A délspanyol tájszólásokról

Korábbi cikkünkben az európai és a latin-amerikai spanyol „sztenderd” változatai közötti főbb különbségekről olvashattunk. Mint tudjuk, ezek a nyelvváltozatok mindig az „északi” vagy más néven „magasföldi” nyelvjárásokon alapulnak: Európában az Ibériai-félsziget északi felén (a történelmi Ó-Kasztília területén) beszélt nyelvváltozaton, Latin-Amerikában pedig leginkább a közép-mexikói és az andoki nyelvjárások állnak hozzá a legközelebb.

Az olvasók azonban rendszeresen megjegyzik, hogy pl. Argentínában vagy éppen Chilében mennyire „furcsa” és „érthetetlen” spanyolt beszélnek. Ezeken a területeken ugyanis nem a hagyományos értelemben vett „semleges” vagy „sztenderd” nyelvhez közeli nyelvjárásokat beszélik, vagyis nem azokat, amelyek a legközelebb állnak az iskolában idegen nyelvként tanított változatokhoz.

Torre del Oro, Sevilla (Forrás: Pixabay.com)

A nem sztenderdközeli változatok közé leginkább a délspanyol nyelvjárásokat sorolják, amelyek megértése valóban okozhat némi nehézséget – nem csupán a kezdő, de még a gyakorlott spanyolul tudóknak is. Elnevezésük onnan származik, hogy kialakulásukban a legnagyobb szerepet a dél-spanyolországi andalúziai nyelvjárások – pontosabban ejtésváltozatok – játszották a hódítások során. Valamennyi szerepe persze minden latin-amerikai nyelvjárás kialakulásában volt e változatoknak, hiszen a hódító hadjáratok központja Andalúzia fővárosa, Sevilla volt, így a gyarmatosítások idején az ottani nyelvhasználat rendelkezett a legnagyobb presztízzsel. A meghódított területek – a Kanári-szigetek és Latin-Amerika – nyelvjárási rétegződését és végleges képét később az határozta meg, hogy a több hullámban érkező benépesítők közül az anyaország mely részeiről jöttek a legtöbben és milyen társadalmi rétegekhez tartoztak.

Így ma délspanyol nyelvjárásokat beszélnek Spanyolországon belül Andalúziában, Extremadurában és Murciában (de vannak, akik már a madridi nyelvváltozatot is idesorolják), illetve a Kanári-szigeteken; Latin-Amerikában pedig a Karib-tengeri szigeteken (Dominikai Köztársaság, Kuba és Puerto Rico) és lényegében egész Dél-Amerikában az andoki hegyvidék (Közép-Kolumbia, Ecuador és Peru belső részei, valamint Bolívia nyugati fele) területének kivetelével.

Catedral de la Encarnación, Málaga (Forrás: Pixabay.com)

Természetesen minden spanyol nyelvű országnak, régiónak megvan a sajátos tájszólása, szóhasználata. A délspanyol nyelvjárásokat leginkább néhány markáns kiejtésbeli tulajdonságuk állítja szembe az északi változatokkal. A továbbiakban ezeket sorolom fel, a teljesség igénye nélkül. (Az átírásban a pontosság kedvéért az IPA jeleit fogom használni, melyek magyartól eltérő olvasata a következő: [s]: sz; [θ]: mint a th az angol thing-ben; [x]: mint a ch a pech-ben; [ɲ]: ny; [ʦ]: c; [ʧ]: cs; [ʃ]: s; [ʒ]: zs; a ˈ a hangsúlyos szótag elején áll.)

(Forrás: Wikimedia Commons, CC)

• A sziszegőhang szó és szótag végi gyengülése, amely ennek következtében vagy [h]-ként valósul meg, vagy kiesik. Területtől függően ennek több fokozata lehetséges (pl. Andalúziában és bizonyos chilei tájszólásokban mindig kiesik – szó végén még akkor is, ha magánhangzóval kezdődő szó követi; Argentínában csak mássalhangzó előtt gyengül stb.): pl. 🔈⁠Islas Canarias ’Kanári-szigetek’ [ˈihlah kaˈnari̯ah], voz ’(emberi) hang’ [boh]. Andalúziában szótag végén „beleolvad” a következő mássalhangzóba, megváltoztatva annak minőségét (pl. [s+b] = [f], [s+g] = [x], [s+t] = [tʰ] vagy [ʦ] stb.), így pl. esto ’ez’ [ˈetʰo] ~ [ˈeʦo], mismo ’ugyanaz’ [ˈmimmo], ill. 🔈⁠España [eˈpʰaɲa] ~ [epˈpaɲa] ~ [eˈpaɲa]. (A szótag végi sziszegőhang gyengülése a térképen zölddel jelzett területekre jellemző.)
• Andalúzia legnagyobb részén eltűnik az /s/ és a /θ/ fonémák közötti különbség, hol az első, hol a második javára (e jelenségek seseo és ceceo néven ismertek), de sokszor még ugyanannál a beszélőnél is előfordul mindkét változat. A Kanári-szigeteken, továbbá egész Latin-Amerikában (az északi nyelvjárásokban is) viszont csak az /s/ fordul elő.
• A magánhangzók – Andalúziában szintén a magánhangzó és /r/ – közötti, illetve a szó végi /d/ kiesik: maduro ’érett’ [maˈuro], padre ’apa’ [ˈpare], soledad ’magány’ [soleˈa].
• Az /l/ és /r/ hangokat szó és szótag végén – mássalhangzó előtt – sok déli tájszólásban felcserélve ejtik: /l/ helyett [r]-t (rotacizmus), illetve /r/ helyett [l]-t (lambdacizmus) mondanak: pl. el toro ’a bika’ [erˈtoro], puerta ’ajtó’ [ˈpu̯elta], mujer ’nő’ [muˈhel]. (Ez megvalósulhat csak az egyik irányban is.)
• Sok déli tájszólásban az egymás mellé kerülő mássalhangzókból létrejövő csoportok leegyszerűsödnek, általában az első mássalhangzó (főleg, ha az zárhang, /l/ vagy /r/) „hasonul” a másodikhoz: pl. acto ’cselekedet, tett’ [ˈatto], decirle ’mondani neki’ [deˈsille], materno ’anya-’ [maˈtenno] stb.
• A /x/ fonéma – az északi nyelvjárásoktól eltérően – egyszerű magyar [h]-nak hangzik, egyes területeken ki is eshet: mujer [muˈher] ~ [muˈeː].
• Egyes déli nyelvjárásokban – leginkább Andalúziában és az Antillákon – a /ʧ/ hang [ʃ]-sé egyszerűsödhet, így pl. a noche ’éjszaka, este’ előfordul [ˈnoʃe] kiejtéssel is.
• Bizonyos területeken – legjellemzőbben Argentínában és Uruguayban – a /ʝ/ fonéma (írásban ll vagy y) [ʒ]-nek vagy [ʃ]-nek hangzik: 🔈⁠ella ’ő (nőnemben)’ [ˈeʒa] ~ [ˈeʃa], playa ’tengerpart’ 🔈⁠[ˈplaʒa] ~ 🔈⁠[ˈplaʃa]. Az előbbi (zöngés ejtés) inkább az idősebb, az utóbbi (zöngétlen ejtés) a fiatalabb generációra és a nőkre jellemző.
• A latin f-ből származó h-t néhány déli nyelvjárásban (pl. Andalúzia, a Kanári-szigetek és Puerto Rico egyes részein) kiejtik: 🔈⁠harto ’eléggé’ [ˈharto] (< lat. FARTU), 🔈⁠hediondo ’büdös, bűzös’ [hediˈondo] (< lat. *FŒTIBUNDU) stb.
• A legszélsőségesebb délspanyol nyelvjárásokban a szó végi mássalhangzókat egyáltalán nem ejtik ki, hanem azok az előttük lévő magánhangzó minőségét befolyásolják.
• A hangsúlyos magánhangzók nagyon megnyúlnak.

Fiatal sevillai gitárművész egy bölcsődalt ad elő, előtte beszél is róla. Figyeljük meg a kiejtését!
Néhány olyan délspanyol tájszólásokban, amelyben a szó végi /s/ kiesik, a többes számot a magánhangzók megnyílása jelölheti – vagyis ezekben a nyelvjárásokban a magánhangzók nyíltságának jelentésmegkülönböztető szerepe van: pl. el toro [erˈtoro] ’a bika’ és los toros [lɔtˈtɔrɔ] ’a bikák’, vagy pl. el teléfono [erteˈlefono] ’a telefon’ és los teléfonos [lɔttɛˈlɛfɔnɔ] ’a telefonok’ stb. Ilyen pl. a keleti andalúz, amely legalább tíz magánhangzó-fonémával rendelkezik. Ezek persze olyan apró különbségek, amelyeket sokszor csak az anyanyelvi beszélők képesek meghallani."text-align:

A délspanyol nyelvjárások – különösképpen bizonyos jelenségek, mint pl. a ceceo – sokáig erősen meg voltak bélyegezve, még maguk a beszélőik által is (sőt, egyes spanyol nyelvű országokban máig úgy vélekednek, hogy ők „csúnyán, rosszul” beszélik az anyanyelvüket). Naná, hogy ezt a humoristák is kihasználják: az andalúziai (Kanári-szigeteki, kubai stb.) tájszólások gyakran képezik paródiák tárgyát.

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Circunspecto, nefelibata, taciturno

(Forrás: Facebook)

Nem, ezek nem orvosi latin szakkifejezések, hanem sima spanyol szavak. De miért érdekesek? A Facebookon osztották meg a képen olvasható spanyol viccet, amely magyar fordításban kb. így hangzik: „Visszafogottnak, elvarázsoltnak és kissé hallgatagnak tűnsz nekem. Szükséged van valamire? – Igen, egy szótárra.” Jó, és ebben mi a vicces? Sajnos, mint már volt hasonlóra példa, magyarul semmi. A poén ugyanis magában a szóhasználatban rejlik.

Az újlatin nyelvek latin eredetű szókincse két rétegből áll: az egyik a szájhagyomány útján örökölt szavak: ezek teszik ki a mindennapi köznyelvben használt szókincs körülbelül négyötöd részét. A másik réteget a latinból az írott, vallási vagy művelt nyelvhasználat útján közvetlenül átvett szavak alkotják – vagyis ezek valójában már jövevényszavak. Az utóbbiakat nevezik eredetüknél fogva „műveltségszóknak” is, megkülönböztetésül az örökölt vagy „népi” szókincstől (a spanyol szakirodalomban ezek az ún. cultismos, szemben a palabras partrimoniales-szel). A műveltségszókat az jellemzi, hogy nem zajlanak le bennük az egyébként szokásos hangváltozások, s ezért tűnhetnek olykor „latinosabbnak”. Persze ennek az az oka, hogy sosem tartoztak a beszélők aktív szókincséhez, és amit nem használnak, az nem is változik.

Noha a mai nyelvben nincs közvetlen összefüggés a szóhasználat és a szavak népi vagy művelt eredete között (hiszen éppúgy léteznek ma már nem használt örökölt szavak, mint ahogy a mindennapi köznyelv részévé vált írásbeli eredetűek is), tény, hogy az átlagos anyanyelvi beszélők nagyon sok műveltségszót nem ismernek és nem is értenek. A vicc pontosan ezt használja ki. A circunspecto, -ta jelentése lehet ’körültekintő, elővigyázatos, megfontolt’, ill. ’távolságtartó, visszafogott’; mindenki által ismert szinonimái többek között a prudente, discreto, reservado, serio. A taciturno, -na (a klasszikus latin TÁCEO, TACĒRE ’hallgat’ igéből) megfelelője itt leginkább a callado, -da ’hallgatag’, vagy talán még hitelesebb a kicsinyítő képzős calladito alakban.

Vivienda de los nefelibatas (Fotó: El Mexicano)

Utoljára hagytam a viccben nefelibato alakban szereplő melléknevet: ebben a formában ugyanis nem fogjuk megtalálni egyik szótárban sem ezt az egyébként is meglehetősen ritka szót. Ha viszont beírjuk a DRAE keresőjébe, bár figyelmeztet, hogy ilyen szó nincs felvéve a szótárba, máris felajánlja a „hivatalosan” is létező nefelibata alakot, amely a görög νεφέλη (nepʰélē) ’felhő’ és βάτης (bátēs) ’járó’ elemekből képzett művelt összetétel (tkp. ’felhőkben járó’). Ez tehát egyalakú melléknév – vagyis hímnemben is nefelibata lenne – és főnévként is használható: jelentése kb. ’elvarázsolt, álmodozó’. A viccben szereplő -to végű („hímneműsített”) alak valószínűleg új vagy egyedi szóalkotás.

A poéngyilkosok kedvéért tehát, a viccbeli párbeszéd első mondata a fentiek alapján valahogy így szólna közérthetően: Te noto reservado, soñador y algo calladito. Persze így már nem lenne vicc. Ellenben a poén kedvéért el lehet sütni, hogy vajon mi lett volna, ha ez a három kifejezés szájhagyomány útján öröklődik a latinból: nos, a circunspecto így *cercospecho, a nefelibata talán *neblibada, a taciturno pedig *tastorno lenne. Attól tartok, itt már a szótár sem segítene...

Az ötletekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Todo el agua – hogy micsoda???

Mucha (mucho?) agua...

A nyelvváltozások lehetnek hangtani, alaktani és mondattani jellegűek, a leggyorsabban pedig a szókincs változik. Ugyanakkor a hangtani változások nem mindig maradnak meg a hangtan szintjén, hanem gyakran magasabb szintű, már az alaktant, esetleg a mondattant is érintő változásokat indítanak el, amelyek akár teljesen átalakíthatják egy nyelv szerkezetét (gondoljunk csak a latin esetragok lekopásának, illetve a hangsúlytalan rövid magánhangzók bizonytalanságának újlatin következményeire).

Mint arról egy korábbi cikkben szó volt, a spanyol határozott névelőnek nőnemben két alakváltozata létezik: alapesetben ez la, valamint az el, amelyet az előbbi helyett használnak az erőltetett hangzás elkerülésére a hangsúlyos [a]-val kezdődő nőnemű főnevek előtt: el agua ’a víz’, el hambre ’az éhség’. Mindkettő forrása a latin ĬLLA ’az’ nőnemű mutató névmás, amely az óspanyolban ela alakban folytatódott, ám hamar la-ra rövidült, a fenti eset kivételével: ĬLLA AQUA > ela agua [elágu̯a] > el agua. Bár az így kapott el névelő alakja egybeesik a hímnemű határozott névelőével, természetesen nem nevezhető „hímnemű”-nek, még akkor sem, ha nemes egyszerűsítésből vagy tájékozatlanságból felszínesen így hívják. (A hímnemű el névelő a latin ĬLLE hímnemű mutató névmás folytatója, amely az óspanyol korszakból ell [ellʲ] alakban is dokumentált.)

(Forrás: El Mexicano)

A névelő természetesen nem meghatározza, hanem csak jelöli a főnév nemét, vagyis azzal a megfelelő nemű alakjában egyezik. Tehát elméletileg egy főnév neme nem kellene, hogy függjön attól, hogy a névelő melyik alakváltozata áll előtte. De most álljunk meg egy kicsit. Hogyan lehetne egyáltalán meghatározni azt, hogy mi a főnév nyelvtani neme? Honnan tudhatja az anyanyelvi beszélő, hogy például az agua főnév nőnemű? Hát nyilván csak onnan, hogy a determinánsok, melléknevek, névmások stb. melyik alakjukban egyeztetődnek vele (hiszen így jegyezte meg azokat a kifejezéseket, amelyekben az agua előfordul).

Az eddigiekből belátható, hogy amennyiben a beszélők az el alakot – mivel a fenti kivételtől eltekintve kizárólag hímnemű főnevek előtt fordul elő – a hímnemű névelővel azonosítják, könnyen az tudatosulhat bennük, hogy az olyan nőnemű főnevek, mint az agua, águila ’sas’, alma ’lélek’, hambre stb., egyes számban hímneműek. Ennek következményei viszont sokkal messzebbre mutatnak, mint gondolnánk.

El agua salada (salado??)

Tegyünk egy próbát! Keressünk rá például a *todo el agua és a toda el agua, illetve a *todo el alma és a toda el alma pontos kifejezésekre. (A parancsot célszerű úgy megadni, hogy a másik változatot mindig kizárjuk a keresésből, sok helyen ugyanis mindkettő szerepel – éppen a nyelvi kérdésekkel foglalkozó fórumokon, ami torzítaná a találatok számát.) Az eredmény meglepő: a nyelvtanilag „helytelen” első kifejezésekre is tíz-százezres nagyságrendű találatokat kapunk!

Tudományos hivatkozási alapként azonban a Google nem megbízható forrás, így ha teljesen hiteles adatokat szeretnénk nyerni, akkor a Spanyol Királyi Akadémia (RAE) szövegadatbázisaiban (CORDE, CREA) érdemes keresni, amelyek a 8–20. század szövegeit tartalmazzák (és már elérhető a legújabb korpusz, a CORPES XXI bétaverziója is, amely már a jelen időszakot öleli fel). A korpuszok adatai viszont megerősítik a Google-keresés eredményét: a táblázatból az is jól látható, hogy a todo el agua / todo el alma kifejezések csak a 20. században kezdtek igazán elterjedni:

(Forrás: El Mexicano/CORDE/CREA)

Mindez önmagáért beszél: tetten értünk egy folyamatban lévő nyelvváltozást! Méghozzá nem is akármilyet: arról van szó, hogy a todo, -da melléknév – ún. kvantor – a hangsúlyos [a]-val kezdődő nőnemű főnevekkel az el névelő hatására hímnemben egyeztetődik (valójában persze arról van szó, hogy a „todo el” így együtt vésődött be a beszélők tudatába, szemben a rendkívül ritka „toda el” szókapcsolattal, amelynek előfordulási aránya a CORPES XXI adatai alapján mindössze 0,61%-a az előbbinek). Mit is tehetnénk, ha a beszélők ezt már így is használják? Természetesen semmit, és nem is kell, hogy tegyünk. A változást a RAE is elismeri új nyelvtanában, de továbbra is a „helyes”, azaz nőnemben egyeztetett alak használatát javasolja:

19.7c El cuantificador todo posee variación de género y número, por lo que da lugar al paradigma todo/toda/todos/todas, al que se agrega el neutro todo (Todo le gusta). Está extendido el uso incorrecto del masculino todo ante grupos nominales definidos formados por sustantivos que empiezan por –a– tónica, como en todo el agua, todo el alma, todo el hambre. Se recomienda evitar estas construcciones y utilizar en su lugar toda el agua, toda el alma, toda el hambre. [...]

Vajon milyen további következményekkel lehet számolni? Ha a változás így folytatódik, megeshet, hogy előbb vagy utóbb az összes hangsúlyos [a]-val kezdődő nőnemű főnév egyes számban hímneművé válik, s így a kétnemű főnevek (nombres ambiguos) táborát fogja erősíteni. Egyről már biztosan tudunk, amellyel ez „hivatalosan” is megtörtént: az arte ’művészet’ főnévről, mely eredetileg csak nőnemű volt, bár itt az is szerepet játszhatott a változásban, hogy az -e végződés nem jelöli a nemet.

Az olasz kiejtésről

Egy népszerű hírportál újságírója érdekes kérdéssel keresett meg. Olvasójuk az olaszországi Riminiben járt valamikor, ahol tiramisùt kért szép, irodalmi olasz kiejtéssel, majd nem kis meglepetésére az olasz felszolgálóhölgy magyaros [s]-sel nyugtázta rendelését. De ne szaladjunk ennyire előre, ezért itt most nem lövöm le a poént. Inkább ismerkedjünk meg közelebbről az olasz kiejtéssel!

Mindenekelőtt érdemes tudni, hogy Olaszország területén rengeteg újlatin nyelvváltozatot beszélnek: ezek szélsőséges esetben nem is lennének kölcsönösen érthetőek az „irodalmi” vagy „sztenderd” olasz ismerete nélkül. Bár maguk az olaszok többsége is csupán „olasz nyelvjárások”-nak tartja őket, valójában – szigorúan nyelvtörténeti alapon nézve – nem a tulajdonképpeni olasz változatai, hanem a beszélt latinból önállóan fejlődött újlatin nyelvek/dialektusok, ahogy például Spanyolországban a katalán, a galiciai vagy az aragóniai. (Sőt, mint korábban már írtam, az Észak-Olaszországban beszélt változatok még csak nem is a legközelebbi rokonai az olasznak, hanem már átmenetet képeznek a francia nyelvjárások felé.) Az „olasz nyelvjárások” között tehát akkora különbségek is lehetnek akár, mint a sztenderd spanyol és a sztenderd olasz között.

Róma, Colosseum (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

Természetesen magának a tulajdonképpeni olasznak – amelyet egy középkori toscanai nyelvjárásból, a firenzeiből alakítottak ki – is vannak regionális változatai, amelyekre a fent említett újlatin nyelvváltozatok hatottak. Ebben a cikkben a sztenderd olasz kiejtést ismertetem, kitérve szükség esetén a regionális különbségekre is.

A magánhangzók

Az irodalmi olaszban hangsúlyos helyzetben hét ([a], [e], [ɛ], [i], [o], [ɔ], [u]), hangsúlytalan helyzetben öt ([a], [e], [i], [o], [u]) magánhangzót találunk. (De vannak olyan nyelvváltozatok is, például a délolasz nyelvjárások, amelyekben hangsúlytalan szótagban csak [a], [i], [u], illetve egy elmosódott [ö]-szerű magánhangzó fordulhat elő). Hangsúlyos helyzetben az e és az o kétféle változatban jelenik meg a konzervatívabb nyelvjárásokban: az [e] (írásban, hangsúlyjelöléssel é) a magyar zárt [e]-nek (pl. sé ’magát’), az [ɛ] pedig a sztenderd magyar [e]-nek (írásban, hangsúlyjelöléssel è, pl. tè ’tea’) felel meg; hasonlóképpen az o is lehet zárt [o] (pl. molto ’sok’), és a magyar [a] felé közelítő nyílt [ɔ] (írásban, hangsúlyjelöléssel ò, pl. però ’azonban, de’).

Mindazonáltal, a beszélt olaszban az [e] és [ɛ], illetve az [o] és [ɔ] magánhangzók megkülönböztetése területfüggő, és a gyakorlatban csak nagyon ritkán van jelentésmegkülönböztető szerepük (lásd pl. botte: 🔈⁠[botte] ’hordó’ és 🔈⁠[bɔtte] ’ütések’) a szövegkörnyezetnek köszönhetően – tehát nem követünk el súlyos hibát, ha nem tudjuk, melyik szóban kell a nyílt vagy a zárt magánhangzót ejteni. Fontos viszont, hogy a szó végi -o mindig nyílt és rövid, még ha hangsúlyos is (lásd alább!).

Az [i] és az [u], akárcsak a spanyolban, hangsúlytalanul kettőshangzót alkothat a mellette álló magánhangzóval (pl. dieci [di̯ɛcsi] ’tíz’, fuoco [fu̯ɔko] ’tűz’, sei [sɛi̯] ’hat’ stb.), illetve magánhangzók között az i a [j] hangot jelöli. Sajnos, mivel a helyesírás – a spanyollal ellentétben – nem jelöli, nem állapítható meg a leírt alakból, hogy egy magánhangzó melletti [i] vagy [u] mikor hangsúlyos, azaz mikor kell külön szótagban ejteni. Így például az enciclopedia ’lexikon’ szóban az olasz hangsúly a második [i]-re esik: [encsiklopedía], a spanyolban viszont a második [e]-re: [ensziklopédi̯a]; az olasz allegria, spanyol alegría ’vidámság’ szavakban pedig egyaránt az [i]-re.

Nápolyi, egy „délolasz nyelvjárás” – ez már nem sztenderd olasz...
A hangsúlyos magánhangzók az olaszban – a spanyollal ellentétben – hosszúak, főleg nyílt szótagban, kivétel a véghangsúlyos szavakban, ahol mindig rövidek. (A spanyolban éppen a véghangsúlyos szavak hangsúlyos magánhangzója nyúlik meg leginkább – kivétel az -l, -n végződés, amelyek előtt rövid.) A hangsúlyt írásban csak akkor jelölik az olaszban (az értelmező szótárak, tankönyvek kivételével, ahol mindig), ha az a szó végi magánhangzóra esik, a zárt [e]-t jelölő -é kivételével tompa (balra dőlő) ékezettel: canterò ’énekelni fogok’, felicità ’boldogság’, gioventù ’ifjúság’, sì ’igen’, caffè ’kávé’, perché ’miért, mert’ stb.

A mássalhangzók

Az olasz mássalhangzók kiejtése nem okoz problémát, hiszen minden hangnak van magyar megfelelője. A legtöbb betűt – b, d, f, l, m, n, p, r, t, v – ugyanúgy olvassuk, mint magyarul. Idegen szavak kivételével az olaszban nincs k, j, w, x, y. A néma h önállóan csak az avere ’neki van’ néhány alakjában (ho, hai, ha, hanno) található meg (megkülönböztetésül írásban az o ’vagy’, ai [a elöljáró + i többes számú hímnemű névelő], a [elöljáró] és anno ’év’ szavaktól), egyébként csak a che [ke], chi [ki] és ghe [ge], ghi [gi] csoportokban fordul elő annak jelzésére, hogy a c [k] és nem [cs], a g [g] és nem [dzs] hangértékkel ejtendőek.

A magyartól eltérő olvasatú betűk és betűkapcsolatok az alábbiak (az átírásban a hangsúlyt – a nyílt [e] és [o] esetén balra dőlő – ékezettel jelölöm):

• c – e, i előtt magyar [cs], máskor [k]. A ci csoportban az i nem hangzik, ha hangsúlytalan és magánhangzó követi: ilyenkor csak arra szolgál, hogy a c-t [cs] hangértékkel olvassák. Amennyiben [e], [i] előtt a [k] hangértéket akarják jelölni, egy néma h-t iktatnak közbe. Példák: certo [csèrto] ’persze’, cintola [csíntola] ’derék’, casa [káza ~ kásza] ’ház’, ciao [csáo] ’szia’, cielo [csèlo] ’ég’, che [ke] ’(a)mi, aki, amely, hogy stb.’, chi ’[ki] (a)ki’. A közép- és délolasz nyelvjárásokban a [cs] hang magánhangzók között [s]-sé egyszerűsödhet, így például a dice [dícse] ’mondja’ ezeken a helyeken [díse].
• g – e, i előtt [dzs], máskor [g]. A gi csoportban a hangsúlytalan i nem hangzik, ha utána magánhangzó áll, csak az a szerepe, hogy a g-t [dzs]-nek ejtsék. A [g] hangérték megtartására [e], [i] előtt egy néma h-t iktatnak közbe. Példák: gente [dzsènte] ’emberek’, giro [dzsíro] ’fordulat’, gusto [gúszto] ’ízlés’, giusto [dzsúszto] ’igazságos’, lunghissimo [lungísszimo] ’nagyon hosszú’.
• gli – ejtése [llʲi] (jésített [l]-lel), azonban magánhangzó előtt a [llʲ] hangot jelöli, ha az i hangsúlytalan: gli [lʲi] (névelő), famiglia [famíllʲa] ’család’. A [llʲ] (IPA: [ʎʎ]) hang bizonyos nyelvjárásokban eltűnőben van, helyette egyszerű [jj]-t ejtenek, akárcsak a spanyolban.
• gn – magyar [nny]: bagno [bánnyo] ’fürdő(szoba)’, Spagna [szpánnya] ’Spanyolország’.
• qu – [kw] (a [w] nagyon rövid [u]-nak felel meg, de sosem [v]): quando [kwándo] ’(a)mikor’, questo [kwészto] ’ez’, qui [kwi] ’itt’. (Az olaszban tehát a qu mindig [kw]-t jelöl, és nem [k]-t, ahogy a spanyolban.)
• s – magyar [sz], magánhangzók között [sz] vagy [z]. Az utóbbi nyelvjárásfüggő: valahol mindig [sz], valahol mindig [z], az irodalmi olaszban pedig szava válogatja, hogy [sz] vagy [z] (ez a különbség azonban csak nagyon ritkán fonémikus); az -ss- viszont mindig [ssz]. Sok olasz nyelvjárásban – leginkább északon – a nyelv hegyével képzik, ahogy a sztenderd európai spanyolban, vagyis hangzása a magyar [s]-ére is emlékeztet valamennyire. Például, ha Riminiben tiramisùt kérünk, ezt könnyen hallhatjuk a helybéliektől [tiramisú]-nak – valójában mégsem egészen magyar [s]-t ejtenek, de ahhoz (is) közel van. (A tiramisù jelentése egyébként ’dobj fel engem’, a tirare ’dob’, a mi, me ’engem’ és a sù ’fel, fenn’ szavakból – állítólag a koffeintartalma miatt kapta ezt a nevet.) Zöngés mássalhangzó előtt viszont mindig [z]: sbaglio [zbállʲo] ’hiba, tévedés’.
• sc – e, i előtt magyar [ss] (az [sz]+[cs] összeolvadásával), máskor [szk]. A sci csoport, amennyiben az i hangsúlytalan és magánhangzó követi, szintén [ss]-nek hangzik (tehát az i néma). A [szk] hangérték megtartására [e], [i] előtt egy néma h-t iktatnak közbe. Példák: pesce [pésse] ’hal’, piscina [pissína] ’medence’, disco [díszko] ’lemez’, lasciare [lassáre] ’hagy’, dischi [díszki] ’lemezek’.
• z – magyar [c], ritkábban [dz]: zio [cío ~ dzío] ’nagybácsi’, grazie [gráccie] ’köszönöm’, mezzo [mèdzo] ’közép(ső)’, pizza [pícca] (tehát nem *[pidza], ahogy magyarul ejtjük!), speranza [szperánca] ’remény’. (Magánhangzók között a [c]~[dz] mindig hosszú – akkor is, ha az írott alakban csak egy z szerepel.)

A mássalhangzók az olaszban is lehetnek hosszúak (gemináták), és a helyesírás ezt ugyanúgy a betű megkettőzésével jelöli, ahogy a magyarban: anno [ánno] ’év’, latte [látte] ’tej’, leggere [lèddzsere] ’olvas’. A betűkapcsolattal jelölt mássalhangzók (ld. az ábrán) esetében a magyarhoz hasonlóan csak az első betűt kettőzik: gnocchi [nnyòkki] ’nokedli’, braccio [bráccso] ’kar’, viaggio [vi̯áddzso] ’utazás’. Kivételes a [kkw] csoport, melynek jelölése írásban nem *-qqu-, hanem -cqu-: acqua [ákkwa] ’víz’.

A nyelvtanulóknak legtöbb gondot okozó olasz mássalhangzók (Forrás: El Mexicano)

Néhány mássalhangzó csak hosszú lehet magánhangzók között (szó elején is): ilyen a [dz] és [cc] (z, -zz-), a [llʲ] (gli), a [nny] (gn) és a [ss] (sce, sci). Fontos különbség azonban, hogy az olaszban mássalhangzó előtt is megjelenhet hosszú mássalhangzó: például a quattro ’négy’ kiejtése [kwáttro] és nem *[kwátro] (ez a magyarban nem lehetséges: pl. a tettre [tetre] és a hatra szót is egy [t]-vel ejtjük).

Sajátos jelenség továbbá az olaszban, hogy bizonyos szavak után a szókezdő mássalhangzót hosszan ejtik. Ennek általában történeti oka van (de nem mindig). A latinban ugyanis sok szó mássalhangzóra végződött, amelyet nem ejtettek ki tisztán a beszédben, hanem inkább „hasonult” a következő szó kezdő mássalhangzójához, megnyújtva azt (pl. EST VERUM > È vero [èvvéro] ’Valóban’). Az összetett szavakban ez írásban is megjelenik (pl. evviva! ’hajrá!, éljen!’ < ET VIVAT ’és éljen’).

A hangsúly

Az olasz szavak hangsúlya leggyakrabban az utolsó három szótag valamelyikére esik (ahogy a spanyolban is), de ritkábban, főleg igealakokban, eshet a szó végétől számított negyedik szótagra is (pl. abitano [ábitano] ’laknak’).

Mivel a hangsúlyt a mai olasz helyesírás csak akkor jelöli, ha a szó végi magánhangzóra esik (az olaszban egyébként az il névelő, a con, in, per elöljárószók, illetve a mássalhangzóra végződő idegen szavak kivételével minden szó csak magánhangzóra végződhet), a szavak helyes hangsúlyozását sajnos külön meg kell tanulni. Az igényesebb szótárak azonban jelzik a hangsúly helyét, és a hangsúlyos magánhangzó nyíltságát is (à, è, é, í, ò, ó, ú).

Befejezésül, az alábbi videón egy olasz tanár magyarázza az olasz ábécét és egyes mássalhangzók eltérő ejtését és írásmódját spanyol anyanyelvűeknek.

Olasz ábécé spanyoloknak – „Non è [bu], [bi], no! [vu] o [vi]...”
Az észrevételekért köszönet Prof. Dr. Giampaolo Salvi nyelvtörténésznek.

Miben különbözik az amerikai és az európai spanyol?

Horizontális és vertilális felosztás (Forrás: El Mexicano)

Bár a spanyol nyelvjárásokról már írtam korábban részletesen, gyakran visszatérő kérdés kezdő vagy leendő nyelvtanulóknál, hogy milyen különbségek vannak a spanyolországi és a latin-amerikai spanyol között. Itt most nem mennék bele az olyan részletekbe, hogy a nyelv és a nyelvjárás megkülönböztetésének egyáltalán nincs tudományos alapja – érjük be annyival, hogy a spanyolt a szakemberek és a beszélők is egy nyelvnek tekintik, különböző változatokkal.

Érdemes továbbá leszögezni, hogy „spanyol” alatt ma csak a kasztíliai spanyolt értjük: ennek a nyelvnek a változatait beszélik ma Spanyolország legnagyobb részén, továbbá a Kanári-szigeteken és egész Latin-Amerikában is. Az aragóniai és az asztúriai-leóni történelmi újlatin dialektusok ma beszélt változatai a modern felfogás szerint nem a spanyol nyelvjárásai, hanem ahhoz nagyon közel álló, kölcsönösen érthető, de önálló nyelvek.

Itt kifejezetten a sztenderd európai – az Ibériai-félsziget nagy részén beszélt – és a sztenderd latin-amerikai spanyol, vagyis a „horizontális” változatok közötti eltéréseket sorolom fel („sztenderd” alatt a tanultabb rétegek által használt, viszonylag semleges köznyelv értendő). Vertikálisan meg kell különböztetni továbbá „északi” vagy „magasföldi”, és „déli” vagy „alföldi” nyelvjárásokat is, amelyek mindkét földrészen bizonyos közös kiejtésbeli sajátosságok alapján állnak szemben egymással (az „északi” és „déli” itt nem feltétlenül értendő szó szerint – inkább csak a nyelvjárások eredetére, jellegére utal). Közülük a legfontosabb, hogy míg a szó(tag) végi [sz] (s, z) hangot az előbbiekben általában kiejtik, az utóbbiakban általában [h]-vá gyengül vagy kiesik. A „semleges/sztenderd” köznyelvi változatok északi nyelvjárásokon alapulnak. (A déli nyelvjárásokkal külön cikkben foglalkozunk.)

A továbbiakban lássuk tehát, melyek azok a különbségek a két legnagyobb „horizontális” nyelvváltozat között, amelyek a spanyoltanulóknak már a legelején feltűnnek. (A kiejtés átírásában ékezettel a hangsúlyt jelölöm. A [θ] az angol zöngétlen th-nak megfelelő hang jele.)

Bár a Kanári-szigetek Spanyolország tartománya, nyelvjárása a karibi spanyolhoz áll a legközelebb.
(Kép: Puerto de la Cruz, Tenerife. Forrás: Pixabay.com)

Az európai (félszigeti) spanyol köznyelv főbb jellemzői

• Megkülönböztetik a ce, ci csoportokban a c, illetve a z betűvel jelölt sziszegőhangot az s betűvel jelölttől: az előbbit „pösze” – a fogak közé helyezett nyelvheggyel képzett – [sz]-nek (mint az angol thing szóban a th), az utóbbit a magyar [s]-be hajló „susogó” [sz]-nek ejtik, főleg [o], [u] magánhangzók környezetében (pl. ciento [θi̯énto] ’száz’, siento [szi̯énto] ’érzem’, casa [kásza] ’ház’, caza [káθa] ’vadászat’). Minél közelebb vagyunk az eredetileg baszk nyelvű vidékhez (Baszkföld és Navarra), az s annál inkább a magyar [s]-hez hasonló.
• A ch-val jelölt hangot sokan a magyar [c]-be hajló [cs]-nek ejtik (ajakkerekítés nélkül).
• A ge, gi csoportokban a g-vel, valamint a j betűvel jelölt mássalhangzót érdes, „krákogós” [h]-szerű hangnak ejtik (pl. jota [khóta] ’jé’, gente [khénte] ’emberek’).*
• A [g] hang ejtése magánhangzók, ill. magánhangzó és l/r között leginkább a francia „raccsolt r”-éhez hasonlítható (pl. pago [páʁo] ’fizetés’; az előbbi hang zöngés párja).*
• A [d] hang az -ado végződésben kiesik (pl. lado [láo̯] ’oldal’), szó végén pedig gyakran a z betűvel jelölt hangéval azonos módon ejtik, az angol zöngétlen th-hoz hasonlóan (pl. Madrid [madríθ], seguridad [szeʁuridáθ] ’biztonság’).
• A mássalhangzó-torlódásokat rendszerint leegyszerűsítik (pl. actor [attór] ’színész’, dirección [direθi̯ón] ’irány’, éxito [észito] ’siker’ stb.).
• A hangsúlyos magánhangzók nem nyúlnak meg (sőt, a baszk vidéken igen rövidek).
• A beszéd meglehetősen gyors és temperamentumos, hangzásvilága „kemény”, mogorva.
• A tárgyesetet személyeknél hímnemben az eredetileg részes esetű le, les névmással fejezik ki (e nyelvjárási sajátosság neve leísmo és Spanyolországban bekerült a sztenderdbe).

A latin-amerikai spanyol köznyelv főbb jellemzői

• Csak egyféle sziszegőhang létezik, amely nagyjából megfelel a magyar [sz]-nek, vagyis nem tesznek különbséget az e, i előtt álló c, a z és az s betű kiejtése között.
• Az e, i előtt g-vel és a j betűvel jelölt hangot lágyabban ejtik, mint Spanyolországban (kb. megfelel a magyar pech szóban ejtett ch-nak: jota [chóta], gente [chénte]).*
• A magánhangzók, magánhangzó és l/r közötti [g] hangot a magyar [g]-hez hasonlóan ejtik.
• A mássalhangzó-torlódásokat egyszerűsítés nélkül kiejtik (pl. actor [aktór], dirección [direkszi̯ón], éxito [ékszito] stb.).
• A hangsúlyos magánhangzók valamennyire megnyúlnak.
• A beszéd lassabb, jobban artikulált, érthetőbb, a hanglejtés dallamosabb, a hangzása „lágyabb”, a magyar fül számára kellemesebb.
• Nem használják a többes szám második személyű névmásokat (vosotros, vosotras, os, vuestro, vuestra, vuestros, vuestras) és igealakokat (cantáis, cantad stb.), helyettük az ustedes és a többes szám harmadik személyű igealak fejezik ki a ’ti’ jelentést is.
• Egyes közép- és dél-amerikai területek informális nyelvében, egyes szám második személyben a tú névmás helyett vagy mellett a régies – eredetileg ’ti’ jelentésű – vos névmás használatos, a többes szám második személyű igealak régi (-i- félhangzó nélküli) változatával (a jelenség neve voseo és Argentínában ma már kizárólagos, a sztenderd részét képezi).
• Használnak olyan szavakat, amelyek az európai spanyolból már kikoptak, illetve régiesnek számítanak (pl. amar ’szeret’, antier ’tegnapelőtt’, plática ’beszélgetés’ stb.).

Mindezek a különbségek persze valamennyire szubjektívek is, és csak első benyomásra tűnhetnek óriási eltéréseknek az eltérő hangzásvilág miatt. Azonban ahogy egyre többet tudunk a nyelvről, egy idő után rádöbbenünk, hogy lényegében a spanyol nyelvjárások között sincsenek nagyobb különbségek, mint a jóval kisebb területen beszélt magyar „tájszólások” és a városi köznyelv között.

Kicsi gyermek messzi földről

Ritkán szoktak nyomozásra felkérni az olvasók, Ágnes azonban alaposan feladta a leckét. Az eset tanulságai viszont érdekesek – bár nem meglepőek – és a különlegessége miatt megér egy misét. Olvasónk ugyanis azzal a kérdéssel fordult hozzám a Facebookon, hogy mi lehet a Magyarországon főleg templomi karácsonyi szertartásokon előadott, Kicsi gyermek címre hallgató dal – feltehetően spanyol (esetleg portugál) nyelvű – eredetije.

Kiindulási információként mindössze annyit lehetett tudni róla e címen kívül, hogy a magyar zenei kiadványokon „dél-amerikai karácsonyi ének” megjegyzéssel szerepel. Mivel tudvalévő, hogy a magyar műfordítások sok esetben köszönőviszonyban sincsenek az eredeti szöveggel, valamint az is ismert, hogy a köznyelvben a „dél-amerikai” jelzőt tévesen egész Latin-Amerikára használják, ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag semmit sem tudunk. (Persze a legkorrektebb lenne a mű eredeti címét is feltüntetni az ilyen kiadványokon, de az igénytelenség már más téma.)

(Forrás: Illyés Tamás csatornája)
Legelőször néhány spanyol anyanyelvű ismerősömtől próbáltam tudakolózni, talán (fel)ismerik a dallamot, de sajnos nem jártam sikerrel. Így nem maradt más hátra, mint önálló nyomozásba kezdeni. De milyen szálon lehet ilyenkor elindulni? Nincs túl sok lehetőségünk: megkeressük az interneten az összes ismert latin-amerikai karácsonyi népdalt. (Ajánlott olyan gyűjtőoldalakon kezdeni a kutatást, ahol a szöveg mellett a dal meg is hallgatható.) Ám ehhez irdatlan sok idő és energia szükséges, ráadásul még így sem biztos, hogy megtaláljuk – például ha nem is annyira népszerű, hogy fent legyen a világhálón. Jelen esetben csupán a szerencse, avagy a véletlenek kedvező összejátszása segített...

Indulásként spanyol dalszövegek keresésével próbálkoztam, hátha találok olyat, amely egy kicsit is hasonlít a magyar változatra. (Az egyetlen kulcsszó, ami alapján keresni lehetett, a Manuel név volt a magyar szövegben, de ez elég sok latin-amerikai karácsonyi dalban szerepel. A magyar címmel szintén nem tudunk mit kezdeni, mert túl általános és tartalmatlan, ezenkívül sokféleképpen mondható spanyolul.) Hosszas böngészés után felbukkant egy potenciális jelölt, melynek szövege elég közel állt a magyaréhoz, Aguinaldo puertorriqueño címmel. Ám ez is csak annyit tesz, hogy ’Puerto Ricó-i karácsonyi dal’, amivel nem biztos, hogy közelebb kerültünk a megoldáshoz. (A spanyol aguinaldo vagy aguilando főnév ’karácsonyi ajándék’-ot is jelent.) Próba szerencse alapon azért rákerestem a YouTube-on – s láss csodát, meg is találtam a keresett dallamot egy gitárral előadott Puerto Ricó-i karácsonyi népdalegyvelegben, melynek leírásában az aguinaldo szó is szerepelt.

Óvárosi utca San Juanban, Puerto Rico – a „messzi föld” (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

De ez még mindig csak félsiker. A következő lépés megbizonyosodni arról, hogy a szöveg valóban a dallamhoz tartozik. S ekkor jött az újabb meglepetés: persze, hogy nem. Egy lépéssel viszont már előrébb járunk, hiszen azt már tudjuk, hogy Puerto Ricó-i dalt keresünk. Szerencsére a videó alatt az Aguinaldo cím mellett (amely az egyveleg első dallama) szerepelt egy „De lejanas tierras” is – így túl sok választás már nem maradt. Bár a címet, mint aztán kiderült, pontatlanul adta meg a feltöltő, helyesen ugyanis De tierra lejana venimos (valahol többes számban – De tierras lejanas venimos – szerepel, aminek igazából nincs sok jelentősége), azaz ’Messzi földről jövünk’, valóban ez a dal volt az, amely a jelek szerint nem is csak a spanyol nyelvterületen népszerű.

Így már valóban elkönyvelhetjük a teljes a sikert! A kezdeti gyanú tehát, ahogy várható volt, beigazolódott: a dal nem dél-amerikai, és nincs sem a címének, sem a szövegének sok köze az eredetihez – és persze még a Manuel név sem szerepel benne. Mi ebből a tanulság? Mindent fogadjunk (akár egy kicsit is) kételkedve. De legalább most megtudhatta minden kedves olvasó, hogy a Kicsi gyermek a Puerto Ricó-i De tierra lejana venimos karácsonyi népdal magyar feldolgozása.

Valamiről szól ez a cikk – Algo, alguien, que, quien

Az anyanyelvét használó ember általában nem gondolkozik azon, hogy a kimondott szavak milyen elemekből tevődnek össze. Ez az oka többek között bizonyos helyesírási hibáknak (például *egyenlőre ’egyenlő részekre’ az egyelőre < egy+előre ’egy ideig még’ helyett), és annak is, hogy a nyelv lassú változása során az eredetileg összetett szavakból egyszerűek (vagyis elemeikre már nem bonthatóak) lesznek – mivel az összetételi határok a hangváltozások miatt elmosódnak (például a férfi < férj+fi(ú) főnévben már nem érzünk összetételt).

Ez kivétel nélkül minden természetes eredetű nyelvre igaz. Ahogy például a latinban is elmosódtak az egykori összetett szavak elemeinek határai (pl. *DEHABĒRE > DEBĒRE > sp. deber ’kell’, QUAM SĪ ’mint ha’ > QUASĪ → sp. casi ’majdnem’), ugyanez a folyamat természetesen folytatódott akkor is, amikor a latinnak nevezett nyelvállapot fokozatosan átalakult spanyollá (illetve a további rokon újlatin nyelvekké).

E változások tehát mind azért következnek be, mert a beszélők már nem érzik, hogy ezek több elemből álló kifejezések lennének, nem azonosítanak bennük összetételi tagokat. Történetileg viszont természetesen – bár nem minden esetben – kimutatható, hogy egy-egy szó egy-egy szótagja eredetileg mely elemnek felelt meg. A továbbiakban erre mutatok néhány érdekes példát a spanyolból.

A magyar valami és a valaki szavakról mindenki sejtheti, hogy eredetileg összetett szavak, amelyek második tagja a mi (’ami’) és a ki (’aki’) névmások (a vala- előtag a való ’létező’ változata, azaz ’ami/aki létezik’). De vajon elmondható-e ugyanez a spanyol algo ’valami’ és alguien ’valaki’ szavakról, összevetve őket a que ’ami’ és quien ’aki’ névmásokkal? Első ránézésre ma már nem...

(Forrás: El Mexicano)

Pedig de. Ha a semlegesnemű algo névmásnál nem is, a hímnemű alguien-nél már gyanakodhatunk a quien-nel való kapcsolatára. És nem is alaptalanul, hiszen a -guien végződés történetileg a quien-nel (< lat. QUĔM ’kit’, a tárgyeset okáról már írtam) azonos. Annak, hogy a [k] helyén [g]-t találunk, csupán az az oka, hogy a latinban még magánhangzók között állt (< ÁLIQUĔM), amely a spanyol alapjául szolgáló beszélt latin nyelvváltozatban – a természetes hangváltozási tendenciákat követve – ilyenkor zöngésült; később pedig az előtte lévő hangsúlytalan magánhangzó kiesett: ÁLIQUĔM [álikʷem] > *[álgeŋ] > alguien [álgjen]. (Hangsúlya a spanyolban latin előzménynek megfelelően első szótagi.)

A fentiekből már talán sejthető, hogy az algo névmás -go végződése pedig bizony a que névmással áll rokonságban! Ennek forrása ugyanis a latin ÁLIQUOD, melyben a QUOD a QUĬD (> qué, que) vonatkozó névmásként használt változata. Sőt, az algo-ban a -go szintén rokon a como szóban lévő co-val is, hiszen a como ’ahogy’, illetve cómo ’hogyan?’ (a ser létigével ’amilyen’, illetve ’milyen?’) a latin QUŌ MŌDO ’mi módon’ kifejezés összevonása, a QUŌ pedig a QUĬD határozói esete (semlegesnemben).

No de mi az al-? Az algo és alguien határozatlan névmások első szótagja – amely azonos az alguno (algún), alguna (< beszélt lat. *ALICŪNU, -ŪNA < lat. ALIQUIS + ŪNUS, -A, -UM) ’valamely(ik), valamilyen, valaki (több közül)’ névmásokban lévő al-lal is – a latin ALĬ- előtagból, ez pedig az ALĬUS ’(egy) másik, egyéb’ melléknévből származik (vagyis az ÁLĬQUIS, -QUĔM, -QUOD stb. szó szerinti jelentése tkp. ’ki/mi más/egyéb’, innen a ’valaki, valami’). Ez köszön vissza a szakirodalomban a szerzők felsorolásánál használt et al. fordulatban is, amely az ET ALII ’és mások’ rövidítése.

Érdemes tudni, hogy az újlatin nyelvekben a személyre és dologra utaló latin kérdő és vonatkozó névmások bonyolult és átláthatatlan rendszere lényegesen leegyszerűsödött. Ennek eredményeképpen csak a hímnemű QUĪ és ennek tárgyesetű QUĔM alakját vitték tovább ’(a)ki’, valamint a semlegesnemű, eredetileg csak kérdésben használt QUĬD-et ’mi(t)?’, illetve ’aki(t), ami(t), amely(et), hogy’ stb. jelentésben önálló funkciószavakként (vö. ol. chi [ki] és che [ke], fr. qui [ki], que [kö] és quoi [kwa], sp. quien és que, port. quem [kẽj] és que [kü]~[ki] stb.). A többi ragozott alakjuk csak – mára már elmosódott – összetételekben él tovább. A QUOD-nak pedig egyedül a románban van nyoma, melyet a că ’hogy’ kötőszó őrzött meg.

A lektorálásért és az ötletekért köszönet Kálmán László és Wenszky Nóra nyelvészeknek.

Amikor a kötőmód nem kötőmód...

Az egyszerű nyelvtanuló általában úgy képzeli el a nyelvek működését, hogy vannak szabályok, az emberek pedig azoknak megfelelően használják a nyelvet. A valóságban ez fordítva történik: az ezzel foglalkozó szakemberek (az ún. leíró nyelvészek) az alapján próbálják feltárni a nyelvtani szabályszerűségeket, ahogy az anyanyelvi beszélők a nyelvet használják. A probléma sokszor az, hogy mivel a nyelvhasználat folyamatosan változik (ami abból adódik, hogy ugyanazt többféleképpen is lehet mondani), nem lehet mindent egyértelmű kategóriákba sorolni – tehát mindig is lesznek a leírt szabályok alól kivételek.

Ugyanígy sorolták be valamikor az igeragozásokat is különböző igemódokba a viselkedésüknek megfelelően: például azokat, amelyek nem kifejezetten tényszerű állítást, kérdést vagy felszólítást, hanem inkább bizonytalanságot vagy nem megvalósuló eseményt fejeznek ki, a kötőmódba.

A kötőmód folyamatos múltja (pretérito imperfecto de subjuntivo) legtöbbször a jelen idejű feltételes mondatok – általában a si ’ha’ kötőszóval bevezetett – mellékmondataiban, a feltételes előtagban (prótasis condicional) használatos: pl. Si tuviera (tuviese) dinero, sería rico ’Ha lenne pénze, gazdag lenne’; illetve kívánság, óhaj, bizonytalanság kifejezésére a múltban: pl. Quería que la acompañara (acompañase) ’Azt akarta, hogy elkísérjem’. Az imperfecto de subjuntivo a múltidő-tőből képződik, amely a szabályos igéknél megegyezik a szótári (jelenidő-)tővel.

Nem muszáj mindig kötni az ebet a... karóhoz?

Van viszont ennek az igeidőnek, pontosabban azon belül a „-ra végű” alaknak egy olyan – főleg a sajtóban elterjedt – használata is, amelynél eléggé nehézkes lenne megmagyarázni, hogy mi indokolja a kötőmódot. Erre példaként álljon itt egy részlet egy ismert latin-amerikai karácsonyi gyerekdalból:

Con este viejo caballo de palo (’Ezzel a régi lovacskával’)
Que me sirviera de espada una vez (’Ami kardként szolgált nekem egyszer’)
Seis navidades con él he pasado (’Hat karácsonyt is vele töltöttem’)
Di, papá, ¿por qué? (’Mondd, apa, miért?’)

Mint láthatjuk, ebben a versszakban semmi sem indokolná a kötőmód használatát, hiszen nem találunk benne sem bizonytalanságot, sem kívánságot, óhajt, csupán egy egyszerű állítást a múltra vonatkoztatva. Vagyis a sirviera igealak helyett állhatott volna akár a kijelentő mód egyszerű befejezett múltja, a sirvió is...

Ezek után jogosan merülhet fel a kérdés, hogy miért mégis kötőmódú alakot használt a szerző. A válasz bizonyára meglepő lesz: igazából szó sincs itt semmiféle kötőmódról. Ha felidézzük a cikk elején írtakat, ezt az igealakot az alapján sorolták a kötőmódhoz, hogy a mai használata a legtöbb esetben abba illik leginkább – de korántsem mindig. Arról van szó ugyanis, hogy ez az igealak történetileg a latin kijelentő mód régmúltjából származik, így használták az óspanyolban is, s ez a használat köszön vissza a fenti sorokban is. Vagyis a sirviera – tkp. ’szolgált volt’ – itt egészen pontosan az había servido igealaknak feleltethető meg! (Megjegyzendő, hogy ugyanezen igealak megfelelőjét a portugálban ma is a kijelentő mód régmúltjaként tartják számon.)

Hogyan következhetett be a változás? Úgy, hogy a beszélők egyre gyakrabban használták a kijelentő mód régmúltját olyan szövegkörnyezetekben (is), ahol kötőmódot várnánk (a -ra végű paradigma efféle használata a 15. században kezdett elterjedni, míg a régmúltat inkább már összetett igeidővel (había cantado) fejezték ki), ami alapján átsorolták a nyelvtanírók a kötőmódhoz. Pontosan ez az oka annak is, hogy ma kétféle ragozása van az imperfecto de subjuntivo-nak (eredetileg csak a „-se végű” ragozás tartozott ide). Bár a régmúltként való használata fokozatos hanyatlásnak indult a 16–17. század folyamán, egyes íróknak köszönhetően a 18–19. században újraéledt és azóta is előszeretettel használják ebben a funkcióban, főleg a sajtó nyelvében.

Felhasznált irodalom

Real Academia Española, Asociación de Academias de la Lengua Española (2009): Nueva gramática de la lengua española, Espasa, Madrid, 24.2h–l, pp. 1805–1807.

Forgive és perdonar – kollektív tudatalatti?

Lőrinc nevű olvasónk a következő érdekes felismerését osztotta meg a Facebookon küldött üzenetében, amellyel kapcsolatban egy kérdést is feltett, így szól:

Az általam ismert nyelvek nagy részében a „megbocsát” ige az „adni” igéből származik egy prepozícióval kiegészülve (ilyenekre gondolok, mint pl. for-give, ver-geben, per-donar, per-donare, par-donner stb.); a kérdés: van valami analógiás közük egymáshoz, vagy csupán a véletlen vagy a kollektív tudatalatti műve?

Mielőtt válaszolnék a kérdésre, annyiban pontosítanék, hogy ezekben az összetételekben nem elöljárószókat találunk, hanem ún. prefixumokat (hagyományosan előképzőknek, újabban igekötőknek hívják őket), de az igaz, hogy a prefixumok eredete általában hasonló az elöljárószókéhoz. Jelen esetben csak félig: az angol forgive igében a for- inkább a far ’messze’ határozószóval, illetve a fore- ’elő(re)-’ képzővel rokon, de valószínűleg hatott rá a for elöljárószó is.

A megfigyelés való igaz: a germán és az újlatin nyelvekben is a ’megbocsát’ ige egy kb. ’túl-/el-’ jelentésű igekötő és az ’ad’ ige összetételéből áll, azaz szó szerinti elemzésben ’túlad [túlteszi magát]’ valamin, illetve ’felad’ valamilyen szándékot, cselekedetet. Az természetesen nem kérdés, hogy ha egy nyelvcsoporton belül mindegyik közeli rokon nyelven ugyanúgy mondanak valamit, akkor az arra utalhat, hogy közös ősükben – jelen esetben az ógermánban vagy a latinban – is már úgy mondták. Azonban a valóság ezúttal kissé szövevényesebb.

A klasszikus latinban perdonāre ige nem létezett, az már későbbi, középkori, illetve beszélt latin fejlemény. Azt nem tudni, hogy az ógermánban létezett-e ilyen összetétel (valószínűleg igen), de azt igen, hogy már a gótban és a frankban is így használták. A kérdés a továbbiakban tehát az, hogy a beszélt latin vette-e át valamelyik régi germán nyelvből, vagy a mai germán nyelvek kölcsönözték a beszélt latinból ezt a szerkezetet. A válasz meglepő: az igazság valahol félúton van.

A rendelkezésre álló források szerint ugyanis maga az összetétel a germánból (talán a frankból) került tükörfordítással a középkori latinba, azonban mai jelentése, a ’megbocsát’ már a latinban alakult ki, ahonnan aztán a germán nyelvek visszakölcsönözték ebben az értelemben! Ez alapján tehát nem valami „közös tudatalatti” műve az egyezés – bár az sem lenne feltétlenül kizárható, hiszen a kutatók szerint az ember gondolkodása alapvetően nem függ attól, hogy milyen nyelvet beszél...

Személyragok a spanyolban

A correr ragozása a kijelentő mód befejezett múlt, jelen
és jövő idejében (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

A Nyelv és Tudomány portál egyik cikkénél, amely a morfológiai nyelvtípusokról szólt, heves vitát váltott ki egy illusztráció (jobbra), melyen a spanyol correr ’fut’ ige ragozása szerepelt három igeidőben: a kijelentő mód egyszerű befejezett múlt (pretérito perfecto simple), jelen (presente), valamint egyszerű jövő (futuro simple) idejében.

Bár az indító hozzászólás eredeti felvetése az volt, hogy – az ottani képfelirattal ellentétben – a ragozás nem csak agglutinálásnak tűnik néhol, hanem valóban az a jövő időben (tehát a harmadik oszlopban), végül is a vita a személyragok kérdése körül bontakozott ki. Két kérdésre keressük tehát a választ: tényleg agglutináló jellegű-e az egyszerű jövő idő, és vannak-e a spanyolban személyragok. A továbbiakban nézzük meg, hol az igazság!

Az első kérdésre nagyon egyszerű a válasz: igen. Mégpedig azért, mert mint ismeretes, a futuro ragjai (történeti okokból) a főnévi igenévhez kapcsolódnak, amely már önmagában is felbontható egy igetőre, egy tematikus magánhangzóra (-a-, -e- vagy -i-) és az -r végződésre (pl. corr|e|r). Az agglutinálás ugyanis azt jelenti, hogy a szóalakok jól szegmentálhatóak egy-egy önálló funkcióval bíró elemre (morfémára). A spanyol jövő idő ragozása esetében ez pedig minden alaknál fennáll (eltekintve a rendhagyó módon rövidült főnévi igenévi tövektől), hiszen mindegyikben elkülöníthető a tőtől a tematikus magánhangzó, a főnéviigenév-végződés, valamint az időjel (amely történetileg az haber segédige jelen idejű ragozásából származik). Az utóbbi kettőt a modern elemzés egy morfémába egyesíti, így pl. a correrá ’futni fog’ igealak a következő három részre (tő–téma–rag) bontható: corr-e-rá.

Térjünk rá a fő kérdésre, a személyragokra. Ehhez először is azt kell megpróbálni meghatározni, hogy mit értünk ez alatt. Hát, nyilván azt a végződést, amely csak azt a szerepet tölti be az igeragozás során, hogy a személyt jelölje. (Fontos kiemelni, hogy „személy” alatt itt és a továbbiakban is mindig a nyelvtani személy értendő – magázásnál pl. a megszólított fél jelentéstanilag második személy, alaktanilag viszont harmadik.) Mivel ez a nyelvtani számot (egyes vagy többes) is magában foglalja, a spanyol szakirodalom PN (vagy NP) morfémának (a persona ’személy’ és número ’szám’ szavak kezdőbetűiből) nevezi. De miből derül ki egy igealaknál, hogy van-e benne ilyen morféma és mi az? Nos, mint fentebb írtam, mivel ennek kizárólag az a szerepe, hogy az ige személyét jelölje, ebből értelemszerűen az következne, hogy igeidőtől-módtól függetlenül adott személyben mindig ugyanaz, vagyis minden igeragozásban megismétlődik. Találunk-e ilyet a spanyolban?

Természetesen találunk. Túl sok nyelvérzék vagy fantázia sem kell ahhoz, hogy lássuk például, hogy többes számban az első személy végződése kivétel nélkül minden igeidőben -mos, a harmadiké pedig minden ragozásban -n. Ezeket tehát teljes bizonyossággal lehet személyragoknak tekinteni. Mi a helyzet a többi alakkal? Azt is láthatjuk, hogy egyes szám második személyben, az egyszerű befejezett múlt és az állító felszólító alak kivételével, minden igeidő -s ragot kap. Ennyi kivétel talán belefér, így nyugodtan mondhatjuk, hogy az egyes számú második személyrag -s, amely e két ragozást leszámítva szintén jelen van. Ugyanez elmondható a – ma már csak Spanyolországban használt – többes szám második személyű alakokról is, melyek végződése az állító felszólító mód (-d) kivételével mindenütt -is (azzal a kiegészítéssel, hogy ez történetileg ´-des > *´-es volt, amely a harmadik ragozású igéknél a kijelentő mód jelen idejében a tematikus magánhangzóval összeolvadt: *-íes > -ís).

Az is látható ugyanakkor, hogy az egyes szám első és harmadik személyű alakjainál nem tudunk a végződésben olyan elemet elkülöníteni, amely igeidőtől-módtól függetlenül minden ragozásban megjelenne. Vagyis ez azt jelenti, hogy ebben a két személyben nincs személyrag, csupán flektáló végződés: ez jelöli az igeidőt, a módot, a személyt és a számot is egymagában – azaz, itt fúzió van.

(Forrás: El Mexicano / NGLE / GDLE)

Az eddigieket összefoglalva tehát megállapíthatjuk, hogy – a kijelentő mód egyszerű befejezett múltjának egyes szám második (∅), valamint a felszólító mód második személyű állító alakjai (∅, -d) kivételével – a spanyol személyragok az alábbiak (∅ = nem különíthető el):

∅, -s, ∅, -mos, -is, -n.
Említést érdemel még, hogy mivel az egyes szám második személyében (az állító felszólító alak kivételével) egyedül a kijelentő mód egyszerű befejezett múltja nem végződik -s-re a sztenderd nyelvben, az iskolázatlanabb beszélők mindennapi nyelvében – főleg a déli jellegű nyelvjárásokban – ez gyakran analógiásan betoldódik (pl. fuistes, pedistes, quisistes). Ez egyértelműen megerősíti azt, hogy az anyanyelvi beszélők az -s végződést ezekben az alakokban személyragként azonosítják.

Felhasznált irodalom

• RAE–ASALE (2009): Nueva gramática de la lengua española [NGLE], 4.4c–d, 4.5ñ–r
• Ignacio Bosque, Violeta Demonte (1999): Gramática descriptiva de la lengua española [GDLE], 75.2.1., 4924–26.

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.