Ladino, a „mumifikálódott” 15. századi spanyol

Ladino nyelvű újság fejléce 1931-ből

A spanyol nyelvjárásokról már szóltam általánosságban, azonban van egy olyan – ma már sajnos kevés számú beszélővel rendelkező – spanyol nyelvváltozat, amelyre külön is érdemes kitérni egy cikk erejéig.

A kisebbségi nyelvek, nyelvváltozatok sok esetben jóval konzervatívabbak maradnak bizonyos tekintetben az elterjedtebb nyelvjárásoknál, rokon nyelveknél, ami nem véletlen: minél kevesebben és elszigeteltebben használnak egy nyelvet, annál kevésbé tud érvényre jutni nagyobb közösségekben, így sokkal lassabban, de természetesen ugyanúgy változik, mint minden élő nyelv. Így igaz ez pl. az Ibériai-félszigeten beszélt nyelvek közül a galiciaira és katalánra is, amelyek hangtanilag – még az újításaikkal együtt is – konzervatívabbak a spanyolnál, de ugyanez érvényes az aragóniai nyelvváltozatokra is. A legérdekesebb azonban az az eset, amikor egy adott korban a még teljesen ugyanazt a nyelvet beszélő nyelvközösségtől elszakad egy kisebbség, majd letelepszik máshol a világban, ahol felveszi az ott beszélt nyelve(ke)t, de megőrzi az eredeti, saját nyelvét is.

Pontosan ez történt a spanyol inkvizíció (Tribunal del Santo Oficio de la Inquisición) által 1492-ben Spanyolországból elűzött zsidó közösségek nyelvével: magukkal vitték az akkori kasztíliai anyanyelvüket többek között a Balkánra és a Közel-Keletre (mai Izrael, Törökország), amelyet azóta is őriznek, méghozzá majdnem abban a 15. századi állapotában, amikor elhagyták eredeti hazájukat. Ez a nyelvváltozat a ladino (< lat. LATĪNUS ’latin’), ahogy a nemzetközi források nevezik (ami nem tévesztendő össze az újlatin nyelvek galloromán csoportjába tartozó rétoromán változattal, az Észak-Olaszországban beszélt ladinnal), magyarul zsidóspanyol vagy szefárd, spanyolul judeoespañol, ladino vagy sefardí (az utóbbi Spanyolország héber nyelvű elnevezéséből). Saját neve a tudományos forrásokban djudezmo [dzsudezmo], de maguk a beszélők egyszerűen ’spanyol’-nak (español, espanyol) hívják.

Francisco de Goya: Tribunal de la Inquisición (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

Ma összesen kb. 110 000 beszélő anyanyelve, akik valamennyien két- vagy háromnyelvűek, hiszen a befogadó országok nyelvét (a hébert, a franciát, a törököt, valamelyik délszláv nyelvet stb.) is beszélik, így az idők során természetesen ezek hatottak is főleg a szókincsére, legfőképpen a héber. Archaikus voltából adódóan ugyanakkor nem csak a mai spanyollal, hanem az Ibériai-félsziget és a Mediterráneum más újlatin nyelvváltozataival is mutat hasonlóságokat.

Lejegyzésére a héber és a latin ábécé is használatos. Izraelben általában a héber ábécével írják, míg a latin írású országokban (pl. Törökország) a nemzetközi latin/angol ábécén alapuló fonetikus írást használják – bár egységesített helyesírással sosem rendelkezett. A spanyol nyelvű forrásokban általában a hagyományos (történeti-fonetikus) spanyol helyesírást használják, a cikkben lévő példákban én is ezt fogom alkalmazni (ld. még az alábbi táblázatot). Létezik írott sajtó is ladino nyelven, a Wikipédiának pedig szintén van ilyen nyelvű változata. Izraelben 1997-től hivatalos nyelvvédő intézménye is működik Autoridad Nasionala del Ladino néven.

A nagyításhoz kattints! (Forrás: El Mexicano)

A ladino hangzása leginkább az argentin spanyoléra emlékeztet, és főleg a mássalhangzórendszerében, illetve a szókincsében konzervatív, de ugyanakkor újítások is megfigyelhetőek benne a „köz-spanyol”-hoz képest. Főbb eltérései a sztenderd kasztíliaitól az alábbiak (használt rövidítések: lad. = ladino, m. sp. = modern sztenderd spanyol; a szavak átírásánál a pontosság kedvéért az IPA-jeleket használom):

• Megőrizte a középkori spanyol sziszegőhangok közül az /sz/–/z/ (IPA: /s/–/z/) és az /s/–/zs/ (IPA: /ʃ/–/ʒ/) megkülönböztetését (a /c/–/dz/ – IPA: /ʦ/–/ʣ/ – hangokból is /sz/–/z/ lett): pl. lad. hazer [aˈzer], m. sp. hacer [aˈser] ~ [aˈθer] (< ósp. fazer [faˈʣer]); lad. hijo [ˈiʒo], m. sp. hijo [ˈixo] (< ósp. fijo [ˈfiʒo]); lad. dexar [deˈʃar], m. sp. dejar [deˈxar] (< ósp. dexar [deˈʃar]) stb. Szó elején a /ʒ/ [ʤ]-nek hangzik: gente [ˈʤente].
• Bizonyos szavakban megőrizte a szókezdő latin [f]-et, bár ingadozás figyelhető meg: favlar ~ havlar (< lat. FABULĀRE, vö. m. sp. hablar).
• [o] és [u̯e] előtt a szókezdő n- > m-re változott: pl. nos > mos (< lat. NŌS), nuevo > muevo (< lat. NŎVU) stb.
• Egyes szavakban a sztenderd spanyol [i̯e] és [u̯e] kettőshangzók helyén az /e/ és /o/ egyszerű magánhangzókat találjuk: pl. m. sp. recuerdo, lad. recordo ~ recodro.
• Szavak belsejében a /sk/ kapcsolat [ʃk]-nak hangzik: buscar [buʃˈkar] (m. sp. [busˈkar]), escola [eʃˈkola] (m. sp. escuela [esˈku̯ela]), asquenazí [aʃkenaˈzi] (m. sp. [askenaˈsi]) stb.
• Az /-i̯s/ végződés ejtése [-ʃ], pl. seis [seʃ].
• Az egyszerű befejezett múlt egyes szám első személyének végződése mindhárom ragozásban -í: favlí (m. sp. hablé), comí, biví; a második személy -ates és -ites: favlates, comites, bivites (m. sp. hablaste, comiste, viviste).
• Megőrzött régi szavakat, amelyek a modern sztenderd spanyolból már kivesztek vagy archaikusnak számítanak: pl. meldar ’olvas’ (< k. lat. MELETĀRE < gör. μελετάω (meletáō) ’tanul’), morar ’lakik’ (< lat. MORĀRE).

Példaként az alábbiakban egy szarajevói születésű ladino anyanyelvű beszélővel láthatunk interjút. A videót az Autoridad Nasionala del Ladino készítette.

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Az újlatin diftongáció: hogyan lett az ĕ és ŏ kettőshangzó?

Ilyesmiről lesz szó: TĔRRA > Tierra

A legtöbb újlatin nyelv egyik feltűnő közös hangtani sajátossága, hogy találunk bennük olyan jellegzetes kettőshangzókat (két szomszédos magánhangzó egy szótagban ejtve), amelyek helyén a latinban még egy-egy egyszerű magánhangzó állt (miközben az ellenkezője is előfordul: az eredeti latin kettőshangzókból egyszerű magánhangzók lettek az örökölt szókincsben).

A kettőshangzók vagy diftongusok alapvetően háromféleképpen alakulhatnak ki: egy magánhangzó és egy mássalhangzó kapcsolatából, amelyben a mássalhangzó magánhangzóvá gyengül, azaz vokalizálódik (pl. lat. MULTU ’sok’ > port. muito, sp. muy, mucho; CLARU ’világos’ > ol. chiaro; BAPTISTA ’keresztelő’ > sp. bautista stb.); két szomszédos magánhangzó egy szótagban való egyesüléséből, amit előidézhet például a köztük lévő mássalhangzó kiesése is (pl. lat. LÍMPIDU ’tiszta’ > sp. limpio; REGĪNA ’királynő’ > reína > reina stb.); vagy pedig egyetlen magánhangzó válik kettőshangzóvá (pl. lat. PĔTRA ’kő’ > ol. pietra, sp. piedra, fr. pierre, rom. piatră; BŎNU ’jó’ > ol. buono, sp. bueno stb.). Minket a legutóbbi, harmadik eset érdekel: utánajárunk, hogy válik egy egyszerű magánhangzó kettőshangzóvá, és milyen okokra vezethető vissza ez a változás.

Bár az újlatin nyelvek hangrendszere korántsem fejlődött egységesen, azt elmondhatjuk, hogy vannak olyan tulajdonságaik, amelyek néhány nyelvváltozat kivételével közösek. Ilyen például a rövid [i] > [e] (pl. VĬRIDE ’zöld’ > ol., sp., port., rom. verde, kat., okc. verd, fr. vert stb.) és rövid [u] > [o] (pl. TŬRRE ’torony’ > ol., sp., port., kat. torre) változás, amely a szárd kivételével mindenhol bekövetkezett, és szintén ilyen a rövid [e] > [i̯e] és rövid [o] > [u̯o]~[u̯e]~[o̯a] változás is, amely a szárd, a katalán és a sztenderd portugál-galiciai kivételével ugyancsak megtalálható a legtöbb nyelvváltozatban.

...bár ez eléggé ritka (Forrás: El Mexicano)

A kezdetek

Ezek a változások elég sok újlatin nyelvben megtörténtek ahhoz, hogy joggal feltételezzük, gyökereiknek már a kései latinban kellett lenniük. Egy hangváltozás természetesen nem egyik napról a másikra történik: itt több évszázad alatt végbemenő változásokról van szó, amelyek minden esetben egy apró eltéréssel kezdődnek, amely még magukban a beszélőkben sem tudatosul.

Mindenekelőtt érdemes tisztázni, hogy bár eddig az egyszerűség kedvéért rövid [e] és [o] hangokat említettem, valójában már nem e magánhangzók „rövidsége” volt a meghatározó, amikor ez az ún. diftongizáció elkezdődött. A latinban ugyanis a rövid magánhangzók egyúttal nyíltabbak is voltak a hosszú párjaiknál (ugyanez magyarázza az eredetileg rövid [i] > [e], [u] > [o] változásokat is), vagyis a hangváltozás kezdetekor már e magánhangzók minősége, nyíltsága számított (míg az eredetileg hosszú magánhangzók zártak maradtak).

Eljutottunk tehát odáig, hogy van egyszer egy nyíltabb [e] és [o], illetve egy zártabb [e] és [o] magánhangzópárunk. A továbbiakban, a megkülönböztethetőség kedvéért jelöljük a nyíltabbakat az IPA szerinti [ɛ] és [ɔ] jelekkel. Mivel a klasszikus latinban a magánhangzók hosszúságának, a beszélt latinban pedig – hangsúlyos szótagban – a minőségének (nyíltságának) jelentésmegkülönböztető szerepe volt, a beszélők igyekeztek e különbséget valamilyen módon fenntartani.

Ám valószínűleg nem volt elég nagy kontraszt az [ɛ] és [e], illetve [ɔ] és [o] között ahhoz, hogy ezek két-két eltérő fonéma (jelentésmegkülönböztetésre képes beszédhang) maradjanak, így elkezdték a nyíltabb magánhangzók ejtését eltúlozni. Kezdetben talán egy olyan magánhangzót ejtettek az [ɛ] és [ɔ] helyén, amelynek eleje és vége különbözött, azaz nem volt egyenletes hangzású, hanem ejtése közben „nyílott” – egyes szakirodalmak ezt szemidiftongus-nak („fél-kettőshangzó”) nevezik (Lloyd 1987: 121).

Fontos azonban megjegyezni, hogy a változás területenként eltérő mértékben és nem minden környezetben ment teljesen végbe. A (sztenderd) olaszban pl. csak nyílt szótagban fordul elő (pl. VĔNIT > viene ’jön’, de SĔNTIT > sente ’érez, hall’, vö. sp. siente); a spanyolban a történeti [j] félhangzó, valamint az [m] blokkolta az előtte lévő [ɔ] diftongálását (ld. ŎCTO > *[ɔjtʲo] > ocho ’nyolc’ és HŎMINE > hombre ’ember, férfi’, az egyébként várt *huecho és *huembre helyett).

Mivel magyarázható a diftongusok változatossága?

A következő érdekes kérdés, hogy miért alakultak ki eltérő kettőshangzók a különböző újlatin nyelvváltozatokban ugyanabból a hangból. Bár az [ɛ] > [i̯e] változás viszonylag egységes, az [ɔ] folytatói eléggé változatos képet mutatnak. Erre többféle magyarázat lehetséges. Az egyik az, hogy kezdetben [o̯ə] vagy [u̯ə] diftongussá alakult (az [ə] semleges központi magánhangzó, amely egy ajakkerekítés nélküli nyílt [o]-hoz hasonlít, mint az angol about eleje). A beszélők eleinte nem lehettek annak tudatában, hogy pontosan milyen hangot ejtenek, csupán azt érezhették, hogy a magánhangzó vége nyíltabb, mint az eleje, s innen válhatott szét a fejlődés három jellemző irányba: uo, ue vagy oa. Egy másik lehetséges magyarázat, hogy nem a hang eleje, hanem a vége volt egy nyíltabb félhangzó, vagyis valami olyasmi lehetett, hogy [ɛa̯] és [ɔa̯], majd ezek záródásából [íe̯] és [úə̯] (az ékezet a hangsúlyt jelöli), később pedig [i̯e], illetve [u̯ɔ] ~ [u̯e] ~ [o̯a].

(Forrás: El Mexicano)

Néhány középkori spanyol szövegben ingadozás is megfigyelhető volt az új hangok lejegyzésében – például e és o jelenik meg több helyen is a kasztíliaiban „szabályos” ie és ue helyett –, ami talán szintén arra vezethető vissza, hogy a szövegmásoló (scriptor) bizonytalan volt az [ɛ]-ből és [ɔ]-ból kialakult új magánhangzók (kettőshangzók) lejegyzésében, vagy egyszerűen nem tekintette őket eltérő hangoknak (lásd pl. az alábbi szövegrészletet egy 12–13. századi madridi rendeletből).

Todo omne de Madrid que intrare con forza & cum uirto & con armas, de dia aut de nocte, per superbia in casa de uecino, & ibi matare el senor de la casa aut dona de la casa uel filio de casa aut alguno de suos parentes qui moran in sua casa ad suo ben fazer, pectet C morabetinos, [...].

’Bármely madridi ember, aki erőszakkal és fegyverrel, nappal vagy éjjel, önbíráskodásból behatolna a szomszéd házába, és ott megölné a ház urát vagy asszonyát, akár a fiát vagy valamelyik rokonukat, ki a házban lakik az ő jóvoltából, 100 maravedit [régi spanyol arany- vagy ezüstpénz] fizet, [...].’ (Fuero de Madrid, 1202 k. Cano 2005: 319. / CORDE)

A változás ideje és feltételezett okai

A diftongizáció az 5. század körül vehette kezdetét a kései latinban, bár elvétve előfordult már korábban is (egy második századi római feliraton például NIEPOS olvasható NEPOS ’unoka’ helyett – vö. sp. nieto < népi lat. NEPTO). Az okára az idők során sokféle elmélet született, köztük természetesen a különféle idegenhatás-elméletekkel („a baszkok nem tudták az [ɛ], [ɔ] hangokat kiejteni, ezért kettőshangzót csináltak belőlük” vagy „a germán megszállók nyelvének erősségi hangsúlya hatására” stb.), azonban ezeket ma már teljességgel kizárhatjuk, hiszen a változás olyan területeken is bekövetkezett, ahol soha nem éltek baszkok, sem germánok.

Szintén volt olyan nyelvész, aki azt feltételezte, hogy a kettőshangzóvá válást a nyílt magánhangzó hangsúly hatására történő megnyúlása idézte elő. Ez azonban ott sántít, hogy a vulgáris latinban minden hangsúlyos magánhangzó megnyúlt, vagyis ha ez igaz lenne, akkor az összes hangsúlyos magánhangzó helyén kettőshangzónak kellene lennie a mai újlatin nyelvekben.

A legkézenfekvőbb tehát azt feltételezni, hogy saját, belső változásról van szó, amelynek oka magával a folyamattal magyarázható: a fonémikus megkülönböztetés fenntartása érdekében a nyílt magánhangzók ejtésének eltúlozása.

A diftongizáció és a spanyol magánhangzó-váltakozás

A spanyol alaktan, leginkább az igerendszer, nagyon jól szemlélteti e változást és körülményeit, ugyanis a hangsúlyos szótagokban – és csak azokban – következetesen ie és ue jelenik meg a latin [ɛ] és [ɔ] helyén, ezért is lett ez az egyik legjellemzőbb igei rendhagyóság; pl. a dormir ’alszik’ és perder ’veszít’ igékkel szemléltetve (kijelentő mód, jelen idő): duermo, duermes, duerme, dormimos, dormís, duermen, illetve pierdo, pierdes, pierde, perdemos, perdéis, pierden.

Az apofónia vagy ablaut néven is ismert jelenség nem csak az igeragozásban, hanem a szóképzésben is megjelent (pl. bien ’jól’ és bendito ’áldott’, vagy pl. bueno ’jó’ és bonito ’szép’), azonban a mai nyelvben már nem aktív (vö. bueno ’jó’ és buenísimo – inkább, mint bonísimo – ’nagyon jó’, illetve piel ’bőr’ és pielecita – nem *pelecita – ’bőrdarab’). Ritkán jelentésmegkülönböztetésre is képessé vált: pl. SŎLU(M) ’talaj’ > suelo (vö. ol. suolo) és SŌLU(M) ’egyedül, csak’ > solo (ol. ugyanaz).

Felhasznált irodalom

• Paul M. Lloyd (1987): From Latin to Spanish – Historical Phonology and Morphology of the Spanish Language. American Philosophical Society, Philadelphia, pp. 116–130, 184–187.
• Rafael Cano (coord.) (2005): Historia de la lengua española. Ariel Lingüística, Barcelona.
• Real Academia Española: Corpus Diacrónico del Español (CORDE)

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

10 érdekes tény a spanyol nyelvről

Azok számára, akik jól ismerik ezt a nyelvet, lehet, hogy nem lesz újdonság az itt leírtakban. Akik viszont csak most ismerkednek vagy ismerkednének vele, talán jól jöhet. Mindenesetre megpróbáltam összeszedni tíz érdekes dolgot a spanyolról és a spanyolul beszélőkről – íme a lista!

A Spanyol Királyi Akadémia címere
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

1. A kínai és az angol után a harmadik legtöbb (több mint 400 millió) anyanyelvi beszélővel rendelkező nyelv a Földön. Más becslések szerint már az angolt is megelőzte. 21 ország gyakorlatilag hivatalos nyelve, és az USA-ban is közel 40 millió spanyol nyelvű lakos/bevándorló él. Hivatalos nyelv továbbá a nyugat-afrikai Egyenlítői-Guineában (Guinea Ecuatorial), és maradtak még anyanyelvi beszélői a délkelet-ázsiai egykori spanyol gyarmaton, a Fülöp-szigeteken (Filipinas) is.
2. A spanyol ajkúaknak csak az egytizede él Spanyolországban. A nyelvhasználók közül a legtöbb – legalább egynegyedük – mexikói.
3. Az első európai „modern” nyelv, amelyik hivatalosan kiadott, nyomtatott nyelvtannal rendelkezett. Antonio de Nebrija sevillai humanista Amerika felfedezésének évében, 1492-ben adta ki GRAMMATICA című latin–spanyol nyelvű művét a kasztíliai nyelvtanáról.
4. Éppen 300 éve, 1713-ban alakult meg a Spanyol Királyi Akadémia (Real Academia Española, RAE), amely 1726–39 között adta ki hat kötetben az első terjedelmes értelmező szótárat. Mára minden spanyol nyelvű országban, továbbá az Egyesült Államokban és a Fülöp-szigeteken is működik spanyol nyelvi akadémia, amelyek együttesen a Spanyol Nyelvi Akadémiák Egyesületét (Asociación de Academias de la Lengua Española, ASALE) alkotják, és közösen készítik az akadémiai szótárakat, nyelvtanokat, helyesírási kiadványokat.
5. A spanyol jelentős hatással volt a Fülöp-szigetek hivatalos nyelvére, a filippínóra vagy tagalogra. Nyomot hagyott a hangkészletben (pl. az eredetileg csak [a], [i], [u] magánhangzókat ismerő nyelvbe spanyol jövevényszavakkal kerültek be az [e] és [o] hangok) és a szókincsben is (egyes források szerint a mindennapi szókincs közel 40%-a spanyol jövevényszavakból áll: pl. Kamusta? [¿Cómo está?] ’Hogy van?’).
6. Az egyetlen újlatin nyelv, amelyben nincsenek zöngés réshangok. Ez még a mai indoeurópai nyelvek között is elég ritka. Habár ilyen volt a latin is, a mai spanyol állapotnak nem közvetlen előzménye (az óspanyolban még volt [z], [dz] és [zs] is, de a rendszer aztán „visszaegyszerűsödött”, a ladino nyelvváltozat kivételével, mely máig őrzi a [z] és [zs] hangokat)
7. A szókincs legalsó rétegében elvesztette a latin f-et magánhangzók előtt. Az [f] hang már a latinban is ritka volt: eleve csak szótövek elején állhatott, és zöngés párja sem volt. Az óspanyolban először [h]-vá alakult, majd a 16. századra teljesen eltűnt (de a h betű őrzi a nyomát az ilyen szavakban, pl. FACERE > hacer ’csinál’). A hagyományos feltételezések szerint ez egy, a területen eredetileg beszélt nem indoeurópai („baszkféle”) nyelv hatására történt, azonban ma már ezt sokan vitatják, és sima belső változás (gyengülés) következményének tartják (ugyanez több olaszországi nyelvváltozatban is megtörtént).
8. Több mint 1000 rendhagyó igéje van. A leggyakoribb ragozási szabálytalanság a tőmagánhangzó-váltakozás. A létige, valamint sok mindennapi használatú ige is rendhagyó.
9. Az európai nyelvek közül a spanyolban van a legtöbb arab jövevényszó. Ezek az általános szókincs kb. 4%-át teszik ki, bár jelentős részük csak speciális szövegkörnyezetekben, illetve nyelvjárásokban (főleg Andalúziában) fordul elő.
10. A felkiáltó- és a kérdőjelet a mondat elé is kiteszik 180 fokban megfordítva. Ezt a furcsaságot azért vezették be a helyesírásban, hogy jól behatárolható legyen a mondat kérdést vagy felkiáltást tartalmazó része, mivel a spanyolban – a szórendi szabadság miatt – sokszor csak a hanglejtés különbözteti meg a kijelentő és a kérdő-, illetve felkiáltómondatokat.

Természetesen lehetne még sok érdekességet találni, azonban igyekeztem csak olyanokat felsorolni, amelyekben a spanyol tényleg egyedülálló, és valós adatokon alapulnak.

A segítségért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

A spanyol főnevek neme

Az angol és a perzsa kivételével a legtöbb indoeurópai nyelvben, így az újlatin nyelvekben is, a főnevek rendelkeznek egy olyan tulajdonsággal, amelyet nyelvtani nemnek hívunk. A konzervatívabb indoeurópai nyelvekben, mint a szláv nyelvek, a német, a latin vagy a görög, három (hím-, nő- és semleges-) nem van. Azonban az újlatin nyelvek többségében, így a spanyolban is csak hím- és nőneműek lehetnek eredendően a főnevek – a semlegesnemet csupán a névmások és a határozott névelő őrizte meg. Az utóbbi melléknevekből elvont fogalmakat jelölő semlegesnemű főnevek alkotására használatos (pl. lo bueno ’a jó’, lo malo ’a rossz’, lo imposible ’a lehetetlen’ stb.), amellyel külön cikkben foglalkoztunk.

Mivel a magyarban a nyelvtani nem ismeretlen, a nyelvtanulók sokat bajlódnak azzal, hogy vajon miből lehet megállapítani egy spanyol főnév nemét (género). A kezdőknek éppen ezért a határozott névelővel együtt szokták a főneveket tanítani, amely a legtöbb esetben utal a nyelvtani nemükre is (el libro, la casa). Nem biztos azonban, hogy ez a legjobb módszer. Egyrészt, azt a hamis látszatot kelti, hogy a spanyol főneveket mindig a határozott névelővel kell használni, ami természetesen nem igaz. Másrészt félrevezető is lehet például olyan főnevek esetében, mint az el agua, el alma, el hacha, amelyek mind nőneműek – mivel azt már általában sajnos nem tanítják meg, hogy a hangsúlyos [a]-val kezdődő nőnemű főnevek előtt a la névelő is – eufonikus és nyelvtörténeti okokból – el alakot vesz fel.

A nyelvtani nemeknek kezdetben semmi közük nem volt a természetes nemekhez, csupán névszótípusokat jelöltek. Az egyes névszótípusok és az élőlények biológiai neme közötti összefüggés később alakult ki analógiás társítással: voltak jellegzetes végződések, melyek jelentése sokszor a természetes nemhez is kapcsolódott, majd ennek mintájára idővel a biológiai nemet kezdték el jelölni akkor is, amikor eredetileg nem utaltak arra.

Aggodalomra persze semmi ok, hiszen a spanyolban – például a némettel ellentétben – sok esetben a jelentés és a végződés is utal a főnév nemére (ami természetesen nem azt jelenti, hogy egy főnév a végződése miatt lesz hím- vagy nőnemű), és szerencsére viszonylag kevés a kivétel.

Hogyan állapítsam meg egy spanyol főnév nemét?

A legfontosabb alapszabály, amely valamelyest megkönnyíti dolgunkat, hogy a spanyol főneveknél az „alapértelmezett” – szaknyelven a „nem jelölt” – nyelvtani nem a hímnem, vagyis egyszerűen fogalmazva minden főnév hímnemű, amelyik (valamiért) nem nőnemű. Ez azt is jelenti, hogy a nem szerint vegyes társaságra vagy dolgok összességére is hímnemű többes számmal kell utalni, míg a nőnemű többes szám kizárólag nők vagy nőnemű főnevekkel jelölt dolgok csoportjára utalhat. Az alábbiakban – a teljesség igénye nélkül – lássunk néhány fogódzót a spanyol főnevek nemének megállapításához.

Jelentésük alapján hímneműek

• a férfit, férfifoglalkozást, hím állatot jelölő főnevek: el hombre ’a férfi’, el padre ’az apa’, el cura ’a pap’, el periodista ’az újságíró’, el toro ’a bika’, el león ’a (hím) oroszlán’;
• a folyók, tavak, tengerek, óceánok, völgyek, vulkánok nevei: el [río] Amazonas, el [río] Titicaca, el [mar] Mediterráneo, el [océano] Pacífico, el [volcán] Vesubio;
• a hét napjai, a hónapok, égtájak, színek nevei: lunes ’hétfő’ (ne feledjük, hogy a hét napjai határozott névelővel határozói esetűek, tehát pl. az el lunes jelentése ’hétfőn’!), diciembre ’december’, el Norte ’Észak’, el [color] naranja ’a narancssárga’.

Végződésük szerint hímneműek

• a legtöbb esetben az -o végződésűek: el oro ’az arany’, el mundo ’a világ’ stb.;
• a legtöbb -ma és -ta végződésű, művelt eredetű görög jövevényszó: el problema ’a probléma’, el panorama ’a panoráma’, el planeta ’a bolygó’.

A legfontosabb kivétel a la mano ’a kéz’, amely nőnemű. Sokan idesorolják még az olyan szavakat, mint la foto ’a fénykép’, la moto ’a motorkerékpár’ vagy la radio ’a rádió’, ezek azonban nem valódi kivételek, hanem „szabályos” nőnemű összetett főnevek rövidült (becenévszerű) alakjai: la fotografía, la motocicleta, la radiodifusión.

Un león esperando... / Egy hím oroszlán várakozik... (Forráskép: Wikimedia Commons, CC)

Jelentésük alapján nőneműek

• a nőt, női foglalkozást, nőstény állatot jelölő főnevek: la mujer ’a nő’, la madre ’az anya’, la modelo ’a (fotó)modell’, la actriz ’a színésznő’, la vaca ’a tehén’, la yegua ’a kanca’;
• a betűk nevei: la [letra] a, la efe, la hache, la cu, la alfa, la gamma, la épsilon, la ro;
• a szigetek, az utak és autópályák nevei: las [islas] Baleares, las Canarias, la Panamericana, la Nacional IV.

Végződésük szerint nőneműek

• a -ción, -sión, -xión, -gión, -dad, -tad, -tud végű főnevek kivétel nélkül: la canción ’a dal’, la pasión ’a szenvedély’, la conexión ’a kapcsolat’, la región ’a térség’, la soledad ’a magány’, la libertad ’a szabadság’, la juventud ’az ifjúság’;
• a melléknévből képzett -ez, -eza végű fogalmak: la niñez ’a gyermekkor’, la vejez ’az időskor’, la estupidez ’a hülyeség’, la belleza ’a szépség’, la torpeza ’az ügyetlenség’;
• a gyulladásos betegségeket jelölő, művelt eredetű -itis végű főnevek: la otitis ’a fülgyulladás’, la amigdalitis ’a mandulagyulladás’;
• a fentieken túl általában az -a végű főnevek. A legfontosabb kivételek: el día ’a nap’, el mapa ’a térkép’ (valójában csak félig kivétel, mert a mapamundi ’világtérkép’ rövidüléséből jön).

Sajnos az összes többi esetben – pl. az -e vagy mássalhangzó végződésű főneveknél – a főnevet a nemével együtt kell megtanulni. Bizonyára lehetne még nagy általánosságokat mondani, hogy pl. a legtöbb, mássalhangzóra vagy hangsúlyos magánhangzóra végződő főnév is hímnemű, de nincs sok értelme: egyrészt, mert mindig akadhatnak – akár gyakran használt – kivételek (továbbá nincs olyan ember, aki egy nyelv összes szavát ismerné), másrészt egy kezdő nyelvtanuló számára az „általában így vagy úgy”, eléggé „nesze semmi, fogd meg jól” információ, tehát mindenképpen elkerülhetetlen a szótár használata, amennyiben nem ismerjük vagy nem vagyunk biztosak egy-egy főnév nemében, legyen bármi is a végződése.

...a su leona. / ...a nőstényére. (Forráskép: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Az egynyelvű értelmező szótárak (például a DRAE) minden esetben feltüntetik a főnevek nemét (s. m. [sustantivo masculino] és s. f. [sustantivo femenino], illetve – régebbi kiadású szótárakban – amb. [nombre ambiguo] ’kétnemű’ és com. [nombre común] ’köznemű’ jelzéssel – az utóbbi kettő magyarázatát lásd később a cikkben!), a kétnyelvű, spanyol–magyar szótárak is csak az -o végződésű hímnemű és az -a végű nőnemű főnevek nemét nem jelölik.

A kétnemű és a jelentéstől függően hím- vagy nőnemű főnevek

A spanyolban van néhány olyan főnév is, amely kétnemű (ambiguo), vagyis használható hím- és nőnemben egyaránt.* Ilyenből azonban nem sok van, és a köznyelvben jellemzően ezeket is csak az egyik nemben használják: pl. el (~ la) mar ’a tenger’ (nőnemben inkább költői vagy népies), el (~ la) canal ’a csatorna’, el (~ la) calor ’a hőség’ (nőnemben tájszólási), el ~ la Internet ’az internet’. Egy speciális eset az arte ’művészet’ főnév, amely egyes számban hímnemű, többes számban pedig általában nőnemű (pl. arte abstracto ’absztrakt művészet’, bellas artes ’szépművészet’).

Szintén van egy pár olyan főnév, amelynek jelentésétől függ, hogy hím- vagy nőnemű-e. Ezek valójában nem kétneműek, mivel nem használhatóak megkötés nélkül bármelyik nemben, hanem inkább azonos alakú, de eltérő (jelentésű) főnevek. Ilyenek például az el capital ’a tőke’ és la capital ’a főváros’ vagy például el radio ’a sugár’ [geometriában] és la radio ’a rádió (adás, műsor)’ [=radiodifusión].

A foglalkozást és a származást jelentő főnevek

E főnevek lehetnek egyalakúak és kétalakúak. Az egyalakú foglalkozásnevek, mint például az -ista, -nte végződésűek, természetesen mindig olyan neműek, amilyen nemű személyre utalnak. A spanyol szakirodalom ezeket „köznemű”-eknek – pontosabban közös alakúaknak (nombre común en cuanto al género) – nevezi.* Az ilyen főnevek nemét a névelő/determináns (valamint a vele egyeztetett kétalakú melléknév) jelölheti: el/la periodista ’az újságíró/-nő’, el/la cantante ’az énekes/-nő’, el/la modelo ’a férfi/női modell’. Hasonlóan viselkednek az egyalakú, származást jelentő, főnévként használt melléknevek is: el/la canadiense ’a kanadai férfi/nő’, el/la lucense ’a lugói férfi/nő’.

A kétalakú, foglalkozásra vagy származásra utaló főneveknek hím- és nőnemben eltérő az alakjuk. A legegyszerűbb eset, amikor a hímnemű alak -o vagy mássalhangzó végződésű, a nőnemű pedig -a végződést kap: el camarero / la camarera ’a pincér/-nő’, el director / la directora ’az igazgató/-nő’, el mexicano / la mexicana ’a mexikói férfi/nő’, el español / la española ’a spanyol férfi/nő’. Más foglalkozások esetén a nőnemű végződés kicsit bonyolultabb: el rey / la reina ’a király/-nő’, el príncipe / la princesa ’a herceg/-nő’, el poeta / la poetisa ’a költő/-nő’, el emperador / la emperatriz ’a császár/-nő’. Néhány foglalkozásnév nőnemű alakjának használata opcionális, vagyis ezek egyalakúakként is használatosak: el/la poeta (la poetisa) ’a költő/-nő’, el/la presidente (la presidenta) ’az elnök/-nő’. Az alábbi táblázatban láthatjuk összefoglalva a kétalakú foglalkozásnevek lehetséges végződéseit.

A nagyításhoz kattints a képre! (Forrás: El Mexicano)

Az élőlényeket jelölő egyalakú főnevek és gyűjtőfogalmak

Az emberekre és állatokra utaló főnevek egy csoportját alkotják az olyan gyűjtőnevek, amelyek neme nincs összefüggésben az élőlény biológiai nemével (spanyolul ezek az ún. sustantivos epicenos): pl. la persona ’a személy’, la víctima ’az áldozat’, el bebé ’a csecsemő’, el lince ’a hiúz’, la pantera ’a párduc’. Ilyen esetben, ha szükséges az élőlény nemét jelezni, körülírást alkalmazunk: pl. pantera macho ’hím párduc’, lince hembra ’nőstény hiúz’, persona masculina ’hímnemű személy’.

A tulajdonnevek, valamint az idegen főnevek neme

Az ország- és városnevek esetében leginkább a végződés a meghatározó: amennyiben ez hangsúlytalan -a, akkor nőnemű lesz, minden más esetben inkább hímnemű (bár sok az ingadozás): la España medieval ’a középkori Spanyolország’, el Perú ’Peru’, el Toledo antiguo ~ la [ciudad de] Toledo antigua ’a régi Toledo’. (Mint az utóbbi példa is mutatja, a városneveknél az is számít, hogy a beszélő összekapcsolja-e azt a ’város’ jelentésű nőnemű ciudad főnévvel: ez esetben nőnemben fog a városra utalni.) A többtagú városnevekre – mint pl. Buenos Aires, Nueva York stb. – is ugyanez igaz, amelyek ez esetben rögzült kifejezésként viselkednek, függetlenül a névszói szerkezet eredeti nemétől: pl. a todo Nueva York valamivel gyakoribb, mint a toda Nueva York.

A személynevek és az állatok tulajdonnevei természetesen a jelölt személy/állat biológiai nemével egyeznek meg. Egyéb tulajdonnevek felvehetik annak a főnévnek a nemét, amely a jelentéskategóriájukra utal (ezt a szakirodalomban hiperonimának, ’fölérendelt főnév’-nek – spanyolul hiperónimo – hívják), ha van ilyen (pl. a szigetek neveinél a ’sziget’ jelentésű isla főnév), de ez nem törvényszerű (lásd pl. el Billboard ’a Billboard [zenei magazin]’, pedig a revista ’magazin’ főnév nőnemű). Vagyis alapvetően itt is az a szabály érvényesül, hogy a tulajdonnevek általában hímneműek, hacsak nincs valamilyen erős késztetés arra, hogy nőneműek legyenek (pl. hangsúlytalan -a végződés). Ugyanez érvényes a nem latin-görög vagy újlatin eredetű, újonnan átvett idegen főnevekre is, bár az akadémiai-nyelvművelői ajánlás adott szó esetében eltérhet a beszélt nyelvi szokástól.

Un tigre (¿o una tigresa?) y una chica / Egy tigris (vagy tigrislány?) és egy lány

Összefoglalás

A spanyol főnevek hím- és nőneműek lehetnek. A férfiakra, hím állatokra utaló főnevek és a természetes vizek, vulkánok, napok, hónapok, égtájak, színek nevei mindig hímneműek; a nőkre, nőstény állatokra utaló főnevek, valamint a betűk és a szigetek nevei mindig nőneműek. A hímnemet gyakran az -o, a nőnemet általában az -a végződés jelöli, de kivétel nélkül mindig nőneműek az -eza, -icie, -ción, -sión, -xión, -gión, -dad, -tad, -tud, -umbre végű fogalmak.

A foglalkozást, származást jelentő főnevek lehetnek egyalakúak – ilyenkor determinánsuk vagy jelzőjük jelöli csak a nemüket – és kétalakúak, azaz hím- és nőnemben eltérőek. Bizonyos, embereket és állatokat jelölő főnevek, gyűjtőnevek neme nem utal a biológiai nemükre.

Az ország- és városnevek hangsúlytalan -a végződés esetén nőneműek, más végződésnél az országnevek hímneműek, a városnevek pedig használhatóak hím- és nőnemben is, de a hímnem az elterjedtebb. Az egyéb tulajdonnevek, valamint az idegen főnevek felvehetik a jelentéskategóriájukat jelölő főnév (hiperonima) nemét, de általában szintén hímneműek. Az utóbbiak esetében ingadozás figyelhető meg, és a nyelvművelői ajánlások is eltérhetnek a beszélt nyelvi szokásoktól.

A spanyol főnevek csoportosítása nemük szerint (Forrás: El Mexicano)

Ne felejtsük el, hogy a mellékneveket, névelőket, névmásokat nemben és számban mindig egyeztetni kell azzal a főnévvel, amelyre utalnak!

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

---

*	A Spanyol Királyi Akadémia szótárai a kétnemű főneveket amb., a közneműeket com. rövidítéssel jelölték. A DRAE 23. (2014) kiadása már nem alkalmazza ezeket a rövidítéseket, hanem a kétnemű főnevekre az m. o f. (hím- vagy nőnemű), a közneműekre pedig az m. y f. (hím- és nőnemű) jelölést használja.

Banderas monumentales – Nagy országnak nagy zászlót!

Piedras Negras, Coahuila de Zaragoza

Mexikó elnyerhetné a „rekordok országa” címet: azon kívül, hogy a legnépesebb spanyol nyelvű ország a Földön, fővárosa pedig a világ egyik legnagyobb városa, itt található a szórakoztatóiparban világelsőnek számító, egyik legtöbb férőhellyel rendelkező színház, valamint több mint negyvenezer fős befogadóképességével a világ legnagyobb bikaviadal-arénája, és itt tartják Latin-Amerika legfontosabb könnyűzenei fesztiválját is. De ha ez még mindig nem lenne elég (meglepő), ami igazán elképesztő, az csak most következik!

1999. július 1-jén az akkori mexikói elnök, Ernesto Zedillo Ponce de León (1951–) rendeletben „hazafiassági” programot hirdetett, amelynek fő célja Mexikó nemzeti jelképeinek, a zászlónak, a címernek és a himnusznak az előmozdítása volt, hogy a mexikói népbe „beleneveljék a haza szeretetét”. Zedillo elnöki ciklusát (1995–2000) természetesen a mexikói kultúra és történelem propagálására is felhasználta.

E programja keretében Zedillo elnök gigantikus méretű nemzeti zászlókat (banderas monumentales) gyártatott, amelyeket Mexikó különböző nagyvárosaiban helyeztek el. A lobogókat a mexikói Nemzetvédelmi Minisztérium (Secretaría de la Defensa Nacional) alárendeltségébe tartozó Hadfelszerelési és Ruházati Gyárak Főigazgatósága (Dirección General de Fábricas de Vestuario y Equipo) tartja fenn.

A rendelet előírta, hogy a zászlóknak legalább 14×25 méteres méretekkel kell rendelkezniük, és a tartórudak sem lehetnek alacsonyabbak 50 méternél. A legmagasabb zászlótartó oszlopok 100–120 méteres magasságba nyúlnak, a legnagyobb méretű zászló pedig a Coahuila de Zaragoza állambeli Piedras Negras városának főterén található (felső kép), amely 60×34 méteres dimenzióival nem csak Mexikóban, hanem egyes források szerint a világon is legnagyobb – természetesen a szabadon álló (nem kifeszített) kategóriában. A hatalmas zászlók több mint két mázsát nyomnak.

Ensenada, Baja California (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

S ha már zászlókról beszélünk, semmiképpen sem maradhat említés nélkül ennek nyelvi vonatkozása, a spanyolban ugyanis legalább hat szinonima létezik a ’zászló’ szóra: a bandera, amely a legáltalánosabb (a germán eredetű banda szóból, vö. ol. bandiera), a szintén germán eredetű estandarte (< frank *stand hard ’vigyázzban áll’), az enseña vagy insignia (< lat. INSIGNIA ’jelkép’; az előbbi az örökölt, az utóbbi a művelt alak), a pabellón (< ófr. paveillon < lat. PAPILIONE(M) ’sátor’), a pendón (< ófr. pennon ’tollazat’ < lat. PENNA ’madártoll’), illetve az irodalmi nyelvi lábaro (< lat. LABARUM ’hadi zászló’), amely eredetileg a római császárok által használt zászlókat jelenti.

Zászlófelvonás – Plaza de la Constitución (a köznyelvben Zócalo), Mexikóváros főtere
(Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

A mexikói óriáslobogókat két ütemben létesítették. Az elsőket az ország fővárosában, Mexikóvárosban emelték, majd két északi határ menti város, Tijuana és Ciudad Juárez, ezután Veracruz és Iguala következett. Azokra a zászlókra, amelyeket az idő vasfoga vagy az időjárás tönkretesz, érdekes végső sors vár: ünnepélyes keretek között, a nemzeti himnusz kíséretében elhamvasztják őket!

Mirador del Obispado, Monterrey, Nuevo León. A zászlórúd 100,6 méter magas, átmérője az alapnál 3 méter, és 120 tonnát nyom. A lobogó mérete 50×28,6 m, tömege 230 kg körüli. (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

Akit még több részlet érdekel, a legnagyobb méretű zászlók listája – tartóárbocuk magassága szerint, helyük pontos földrajzi koordinátáival – megtalálható a spanyol Wikipédia vonatkozó szócikkében. A témáról az angol nyelvű Wikipédiában is olvashatunk.

Corazón és naturaleza – miért nem cuer és natura?

Tamás, a Webnyelv.hu szerzője érdekes megfigyelést tett, amellyel kapcsolatosan az alábbi kérdéssel fordult hozzám a blog Facebook-oldalán:

Arról lehetne majd esetleg olvasni, miért van néhány „túl hosszú” főnév a spanyolban? A „corazón” és a „naturaleza” szóra gondolok. Mert rövidebb szót várna az ember, pl. „cor”, „natura”. Miért lett ott a végén az -azón, ill. -eza?

Tamásnak teljesen igaza van: a spanyolban van több olyan, mondhatni „alapvető” szó, amely a latin forrásához képest valamiért indokolatlanul hosszúnak tűnik – hiszen köztudott, hogy a gyakran használt szavak általában rövidülni szoktak, nem éppen hosszabbodni.

Persze nem lenne ez annyira furcsa, így Tamás sem figyelt volna fel rá, ha a többi újlatin nyelvben is hasonlóan hosszú szavakkal fejeznék ki a ’szív’ és a ’természet’ jelentéseket. Az olaszban azonban cuore és natura, a franciában cœur [kőr] és nature [natür] alakokat találunk, katalánul a ’szív’ cor (a ’természet’ a spanyolhoz hasonlóan naturalesa), románul a ’természet’ natură (a ’szív’ jelentésű inimă a latin ÁNIMA ’lélek’ szóból származik).

Arra a kérdésre, hogy miért pont ezek a hosszú formák terjedtek el mára a spanyolban – illetve a portugálban (coração, natureza) és a galiciaiban (corazón, natureza) –, nem lehet tudományos választ adni. Az viszont biztos, hogy ennek már a hispaniai beszélt latinban is így kellett lennie, valamint az is, hogy már a rómaiak is szerettek mindent becézgetni, illetve a szavakat mindenféle (kicsinyítő, nagyító stb.) képzőkkel ellátni.

La natura(leza)...

A nagyon rövid, egy szótagú szavaknál előfordul, hogy éppen emiatt toldják meg őket és terjednek el valamilyen képzővel, mert ellenkező esetben vagy félreérthetőek lennének hasonló rövid szavakkal (ez pl. a régi portugál cor ’szív’ és cor [< lat. COLORE(M), acc.] ’szín’ esetében fennállhatott volna), vagy kivesztek volna a használatból. Előfordulhat az is, hogy az eredeti alak valamiért tabuvá, esetleg rosszul hangzó kifejezéssé válik, képzővel ellátott formában viszont nem, ezért az utóbbi terjed el (lehet, hogy így lett a latin HISPANUS ’hispán, spanyol’ szóból is HISPANIOLUS ’spanyolocska’ > español). Ez azonban csak két lehetőség a sok közül – valójában nem tudni a pontos okát az ilyen változásoknak. Amit a továbbiakban vizsgálni tudunk, az e szavak dokumentáltsága, előfordulása.

Cuer / coraçón ~ corazón

A latin semlegesnemű CŎR ’szív’ főnév alany- és tárgyesetű alakja megegyezett (többes száma CŎRDA volt, de mivel az újlatin nyelvekben a főnevek elvesztették a semlegesnemet, ezért a beszélt latinban a hímnemű főnevek többes számának mintájára képezték, már amelyik nyelvben van folytatása: olasz cuore, cuori, katalán cor, cors stb.). Az óspanyolban ez – a rövid [o] kettőshangzóvá válásával, ami hangsúlyos szótagban szabályos, rendszeres hangváltozás – cuer alakban folytatódott, amely a coraçón ~ corazón alakkal együtt már a 12. századtól datált: Spidiós’ el caboso de cuer e de veluntad. ’Szívből és elszántan búcsúzott a derék lovag.’ (Cid: 226., 1140 körül).

Ez a forma azonban eléggé rövid életű lehetett: a 15. század után szinte teljesen kiveszett a használatból, többes számban (cueres) pedig a 13. század közepén fordul elő utoljára, és az óspanyolban is inkább csak a fenti idézetben lévőhöz hasonló, rögzült kifejezésekben használták. A Spanyol Királyi Akadémia Nyelvtörténeti Szövegtárának (CORDE) adatai alapján a cuer mindössze 95 alkalommal fordul elő 12–18. század közötti szövegekben. Ezekből 86 az óspanyol (azaz a 12–15. századi) korszakból való, azonban több mint egy tucat a cuerno (< lat. CŎRNU) ’szarv’, cuerda (< lat. CHŎRDA) ’húr’ vagy cuerpo (< lat. CŎRPUS) ’test’ szavak rövidülése, ezért itt nem is vehetőek figyelembe.

Enrique Simonet (1866–1927) spanyol festő La anatomía del corazón (A szív anatómiája) címen elhíresült műve
(Forrás: Wikimedia Commons, PD)

A corazón (az óspanyolban szintén coraçón) forrása a hispaniai népi latin CORATIŌNE(M), a CŎR „nagyító” képzővel ellátott változata, amelyet Joan Coromines etimológus szerint a „bátor férfiak és szerető nők nagy szívére” használtak – de hogy ebből mi igaz, szintén nem fogjuk megtudni. Erre az alakra már a 12–15. századból is majdnem 6000 találatot hoz a CORDE, vagyis mintegy két nagyságrenddel többet, mint a cuer formára, ami szintén azt igazolja, hogy a nép ajkán ez jóval elterjedtebb lehetett. Mindamellett megjegyzendő, hogy az eredeti latin tő is tovább él a cuerdo, -da ’józan, megfontolt’ melléknév formájában.

Natura / naturaleza

A latin NATŪRA folytatója, a natura (szabályos hangváltozással *nadura lenne, ám ilyen szó nem dokumentált) is sokáig megvolt a spanyolban (tulajdonképpen máig megvan, csak nem használják, legalábbis ’természet’ jelentésben), első előfordulása szintén az 1140 tájékán keletkezett Cid-eposzból való. Ez az alak – írásbeli dokumentáltságát illetően – fénykorát a 15. században élte, majd onnantól fokozatosan visszaszorult a naturaleza javára, amely csak egy századdal később, 1237 környékén jelenik meg írásban, azonban a 17. századra teljesen átveszi az előbbi szerepét. Ezt a nyelvi változást kiválóan szemlélteti az alábbi táblázat.

(Forrás: CORDE / El Mexicano)

A naturaleza közvetlen forrása nem is a natura főnév, hanem a natural (< lat. NATURALE(M), acc.) ’természetes’ melléknév, amelyhez a ’-ság/-ség’ jelentésű -eza (< lat. -ĬTIA) fogalomképző járul: vagyis a naturaleza eredeti jelentése ’természetesség’ volt. Hogy miért vette át ez az alak a natura jelentését, arra csak tippem van (ami persze semmit sem jelent): én arra gondolok, hogy a natura idővel a meztelenségre, nemiségre kezdhetett el utalni, ezért tabuvá válhatott a használata (a DRAE szerint ma is létezik ez a jelentése, bár alig használtnak jelzi).

Habár olvasónk kérdésében nem szerepelt, de például ugyanitt említendő a naturaleza alakhoz hasonlóan keletkezett cabeza ’fej’ is, amely egy vulgáris latin *CAPĬTIA alakból származik. Az eredeti szó a CAPUT (nom. és acc.) volt, amelynek közvetlen folytatója a cabo, azonban ez ’valaminek a széle, vége’, illetve [földrajzi] ’fok’ jelentésűvé vált a spanyolban. Az óspanyolban egy ideig a tiesta (< lat. TĔSTA, eredetileg ’cserépedény, fazék’, innen ’koponya’, majd ’fej’ – vö. ol. testa) szó is élt ennek szinonimájaként, a mai spanyol testa azonban legfeljebb csak tréfából használatos e jelentésben.

Végezetül elképzelhető az is, hogy a vulgáris latin helyi változatában volt egy erős analógiás tendencia arra, hogy minden főnév végződése -A(M), -E(M) vagy -U(M) legyen, amibe a semlegesneműek nem fértek bele. Két kézenfekvő megoldás volt: vagy átsorolták őket egy másik ragozási osztályba a létező alakjaik alapján, vagy képzőt raktak hozzájuk, s innen a corazón és a cabeza...

A hasznos kiegészítésekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Az olasz a latin közvetlen folytatása?

„Az olasz a legkonzervatívabb újlatin nyelv”, mert az „a latin közvetlen folytatása” (a többi nem), és „a román legközelebbi rokona a francia”. Ilyen és ezekhez hasonló tévhitek élnek a köztudatban az újlatin nyelvekkel kapcsolatban, amelyeknek természetesen semmiféle tudományos alapjuk nincs. A mai témában az imént említett állítások cáfolata következik.

Lakóházak Rómában (Forrás: Pixabay.com)

Állítás: „Az olasz a latin közvetlen folytatása.”

Valóban, épp annyira, amennyire a francia, a spanyol, a portugál és a román is, többek között, és amennyire ez az állítás is komolytalan. Több probléma is van vele: egyrészt, kérdés, hogy mit tekintünk latinnak. A latin mint beszélt nyelv éppúgy egy folyamatosan változó nyelv volt, mint az összes többi élő nyelv, és nyilván ugyanúgy voltak nyelvjárásai (még Itálián belül is), mint minden más nyelvnek. Az i. e. 8. században beszélt latint éppúgy nem értették volna már meg az ókori Róma lakói, mint ahogy a mai újlatin nyelvek beszélői a klasszikus latin szövegeket. Másrészt, mivel a nyelv változása és a nyelvjárások egymástól való eltávolodása folyamatos, nem lehet pontosan meghatározni, hogy mikortól tekintünk egy nyelvállapotot egy azt megelőzőtől eltérő (új) nyelvnek.

Ha szigorúan vett értelemben latin nyelv alatt a klasszikus, azaz nagyjából az i. e. 1. és az i. sz. 1. század közötti korszakban használt nyelvváltozatot értjük, akkor ebből a szempontból egyik újlatin nyelv sem a latin közvetlen folytatása, mivel az újlatin nyelvek elszakadása a 7–9. század között kezdődött meg. Ilyenkor viszont az a kérdés, hogy minek nevezzük a 2. és 7. század között beszélt nyelvváltozatot vagy nyelvváltozatokat. (Vulgáris latin? Proto-újlatin?) A beszélt nyelv írásos dokumentáltságának hiánya miatt szintén kérdéses, hogy a klasszikus kor után létezett-e egységes beszélt latin nyelv, és ha igen, akkor meddig, hiszen azok a vulgáris latin nyelvemlékek, amelyeket ma az újlatin nyelvek (óspanyol, ófrancia) első emlékeinek tekintünk, csak a 9. században jelentek meg.

Az újlatin nyelvterület Európában (Forrásmű: Wikimedia Commons, közkincs)
■ Újlatin nyelv az egyetlen hivatalos és a többség által használt nyelv
■ Újlatin nyelv az egyik hivatalos és a többség által használt nyelv
■ Jelentős számú nem újlatin nyelvű beszélő, illetve kétnyelvűség
■ Jelentős számú (történelmileg) újlatin nyelvű kisebbség

Mint korábban is szó volt róla, a kérdésben szintén nem meghatározó, hogy egyes nyelvváltozatok területileg milyen távolra kerültek egymástól, illetve a régebbi közös nyelvállapottól. Az, hogy egy mai nyelvváltozatot ugyanazon a területen beszélnek, mint egy régebbit, amelyből kialakult, nem azt jelenti, hogy akkor az a legkonzervatívabb az összes közül, hiszen időben minden mai nyelvváltozat ugyanakkora távolságra van a korábbitól – tehát semmivel sincs az olasz közelebb a latinhoz, mint például a spanyol. (Az teljesen független kérdés, hogy egy nyelv egyes tulajdonságai mennyire változtak meg a korábbi nyelvállapothoz képest, ez viszont a következő fejezet tárgya.)

S ha már a „területi folytonosság” elméleténél tartunk, érdemes megjegyezni, hogy a mai sztenderd/irodalmi olasz egy toscanai nyelvjárás folytatása, ahol eredetileg a nem indoeurópai eredetű nyelvet beszélő etruszkok éltek, akik természetes nyelvcsere útján vették át latint, csakúgy, mint a birodalom Itálián kívüli tartományaiban. A latin „közvetlen folytatásai” ilyen értelemben a mai Lazio területén beszélt dialektusok lennének, amelyek mára részben kihaltak vagy legalábbis erős toszkán hatás érte őket.

Állítás: „Az olasz konzervatívabb, mint a spanyol.”

Ha már – remélhetőleg mindenki számára – tisztázódott, hogy miért nincs értelme az előző állításnak, térjünk rá a következőre. Szintén beszéltünk már arról, hogy miért nem lehet az ilyen jellegű kérdésekre egyértelműen, igennel vagy nemmel válaszolni. Az olasznak valóban vannak egyedülálló konzervatív tulajdonságai az újlatin nyelvek között, de ugyanígy vannak a spanyolnak, a románnak, sőt, még a legújítóbb franciának is (például bizonyos igealakok végén megőrizte a latin -t ragot).

Az olasz esetében konzervativitásról egyedül a hangtan vonatkozásában beszélhetünk, ott is három fontos tulajdonságot lehetne említeni, amelyek viszont nem feltétlenül egyedülállóak: az egyik a latin kettős mássalhangzók – más néven gemináták, hosszú mássalhangzók – megőrzése (pl. lat. CATTU ’macska’ > gatto – vö. sp. gato), másrészt a vulgáris latin szóvégi magánhangzók megőrzése (CANTIONE ’dal’ > canzone – vö. sp. canción). Ugyanakkor sok olasz szóban ott is hosszú mássalhangzó van, ahol a latinban rövid volt (pl. HABEMUS ’nekünk van’ > abbiamo, AQUA ’víz’ > acqua [akkwa] – vö. sp. hemos/habemos, agua), továbbá az olasz „hasonulással” felszámolta az összes latin mássalhangzó-torlódást még a művelt átvételekben is (pl. ABSOLUTU ’teljes’ > assoluto, illetőleg ACTU ’cselekedet’ és APTU ’alkalmas’, mindkettő > atto – vö. sp. absoluto, acto és apto), amiben viszont a spanyol sokkal konzervatívabb. Harmadrészt, az olasz többnyire megőrizte a magánhangzók közötti rövid zöngétlen zárhangokat (pl. SAPERE ’tud’ > sapere, VITA ’élet’ > vita, AMICU ’barát’ > amico – vö. sp. saber, vida, amigo), de nem minden esetben (pl. PATRE ’apa’ > padre, LACU ’tó’ > lago – vö. sp. padre, lago). A magánhangzók közötti zöngétlen zárhangok megőrzése viszont igaz a románra is.

Mindenki eldöntheti maga, hogy melyik nyelv a konzervatívabb (Forrás: El Mexicano)

Amiben viszont az olasz egyáltalán nem konzervatív, még hangtanilag sem, az a szóvégi -s elvesztése (aminek egyes kutatók szerint hangtani, mások szerint alaktani-analógiás oka van), melynek a latinban fontos megkülönböztető szerepe volt, elég csak az igeragozásra vagy a többes számra gondolni. Így például, míg a latin kötőmód jelen idejében az AMEM, AMES, AMET (’hogy szeressek’ stb.) alakok folytatása a spanyolban ame, ames, ame, az olaszban mindhárom alak ami, amely ráadásul a kijelentő mód jelen idejének egyes szám második személyű alakjával is megegyezik. További újítás az olaszban, hogy képtelen a véghangsúlyos szavakat többes számba tenni, vagyis ilyenkor a számot csak a névelő jelöli: pl. la verità (< lat. VERITÁTE) ’az igazság’ és le verità (< lat. VERITÁTES) ’az igazságok’ (vö. sp. la verdad és las verdades). Alaktanilag meg aztán pláne nem mondható konzervatívnak az olasz, amiről már szintén olvashattunk ezelőtt. (Mindez megint csak igaz a románra, ami azt a nézetet erősítené, hogy a mai román nyelvváltozatok régi dél-itáliai dialektusokból alakulhattak ki – lásd az alábbi fejezetet.)

Állítás: „A román legközelebbi rokona a francia.”

A román legközelebbi rokona – mind hangtanilag, mind alaktanilag – az olasz (azon belül is leginkább a délolasz nyelvjárásokkal mutat egyezéseket). Ugyanakkor, mivel a román eléggé távolra került a többi újlatin nyelvtől és erős idegen (legfőképpen balkáni/albán, utóbb szláv, magyar stb.) hatás érte, eléggé sajátosan fejlődött a nyelvtan és a szókincs tekintetében, tehát ebből a szempontból távolabbi rokonságban áll a többi újlatin nyelvvel, mint azok egymással. A francia éppen a másik véglet, amely a szóalakok szinte végletekig menő redukciója miatt hang- és alaktanilag a legtávolabb került a latintól, így tehát azt lehet mondani, hogy az újlatin nyelvek között a román és a francia nemhogy a legközelebbi, hanem a legtávolabbi rokonok.

Ami ebből az egészből igaz, az csak annyi, hogy a románban valóban sok a francia jövevényszó, de ez szintén igaz a többi újlatin nyelvre is. Mindettől függetlenül természetesen ugyanígy lehet a románban találni olyan sajátosságokat, amelyek közösek a spanyollal, a portugállal vagy éppen a szintén elszigetelten fejlődött szárddal. A legjobb viszont, ha a fentebb leírtaknak mi magunk vagyunk szem- és fültanúi, méghozzá az alábbi videó segítségével, amelyben Mihaela megtanít néhány román kifejezést!

Állítás: „Mindig az anyaország nyelvváltozata a helyes, mert az a legrégibb.”

A több kontinensen is elterjedt nyelveknél, de leginkább a spanyolnál szokott újra és újra előkerülni ez a tévhit, amely azon kívül, hogy minden tudományos alapot nélkülöz (lásd az elsőt!), tulajdonképpen semmi értelme és valóságalapja nincs. De mindez nem is lenne akkora probléma, ha az idegennyelv-oktatási gyakorlatban nem ragaszkodnának hozzá görcsösen, megbélyegezve ezáltal a nem anyaországi beszélőket („a latin-amerikaiak nem jól beszélik a spanyolt”). Mint már fent említettem, a nyelvek időben is változnak, így mindig lesznek olyan tulajdonságok, melyekben az anyaországi „sztenderd” nyelvváltozat konzervatívabb, de olyanok is, amelyek tekintetében viszont sokkal újítóbb, mint a többi; épp ezért nincs is értelme az ilyenfajta dogmákhoz ragaszkodni.

Állítás: „Az újlatin nyelvekben nincs főnévragozás.”

Itt leginkább egy kis fogalomzavar van, amit érdemes tisztázni. A névszóragozás biztosan nem tűnt el, mert a nyelvtani nemek megkülönböztetése és a többes szám jelölése is idetartozik, márpedig ezek kivétel nélkül minden újlatin nyelvben megvannak. Hagyományosan az esetragozásra szokták ezt érteni, ami már egy szűkebb kategória. (Egészen pontosan a főnevek és melléknevek nyelvtani eseteinek alakváltoztatással való megkülönböztetése szűnt meg létezni, mivel esetek nyilván ugyanúgy vannak most is, csak elöljárószavas szerkezetekkel fejezik ki őket.)

Mindehhez teljesen természetes nyelvváltozási folyamatok vezettek. Nem egyik napról a másikra történt, és nem azért, mert a Római Birodalom népe „nem tudott helyesen latinul” (újabb tévhit!), hiszen ez volt az anyanyelve. (A magyarból is sok minden eltűnt, amit őseink még ismertek, használtak, mégsem mondhatjuk azt, hogy ők „jobban tudtak magyarul”, mint mi.) Egyszerűen arról van szó, hogy a beszélt nyelvek folyamatosan változnak: ha a latint nem beszélték volna, újlatin nyelvek sem lennének.

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

---

*	A szakirodalomban gyakran a Romania (nem tévesztendő össze a Románia országnévvel), más forrásokban Latin-Európa megnevezéssel is illetik.

Dónde, dentro, fuera és adónde, adentro, afuera

Olvasónk azt a kérdést tette fel, hogy mi a különbség a dónde és az adónde között. Én viszont továbbmegyek, hiszen ugyanezt a kérdést feltehetnénk a dentro és az adentro, illetve a fuera és az afuera határozószókkal kapcsolatban is. Mint sok más kérdésre, a válasz ezekre is egyszerű lenne – elméletileg. Ám már hozzászokhattunk, hogy a gyakorlatban a nyelvhasználat egy kicsit mindig előrébb jár az elméletnél, és olykor alaposan meg tudja bonyolítani a látszólag logikus dolgokat. Annak is utánajárunk, hogy miért.

A sztenderd nyelvben e helyhatározók között az a különbség, hogy a dónde (< lat. DE ŬNDE) ’hol’, dentro (< lat. DE ĬNTRO) ’belül, bent’, fuera (< régi fueras < lat. FŎRAS) ’kívül, kint’ elhelyezkedést (ubicación), míg az adónde ’hová’, adentro ’be’ és afuera ’ki’ pedig irányt (dirección) fejeznek ki: ¿Dónde está? ’Hol van?’, Está dentro ’Bent van’, Está fuera ’Kint van’, illetve ¿Adónde vas? ’Hová mész?’, Voy adentro ’Bemegyek’, Voy afuera ’Kimegyek’, továbbá de fuera adentro ’kívülről (~kintről) be(fele)’, de dentro afuera ’belülről (~bentről) ki(fele)’. Ebből értelemszerűen az is következne, hogy az irányt jelentő határozószókat – az említetteken kívül ide lehet még sorolni az arriba ’fel’, abajo ’le’, adelante ’előre’ és atrás ’hátra’ szavakat – nem lehetne olyan elöljárószókkal együtt használni, amelyek irányt vagy célt fejeznek ki: *a adentro, *hacia afuera stb.

Tigre (a)dentro del agua – Tigris a vízben (Forrás: Pixabay.com)

A valóság azonban némiképp eltérően fest. Egyrészt vannak kivételek (például para adelante ’előre’ és nem *para delante, ahogy a fent leírt elvi különbségből következne), másrészt pedig az elméletileg irányt jelentő határozószókat is használják – leginkább Latin-Amerikában – elhelyezkedés kifejezésére, így nem ritkák az olyan szerkezetek, mint afuera de ti ’rajtad kívül’, búscalas adentro [de la revista] ’keresd őket bent [az újságban]’ stb. Ezenkívül bizonyos rögzült kifejezésekben szintén az utóbbiakat használják helyzet megjelölésére, mint például mar adentro ’a nyílt tengeren ~ a tenger közepén’.

És mindez persze igaz fordítva is, tehát az elhelyezkedést jelentő határozó is használatos irány kifejezésére (főleg a fuera): ¿Voy a poder salir fuera de este infierno? ’Ki fogok tudni jutni ebből a pokolból?’, ¡Fuera de aquí! ’Ki innen!’ – illetve a de elöljárószóval bevezetett bővítménnyel is rendszerint ezt használják, függetlenül attól, hogy elhelyezkedést vagy irányt jelöl-e (pl. vamos adentro ’bemegyünk’, viszont vamos dentro de la casa ’bemegyünk a házba’).

Úgy néz ki tehát, hogy az eredeti „elhelyezkedés vs. irány” különbség kezd felszámolódni a mai nyelvben (de legalábbis a dentro/fuera vs. adentro/afuera tekintetében), és az utóbbi, eredetileg irányt jelölő határozószók inkább csak árnyalják a jelentést az előbbiekkel szemben, bár közelebbről nem lehetne meghatározni, hogy konkrétan hogyan – talán valahogy így: dentro ’be ~ bent ~ belül’ és fuera ’ki ~ kint ~ kívül’, illetve adentro ’befele ~ odabe(nt)’ és afuera ’kifele ~ odaki(nt)’. Ami pedig a dónde és adónde viszonyát illeti, az előbbi is kifejezhet irányt, e szerepben viszont ma még sokkal gyakoribb az utóbbi használata. Mit is lehetne ilyen esetben tanácsolni a nyelvtanuló részére? Őszintén szólva, logikára alapozva semmit – használja úgy, ahogy az adott nyelvváltozat anyanyelvi beszélőitől hallja.

(Forrás: El Mexicano)

De vajon miért ilyen bonyolult az élet, ha egyszer mindent meg lehetne oldani logikusan? Azért, mert sajnos a nyelv nem annyira logikus, mint gondolnánk. A szavak jelentése változik ugyanis a leggyorsabban, és a nyelvek története során gyakran előfordul, hogy eltűnnek belőlük olyan árnyalatok, mozzanatok, amelyeket eredetileg magukban foglaltak, így azt valamivel pótolni kell, amiből látszólagos redundancia alakulhat ki. Valójában nem, pontosan azért, mert egy mai beszélő – aki nem ismeri a nyelv történetét – nincs azzal tisztában, hogy eredetileg mit jelentett egy szó.

Vegyük erre példaként a dónde szót, amely a köznyelvi latin DE ŬNDE ’honnan’ jelentésű kifejezésből származik (hasonlóképpen az olasz dove < lat. DE UBI ’honnan’). Láthatjuk, hogy a spanyolban ez elvesztette a származtató jelentésárnyalatát, hiszen spanyolul a ’honnan’ jelentést a de dónde fejezi ki. Igen ám, de aki tud klasszikus latinul, az bizonyára rögtön felkapja a fejét, hogy hoppá, már a DE ŬNDE is „redundáns”, hiszen az ŬNDE (< ? ŬBI DE; ez él tovább egyébként a román unde és a portugál onde alakokban) már önmagában is azt jelentette, hogy ’honnan’ (erre utal a -DE végződés), mely jelentésárnyalat – ezek szerint – már magában a latinban elveszett. Vagyis mondhatnánk, hogy a spanyol de dónde etimológiailag háromszorosan is tartalmazza „feleslegesen” ugyanazt az elemet! (Vö. magyar honnan ~ honnantól ~ honnantól kezdve.) Ez a folyamat viszont teljesen természetes a nyelvekben, és még számos hasonló példa lenne a történeti redundanciára (pl. desde < lat. DE EXDE ’onnantól kezdve’, olasz da < lat. DE AB ’onnantól’ stb.).

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Három vagy négy igeragozás van az olaszban?

Egy korábbi témában arról volt szó, hogy a magyar nyelvtanulók szempontjából az olasz vagy a spanyol-e a könnyebben megtanulható nyelv – amiből azt hoztuk ki, hogy tulajdonképpen nincs számottevő különbség köztük. Az egyik alaktani szempont az volt, hogy az olaszban négy igeragozási osztály van, a spanyolban viszont csak három. Sok forrás szerint azonban az olaszban is csak három van. Vajon mi dönti ezt el? Megvizsgáljuk a kérdést! (Tekintettel arra, hogy alapvetően az igealakok hangsúlyozásáról lesz szó a cikkben, az áttekinthetőség kedvéért a hangsúlyt mindenhol jelölni fogom, függetlenül attól, hogy a helyesírási szabályok szerint kell-e vagy sem.)

A latin rendszerről röviden

A latinban négy igeragozási osztály volt: az elsőbe tartoztak az -ĀRE, a másodikba az -ĒRE, a harmadikba az -ĔRE, míg a negyedikbe az -ĪRE végződésű igék. (Ami az újlatin nyelvek szempontjából majd érdekes lesz számunkra, hogy a második és a harmadik osztály főnévi igenevét az -ERE végződés első [e]-jének hosszúsága különböztette meg egymástól, ami egyúttal az infinitivus hangsúlyának helyét is meghatározta a latinban: ez a harmadik ragozásban harmadéles volt.) Lássunk mind a négyre egy-egy példát a kijelentő mód aktív jelen idejéből:

Az éles ékezet (´) hosszú/zárt, a tompa ékezet (`) rövid/nyílt magánhangzót jelöl (Forrás: El Mexicano)

A fentiekből jól látható, hogy a szabályos 3. ragozású igék abban térnek el a másik három ragozástól, hogy a főnévi igenevük, valamint a többes szám első és második személyű alakjuk is harmadéles. Ugyanakkor a főnévi igenév -ERE végződése ellenére a ragokban rövid [i] hangot találunk, ami viszont a 4. igeragozással közös vonás (ennek valójában nincs jelentősége, hiszen mint látni fogjuk, az újlatin nyelvekben a rövid [i] is zárt [e]-vé vált – több mint valószínű, hogy már magában a latinban is így ejtették a klasszikus kor vége felé).*

Tudni kell viszont, hogy a főnévi igenév végződésétől függetlenül a latinban nem csak a 3. ragozású igék alakjai lehettek harmadélesek, hanem – a többes szám első és második személy kivételével – bármely ragozott igealak, amelynek utolsó előtti szótagja rövid volt. Így pl. az 1. ragozásból az HABITÁRE ’lakik’ (HÁBITO, HÁBITAS, HÁBITAT, HABITÁMUS, HABITÁTIS, HÁBITANT), vagy a 2. igeragozásból pl. a CONTINÉRE ’tartalmaz’ (CONTÍNEO, CÓNTINES, CÓNTINET, CONTINÉMUS, CONTINÉTIS, CÓNTINENT). Mindezt figyelembe véve megállapítható, hogy a 3. latin igeragozás feltűnő megkülönböztető jegye volt, hogy a főnévi igenéven kívül a többes szám első és második személyű alakjai is harmadélesek voltak, ami az 1., 2. és 4. igeragozásban nem fordult elő.

Mi a helyzet spanyolban?

A spanyolban rögzültek az igerendszer hangsúlymintái, ami annyit jelent, hogy a latin harmadéles igealakok eltűntek, így pl. a PÉRDERE ’veszíteni’ és PÉRDIMUS ’veszítünk’ > perdér és perdémos lett. Ugyanakkor néhány igeidő többes szám első személyű alakja, amely a latinban még másodéles volt, harmadélessé vált a többi alak hangsúlymintáját követve, pl. cantábamos, cantaríamos, cantáramos stb. (de ennek részleteibe itt nem érdemes belemenni).

A spanyol igei hangsúlyrendszer ezáltal kötöttebb, nemcsak a latinénál, hanem a spanyol névszókénál is, amelyek természetesen lehetnek harmadélesek. A főnévi igenév így (a latin -E lekopása miatt) csak véghangsúlyos (cantár, temér, vivír), a ragozott igealakok pedig a fent említett néhány kivétellel csak másodélesek vagy véghangsúlyosak (cantáis; canté, cantó; cantaré, cantarás, cantará, cantaréis, cantarán; cantéis; cantá [vos], cantad) lehetnek. A kötöttebb igei hangsúlyrendszer névszókkal szemben jelentések megkülönböztetésére is alkalmas a spanyolban, pl. critíca ’bírál’ és crítica ’bírálat, kritika’, habíto ’lakom’ és hábito ’szokás’, perdída ’elvesz(t)ett’ (nőnemben) és pérdida ’veszteség’.

Az olasz rendszer

Az olaszban kicsit kacifántosabb a helyzet. Mint a latinnál írtam, a harmadik igeragozás lényegében csak annyiban különbözött a többitől, hogy a főnévi igenév és a többes szám 1-2. személyű alakok is harmadélesek voltak, viszont ezek kivételével más ragozási osztályban is lehettek az igealakok harmadélesek. Az olasz ellenben a harmadik latin igeragozásból csak a harmadéles főnévi igenevet vitte tovább, a ragozás többi alakja másodéles lett, pl. PÉRDERE > pèrdere, de: PÉRDITIS > perdéte. Ezt leszámítva az olaszban kizárólag az első, -are végű ragozás tőhangsúlyos alakjai lehetnek harmadélesek (az egyszerűség kedvéért a többes szám 3. személy „ejtéskönnyítő” -o végződését nem vesszük figyelembe szótagalkotóként), pl. abitàre: àbito, àbiti, àbita, abitiàmo, abitàte, àbitano (vö. spanyol habitár: habíto, habítas, habíta, habitámos, habitáis, habítan).

A fentiek tükrében felvetődik a kérdés, hogy van-e értelme az olaszban négy igeragozásról beszélni csak azért, mert az -ere végű igék főnévi igeneve (amely az újlatin nyelvekben az ige szótári alakja) lehet harmadéles is, ha egyszer a ragozott alakok semmiben sem különböznek a másodéles főnévi igenevű igékétől? A válasz egyértelműen az, hogy nincs. Az olaszban tehát a spanyolhoz hasonlóan csak három igeragozás van, azzal a különbséggel, hogy az 1. ragozás jelen idejű tőhangsúlyos alakjai, valamint a 2. ragozás főnévi igeneve lehetnek harmadélesek is. Ez lehetne akár egyfajta elterjedtebb rendhagyóság is (önkényes, hogy mit tekintünk rendhagyónak), de az olasz nyelvtanok nem tekintik annak. (Hasonló váltakozás megfigyelhető a spanyolban is, pl. az -iar végű igéknél: estudiár ’tanul’ → estúdio vs. enviar ’küld’ → envío; vagy azoknál, amelyek főnéviigenév-töve kettőshangzót tartalmaz: causár ’okoz’ → cáuso vs. aullár ’vonyít’ → aúllo stb.)

A nyelvtanulás szempontjából ez viszont sajnos nem jelent könnyebbséget, hiszen így is meg kell tanulni, hogy melyek azok az olasz igék, amelyek tőhangsúlyos alakjai, ill. a 2. ragozásban a főnévi igenevük harmadéles, akárcsak a többi rendhagyóságot. (Az alábbi táblázat az olasz igeragozást szemlélteti a kijelentő mód jelen idejével. A rendhagyónak nem tekintett, de a „szokásostól” eltérő alakokat kékkel, a hangsúlyt pedig – az olasz szótári hagyományoknak megfelelően – nyílt magánhangzón tompa, zárt magánhangzón éles ékezettel jelöltem.)

A nagyításhoz kattints vagy koppints az ábrára! (Forrás: El Mexicano)

A táblázatból látható, hogy a három igeragozás végződései a „félrendhagyóságokat” leszámítva lényegében csak az egyes szám harmadik, valamint a többes szám második és harmadik alakjaiban különböznek, a többi alak ugyanazt a végződést kapja mindhárom osztályban. Ezen felül a második és a harmadik igeragozás is csak a többes szám 2. személyű alakjában tér el (teméte – dormíte), az összes többi alakjuk megegyezik. Vagyis mindössze egyetlen alak, a többes szám második személyű az, amelyik – jelen időben – mindhárom igeragozási osztályban különbözik.

A spanyolban valamivel bonyolultabb a kép, ám szintén nem vészes: ott egyedül az egyes szám első személyű alak egyezik meg a szabályos igéknél mindhárom ragozásban (canto – temo – vivo), viszont a második és harmadik ragozás végződései a többes szám első és második személyű alakok kivételével szintén megegyeznek egymással (temes, teme, temen – vives, vive, viven).

A lektorálásért köszönet Prof. Dr. Giampaolo Salvi nyelvtörténésznek.