződése -A(M), -E(M) vagy -U(M) legyen, amibe a semlegesneműek nem fértek bele. Két kézenfekvő megoldás volt: vagy átsorolták őket egy másik ragozási osztályba a létező alakjaik alapján, vagy képzőt raktak hozzájuk, s innen a corazón és a cabeza...

A hasznos kiegészítésekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Az olasz a latin közvetlen folytatása?

„Az olasz a legkonzervatívabb újlatin nyelv”, mert az „a latin közvetlen folytatása” (a többi nem), és „a román legközelebbi rokona a francia”. Ilyen és ezekhez hasonló tévhitek élnek a köztudatban az újlatin nyelvekkel kapcsolatban, amelyeknek természetesen semmiféle tudományos alapjuk nincs. A mai témában az imént említett állítások cáfolata következik.

Lakóházak Rómában (Forrás: Pixabay.com)

Állítás: „Az olasz a latin közvetlen folytatása.”

Valóban, épp annyira, amennyire a francia, a spanyol, a portugál és a román is, többek között, és amennyire ez az állítás is komolytalan. Több probléma is van vele: egyrészt, kérdés, hogy mit tekintünk latinnak. A latin mint beszélt nyelv éppúgy egy folyamatosan változó nyelv volt, mint az összes többi élő nyelv, és nyilván ugyanúgy voltak nyelvjárásai (még Itálián belül is), mint minden más nyelvnek. Az i. e. 8. században beszélt latint éppúgy nem értették volna már meg az ókori Róma lakói, mint ahogy a mai újlatin nyelvek beszélői a klasszikus latin szövegeket. Másrészt, mivel a nyelv változása és a nyelvjárások egymástól való eltávolodása folyamatos, nem lehet pontosan meghatározni, hogy mikortól tekintünk egy nyelvállapotot egy azt megelőzőtől eltérő (új) nyelvnek.

Ha szigorúan vett értelemben latin nyelv alatt a klasszikus, azaz nagyjából az i. e. 1. és az i. sz. 1. század közötti korszakban használt nyelvváltozatot értjük, akkor ebből a szempontból egyik újlatin nyelv sem a latin közvetlen folytatása, mivel az újlatin nyelvek elszakadása a 7–9. század között kezdődött meg. Ilyenkor viszont az a kérdés, hogy minek nevezzük a 2. és 7. század között beszélt nyelvváltozatot vagy nyelvváltozatokat. (Vulgáris latin? Proto-újlatin?) A beszélt nyelv írásos dokumentáltságának hiánya miatt szintén kérdéses, hogy a klasszikus kor után létezett-e egységes beszélt latin nyelv, és ha igen, akkor meddig, hiszen azok a vulgáris latin nyelvemlékek, amelyeket ma az újlatin nyelvek (óspanyol, ófrancia) első emlékeinek tekintünk, csak a 9. században jelentek meg.

Az újlatin nyelvterület Európában (Forrásmű: Wikimedia Commons, közkincs)
■ Újlatin nyelv az egyetlen hivatalos és a többség által használt nyelv
■ Újlatin nyelv az egyik hivatalos és a többség által használt nyelv
■ Jelentős számú nem újlatin nyelvű beszélő, illetve kétnyelvűség
■ Jelentős számú (történelmileg) újlatin nyelvű kisebbség

Mint korábban is szó volt róla, a kérdésben szintén nem meghatározó, hogy egyes nyelvváltozatok területileg milyen távolra kerültek egymástól, illetve a régebbi közös nyelvállapottól. Az, hogy egy mai nyelvváltozatot ugyanazon a területen beszélnek, mint egy régebbit, amelyből kialakult, nem azt jelenti, hogy akkor az a legkonzervatívabb az összes közül, hiszen időben minden mai nyelvváltozat ugyanakkora távolságra van a korábbitól – tehát semmivel sincs az olasz közelebb a latinhoz, mint például a spanyol. (Az teljesen független kérdés, hogy egy nyelv egyes tulajdonságai mennyire változtak meg a korábbi nyelvállapothoz képest, ez viszont a következő fejezet tárgya.)

S ha már a „területi folytonosság” elméleténél tartunk, érdemes megjegyezni, hogy a mai sztenderd/irodalmi olasz egy toscanai nyelvjárás folytatása, ahol eredetileg a nem indoeurópai eredetű nyelvet beszélő etruszkok éltek, akik természetes nyelvcsere útján vették át latint, csakúgy, mint a birodalom Itálián kívüli tartományaiban. A latin „közvetlen folytatásai” ilyen értelemben a mai Lazio területén beszélt dialektusok lennének, amelyek mára részben kihaltak vagy legalábbis erős toszkán hatás érte őket.

Állítás: „Az olasz konzervatívabb, mint a spanyol.”

Ha már – remélhetőleg mindenki számára – tisztázódott, hogy miért nincs értelme az előző állításnak, térjünk rá a következőre. Szintén beszéltünk már arról, hogy miért nem lehet az ilyen jellegű kérdésekre egyértelműen, igennel vagy nemmel válaszolni. Az olasznak valóban vannak egyedülálló konzervatív tulajdonságai az újlatin nyelvek között, de ugyanígy vannak a spanyolnak, a románnak, sőt, még a legújítóbb franciának is (például bizonyos igealakok végén megőrizte a latin -t ragot).

Az olasz esetében konzervativitásról egyedül a hangtan vonatkozásában beszélhetünk, ott is három fontos tulajdonságot lehetne említeni, amelyek viszont nem feltétlenül egyedülállóak: az egyik a latin kettős mássalhangzók – más néven gemináták, hosszú mássalhangzók – megőrzése (pl. lat. CATTU ’macska’ > gatto – vö. sp. gato), másrészt a vulgáris latin szóvégi magánhangzók megőrzése (CANTIONE ’dal’ > canzone – vö. sp. canción). Ugyanakkor sok olasz szóban ott is hosszú mássalhangzó van, ahol a latinban rövid volt (pl. HABEMUS ’nekünk van’ > abbiamo, AQUA ’víz’ > acqua [akkwa] – vö. sp. hemos/habemos, agua), továbbá az olasz „hasonulással” felszámolta az összes latin mássalhangzó-torlódást még a művelt átvételekben is (pl. ABSOLUTU ’teljes’ > assoluto, illetőleg ACTU ’cselekedet’ és APTU ’alkalmas’, mindkettő > atto – vö. sp. absoluto, acto és apto), amiben viszont a spanyol sokkal konzervatívabb. Harmadrészt, az olasz többnyire megőrizte a magánhangzók közötti rövid zöngétlen zárhangokat (pl. SAPERE ’tud’ > sapere, VITA ’élet’ > vita, AMICU ’barát’ > amico – vö. sp. saber, vida, amigo), de nem minden esetben (pl. PATRE ’apa’ > padre, LACU ’tó’ > lago – vö. sp. padre, lago). A magánhangzók közötti zöngétlen zárhangok megőrzése viszont igaz a románra is.

Mindenki eldöntheti maga, hogy melyik nyelv a konzervatívabb (Forrás: El Mexicano)

Amiben viszont az olasz egyáltalán nem konzervatív, még hangtanilag sem, az a szóvégi -s elvesztése (aminek egyes kutatók szerint hangtani, mások szerint alaktani-analógiás oka van), melynek a latinban fontos megkülönböztető szerepe volt, elég csak az igeragozásra vagy a többes számra gondolni. Így például, míg a latin kötőmód jelen idejében az AMEM, AMES, AMET (’hogy szeressek’ stb.) alakok folytatása a spanyolban ame, ames, ame, az olaszban mindhárom alak ami, amely ráadásul a kijelentő mód jelen idejének egyes szám második személyű alakjával is megegyezik. További újítás az olaszban, hogy képtelen a véghangsúlyos szavakat többes számba tenni, vagyis ilyenkor a számot csak a névelő jelöli: pl. la verità (< lat. VERITÁTE) ’az igazság’ és le verità (< lat. VERITÁTES) ’az igazságok’ (vö. sp. la verdad és las verdades). Alaktanilag meg aztán pláne nem mondható konzervatívnak az olasz, amiről már szintén olvashattunk ezelőtt. (Mindez megint csak igaz a románra, ami azt a nézetet erősítené, hogy a mai román nyelvváltozatok régi dél-itáliai dialektusokból alakulhattak ki – lásd az alábbi fejezetet.)

Állítás: „A román legközelebbi rokona a francia.”

A román legközelebbi rokona – mind hangtanilag, mind alaktanilag – az olasz (azon belül is leginkább a délolasz nyelvjárásokkal mutat egyezéseket). Ugyanakkor, mivel a román eléggé távolra került a többi újlatin nyelvtől és erős idegen (legfőképpen balkáni/albán, utóbb szláv, magyar stb.) hatás érte, eléggé sajátosan fejlődött a nyelvtan és a szókincs tekintetében, tehát ebből a szempontból távolabbi rokonságban áll a többi újlatin nyelvvel, mint azok egymással. A francia éppen a másik véglet, amely a szóalakok szinte végletekig menő redukciója miatt hang- és alaktanilag a legtávolabb került a latintól, így tehát azt lehet mondani, hogy az újlatin nyelvek között a román és a francia nemhogy a legközelebbi, hanem a legtávolabbi rokonok.

Ami ebből az egészből igaz, az csak annyi, hogy a románban valóban sok a francia jövevényszó, de ez szintén igaz a többi újlatin nyelvre is. Mindettől függetlenül természetesen ugyanígy lehet a románban találni olyan sajátosságokat, amelyek közösek a spanyollal, a portugállal vagy éppen a szintén elszigetelten fejlődött szárddal. A legjobb viszont, ha a fentebb leírtaknak mi magunk vagyunk szem- és fültanúi, méghozzá az alábbi videó segítségével, amelyben Mihaela megtanít néhány román kifejezést!

Állítás: „Mindig az anyaország nyelvváltozata a helyes, mert az a legrégibb.”

A több kontinensen is elterjedt nyelveknél, de leginkább a spanyolnál szokott újra és újra előkerülni ez a tévhit, amely azon kívül, hogy minden tudományos alapot nélkülöz (lásd az elsőt!), tulajdonképpen semmi értelme és valóságalapja nincs. De mindez nem is lenne akkora probléma, ha az idegennyelv-oktatási gyakorlatban nem ragaszkodnának hozzá görcsösen, megbélyegezve ezáltal a nem anyaországi beszélőket („a latin-amerikaiak nem jól beszélik a spanyolt”). Mint már fent említettem, a nyelvek időben is változnak, így mindig lesznek olyan tulajdonságok, melyekben az anyaországi „sztenderd” nyelvváltozat konzervatívabb, de olyanok is, amelyek tekintetében viszont sokkal újítóbb, mint a többi; épp ezért nincs is értelme az ilyenfajta dogmákhoz ragaszkodni.

Állítás: „Az újlatin nyelvekben nincs főnévragozás.”

Itt leginkább egy kis fogalomzavar van, amit érdemes tisztázni. A névszóragozás biztosan nem tűnt el, mert a nyelvtani nemek megkülönböztetése és a többes szám jelölése is idetartozik, márpedig ezek kivétel nélkül minden újlatin nyelvben megvannak. Hagyományosan az esetragozásra szokták ezt érteni, ami már egy szűkebb kategória. (Egészen pontosan a főnevek és melléknevek nyelvtani eseteinek alakváltoztatással való megkülönböztetése szűnt meg létezni, mivel esetek nyilván ugyanúgy vannak most is, csak elöljárószavas szerkezetekkel fejezik ki őket.)

Mindehhez teljesen természetes nyelvváltozási folyamatok vezettek. Nem egyik napról a másikra történt, és nem azért, mert a Római Birodalom népe „nem tudott helyesen latinul” (újabb tévhit!), hiszen ez volt az anyanyelve. (A magyarból is sok minden eltűnt, amit őseink még ismertek, használtak, mégsem mondhatjuk azt, hogy ők „jobban tudtak magyarul”, mint mi.) Egyszerűen arról van szó, hogy a beszélt nyelvek folyamatosan változnak: ha a latint nem beszélték volna, újlatin nyelvek sem lennének.

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

---

*	A szakirodalomban gyakran a Romania (nem tévesztendő össze a Románia országnévvel), más forrásokban Latin-Európa megnevezéssel is illetik.

Dónde, dentro, fuera és adónde, adentro, afuera

Olvasónk azt a kérdést tette fel, hogy mi a különbség a dónde és az adónde között. Én viszont továbbmegyek, hiszen ugyanezt a kérdést feltehetnénk a dentro és az adentro, illetve a fuera és az afuera határozószókkal kapcsolatban is. Mint sok más kérdésre, a válasz ezekre is egyszerű lenne – elméletileg. Ám már hozzászokhattunk, hogy a gyakorlatban a nyelvhasználat egy kicsit mindig előrébb jár az elméletnél, és olykor alaposan meg tudja bonyolítani a látszólag logikus dolgokat. Annak is utánajárunk, hogy miért.

A sztenderd nyelvben e helyhatározók között az a különbség, hogy a dónde (< lat. DE ŬNDE) ’hol’, dentro (< lat. DE ĬNTRO) ’belül, bent’, fuera (< régi fueras < lat. FŎRAS) ’kívül, kint’ elhelyezkedést (ubicación), míg az adónde ’hová’, adentro ’be’ és afuera ’ki’ pedig irányt (dirección) fejeznek ki: ¿Dónde está? ’Hol van?’, Está dentro ’Bent van’, Está fuera ’Kint van’, illetve ¿Adónde vas? ’Hová mész?’, Voy adentro ’Bemegyek’, Voy afuera ’Kimegyek’, továbbá de fuera adentro ’kívülről (~kintről) be(fele)’, de dentro afuera ’belülről (~bentről) ki(fele)’. Ebből értelemszerűen az is következne, hogy az irányt jelentő határozószókat – az említetteken kívül ide lehet még sorolni az arriba ’fel’, abajo ’le’, adelante ’előre’ és atrás ’hátra’ szavakat – nem lehetne olyan elöljárószókkal együtt használni, amelyek irányt vagy célt fejeznek ki: *a adentro, *hacia afuera stb.

Tigre (a)dentro del agua – Tigris a vízben (Forrás: Pixabay.com)

A valóság azonban némiképp eltérően fest. Egyrészt vannak kivételek (például para adelante ’előre’ és nem *para delante, ahogy a fent leírt elvi különbségből következne), másrészt pedig az elméletileg irányt jelentő határozószókat is használják – leginkább Latin-Amerikában – elhelyezkedés kifejezésére, így nem ritkák az olyan szerkezetek, mint afuera de ti ’rajtad kívül’, búscalas adentro [de la revista] ’keresd őket bent [az újságban]’ stb. Ezenkívül bizonyos rögzült kifejezésekben szintén az utóbbiakat használják helyzet megjelölésére, mint például mar adentro ’a nyílt tengeren ~ a tenger közepén’.

És mindez persze igaz fordítva is, tehát az elhelyezkedést jelentő határozó is használatos irány kifejezésére (főleg a fuera): ¿Voy a poder salir fuera de este infierno? ’Ki fogok tudni jutni ebből a pokolból?’, ¡Fuera de aquí! ’Ki innen!’ – illetve a de elöljárószóval bevezetett bővítménnyel is rendszerint ezt használják, függetlenül attól, hogy elhelyezkedést vagy irányt jelöl-e (pl. vamos adentro ’bemegyünk’, viszont vamos dentro de la casa ’bemegyünk a házba’).

Úgy néz ki tehát, hogy az eredeti „elhelyezkedés vs. irány” különbség kezd felszámolódni a mai nyelvben (de legalábbis a dentro/fuera vs. adentro/afuera tekintetében), és az utóbbi, eredetileg irányt jelölő határozószók inkább csak árnyalják a jelentést az előbbiekkel szemben, bár közelebbről nem lehetne meghatározni, hogy konkrétan hogyan – talán valahogy így: dentro ’be ~ bent ~ belül’ és fuera ’ki ~ kint ~ kívül’, illetve adentro ’befele ~ odabe(nt)’ és afuera ’kifele ~ odaki(nt)’. Ami pedig a dónde és adónde viszonyát illeti, az előbbi is kifejezhet irányt, e szerepben viszont ma még sokkal gyakoribb az utóbbi használata. Mit is lehetne ilyen esetben tanácsolni a nyelvtanuló részére? Őszintén szólva, logikára alapozva semmit – használja úgy, ahogy az adott nyelvváltozat anyanyelvi beszélőitől hallja.

(Forrás: El Mexicano)

De vajon miért ilyen bonyolult az élet, ha egyszer mindent meg lehetne oldani logikusan? Azért, mert sajnos a nyelv nem annyira logikus, mint gondolnánk. A szavak jelentése változik ugyanis a leggyorsabban, és a nyelvek története során gyakran előfordul, hogy eltűnnek belőlük olyan árnyalatok, mozzanatok, amelyeket eredetileg magukban foglaltak, így azt valamivel pótolni kell, amiből látszólagos redundancia alakulhat ki. Valójában nem, pontosan azért, mert egy mai beszélő – aki nem ismeri a nyelv történetét – nincs azzal tisztában, hogy eredetileg mit jelentett egy szó.

Vegyük erre példaként a dónde szót, amely a köznyelvi latin DE ŬNDE ’honnan’ jelentésű kifejezésből származik (hasonlóképpen az olasz dove < lat. DE UBI ’honnan’). Láthatjuk, hogy a spanyolban ez elvesztette a származtató jelentésárnyalatát, hiszen spanyolul a ’honnan’ jelentést a de dónde fejezi ki. Igen ám, de aki tud klasszikus latinul, az bizonyára rögtön felkapja a fejét, hogy hoppá, már a DE ŬNDE is „redundáns”, hiszen az ŬNDE (< ? ŬBI DE; ez él tovább egyébként a román unde és a portugál onde alakokban) már önmagában is azt jelentette, hogy ’honnan’ (erre utal a -DE végződés), mely jelentésárnyalat – ezek szerint – már magában a latinban elveszett. Vagyis mondhatnánk, hogy a spanyol de dónde etimológiailag háromszorosan is tartalmazza „feleslegesen” ugyanazt az elemet! (Vö. magyar honnan ~ honnantól ~ honnantól kezdve.) Ez a folyamat viszont teljesen természetes a nyelvekben, és még számos hasonló példa lenne a történeti redundanciára (pl. desde < lat. DE EXDE ’onnantól kezdve’, olasz da < lat. DE AB ’onnantól’ stb.).

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Három vagy négy igeragozás van az olaszban?

Egy korábbi témában arról volt szó, hogy a magyar nyelvtanulók szempontjából az olasz vagy a spanyol-e a könnyebben megtanulható nyelv – amiből azt hoztuk ki, hogy tulajdonképpen nincs számottevő különbség köztük. Az egyik alaktani szempont az volt, hogy az olaszban négy igeragozási osztály van, a spanyolban viszont csak három. Sok forrás szerint azonban az olaszban is csak három van. Vajon mi dönti ezt el? Megvizsgáljuk a kérdést! (Tekintettel arra, hogy alapvetően az igealakok hangsúlyozásáról lesz szó a cikkben, az áttekinthetőség kedvéért a hangsúlyt mindenhol jelölni fogom, függetlenül attól, hogy a helyesírási szabályok szerint kell-e vagy sem.)

A latin rendszerről röviden

A latinban négy igeragozási osztály volt: az elsőbe tartoztak az -ĀRE, a másodikba az -ĒRE, a harmadikba az -ĔRE, míg a negyedikbe az -ĪRE végződésű igék. (Ami az újlatin nyelvek szempontjából majd érdekes lesz számunkra, hogy a második és a harmadik osztály főnévi igenevét az -ERE végződés első [e]-jének hosszúsága különböztette meg egymástól, ami egyúttal az infinitivus hangsúlyának helyét is meghatározta a latinban: ez a harmadik ragozásban harmadéles volt.) Lássunk mind a négyre egy-egy példát a kijelentő mód aktív jelen idejéből:

Az éles ékezet (´) hosszú/zárt, a tompa ékezet (`) rövid/nyílt magánhangzót jelöl (Forrás: El Mexicano)

A fentiekből jól látható, hogy a szabályos 3. ragozású igék abban térnek el a másik három ragozástól, hogy a főnévi igenevük, valamint a többes szám első és második személyű alakjuk is harmadéles. Ugyanakkor a főnévi igenév -ERE végződése ellenére a ragokban rövid [i] hangot találunk, ami viszont a 4. igeragozással közös vonás (ennek valójában nincs jelentősége, hiszen mint látni fogjuk, az újlatin nyelvekben a rövid [i] is zárt [e]-vé vált – több mint valószínű, hogy már magában a latinban is így ejtették a klasszikus kor vége felé).*

Tudni kell viszont, hogy a főnévi igenév végződésétől függetlenül a latinban nem csak a 3. ragozású igék alakjai lehettek harmadélesek, hanem – a többes szám első és második személy kivételével – bármely ragozott igealak, amelynek utolsó előtti szótagja rövid volt. Így pl. az 1. ragozásból az HABITÁRE ’lakik’ (HÁBITO, HÁBITAS, HÁBITAT, HABITÁMUS, HABITÁTIS, HÁBITANT), vagy a 2. igeragozásból pl. a CONTINÉRE ’tartalmaz’ (CONTÍNEO, CÓNTINES, CÓNTINET, CONTINÉMUS, CONTINÉTIS, CÓNTINENT). Mindezt figyelembe véve megállapítható, hogy a 3. latin igeragozás feltűnő megkülönböztető jegye volt, hogy a főnévi igenéven kívül a többes szám első és második személyű alakjai is harmadélesek voltak, ami az 1., 2. és 4. igeragozásban nem fordult elő.

Mi a helyzet spanyolban?

A spanyolban rögzültek az igerendszer hangsúlymintái, ami annyit jelent, hogy a latin harmadéles igealakok eltűntek, így pl. a PÉRDERE ’veszíteni’ és PÉRDIMUS ’veszítünk’ > perdér és perdémos lett. Ugyanakkor néhány igeidő többes szám első személyű alakja, amely a latinban még másodéles volt, harmadélessé vált a többi alak hangsúlymintáját követve, pl. cantábamos, cantaríamos, cantáramos stb. (de ennek részleteibe itt nem érdemes belemenni).

A spanyol igei hangsúlyrendszer ezáltal kötöttebb, nemcsak a latinénál, hanem a spanyol névszókénál is, amelyek természetesen lehetnek harmadélesek. A főnévi igenév így (a latin -E lekopása miatt) csak véghangsúlyos (cantár, temér, vivír), a ragozott igealakok pedig a fent említett néhány kivétellel csak másodélesek vagy véghangsúlyosak (cantáis; canté, cantó; cantaré, cantarás, cantará, cantaréis, cantarán; cantéis; cantá [vos], cantad) lehetnek. A kötöttebb igei hangsúlyrendszer névszókkal szemben jelentések megkülönböztetésére is alkalmas a spanyolban, pl. critíca ’bírál’ és crítica ’bírálat, kritika’, habíto ’lakom’ és hábito ’szokás’, perdída ’elvesz(t)ett’ (nőnemben) és pérdida ’veszteség’.

Az olasz rendszer

Az olaszban kicsit kacifántosabb a helyzet. Mint a latinnál írtam, a harmadik igeragozás lényegében csak annyiban különbözött a többitől, hogy a főnévi igenév és a többes szám 1-2. személyű alakok is harmadélesek voltak, viszont ezek kivételével más ragozási osztályban is lehettek az igealakok harmadélesek. Az olasz ellenben a harmadik latin igeragozásból csak a harmadéles főnévi igenevet vitte tovább, a ragozás többi alakja másodéles lett, pl. PÉRDERE > pèrdere, de: PÉRDITIS > perdéte. Ezt leszámítva az olaszban kizárólag az első, -are végű ragozás tőhangsúlyos alakjai lehetnek harmadélesek (az egyszerűség kedvéért a többes szám 3. személy „ejtéskönnyítő” -o végződését nem vesszük figyelembe szótagalkotóként), pl. abitàre: àbito, àbiti, àbita, abitiàmo, abitàte, àbitano (vö. spanyol habitár: habíto, habítas, habíta, habitámos, habitáis, habítan).

A fentiek tükrében felvetődik a kérdés, hogy van-e értelme az olaszban négy igeragozásról beszélni csak azért, mert az -ere végű igék főnévi igeneve (amely az újlatin nyelvekben az ige szótári alakja) lehet harmadéles is, ha egyszer a ragozott alakok semmiben sem különböznek a másodéles főnévi igenevű igékétől? A válasz egyértelműen az, hogy nincs. Az olaszban tehát a spanyolhoz hasonlóan csak három igeragozás van, azzal a különbséggel, hogy az 1. ragozás jelen idejű tőhangsúlyos alakjai, valamint a 2. ragozás főnévi igeneve lehetnek harmadélesek is. Ez lehetne akár egyfajta elterjedtebb rendhagyóság is (önkényes, hogy mit tekintünk rendhagyónak), de az olasz nyelvtanok nem tekintik annak. (Hasonló váltakozás megfigyelhető a spanyolban is, pl. az -iar végű igéknél: estudiár ’tanul’ → estúdio vs. enviar ’küld’ → envío; vagy azoknál, amelyek főnéviigenév-töve kettőshangzót tartalmaz: causár ’okoz’ → cáuso vs. aullár ’vonyít’ → aúllo stb.)

A nyelvtanulás szempontjából ez viszont sajnos nem jelent könnyebbséget, hiszen így is meg kell tanulni, hogy melyek azok az olasz igék, amelyek tőhangsúlyos alakjai, ill. a 2. ragozásban a főnévi igenevük harmadéles, akárcsak a többi rendhagyóságot. (Az alábbi táblázat az olasz igeragozást szemlélteti a kijelentő mód jelen idejével. A rendhagyónak nem tekintett, de a „szokásostól” eltérő alakokat kékkel, a hangsúlyt pedig – az olasz szótári hagyományoknak megfelelően – nyílt magánhangzón tompa, zárt magánhangzón éles ékezettel jelöltem.)

A nagyításhoz kattints vagy koppints az ábrára! (Forrás: El Mexicano)

A táblázatból látható, hogy a három igeragozás végződései a „félrendhagyóságokat” leszámítva lényegében csak az egyes szám harmadik, valamint a többes szám második és harmadik alakjaiban különböznek, a többi alak ugyanazt a végződést kapja mindhárom osztályban. Ezen felül a második és a harmadik igeragozás is csak a többes szám 2. személyű alakjában tér el (teméte – dormíte), az összes többi alakjuk megegyezik. Vagyis mindössze egyetlen alak, a többes szám második személyű az, amelyik – jelen időben – mindhárom igeragozási osztályban különbözik.

A spanyolban valamivel bonyolultabb a kép, ám szintén nem vészes: ott egyedül az egyes szám első személyű alak egyezik meg a szabályos igéknél mindhárom ragozásban (canto – temo – vivo), viszont a második és harmadik ragozás végződései a többes szám első és második személyű alakok kivételével szintén megegyeznek egymással (temes, teme, temen – vives, vive, viven).

A lektorálásért köszönet Prof. Dr. Giampaolo Salvi nyelvtörténésznek.

Mándamelo, cuéntennos és társai: egy szó vagy több?

Mint tudjuk, a hangsúlytalan személyes névmások a mai spanyolban a ragozott igealakok előtt állnak (me dices ’mondod nekem’, te lo explico ’elmagyarázom neked’ stb.), azonban a felszólító mód alakjaihoz (mándamelo ’küldd el nekem’, cuéntennos ’meséljetek nekünk’ stb.), a főnévi igenévhez és a gerundio-hoz hátulról – simulószóként – tapadnak (cantarla ’énekelni azt [a dalt]’, cantándola ’azt [a dalt] énekelve’ stb.), velük egybeírva. (A középkori nyelvben nagyobb volt ebben a szabadság, tapadhattak pl. hátulról ragozott igealakokhoz is: dámosvos – ma: os damos – ’adunk nektek’.)

Az ilyen egybeírt alakok nyilvánvalóan furcsa kivételeknek számítanak a többi szóhoz képest, hiszen főhangsúlyuk eshet például a szó végétől számított negyedik (nagyon ritkán az ötödik) szótagra is, ami ellentmond a hangsúlyozás alapelvének, az ún. „három szótagos keret” törvényének. Persze a legkönnyebb lenne azt mondani, hogy ezek „kivételek” e hangsúlyozási törvényszerűség alól.

Ám valójában másról van szó. A fentiekben többször használtam a „szó” fogalmat. Bármennyire is meglepő, de a „szó”-nak igazából nincs tudományos meghatározása: nem attól lesz valami egy szó, mert a helyesírási szabályok szerint egybe vagy külön kell írni (gondoljunk az írásbeliséggel nem rendelkező nyelvekre, ahol ez nem is lenne értelmezhető). Azokat az alakokat lehetne egy szónak tekinteni, amelyek sorrendjükben és kategóriájukban is nagyon kötött módon egymáshoz kapcsolódó elemekből – vagyis tőből és toldalékokból – állnak (pl. a magyar házatokban azért egy szó, mert nem lehet azt mondani, hogy *házbanatok, sem azt, hogy *banházatok).

Simuló... (Forrás: Pixabay.com)

Ezzel szemben a spanyolban nem csak a címben is említett cuéntennos alak lehetséges, hanem a nos lo cuenten ’nekünk azt elmeséljé(te)k’ is – sőt, a contarnos ’elmesélni nekünk’ és a contándonos ’elmesélve nekünk’ is. Az igaz, hogy mivel a hangsúlytalan személyes névmások sorrendje kötött, ezért a toldalékokkal is hasonlóságot mutatnak, de toldalékok csak meghatározott tövekhez járulhatnak (nem kapcsolódhatnak pl. ragozott igealakokhoz és igenevekhez is, ahogy a spanyolban), meghatározott sorrendben, és egy pozícióban csak egyféle kategóriájú elem állhat (míg a spanyolban láthatjuk, hogy több névmás is állhat egymás után, tehát ugyanaz a kategória megjelenhet többféle pozícióban is).

A fentiek alapján belátható, hogy bár a hangsúlytalan személyes névmások használata eléggé kötött, mégis önállóbb életet élnek a toldalékoknál. Az ilyen elemeket, amelyek a toldalékoknál önállóbbak, de a használatuk kötöttebb, mint általában a szavaké – azaz csak valamilyen más szóval együtt használatosak, viszont önálló jelentésük van – simulószóknak (a szakirodalomban klitikumoknak) nevezik. A simulószók további fontos jellemzője, hogy hangsúlytalanok. Az a tény pedig, hogy léteznek olyan alakok, amelyek a simulószók miatt látszólag megszegik a három szótagos keret hangsúlyozási alapelvét, azt bizonyítja, hogy ezek valójában több szóból álló kifejezések.

Összefoglalásként megállapítható, hogy a simulószót tartalmazó olyan alakok, mint a mándamelo, cuéntennos, llévatelas (’vidd el őket’) stb., helyesírási megfontolásokból egy szóba írandóak és a hangsúlyukat is ennek megfelelően kell jelölni, de mivel ezek alaktani értelemben véve nem igazi szavak, így a három szótagos keret törvényszerűségével sem ellentétesek.

A segítségért – különösen a szó definíciójáért – köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Hogy hangzott a latin valójában?

Ebből nem derül ki... (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Sokakat foglalkoztat, hogy vajon milyen lehetett a latin a beszédben (vagyis amikor az a nyelvállapot, melyet latinnak nevezünk, még az emberek anyanyelve volt), melyik mai nyelvre hasonlíthatott leginkább a hangzása. A kérdésre nem lehet egyértelmű választ adni, ahogy arra sem, hogy egy korábbiból származó mai nyelvváltozatok közül melyik régiesebb – hiszen mindig találni olyan tulajdonságot, amelyben az egyik, és olyat is, amelyben egy másik az.

A legtöbben egyszerűen rávágják, hogy „olyan volt, mint az olasz”, persze mint sok hasonló jellegű – részben szubjektív megítélésű – kérdés esetén, semmilyen érvvel nem szokták ezt az állítást alátámasztani. (Miért éppen az olasz, miért nem a spanyol vagy akár a román?) Talán abból indulnak ki, hogy mivel az olaszt beszélik ma nagyjából ugyanott, ahol eredetileg a klasszikus latint beszélték, ezért az olasz állhat hozzá a legközelebb. Ez viszont tévedés: a nyelvváltozatok „régiessége” nincs szoros összefüggésben azzal, hogy milyen távolra kerültek attól a területtől, ahol az egykori közös őst beszélték. Sőt, a kutatások éppen azt bizonyították, hogy a területileg távolabbra került, elszigetelten fejlődött, illetve periférikus nyelvváltozatok sokszor konzervatívabbak (hangtanban, szókincsben), mint az azon a területen beszélt nyelvváltozat, ahol a közös őst is beszélték (pl. a latin-amerikai spanyol változatok is sok tekintetben régiesebbek, mint a félszigeti spanyolországiak).

S most nézzük a tényeket. Ami biztos, pontosan már soha nem fogjuk megtudni, milyen is lehetett hangzásra a klasszikus latin, hiszen Cicero korában nyilván még nem készülhetett hangfelvétel a beszélt nyelvről. Sokan ugyanis nem gondolnak arra, hogy a nyelvek hangzására csak nagyon durva közelítéssel lehet – már ha lehet egyáltalán – következtetni az írott formájukból (márpedig a klasszikus latint csak írásból ismerjük!). Ennek pedig az az oka, hogy egy nyelv hangzását alapvetően nem a szavak alakja, hanem a beszéd dallama, a hangsúly, a hanglejtés, a jellemző szótagszerkezet, illetve a magánhangzók és a mássalhangzók minősége határozza meg. Ezért is vagyunk képesek – legalábbis egyesek – a nyelvek hangzását utánozni, vagyis bármilyen nyelven „halandzsázni” anélkül, hogy egyetlen szót is ismernénk.

Amit ezek közül vizsgálni tudunk tehát, az a hangsúly, a szótagszerkezet, valamint a magán- és mássalhangzók minősége – míg a beszéd dallamára és a hanglejtésre már csak következtetni lehet. A latintól mind hangrendszerében, mind hangsúlyozásában is leginkább eltávolodott franciát, és a hangtanilag szintén meglehetősen újító portugált kizárhatjuk. Ez alapján megyünk tovább. (Természetesen nem az írott formából, hanem az ejtettből indulunk ki.)

Az ókori Róma főtere, a Forum Romanum számítógépes grafikával rekonstruált képe (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

A latin hangsúlyrendszert legjobban a szárd, az olasz és a spanyol őrizte meg – ezen nincs is mit vitatni, statisztikai adatok igazolják. Valamennyire árnyalja azonban a képet, hogy a szárdban a történetileg mássalhangzóra végződő szavakat megtoldják egy kiegészítő magánhangzóval (még a gyakori -s végződés esetén is!), ami eléggé érdekessé teszi e nyelv hangzását (pl. a tempus ’idő’ szó ejtése [tempuzu] – sőt, ha magánhangzóra végződő szó előzi meg, akkor kb. [dempuzu]).

Ami a szótagszerkezetet illeti, a latinban a legtöbb szó két szótagú volt, és a legjellemzőbb szótagszerkezet az egy mássalhangzóból és egy magánhangzóból álló szótag volt – ez nagyjából ma is így van az újlatin nyelvekben. A latinban csak korlátozott számú mássalhangzó jelenhetett meg a szó végén, ezek az [l], [n], [r], [sz], [t], illetve néhány funkciószó végződhetett még a [d], [k] hangokra is (amelyeket vélhetően nem is ejtettek a köznyelvben). Ezeken kívül az [sz] megjelenhetett még a -bs, -ns, -ps, -rs, -x stb., a -t pedig az -nt, -st végződésekben is. Az újlatin nyelvek közül az olaszban egyáltalán nem végződhet mássalhangzóra szó (néhány elöljáró, mint a con, in, per, valamint az il névelő kivételével); a katalánban és a románban – a szó végi magánhangzók lekopása miatt – bármilyen mássalhangzó állhat szó végén, de gyakoriságukat tekintve egy román szövegben is a magánhangzóra végződő szavak a legjellemzőbbek (erről könnyen meggyőződhetünk pl. a román Wikipédia alapján); a mai spanyolban viszont nagyjából ugyanaz a helyzet, mint a klasszikus latinban: szó végén csak [l], [n], [r], [sz], illetve egy alig hallatszó [d] mássalhangzó állhat (a ritka kivételek, idegen szavak itt nem relevánsak). A szavak végződését figyelembe véve tehát azt lehetne mondani, hogy a klasszikus latin leginkább a spanyolra hasonlíthatott ebből a szempontból.

Ami a tankönyvekből általában kimarad

A szó végi -m sosem volt kiejtett mássalhangzó (erről már ólatin feliratok is tanúskodnak!) és valószínűleg a mássalhangzó előtti n sem, hanem csak az előtte lévő magánhangzónak kölcsönzött nazális hangzást, így például a pactum ’egyezség’ szó ejtése [paktũ] vagy [paktõ] lehetett – és igen, a latinban, akárcsak a franciában és a portugálban, voltak orrhangú magánhangzók. A szó és szótag végi -l leginkább „kemény” hangzású volt, mint pl. az angol well szó végén (valahogy így ejthették a latin vel ’vagy’ kötőszót is, melynek eredete is pontosan ugyanaz). Ezzel szemben a hosszú -ll- lágyított lehetett, ahogy a spanyolban is eredetileg. Ugyanakkor a latin V, amely csak az U tipográfiai változata volt kezdetben, inkább az angol [w]-nek felelt meg, ahogy a qu csoportban ejtett u is. A h pedig – még ha ejtették is valamikor a választékos beszédben – nem volt valódi beszédhang (fonéma) már a klasszikus korban sem, akárcsak az újlatin nyelvek latin eredetű szavaiban, ahol csak hagyománytiszteletből őrzik írásban.

A magánhangzók és mássalhangzók minősége vonatkozásában a klasszikus latin és a mai újlatin nyelvek hangzókészletét kell összevetnünk. A magánhangzórendszert, a magánhangzók „tisztaságát” hangsúlytalan helyzetben is szintén a szárd, az (irodalmi) olasz és a spanyol őrizte meg leginkább – ezért is halljuk ezeket a nyelveket a leghasonlóbbaknak. A latin magánhangzók eredeti hosszúsági megkülönböztetése eltűnt az újlatin nyelvekben: a magánhangzók megnyúlása ma csak a hangsúly kísérőjelensége, főleg az olaszban (bár vannak kisebb nyelvek, pl. az észak-olaszországi lombard vagy friuli, amelyek utólag ismét kialakították a hosszúsági megkülönböztetést, ám ezek már önálló belső fejlemények és természetesen semmi közük a klasszikus latin magánhangzórendszerhez).

Római vízvezeték, Segovia, Spanyolország – még ez is a klasszikus korból való (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

A mássalhangzók már sokkal érdekesebbek: ami szembetűnő, hogy az újlatin nyelvekre – a spanyol kivételével – jellemző a sokféle réshang vagy zár-rés hang, mint a [c], [dz], [cs], [dzs], [s], [zs], [z] valamint a lágy [ny] hang is. Ezek a hangok a klasszikus latinban nem léteztek, viszont arányában több volt a [k] és a [g] hang (ezek később [e] és [i] előtt lágyultak), illetve például a [kt], [pt], [ksz], [psz] stb. mássalhangzócsoport, amelyek az újlatin nyelvek alapszókincsében leegyszerűsödtek. Ha viszont a meglévő mássalhangzókat nézzük, a klasszikus latin mássalhangzórendszer (a [cs] és [ny] kivételével) szinte teljesen azonos volt a latin-amerikai spanyoléval. A latinban léteztek ugyanakkor hosszú mássalhangzók is, amelyek korlátozott mértékben minden újlatin nyelvben vannak ma is, de leginkább az olaszban, ahol sokszor hasonulás eredményeként jöttek létre (pl. factu > fatto).

A hanglejtésre és a beszéd dallamára már csak következtethetünk a konzervatívabb újlatin nyelvek hangzásából, ami alapján az olasz és a latin-amerikai spanyol jöhetne szóba. De ez is csak spekuláció, akár az is lehet, hogy egyik újlatin nyelvre sem hasonlított (ahogy pl. az ógörög is inkább egy régi germán nyelvre emlékeztethet a rekonstruált hanganyagok alapján, mint mai önmagára). A klasszikus latint – mivel az a nyelvállapot, amit értünk ezen, ma már senkinek sem az anyanyelve (sőt, szigorú értelemben véve nem is volt soha) – ma mindenki a saját anyanyelve akcentusával beszéli, így ebből szintén nem lehet pontosan következtetni az egykori hangzására. (És sajnos az interneten fellelhető próbálkozások is sokszor a leglényegesebb pontokon hibáznak, mint pl. a szó végi -m és a h kiejtése, a qu [kv]-nek, ill. a v magyaros [v]-nek ejtése, amikor ilyen hang nem létezett a latinban, stb.)

Összefoglalásképpen azt lehet mondani, hogy a hangsúlyozást, a szótagszerkezetet és a szóvégződéseket, valamint a magán- és mássalhangzórendszert figyelembe véve a klasszikus latin hangzása olyasmi lehetett, mintha latin-amerikai spanyolul beszélnének olasz akcentussal. Tudom, itt most egy szemléletes hangfelvételnek vagy videónak kellene következnie. Tökéletesen hiteles nem létezik (és nem is létezhetne), így kénytelenek vagyunk beérni a leírással.

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

A dativo ördöge

Az alábbi képes vicc a Spanyolfal nevű Facebook-oldalról származik:

A spanyolul nem tudók kedvéért a fordítás így szól:

– Drágám, már huszonöt éve házasok vagyunk, és sosem vettél nekem semmit.
– Nem tudtam, hogy árulsz dolgokat...

Ha a kedves olvasó nem érti a csattanót a fordításból, nem kell rajta csodálkozni – mivel magyarul nincs is. A poén ugyanis az, hogy a spanyolban a részeshatározó eset (dativo) nem csak azt fejezi ki, hogy ’neki’, hanem bizonyos igékkel azt is, amit magyarul a ’tőle’ (és ez már így volt a latinban is).

Na de hogy lehet az egy nyelvben, hogy valami jelent egy bizonyos dolgot és az ellenkezőjét is? Ez nyilván csak nekünk, magyar anyanyelvűeknek különös: úgy is felfoghatnánk, hogy mi fejezünk ki egy dolgot két ellentétes értelmű szóval, ami a spanyolban – bizonyos esetekben – egyet jelent. Ám az ellentmondás csak látszólagos: a dativo ugyanis nem pontosan azt fejezi ki mindig, hogy ’részére’, hanem inkább azt, hogy az illető részese a cselekvésnek, azaz érintett benne (de nem közvetlenül, hiszen a közvetlen érintettséget a tárgyeset fejezi ki).

Vagyis, ha a fentiek alapján újra értelmezzük a viccet, a me valójában csak annyit mond (ebben a szövegkörnyezetben), hogy „érintett vagyok a cselekvésben”, az „felém irányul” – ami jelentheti azt is, hogy én részesülök valamiben, és ugyanígy azt is, hogy tőlem várnak valamit. Ez a spanyol szépsége!

Nincs, de mégis van: a participio de presente

A befejezett vagy szenvedő melléknévi igenevet (participio pasivo) a spanyolosok jól ismerik. Lőrinc nevű olvasónk azonban ismét érdekes kérdéssel keresett meg a Facebookon, amely így szól:

A participio activo-ról mit kell tudni, azon túl, hogy nem használják? Pl. mindegyik levezethető-e a gerundio-ból (pl. cantando → cantante) vagy vannak kivételes alakok?

A válasz a kérdés második részére egyszerűbb, amely mindenekelőtt pontosításra szorul: a participio activo vagy participio de presente (magyarul „folyamatos” vagy „jelen idejű” melléknévi igenév) nem vezethető le olyan értelemben a gerundióból, hogy nem abból származik, hiszen ez a kettő a latinban is eltérő igealak volt. Az viszont igaz, hogy alaktanilag a participio activo töve sok esetben megjósolható a gerundio alapján: pl. dormir ’alszik’ → durmiendo ’alvással’ és durmiente ’alvó’ vagy pl. herir ’sért’ → hiriendo ’sértve, sértéssel’ és hiriente ’sértő’. És bizony vannak rendhagyó képzésű alakok is, pl. obedecer ’engedelmeskedik’ → obediente (és nem *obedeciente) ’engedelmeskedő’ vagy pl. convencer ’meggyőz’ → convincente (nem pedig *convencente vagy *convenciente) ’meggyőző’.

S most következzék a kérdés érdemi része, egyáltalán mit kell tudni a participio de presente alakról. A leíró nyelvész természetesen azt mondaná, hogy „valami vagy létezik egy nyelvben, vagy sem”, a valóság azonban nem ennyire egyszerű. Hagyományosan a participio de presente az igének az -ante (I. ragozás: pl. amar → amante), ill. -ente vagy -iente (II–III. ragozás: hogy mikor melyik, az megjósolhatatlan, sőt, néhány igénél mindkét alak létezik, amelyek használata a szövegkörnyezettől is függhet, pl. ascender → ascendente ~ ascendiente) végződésű személytelen alakja, amely a magyar folyamatos melléknévi igenévnek feleltethető meg.

A középkori spanyolban ez az igealak még meglehetősen produktív volt: Vos santa sodes e temiente a Dios ’Ti szent vagytok és Istenfélő’ (San Vicente Ferrer, Sermones); Ya passava el agradable mayo, mostrante las flores, e venía el infernable junio con grandes calores ’Már múlott a kellemes, virágokat mutató május, s jött a pokoli június nagy melegekkel’ (Santillana, Triumphete). Az igei használatot az előbbi példákban jól mutatja, hogy a középkori spanyolban a participio activo-nak lehetett alanyi és tárgyi bővítménye is, ezért teljesen illeszkedett az igerendszerbe (tulajdonképpen minden olyan bővítményt megengedett, amely bármely más igalak bővítménye is lehetett, hiszen éppen ez különbözteti meg az igeneveket az egyéb névszóktól).

Aterriza procedente de España... (Forrás: Pixabay.com)

A mai spanyolban azonban a participio de presente igealakként már nem létezik. Pontosan azért, mert a fenti példákban bemutatott igei használata kiveszett, pl. nem lehet tárgyi bővítménye (nem mondhatjuk azt, hogy pl. *trayentes las flores ’virágokat hozók’). A másik dolog, amiért ez a mai nyelvben már nem tartozik az igealakok közé, pedig az, hogy nem is minden igéből képezhető: a példában szereplő *trayente sem létezik ma már. (Az efféle használatát részben a gerundio vette át: pl. [ellos] trayendo las flores ’a virágokat hozva [ők]’.)

Azt azért mégsem mondhatjuk, hogy a participio de presente nyom nélkül tűnt volna el, hiszen számos igéből képezhető, ám a mai rendszerben ezek már önállósult melléknevek vagy főnevek: amante de literatura ’irodalmat szerető’, cantante de ópera ’operaénekes’ stb. (ugyanakkor nincs olyan, hogy *amar de literatura vagy *cantar de ópera, innen is látszik, hogy nem igenévi használatról van szó). Sőt, azt sem lehet mondani, hogy az igei használata végleg eltűnt, mivel bizonyos igék és rögzült kifejezések esetében máig él, úgymint distante varios kilómetros de la ciudad ’a várostól több kilométerre lévő’ (szó szerint: ’több kilométert tartó’), vagy pl. a no obstante ’ennek ellenére’ kifejezésben. De szintén a participio de presente rögzült alakjai a durante és a mediante elöljárószók.

Összegzésként azt lehet tehát mondani Lőrinc kérdésére, hogy bár a participio activo mint igenév a mai spanyolban már nem létezik (ezért a mai szótárakban, ragozási táblázatokban nem is szerepel ilyen alak az igeragozásnál), viszont használata önállósult névszóként nagyon is él, és nyomokban még az egykori igei funkciója is fellelhető. S végül mint érdekesség, megjegyzendő, hogy az újlatin nyelvek közül egyedül az olasz őrizte meg a folyamatos melléknévi igenevet és a gerundiumot is igealakként. A kettő közül a románban, portugálban, okcitánban és szárdban a spanyolhoz hasonlóan csak a gerundium létezik; a katalánban és a franciában pedig a két alak történetileg összeolvadt.

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Le digo a mis amigos – helytelen?

Többször volt már szó a spanyol személyes névmásokról, az esetragozásuk furcsaságairól és nyelvjárási sajátosságairól. Ezennel egy, a részes névmás nyelvtani egyeztetésével kapcsolatos elterjedt nyelvi jelenségbe ássuk bele magunkat. Kiderül, hogy nem minden helytelen, ami annak tűnik, noha ezt a Spanyol Királyi Akadémia (RAE) sokszor nem akarja elfogadni.

Azt már a kezdő spanyolosok is tudják, hogy az igei részes névmás – a személyes névmás részeshatározó esete – a le, les (< lat. ILLI, ILLIS), amely nem különbözteti meg a nyelvtani nemet (a tárgyas névmással ellentétben), csak a számot. Ebből az is egyértelműnek tűnne, hogy számban egyeznie kell a mondat részeshatározójával, tehát ha egyetlen személyre (dologra) utalunk, akkor le, ha pedig többre, akkor les. A valóság azonban nem ennyire egyszerű. Abban az esetben ugyanis, ha a részes névmással álló ige megelőzi a mondat a elöljárószóval bevezetett részeshatározóját – amely egy főnévi csoport –, akkor általában többes számú részeshatározó esetén is a le alak használatos: Le digo a mis amigos ’megmondom a barátaimnak’, Dile a tus amigos ’Mondd meg a barátaidnak’.

A RAE és a spanyoltanárok természetesen szigorúan azt mondják, hogy ez „helytelen”, mert a névmást számban egyeztetni kell a részeshatározói funkciót betöltő főnévi csoporttal. Viszont ha rákeresünk a le digo a mis amigos és a les digo a mis amigos kifejezésekre, láthatjuk, hogy mindkettőre közel azonos nagyságrendű találatot kapunk – tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy nem csak az utóbbi helyes, sőt! Ne feledjük: hogy valami helyes-e vagy sem, kizárólag attól függ, hogy használják-e az anyanyelvi beszélők: ha igen és még elterjedt is, akkor nem mondhatjuk, hogy „helytelen”. Az, hogy a RAE szerint „ajánlatos a művelt normában az egyeztetés”, már a nyelvi illemtan kérdése – amitől persze még nem lesz nyelvtanilag helytelen...

Sokkal érdekesebb kérdés, hogy mi áll az egyeztetés hiánya mögött. Megfigyelték ugyanis, hogy a nem egyeztetett le névmás többnyire akkor fordul elő, ha az állítmány megelőzi a mondat többes számú részeshatározóját; ellenkező esetben az előfordulások száma jelentősen lecsökken. Mindebből pedig arra lehet következtetni, hogy e jelenségnek mondattani oka van: a beszélők „elvesztik az összefüggést” a többes számú részeshatározó és az attól „távolra” került részes névmás között. Ezzel szemben fordított szórend esetén a névmás közvetlenül követi a többes számú részeshatározót, ami a jelek szerint biztosítja, hogy az egyeztetés megmaradjon. Egy alternatív megközelítés pedig az lehetne, hogy az előbbi esetben a névmás elveszti a valódi részeshatározói szerepét és inkább csak „irányt” fejez ki – olyasmit, mint a magyarban az oda.

Érdekes ugyanakkor, hogy – az NGLE állításával ellentétben – a többes számú les alak akkor is előfordul, ha a részeshatározó nyelvtanilag egyes számú, de emberek csoportját jelenti (le gusta a mi familia vs. les gusta a mi familia ’tetszik a családomnak’). Sőt, bizonyos kifejezésekben ilyenkor a többes számban egyeztetett les névmás a gyakoribb – vagyis éppen az előző jelenség fordítottja történik. Egyfajta magyarázat erre az lehet, hogy míg az előzőekben részletezett esetben a beszélők (talán fonológiai okokból?) „soknak érzik” a többes szám jelölését a részes névmáson, amikor az állítmányt követő részeshatározón már jelölve van, addig az utóbbi típusú kifejezéseknél az ellenkezője játszódik le, vagyis szükségesnek érzik jelölni azt, hogy az egyes számú főnévi csoport több személyre utal. A spanyolban egyébként nem ritkák a hasonló nyelvtani egyeztetési „hibák” a jelentésbeli „logika” javára, és ez az írott, illetve a költői nyelvben is sokszor megjelenik.