Jössz a bulira? – Igen. Ja, mégsem...

Egy korábbi cikkben arról volt szó, hogy milyen körülírásokkal fejezhetjük ki spanyolul a hányadik? kérdő névmást. Hiszen azt is tudjuk, hogy ha egy nyelvben nincs is valamire külön szó vagy kifejezés, attól még azt valahogyan körül lehet írni. Vagy mégsem?

Dávid nevű olvasónk igen egyszerű kérdést tett fel a Facebookon, mindössze arra volt kíváncsi, hogy mondják spanyolul azt, hogy ’mégsem’. Saját tapasztalataimra hagyatkozva könnyen elintéztem a választ azzal, hogy az ilyesmit a que – ez esetben nyomatékosító funkciójú – kötőszóval lehet kifejezni (que sí, que no). Aztán kétnyelvű ismerősöm felvilágosított, hogy ez így nem egészen stimmel, már ami a mindennapi spanyol nyelvhasználatot illeti. Akkor viszont érdemes egy kicsit jobban is beleásni magunkat a témába. Kezdjük a magyarral!

—¿Vienes a la fiesta? —¡Claro que sí!

Először is nézzük meg, mi a fene egyáltalán ez a mégsem, illetve ellentétes értelmű párja, a mégis, sőt, vegyük még hozzá a hasonló jelentésű de szócskát is. Ezekben az a közös a magyarban, hogy kétféle szerepben jelenhetnek meg a mondatban:

1. ellentétes kötőszóként, amely mellérendelő összetett mondatok második tagmondatát vezeti be: pl. Ott voltam a bulin, mégsem láttalak téged. Azt mondta, nem jön el, mégis ~ de eljött.
2. ún. mondatszóként (olyan szó, amely önmagában is állhat mondat szerepében, például válaszban), amelyek egyúttal valamiféle előzménnyel való ellentétet is kifejeznek: pl. Eljössz a bulira? – Igen. Ja, bocs, mégsem. / Nem. De, mégis.

S most térjünk vissza a spanyolra. Az 1. szereppel nincs semmi baj, hiszen ezeket a példákat minden további nélkül le tudjuk fordítani (a továbbiak egyszerűbb megértéséhez megjegyzendő, hogy a mégsem tkp. ’mégis nem’):

Estuve en la fiesta, pero ~ sin embargo no te vi. Dijo que no vendría, sin embargo ~ pero vino. (Ha nagyon irodalmiak akarunk lenni, akkor még a no obstante is belefér.)

Nem ilyen egyszerű viszont a dolgunk a 2. esettel (a csillag helytelen – vagy legalábbis nem szokványos – kifejezésmódot jelöl):

—¿Vienes a la fiesta?
(a) —Sí... Oh, perdona, *pero ~ *sin embargo no.
(b) —No... *Pero ~ *Sin embargo sí.

A fenti példákból látható, hogy ezt így nem lehet spanyolul mondani – sőt, éppen ez mutat rá arra is, hogy a magyarban két eltérő szerepkörről van szó, amely a második esetben nem kötőszói. De akkor mi a megoldás? Ez esetben sajnos be kell érnünk azzal, hogy nincs jó megoldás (vagyis olyan, amely pontosan azt jelentené, hogy ’mégsem/mégis’). A legegyszerűbb, amit tehetünk, hogy a no, illetve sí szavakat használjuk kihangsúlyozva, az állítást (igét) megismételve:

—¿Vienes a la fiesta?
(a) —Sí... Oh, perdona, no, (que) no voy.
(b) —No... Perdón, sí, sí (que) voy.

További lehetőséget nyújthat az al final sí/no (’végül is igen/nem’), bueno, sí/no (’Nos, igen/nem’), illetve a mejor no (’inkább nem’), amelyek áttételesen megfeleltethetőek a magyar ’mégis/mégsem’-nek, ha nem is pontosan ezt jelentik – például:

—¿Vienes a la fiesta?
(a) —Sí... No, al final no (voy). ~ Bueno, (mejor) no (voy).
(b) —No... Sí, al final sí (que) voy. ~ Bueno, sí (que voy).

Ettől még persze helyes a que no / que sí is, ám ezek csak akkor szokványosak, ha a kérdésben is nyomatékosítva szerepel: pl. —¿Que no vienes a la fiesta? —¡Que sí! ’Hogy nem jössz el a bulira? – De igen!’ Szintén bevett válaszformula a Claro que sí ’De (igen)!’ is, azonban a Claro que no jelentése nem ’mégsem’, hanem ’persze, hogy nem ~ természetesen nem’ (tehát valójában ezek is csak a helyeslést vagy tagadást erősítik meg).

Vajon mennyire különös ez a nyelvekben, hogy nincs ilyen értelemben ’mégis’ és ’mégsem’ jelentésű szó? Egyáltalán nem különös. Sőt, vannak nyelvek, amelyekben még az ’igen’-re sincs külön (csak ezt jelentő) szó: nem kell túl messzire mennünk, hiszen pont ilyen volt a latin is. Az újlatin nyelvek igenlő szavai a beszélt latin ’így/úgy (van)’ vagy ’ez az’ jelentésű kifejezéseiből származnak (a román kivételével, ahol szláv jövevényszó). Erről bővebben ebben a cikkben lehet olvasni.

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

„Délolasz” örökség a pergetett r- a spanyolban?

A spanyol és a szomszédságában beszélt újlatin nyelvek (katalán, galiciai, portugál stb.) egyik szembetűnő sajátossága a jellegzetesen pergetett r [r̄]:¹ ilyet ejtenek szókezdő helyzetben, valamint szótag elején is mássalhangzó után (pl. sonrisa ’mosoly’), és természetesen így hangzik a dupla -rr- is. Elméletileg ez a hang nem idegen a számunkra, hiszen a választékos magyar beszédben is pergetett a szókezdő r- és a magánhangzók közötti -rr-, noha a mai nyelvből ez az ejtésmód kezd eltűnni (amiről éppen az tanúskodik, hogy sok magyar beszélőnek nehézséget okoz a spanyol -rr- kiejtése).

Az [r̄]-t a nyelvészek külön fonémának is tekintik, mert az egyetlen olyan hosszú mássalhangzó a spanyolban, amely magánhangzók között jelentésmegkülönböztetésre képes. Szó elején viszont kizárólag ez fordul elő a választékos beszédben, a rövid [r] nem. Felmerülhet a kérdés, hogy miért van ez így, vagyis miért éppen egy „hosszú” mássalhangzó állhat csak szó elején, ha van „rövid” párja is. Ez esetben sajnos nem nyújt semmiféle támpontot a latin, ugyanis nem lehet tudni, hogy a latinban mennyire volt hosszú az r hang különböző helyzetekben. A korabeli leírások szerint viszont egyértelmű, hogy többperdületű – angol szakkifejezéssel trill – volt.² (Így valójában nem az /r̄/ lenne új fonéma a spanyolban, ahogy a hagyományos szakirodalom állítja, hanem épp a rövid – egyperdületű – /r/.)

Dél-itáliai örökség: görög templom romjai – Selinunte, Szicília (Forrás: Pixabay.com)

A kölcsönhatás-elméletek hívei, így a spanyol nyelvtörténészek többsége is persze, az /r/–/r̄/ fonémapár létezését a baszk nyelv hatásának vélik. Ezzel viszont nem magyarázzák meg, hogy a spanyol szavak elején miért csak az /r̄/ fordulhat elő: a baszkban ugyanis egyáltalán nem kezdődhet (sem rövid, sem hosszú) pergőhanggal szó, és ez valószínűleg ugyanígy volt a szintén nem indoeurópai ibér nyelvben is. Másfelől pedig az is csupán önkényes döntés kérdése, hogy a szó elején ejtett r-t melyik fonémához sorolják, hiszen ebben a helyzetben nincs megkülönböztető szerepe a spanyolban.

Ha viszont abból indulunk ki, hogy nem csupán a spanyolra, hanem az Ibériai-félsziget valamennyi újlatin nyelvváltozatára ugyanez az ejtésmód jellemző,³ mégiscsak azt kellene feltételeznünk, hogy az okokat már a félszigetre vitt latinban kell keresni. Ezt támasztaná alá az a tény is, hogy az eredetileg r-rel kezdődő latin szavakat az őshonos baszk -rr-rel vette át, természetesen egy segédmagánhangzó betoldásával (pl. lat. REGEM > b. errege ’király’, vö. sp. rey). Hiszen a latinnak már Itálián belül is voltak regionális változatai, és köztudott, hogy az újlatin nyelvek nem a klasszikus, hanem az utca népe által valódi anyanyelvként beszélt latin nyelvjárásokból alakultak ki. Az egyik feltételezés szerint Szardíniára és a Pireneusi-félszigetre a dél-itáliai latin nyelvjárásokat vitték be a római hódítók, amelyekben nyomatékosan ejtették a szókezdő r-t. Rafael Lapesa (1908–2001) spanyol nyelvtörténész utalt erre az Historia de la lengua española (1981) című művében:

La hipótesis del influjo suritálico en el latín traído a Hispania se fortalace en vista de una serie de coincidencias que se dan entre los actuales dialectos del Mediodía italiano, Sicilia y Cerdeña de una parte, y los romances hispánicos de otra. En el italiano meridional, siciliano y sardo la /r/ inicial de palabra se refuerza hasta pronunciarse /r̄/, esto es, como rr-, igual que en catalán, español, portugués y gascón.⁴

Mindazonáltal nem feltétlenül kell egy nyelvi sajátosságot mindenáron külső hatásnak tulajdonítani vagy egyéb összeesküvés-elméletekkel magyarázni. Vannak ti. általános nyelvváltozási tendenciák, amelyek elterjedhetnek. Többek között ilyen a mássalhangzók szó eleji megerősödése (fortíció) is. A szókezdő hangokat ugyanis mindig pontosabban és nagyobb erőkifejtéssel artikuláljuk, mint a szóközieket, ezért sokkal ellenállóbbak a változásokkal szemben.

A hangváltozásokat mindig a rendszerben kell vizsgálni (Forrás: El Mexicano)

Mint ahogy a fenti ábrán is látható, a magánhangzók közötti latin [p, t, k] gyengülés következtében zöngésült és réshanggá vált a spanyolban (ld. pl. TŌTUM > todo ’minden’), ami szó elején nem következett be. Ugyanígy a szóközi hosszú párjaik esetében sem, amelyek zöngétlenek maradtak, de lerövidültek (pl. GŬTTA > gota ’csepp’). Következésképpen ez fordítva is működhetett: a beszélők a szó eleji mássalhangzókat a szóközi „hosszú” (erőteljesebben ejtett) változatuknak feleltethették meg, így a szókezdő r- hangot a szóközi -rr-rel azonosíthatták.

Felhasznált irodalom

• W. Sidney Allen (1965, 1978): Vox Latina. Cambridge University Press, pp. 32–33.
• Paul M. Lloyd (1987): From Latin to Spanish. Historical Phonology and Morphology of the Spanish Language. American Philosophical Society, Philadelphia, pp. 244–247
• Rafael Lapesa (1981): Historia de la lengua española. Gredos, Madrid, p. 96.

---

¹	A cikk szövegében az egyértelmű azonosíthatóság érdekében az IPA helyett a pergőhangok spanyol szakirodalomban alkalmazott hagyományos átírását használom.
²	Ez nem azt jelenti, hogy a kevésbé választékos beszédben nem egyszerűsödhetett egyperdületűvé – sőt, több mint valószínű, hogy így történt.
³	A mai portugálban ez már általában a nyelvcsap pergetésével („raccsolva”) valósul meg, ami a brazíliai nyelvjárásokban egyszerű [h]-vá gyengülhet.
⁴	„A Hispaniába hozott latinban jelen lévő dél-itáliai hatás feltételezését erősíti egy sor egyezés, amely egyrészről a dél-olaszországi, szicíliai és szardínai, másrészről a hispaniai újlatin nyelvváltozatok között figyelhető meg. A déli olaszban, szicíliaiban és szárdban a szókezdő /r/ egészen addig erősödik, hogy /r̄/-nek, azaz rr-nek ejtődik, ahogy a katalánban, spanyolban, portugálban és a gascogne-i okcitánban.”

Cambio dolor – Elcserélem a fájdalmat (halandzsára?)

Egy magyar kereskedelmi tévécsatorna sztárokat utánzó show-jának egyik fellépője Natalia Oreiro bőrébe bújva a Cambio dolor című számot énekelte „spanyolul”. Produkciójának – ennek ellenére – óriási sikere volt. A dal első sora még egészen jól is ment neki, de aztán azon és a refrénben is hallható címen kívül nagyjából értelmetlen halandzsa volt az egész – ami mondjuk egyáltalán nem meglepő, ha egyszer valaki nem érti a nyelvet, melyen énekel.

Ezért persze ő és a műsor készítői nem okolhatóak, hiszen mint tudjuk, a spanyol nyelv – látszólagos felkapottsága ellenére – nem tartozik a népszerű nyelvek közé Magyarországon: kevesen beszélik (jól), még kevesebben művelik, és még ennél is kevesebb embert érdekel igazán. Az érdeklődés alatt itt nyilván nem azt értem, hogy „szép nyelv, jó lenne megtanulni” (mert ilyenből van rengeteg), hanem azt, ha valaki erre tényleg rászánja magát és nem adja fel az első nap után, amikor meglátja az igeragozást (ehhez képest, ugyebár, a „világ legkönnyebb nyelve”).

Na de térjünk vissza a dalra, amely egykor rendkívül népszerű volt mint a Vad angyal (Muñeca brava) című argentin telenovella főcíme, ezért sok magyar előadó is énekelte – vagyis inkább halandzsázta. Ellenben azoknak segítségül, akik a valódi spanyol dalszövegre lennének kíváncsiak, a videoklip alatt olvashatják, természetesen a magyar fordítással együtt.

Cambio dolor

Juraría que no sé bien lo que quiero
Pero sé que moriría si me quedo en la mitad
Por eso vuelo a otro sendero
Para conocer el mundo de verdad

Megesküdnék, hogy nem igazán tudom, mit akarok,
De tudom, hogy meghalnék, ha középszerű maradok.
Ezért másik ösvényre szállok,
Hogy igazán megismerjem a világot.

Aún no es tarde, pero así me estoy sintiendo
Y aparecen tantos miedos que no me dejan pensar
Y tengo sueños de amores nuevos
Y me cuesta imaginar lo que vendrá

Még nincs késő, de én így érzem magam,
És annyi félelem bukkan fel, melyek nyugodni nem hagynak.
S vannak álmaim új szerelmekről,
És nehezemre esik elképzelni, ami majd jön.

Cambio dolor por libertad
Cambio heridas por un sueño que me ayude a continuar
Cambio dolor, felicidad
Que la suerte sea suerte y no algo que no he de alcanzar

Elcserélem a fájdalmat szabadságért,
Elcserélem a sebeket egy álomra, mely segít folytatni.
Elcserélem a fájdalmat, boldogság[ért],
A szerencse legyen szerencse, s ne valami, amit nem lehet elérni.

¿Hoy es lun(æ di)es? – Igen, csak nem egészen így!

Az ő napja a csütörtök (forrás, közkincs)

Spanyol nyelvű ismeretterjesztő oldalakon elterjedt az a „magyarázat”, miszerint a lunes forrása a latin „Lun(æ di)es”, a martes-é a „Mart(is di)es”, és így tovább – konkrétan, hogy az -es végződés a latin dies ’nap’ „rövidítése”. De mennyi ebből az igazság?

Nos, az való igaz, hogy a hét napjainak nevei spanyolul – a szombat (sábado) és a vasárnap (domingo) kivételével – a bolygók nevéből (lat. LŪNÆ DIES vagy DIES LŪNÆ ’a Hold napja’, MARTIS DIES vagy DIES MARTIS ’a Mars napja’ stb.) származnak. De nem úgy, ahogy ezt a fenti „,magyarázat” alapján sokan képzelik. Aki kicsit is otthonos az újlatin nyelvek történetében vagy beszél pl. olaszul vagy franciául, első ránézésre is rájön, hogy ez képtelenség. Nézzük meg néhány pontban az alábbiakban, hogy miért.

• A szavak sosem szoktak csak úgy összevonódni, hogy az egyiknek mindig a vége, a másiknak pedig mindig az eleje esik ki, megkerülve a hangtani törvényszerűségeket. Ilyen legfeljebb rögzült (mindig együtt használt) kifejezéseknél lehetséges, de akkor is csak a szabályos hangváltozások érvényesülésével. Bár kétségtelenül fantáziadús ötlet, mert nem igényel különösebben gondolkodást.
• A latin DIES, tárgyesetben DIEM [die] – beszélt latin *DĪA – folytatója a spanyolban día, vagyis nem is lehetne -es végződése ezeknek a szavaknak, már csak azért sem, mert éppen a hangsúlyos szótag nem szokott csak úgy eltűnni. Arról nem beszélve, hogy ez a latinban állhatott a név előtt is, hiszen a birtok és a birtokos sorrendje nem volt kötött.
• A katalán (dilluns < DĪE *LŪNIS, dimarts < DĪE MARTIS stb.), olasz (lunedì < LŪNE DĪE, martedì < MARTIS DĪE stb.*) és francia (lundi, mardi stb.) példák jól mutatják, milyen alakokat várhatnánk a spanyolban, ha valóban a két szó összevonásából keletkeztek volna (pl. *lunedía vagy *di(a)lunes; *marte(s)día, esetleg *di(a)martes stb.).

S akkor mi a teljes igazság? Az, hogy – mint már a fentiek is sugallják – a spanyol napnevek egyszerűen a latin bolygónevek birtokos esetű alakjából származnak, a DIE(M) elhagyásával:

Az ókori görög asztrológia a Földet tekintette a Naprendszer központjának, így a napok nevei a bolygók Földtől való vélt távolságának – azaz a hajnali égbolton való feltűnésének – sorrendje szerint követik egymást. (Képforrás: Pixabay.com)

1. a lunes ’hétfő’ forrása a beszélt latin [DĪE] *LŪNIS ’a Holdnak [a napja]’, melynek -IS végződése – a klasszikus latin -Æ [-e] helyett – a MARTIS és a többi hasonló alak végződésével analógiás;
2. a martes ’kedd’ ennek megfelelően a MARTIS ’a Mars [napja]’ folytatása (a szabályosan várható hangsúlytalan Ĭ > e változással, amelyet már a kései latinban így ejtettek);
3. a miércoles ’szerda’ a MĔRCURII ’Merkúré’ (azaz a Merkúr napja) szóból jön, a hangsúlyos nyílt (eredetileg rövid) Ĕ > ie hangváltozással (vö. rom. miércuri) és a második [r] elhasonulásával (érdekesség, hogy ez a szó szépítésként a mierda < lat. MĔRDA ’szar’ helyett is használatos);
4. a jueves ’csütörtök’ a [DĪE] IŎVIS ’Jupiter [napja]’ kifejezésre megy vissza, szintén a várható hangsúlyos nyílt Ŏ > ue változással (a [j] > [ch] változásról lásd itt);
5. a viernes ’péntek’ forrása a VĔNERIS ’Vénuszé’ (a Vénusz napja), a második, hangsúlytalan [e] kiesésével, majd hangátvetéssel (VĔNERIS > *vienres > viernes);
6. a sábado ’szombat’ (eredetileg DIES SATURNI ’Szaturnusz napja’ – vö. ang. Saturday) a latin SÁBBĂTUM folytatása, amely a latinban az ógörög σάββατον [szábbaton] (a mai görögben Σάββατο [szávato]) közvetítésével az óhéber šabbāth (שבת) [sabbáth] ’pihenő(nap)’ átvétele;
7. végül a domingo ’vasárnap’ a [DĪE] DOMÍNĬCU(M) ’az Úr [napja]’ kifejezésből származik (a [k] magánhangzók közötti szabályos zöngésülésével és a hangsúlytalan rövid [i] kiesésével), ahol a DOMÍNĬCUS, -CA eredetileg a DIES ’nap’ jelzőjeként használt melléknév volt. Ez a főnév a latinban hím- és nőnemben egyaránt használatos volt, így pl. az olasz (doménica) és a román (dumínică) a nőnemű alakot vitte tovább.

A hét napjainak határozós alakját rendhagyó módon nem az en elöljárószóval, hanem egyszerűen a határozott névelővel képezzük: el lunes ’hétfőn’, los martes ’keddenként’ stb. (a hangsúlytalan utolsó szótagú -s végződésű spanyol névszók többes számban változatlanok maradnak). Ennek talán az az oka, hogy már a latinban sem elöljárószóval mondták, csupán a kifejezést tették határozói esetbe (DIE VENERIS ’pénteken’, DIE DOMINICO ’vasárnap’ stb.).

A hét napjai az újlatin nyelveken – szürkével a nem a szokványos etimológiájú alakok (Forrás: El Mexicano)

Azt, hogy „Milyen nap van ma?”, kétféleképpen is megkérdezhetjük: ¿Qué día es hoy? – vagyis pontosan ugyanúgy, mint magyarul –, illetve, ha a dátumra vagyunk kíváncsiak, úgy is, hogy ¿A qué estamos hoy?, ami szó szerint azt jelenti, hogy ’Minél [milyen napnál] vagyunk ma?’. A lehetséges válaszok ennek megfelelően pl. Hoy es lunes(, 22 de septiembre). ’Ma hétfő van(, szeptember 22-e).’ Estamos a (lunes,) 22 de septiembre. ’Szeptember 22-e(, hétfő) van.’

Befejezésül, adalékként, ha már a hétköznapok neve a bolygók nevéből származik, a Naprendszer (Sistema Solar) nyolc bolygójának spanyol neve sorrendben: Mercurio, Venus, Tierra, Marte, Júpiter, Saturno, Urano, Neptuno – mint ismeretes, a Plútó (Plutón) 2006 óta nem számít a klasszikus értelemben vett bolygónak. Az égitestek neve a Tierra (< lat. TĔRRA) ’Föld’, a Luna (< lat. LŪNA) ’Hold’ és a Sol (< lat. SŌL) ’Nap’ kivételével mind művelt eredetű latin jövevényszó.* ¡Feliz se(pti)mana!

Felhasznált irodalom

• Coromines, Joan (1961, 1967, 1973): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, Gredos, Madrid, 2012.
• Diccionario de lengua española és Wiktionary

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

---

*

A tierra, a luna és a sol rendszerint kisbetűvel írandóak, ha nem az égitestek elnevezései. Érdekesség, hogy szintén csak ez a három engedi meg a névelő használatát tulajdonnévként is (la Tierra, la Luna és el Sol – de nincs *el Venus, *el Marte stb.), ami egyértelműen a köznévi eredetükre utal, szemben a többi, tulajdonnévi eredetű alakkal.

Hogy mondják spanyolul, hogy hányadik?

Röviden: sehogy. Hosszabban: valahogy. Komolyra fordítva a szót, azok, akik az indoeurópai nyelveket „szegényesebbnek” tartják a magyarnál (ami egybevág azzal a nézettel, hogy a magyart különlegesnek és „felsőbbrendűnek” tartják más nyelveknél), általában valamilyen konkrét szót vagy kifejezést hoznak fel ennek bizonygatására, amelynek az ismertebb indoeurópai nyelveken – például angolul vagy spanyolul – nincs egyetlen szóból álló megfelelője.

Az efféle – természetesen áltudományos – nézeteket vallók viszont sosem gondolnak arra, hogy ez fordítva is igaz: bármely nyelvből lehetne keresni olyan kifejezéseket vagy jelentésárnyalatokat, amelyek pedig a magyarban nincsenek meg. Ehhez nem is kell túl messzire mennünk: gondoljunk csak a nyelvtani nemekre. Az ’ő, az’ jelentésű angol he/she/it vagy spanyol él/ella/ello névmásokból egyből kiderül az is, hogy férfire vagy nőre utalnak-e, vagy éppen egyikre sem – ugyanerről viszont a magyar megfelelőjük nem tájékoztat. (Pedig milyen jól jönne ez például egy külföldi személyről szóló cikkben, ha a nevéből nem lenne egyértelmű számunkra, hogy nő-e vagy férfi.)

¿Qué lugar ocupa entre las reinas? – Hányadik királynő?

Mindez nem jelenti azt, hogy amire nincs egy nyelvben konkrét szó, azt a beszélői ne tudnák kifejezni vagy ne létezne a gondolkodásukban – ez legfeljebb akkor lehet igaz, ha a kérdéses szó olyan dolgot jelöl, amelyet az adott nyelv beszélői nem ismernek. Vagyis, ahogy egy korábbi témában már írtam, nem léteznek nehezebb és könnyebb, szegényebb és gazdagabb nyelvek, hiszen minden nyelven kifejezhető minden, amire a beszélőinek szüksége van. Bár tény, hogy abból a szempontból a magyar valóban speciális, hogy ilyen sok egyedi toldalékkal rendelkezik (pl. hányad (része)?, hányszor?, hánykor?, miül? mint ’milyen nyelven?’ stb.), amit sok más toldalékoló nyelven is csak körülírni lehet.

De térjünk is rá az alapkérdésre. A Nyelv és Tudomány egyik cikkének hozzászólásában felvetődött, hogy kellene angolul megkérdezni azt, hogy „Hányadik elnöke volt Clinton az Egyesült Államoknak?”. Többen meg is próbálkoztak a fordítással, majd cikkben is foglalkoztak vele. Minket azonban most a spanyol érdekel: a hányadik? kérdő névmásnak megfelelő szó ugyanis a spanyolban sincs. Ha felütünk egy jobbfajta magyar–spanyol szótárat, a vonatkozó szócikkénél ¿cuál? és ¿qué? szerepel, azonban nem szabad itt megnyugodni és máris eltenni, mert ha továbbolvassuk a szócikket, a konkrét példákból kiderül, hogy valójában egyik sem jelent önmagában ’hányadik?’-at (sőt, mint tudjuk, a qué főnévvel azt jelenti, hogy ’miféle, milyen’, tehát ez szóba sem jöhet).

Clinton fue el 42.º presidente de los Estados Unidos.

Ezt viszonylag könnyű is leellenőrizni, hiszen (feltételezve, hogy a ¿cuál? jelent ’hányadik?’-at is) ha feltesszük a ¿Cuál presidente de los Estados Unidos fue Bill Clinton? kérdést spanyol anyanyelvűeknek, akkor erre egyértelműen egy számmal kellene válaszolniuk. Ám ez a kérdés így feltéve nem minden anyanyelvű számára egyértelmű – sőt, nem is mindenki érti meg elsőre, pontosan mire lennénk kíváncsiak. Vagyis a cuál nem azt jelenti, hogy ’hányadik’ (sajnos, ennek ellenére, a kisebb szótárakban, így a szotár.net-en elérhető ingyenes tartalmak között is csak a ¿cuál? szerepel ebben a jelentésben).

A megoldás tehát valamiféle körülírás lesz. Az erre szokásos formula pedig, amit már az anyanyelvű ismerőseink is meg fognak érteni, a következő: ¿Qué lugar (~ puesto, número) ocupa Bill Clinton entre los presidentes de los EE. UU.? (’Milyen helyet/számot foglal el Bill Clinton az USA elnökei között?’) vagy pl. ¿Cuál es el lugar que ocupa Bill Clinton entre los presidentes de los EE. UU.? (’Melyik helyet foglalja el Bill Clinton az USA elnökei között?’). Tehát természetesen spanyolul is ki lehet azt fejezni, hogy ’hányadik?’ – csak egy kicsit másképp.

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Señor, señora, don, doña – Megszólítások a spanyolban

Többen is kérdezték már itt-ott, hogyan használják a spanyol nevek előtt álló señor és don – illetve señora és doña – szócskákat, vagy hogy egyáltalán mit is jelentenek ezek egészen pontosan. A válasz nem túl bonyolult, így akár egy mondatban az elintézhetnénk; ám ennél mégis több értelme van, ha általánosságban is szólunk a spanyol megszólításokról és a levelezésben való használatukról.

Kezdjük rögtön a kérdés megválaszolásával. A spanyolban az ’úr/uram’ és ’asszony(om)/hölgyem’ megszólításoknak a magyarral ellentétben két-két megfelelőjük is van: férfiaknál a señor és a don, nőknél pedig a señora és a doña, ami még kiegészül a ’kisasszony’-nak megfelelő señorita formulával. Az előbbiek forrása az eredetileg ’idősebb’ jelentésű latin SENIOR (ugyaninnen jön a francián keresztül az angol sir [szőr] megszólítás is!), az utóbbiak pedig végső soron a dueño, -ña ’gazda, gazdasszony’ rövid alakjai, a köznyelvi latin DŎMNU ~ DŎNNU (< DŎMINUS) ’a ház ura, gazda, tulajdonos’, illetve DŎMNA ~ DŎNNA (< DŎMINA) ’a ház asszonya, gazdasszony, úrnő’ szavakból, amelyek tulajdonképpen a klasszikus latin DŎMUS ’ház’ főnévre vezethetőek vissza.

El señor Olmedo y la señorita Alarcón (Yon González és Amaia Salamanca)

A különbség köztük, hogy míg a señor, señora és a señorita hivatalosan a vezetéknévvel (apellido) használatosak (pl. señor Olmedo, señora López, señorita Alarcón), addig don és a doña mindig közvetlenül a keresztnevet (nombre de pila) előzik meg (pl. don Pedro, doña Teresa). Az utóbbiakat a köznyelvben általában az idősebb vagy magasabb rangú személyek megszólításánál használják, valamint szintén ezek felelnek meg a magyar gyereknyelvi ’bácsi’, illetve ’néni’ megszólításoknak is. A kötetlen vagy bizalmas nyelvben azonban állhat a señor, señora, señorita is a keresztnévvel, főleg fiatal személyek esetén (pl. señorita Alicia).

Az uralkodók, királyi méltóságok megszólítása elé a su majestad (rövidítve S. M.) ’Őfelsége’ – többes számban sus majestades (SS. MM.) ’Őfelségük’ – címzés jár (pl. S. M. el Rey Don Felipe VI ’Őfelsége, a király, VI. Fülöp úr’; a SS. MM. los Reyes titulus pedig a királyi párt jelenti). Említésre érdemes még a magas rangú, például akadémiai tisztséget betöltő személyek megszólítása, az excelentísimo/a señor(a), melynek rövidítése Excmo. Sr., illetve Excma. Sra. Az egyéb, gyakran használt címek között említhető még a doctor (Dr.) ’doktor’ és doctora (Dra. vagy Dr.ª) ’doktornő’, az ingeniero, -ra (Ing.) ’mérnök(nő)’, valamint a licenciado, -da (Lic. vagy Ldo./Lda., illetve Lcdo./Lcda.), amelyet a jogászok és az ügyvédek használnak (megjegyzendő, hogy a hispán országokban a jogi végzettségek nem járnak automatikusan doktori címmel, ahogy nálunk).

A spanyol megszólítások, amennyiben ki vannak írva, a magyartól eltérően mindig kisbetűsek az akadémiai norma szerint, kivétel, ha mondatot kezdenek vagy nevek rögzült részévé váltak (uralkodók és egyéb magas rangú méltóságok esetén szintén elfogadott a nagybetűs megszólítás). Például levélben: Estimado señor: ’Tisztelt Uram!’, Querida doña Elena ’Kedves Elena Asszony/Néni!’. A megszólítások rövidítését azonban nagy kezdőbetűvel írjuk: Sr. (señor), Sra. vagy Sr.ª (señora), Srta. (señorita), D. (don), Dña. vagy D.ª (doña). A hivatalos levelezésben, ahol a teljes nevet ki szokás írni, a kétfajta megszólítást – rövidítve – együtt használják: pl. Estimado Sr. D. Pedro Santos Domínguez: ’Tisztelt Pedro Santos Domínguez Úr!’. Ha a megszólított személy egyéb címet (Dr., Lic. stb.) is visel, akkor az a Sr(a). után írandó: pl. Estimado Excmo. Sr. Lic. D. Juan Manuel Fernández ’Igen Tisztelt Juan Manuel Fernández Ügyvéd Úr!’.

Doña Teresa (Adriana Ozores – Forrás: Qué.es)

A figyelmes olvasók az eddigi példákból bizonyára már azt is észrevették, hogy a spanyol levelezésben a megszólítás végére hivatalosan nem felkiáltójelet tesznek, mint a magyarban (vagy vesszőt, ahogy az angolban), hanem kettőspontot, amely alatt – sorközzel – a levél szövegét nagybetűvel kezdik, például:

Estimado señor:

Me dirijo a usted para comunicarle mi intención de participar en la convocatoria.

„Tisztelt Uram!

Azért fordulok Önhöz, hogy közöljem a pályázaton való részvételi szándékomat.”

Az Estimado, -da ’Tisztelt/Kedves’ megszólítás a legsemlegesebb, amely éppúgy használható a hivatalos, mint a magánjellegű levelezésekben. A magyar ’Kedves’-nek szó szerint megfelelő Querido, -da megszólítást azonban csak olyan személyeknél használjuk, akikkel közeli (baráti, rokoni) vagy bizalmas viszonyban vagyunk.

Amennyiben a megszólított személy kiléte és neme ismeretlen – például egy intézménynek, társaságnak címzett levélben –, az általános megszólítás az Estimado(a) señor(a): vagy Estimados señores: azaz ’Tisztelt Uram/Hölgyem!’ vagy ’Tisztelt Hölgyeim és Uraim!’ (a jelöletlen többes számú alak a spanyolban mindig a hímnemű, ami természetesen a vegyes társaságot is jelenti). Szintén elfogadott még az A quien corresponda:, vagyis kb. ’Az illetékesnek!’, bár ez talán kevésbé udvarias.

A délspanyol tájszólásokról

Korábbi cikkünkben az európai és a latin-amerikai spanyol „sztenderd” változatai közötti főbb különbségekről olvashattunk. Mint tudjuk, ezek a nyelvváltozatok mindig az „északi” vagy más néven „magasföldi” nyelvjárásokon alapulnak: Európában az Ibériai-félsziget északi felén (a történelmi Ó-Kasztília területén) beszélt nyelvváltozaton, Latin-Amerikában pedig leginkább a közép-mexikói és az andoki nyelvjárások állnak hozzá a legközelebb.

Az olvasók azonban rendszeresen megjegyzik, hogy pl. Argentínában vagy éppen Chilében mennyire „furcsa” és „érthetetlen” spanyolt beszélnek. Ezeken a területeken ugyanis nem a hagyományos értelemben vett „semleges” vagy „sztenderd” nyelvhez közeli nyelvjárásokat beszélik, vagyis nem azokat, amelyek a legközelebb állnak az iskolában idegen nyelvként tanított változatokhoz.

Torre del Oro, Sevilla (Forrás: Pixabay.com)

A nem sztenderdközeli változatok közé leginkább a délspanyol nyelvjárásokat sorolják, amelyek megértése valóban okozhat némi nehézséget – nem csupán a kezdő, de még a gyakorlott spanyolul tudóknak is. Elnevezésük onnan származik, hogy kialakulásukban a legnagyobb szerepet a dél-spanyolországi andalúziai nyelvjárások – pontosabban ejtésváltozatok – játszották a hódítások során. Valamennyi szerepe persze minden latin-amerikai nyelvjárás kialakulásában volt e változatoknak, hiszen a hódító hadjáratok központja Andalúzia fővárosa, Sevilla volt, így a gyarmatosítások idején az ottani nyelvhasználat rendelkezett a legnagyobb presztízzsel. A meghódított területek – a Kanári-szigetek és Latin-Amerika – nyelvjárási rétegződését és végleges képét később az határozta meg, hogy a több hullámban érkező benépesítők közül az anyaország mely részeiről jöttek a legtöbben és milyen társadalmi rétegekhez tartoztak.

Így ma délspanyol nyelvjárásokat beszélnek Spanyolországon belül Andalúziában, Extremadurában és Murciában (de vannak, akik már a madridi nyelvváltozatot is idesorolják), illetve a Kanári-szigeteken; Latin-Amerikában pedig a Karib-tengeri szigeteken (Dominikai Köztársaság, Kuba és Puerto Rico) és lényegében egész Dél-Amerikában az andoki hegyvidék (Közép-Kolumbia, Ecuador és Peru belső részei, valamint Bolívia nyugati fele) területének kivetelével.

Catedral de la Encarnación, Málaga (Forrás: Pixabay.com)

Természetesen minden spanyol nyelvű országnak, régiónak megvan a sajátos tájszólása, szóhasználata. A délspanyol nyelvjárásokat leginkább néhány markáns kiejtésbeli tulajdonságuk állítja szembe az északi változatokkal. A továbbiakban ezeket sorolom fel, a teljesség igénye nélkül. (Az átírásban a pontosság kedvéért az IPA jeleit fogom használni, melyek magyartól eltérő olvasata a következő: [s]: sz; [θ]: mint a th az angol thing-ben; [x]: mint a ch a pech-ben; [ɲ]: ny; [ʦ]: c; [ʧ]: cs; [ʃ]: s; [ʒ]: zs; a ˈ a hangsúlyos szótag elején áll.)

(Forrás: Wikimedia Commons, CC)

• A sziszegőhang szó és szótag végi gyengülése, amely ennek következtében vagy [h]-ként valósul meg, vagy kiesik. Területtől függően ennek több fokozata lehetséges (pl. Andalúziában és bizonyos chilei tájszólásokban mindig kiesik – szó végén még akkor is, ha magánhangzóval kezdődő szó követi; Argentínában csak mássalhangzó előtt gyengül stb.): pl. 🔈⁠Islas Canarias ’Kanári-szigetek’ [ˈihlah kaˈnari̯ah], voz ’(emberi) hang’ [boh]. Andalúziában szótag végén „beleolvad” a következő mássalhangzóba, megváltoztatva annak minőségét (pl. [s+b] = [f], [s+g] = [x], [s+t] = [tʰ] vagy [ʦ] stb.), így pl. esto ’ez’ [ˈetʰo] ~ [ˈeʦo], mismo ’ugyanaz’ [ˈmimmo], ill. 🔈⁠España [eˈpʰaɲa] ~ [epˈpaɲa] ~ [eˈpaɲa]. (A szótag végi sziszegőhang gyengülése a térképen zölddel jelzett területekre jellemző.)
• Andalúzia legnagyobb részén eltűnik az /s/ és a /θ/ fonémák közötti különbség, hol az első, hol a második javára (e jelenségek seseo és ceceo néven ismertek), de sokszor még ugyanannál a beszélőnél is előfordul mindkét változat. A Kanári-szigeteken, továbbá egész Latin-Amerikában (az északi nyelvjárásokban is) viszont csak az /s/ fordul elő.
• A magánhangzók – Andalúziában szintén a magánhangzó és /r/ – közötti, illetve a szó végi /d/ kiesik: maduro ’érett’ [maˈuro], padre ’apa’ [ˈpare], soledad ’magány’ [soleˈa].
• Az /l/ és /r/ hangokat szó és szótag végén – mássalhangzó előtt – sok déli tájszólásban felcserélve ejtik: /l/ helyett [r]-t (rotacizmus), illetve /r/ helyett [l]-t (lambdacizmus) mondanak: pl. el toro ’a bika’ [erˈtoro], puerta ’ajtó’ [ˈpu̯elta], mujer ’nő’ [muˈhel]. (Ez megvalósulhat csak az egyik irányban is.)
• Sok déli tájszólásban az egymás mellé kerülő mássalhangzókból létrejövő csoportok leegyszerűsödnek, általában az első mássalhangzó (főleg, ha az zárhang, /l/ vagy /r/) „hasonul” a másodikhoz: pl. acto ’cselekedet, tett’ [ˈatto], decirle ’mondani neki’ [deˈsille], materno ’anya-’ [maˈtenno] stb.
• A /x/ fonéma – az északi nyelvjárásoktól eltérően – egyszerű magyar [h]-nak hangzik, egyes területeken ki is eshet: mujer [muˈher] ~ [muˈeː].
• Egyes déli nyelvjárásokban – leginkább Andalúziában és az Antillákon – a /ʧ/ hang [ʃ]-sé egyszerűsödhet, így pl. a noche ’éjszaka, este’ előfordul [ˈnoʃe] kiejtéssel is.
• Bizonyos területeken – legjellemzőbben Argentínában és Uruguayban – a /ʝ/ fonéma (írásban ll vagy y) [ʒ]-nek vagy [ʃ]-nek hangzik: 🔈⁠ella ’ő (nőnemben)’ [ˈeʒa] ~ [ˈeʃa], playa ’tengerpart’ 🔈⁠[ˈplaʒa] ~ 🔈⁠[ˈplaʃa]. Az előbbi (zöngés ejtés) inkább az idősebb, az utóbbi (zöngétlen ejtés) a fiatalabb generációra és a nőkre jellemző.
• A latin f-ből származó h-t néhány déli nyelvjárásban (pl. Andalúzia, a Kanári-szigetek és Puerto Rico egyes részein) kiejtik: 🔈⁠harto ’eléggé’ [ˈharto] (< lat. FARTU), 🔈⁠hediondo ’büdös, bűzös’ [hediˈondo] (< lat. *FŒTIBUNDU) stb.
• A legszélsőségesebb délspanyol nyelvjárásokban a szó végi mássalhangzókat egyáltalán nem ejtik ki, hanem azok az előttük lévő magánhangzó minőségét befolyásolják.
• A hangsúlyos magánhangzók nagyon megnyúlnak.

Fiatal sevillai gitárművész egy bölcsődalt ad elő, előtte beszél is róla. Figyeljük meg a kiejtését!
Néhány olyan délspanyol tájszólásokban, amelyben a szó végi /s/ kiesik, a többes számot a magánhangzók megnyílása jelölheti – vagyis ezekben a nyelvjárásokban a magánhangzók nyíltságának jelentésmegkülönböztető szerepe van: pl. el toro [erˈtoro] ’a bika’ és los toros [lɔtˈtɔrɔ] ’a bikák’, vagy pl. el teléfono [erteˈlefono] ’a telefon’ és los teléfonos [lɔttɛˈlɛfɔnɔ] ’a telefonok’ stb. Ilyen pl. a keleti andalúz, amely legalább tíz magánhangzó-fonémával rendelkezik. Ezek persze olyan apró különbségek, amelyeket sokszor csak az anyanyelvi beszélők képesek meghallani."text-align:

A délspanyol nyelvjárások – különösképpen bizonyos jelenségek, mint pl. a ceceo – sokáig erősen meg voltak bélyegezve, még maguk a beszélőik által is (sőt, egyes spanyol nyelvű országokban máig úgy vélekednek, hogy ők „csúnyán, rosszul” beszélik az anyanyelvüket). Naná, hogy ezt a humoristák is kihasználják: az andalúziai (Kanári-szigeteki, kubai stb.) tájszólások gyakran képezik paródiák tárgyát.

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Circunspecto, nefelibata, taciturno

(Forrás: Facebook)

Nem, ezek nem orvosi latin szakkifejezések, hanem sima spanyol szavak. De miért érdekesek? A Facebookon osztották meg a képen olvasható spanyol viccet, amely magyar fordításban kb. így hangzik: „Visszafogottnak, elvarázsoltnak és kissé hallgatagnak tűnsz nekem. Szükséged van valamire? – Igen, egy szótárra.” Jó, és ebben mi a vicces? Sajnos, mint már volt hasonlóra példa, magyarul semmi. A poén ugyanis magában a szóhasználatban rejlik.

Az újlatin nyelvek latin eredetű szókincse két rétegből áll: az egyik a szájhagyomány útján örökölt szavak: ezek teszik ki a mindennapi köznyelvben használt szókincs körülbelül négyötöd részét. A másik réteget a latinból az írott, vallási vagy művelt nyelvhasználat útján közvetlenül átvett szavak alkotják – vagyis ezek valójában már jövevényszavak. Az utóbbiakat nevezik eredetüknél fogva „műveltségszóknak” is, megkülönböztetésül az örökölt vagy „népi” szókincstől (a spanyol szakirodalomban ezek az ún. cultismos, szemben a palabras partrimoniales-szel). A műveltségszókat az jellemzi, hogy nem zajlanak le bennük az egyébként szokásos hangváltozások, s ezért tűnhetnek olykor „latinosabbnak”. Persze ennek az az oka, hogy sosem tartoztak a beszélők aktív szókincséhez, és amit nem használnak, az nem is változik.

Noha a mai nyelvben nincs közvetlen összefüggés a szóhasználat és a szavak népi vagy művelt eredete között (hiszen éppúgy léteznek ma már nem használt örökölt szavak, mint ahogy a mindennapi köznyelv részévé vált írásbeli eredetűek is), tény, hogy az átlagos anyanyelvi beszélők nagyon sok műveltségszót nem ismernek és nem is értenek. A vicc pontosan ezt használja ki. A circunspecto, -ta jelentése lehet ’körültekintő, elővigyázatos, megfontolt’, ill. ’távolságtartó, visszafogott’; mindenki által ismert szinonimái többek között a prudente, discreto, reservado, serio. A taciturno, -na (a klasszikus latin TÁCEO, TACĒRE ’hallgat’ igéből) megfelelője itt leginkább a callado, -da ’hallgatag’, vagy talán még hitelesebb a kicsinyítő képzős calladito alakban.

Vivienda de los nefelibatas (Fotó: El Mexicano)

Utoljára hagytam a viccben nefelibato alakban szereplő melléknevet: ebben a formában ugyanis nem fogjuk megtalálni egyik szótárban sem ezt az egyébként is meglehetősen ritka szót. Ha viszont beírjuk a DRAE keresőjébe, bár figyelmeztet, hogy ilyen szó nincs felvéve a szótárba, máris felajánlja a „hivatalosan” is létező nefelibata alakot, amely a görög νεφέλη (nepʰélē) ’felhő’ és βάτης (bátēs) ’járó’ elemekből képzett művelt összetétel (tkp. ’felhőkben járó’). Ez tehát egyalakú melléknév – vagyis hímnemben is nefelibata lenne – és főnévként is használható: jelentése kb. ’elvarázsolt, álmodozó’. A viccben szereplő -to végű („hímneműsített”) alak valószínűleg új vagy egyedi szóalkotás.

A poéngyilkosok kedvéért tehát, a viccbeli párbeszéd első mondata a fentiek alapján valahogy így szólna közérthetően: Te noto reservado, soñador y algo calladito. Persze így már nem lenne vicc. Ellenben a poén kedvéért el lehet sütni, hogy vajon mi lett volna, ha ez a három kifejezés szájhagyomány útján öröklődik a latinból: nos, a circunspecto így *cercospecho, a nefelibata talán *neblibada, a taciturno pedig *tastorno lenne. Attól tartok, itt már a szótár sem segítene...

Az ötletekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Todo el agua – hogy micsoda???

Mucha (mucho?) agua...

A nyelvváltozások lehetnek hangtani, alaktani és mondattani jellegűek, a leggyorsabban pedig a szókincs változik. Ugyanakkor a hangtani változások nem mindig maradnak meg a hangtan szintjén, hanem gyakran magasabb szintű, már az alaktant, esetleg a mondattant is érintő változásokat indítanak el, amelyek akár teljesen átalakíthatják egy nyelv szerkezetét (gondoljunk csak a latin esetragok lekopásának, illetve a hangsúlytalan rövid magánhangzók bizonytalanságának újlatin következményeire).

Mint arról egy korábbi cikkben szó volt, a spanyol határozott névelőnek nőnemben két alakváltozata létezik: alapesetben ez la, valamint az el, amelyet az előbbi helyett használnak az erőltetett hangzás elkerülésére a hangsúlyos [a]-val kezdődő nőnemű főnevek előtt: el agua ’a víz’, el hambre ’az éhség’. Mindkettő forrása a latin ĬLLA ’az’ nőnemű mutató névmás, amely az óspanyolban ela alakban folytatódott, ám hamar la-ra rövidült, a fenti eset kivételével: ĬLLA AQUA > ela agua [elágu̯a] > el agua. Bár az így kapott el névelő alakja egybeesik a hímnemű határozott névelőével, természetesen nem nevezhető „hímnemű”-nek, még akkor sem, ha nemes egyszerűsítésből vagy tájékozatlanságból felszínesen így hívják. (A hímnemű el névelő a latin ĬLLE hímnemű mutató névmás folytatója, amely az óspanyol korszakból ell [ellʲ] alakban is dokumentált.)

(Forrás: El Mexicano)

A névelő természetesen nem meghatározza, hanem csak jelöli a főnév nemét, vagyis azzal a megfelelő nemű alakjában egyezik. Tehát elméletileg egy főnév neme nem kellene, hogy függjön attól, hogy a névelő melyik alakváltozata áll előtte. De most álljunk meg egy kicsit. Hogyan lehetne egyáltalán meghatározni azt, hogy mi a főnév nyelvtani neme? Honnan tudhatja az anyanyelvi beszélő, hogy például az agua főnév nőnemű? Hát nyilván csak onnan, hogy a determinánsok, melléknevek, névmások stb. melyik alakjukban egyeztetődnek vele (hiszen így jegyezte meg azokat a kifejezéseket, amelyekben az agua előfordul).

Az eddigiekből belátható, hogy amennyiben a beszélők az el alakot – mivel a fenti kivételtől eltekintve kizárólag hímnemű főnevek előtt fordul elő – a hímnemű névelővel azonosítják, könnyen az tudatosulhat bennük, hogy az olyan nőnemű főnevek, mint az agua, águila ’sas’, alma ’lélek’, hambre stb., egyes számban hímneműek. Ennek következményei viszont sokkal messzebbre mutatnak, mint gondolnánk.

El agua salada (salado??)

Tegyünk egy próbát! Keressünk rá például a *todo el agua és a toda el agua, illetve a *todo el alma és a toda el alma pontos kifejezésekre. (A parancsot célszerű úgy megadni, hogy a másik változatot mindig kizárjuk a keresésből, sok helyen ugyanis mindkettő szerepel – éppen a nyelvi kérdésekkel foglalkozó fórumokon, ami torzítaná a találatok számát.) Az eredmény meglepő: a nyelvtanilag „helytelen” első kifejezésekre is tíz-százezres nagyságrendű találatokat kapunk!

Tudományos hivatkozási alapként azonban a Google nem megbízható forrás, így ha teljesen hiteles adatokat szeretnénk nyerni, akkor a Spanyol Királyi Akadémia (RAE) szövegadatbázisaiban (CORDE, CREA) érdemes keresni, amelyek a 8–20. század szövegeit tartalmazzák (és már elérhető a legújabb korpusz, a CORPES XXI bétaverziója is, amely már a jelen időszakot öleli fel). A korpuszok adatai viszont megerősítik a Google-keresés eredményét: a táblázatból az is jól látható, hogy a todo el agua / todo el alma kifejezések csak a 20. században kezdtek igazán elterjedni:

(Forrás: El Mexicano/CORDE/CREA)

Mindez önmagáért beszél: tetten értünk egy folyamatban lévő nyelvváltozást! Méghozzá nem is akármilyet: arról van szó, hogy a todo, -da melléknév – ún. kvantor – a hangsúlyos [a]-val kezdődő nőnemű főnevekkel az el névelő hatására hímnemben egyeztetődik (valójában persze arról van szó, hogy a „todo el” így együtt vésődött be a beszélők tudatába, szemben a rendkívül ritka „toda el” szókapcsolattal, amelynek előfordulási aránya a CORPES XXI adatai alapján mindössze 0,61%-a az előbbinek). Mit is tehetnénk, ha a beszélők ezt már így is használják? Természetesen semmit, és nem is kell, hogy tegyünk. A változást a RAE is elismeri új nyelvtanában, de továbbra is a „helyes”, azaz nőnemben egyeztetett alak használatát javasolja:

19.7c El cuantificador todo posee variación de género y número, por lo que da lugar al paradigma todo/toda/todos/todas, al que se agrega el neutro todo (Todo le gusta). Está extendido el uso incorrecto del masculino todo ante grupos nominales definidos formados por sustantivos que empiezan por –a– tónica, como en todo el agua, todo el alma, todo el hambre. Se recomienda evitar estas construcciones y utilizar en su lugar toda el agua, toda el alma, toda el hambre. [...]

Vajon milyen további következményekkel lehet számolni? Ha a változás így folytatódik, megeshet, hogy előbb vagy utóbb az összes hangsúlyos [a]-val kezdődő nőnemű főnév egyes számban hímneművé válik, s így a kétnemű főnevek (nombres ambiguos) táborát fogja erősíteni. Egyről már biztosan tudunk, amellyel ez „hivatalosan” is megtörtént: az arte ’művészet’ főnévről, mely eredetileg csak nőnemű volt, bár itt az is szerepet játszhatott a változásban, hogy az -e végződés nem jelöli a nemet.

Az olasz kiejtésről

Egy népszerű hírportál újságírója érdekes kérdéssel keresett meg. Olvasójuk az olaszországi Riminiben járt valamikor, ahol tiramisùt kért szép, irodalmi olasz kiejtéssel, majd nem kis meglepetésére az olasz felszolgálóhölgy magyaros [s]-sel nyugtázta rendelését. De ne szaladjunk ennyire előre, ezért itt most nem lövöm le a poént. Inkább ismerkedjünk meg közelebbről az olasz kiejtéssel!

Mindenekelőtt érdemes tudni, hogy Olaszország területén rengeteg újlatin nyelvváltozatot beszélnek: ezek szélsőséges esetben nem is lennének kölcsönösen érthetőek az „irodalmi” vagy „sztenderd” olasz ismerete nélkül. Bár maguk az olaszok többsége is csupán „olasz nyelvjárások”-nak tartja őket, valójában – szigorúan nyelvtörténeti alapon nézve – nem a tulajdonképpeni olasz változatai, hanem a beszélt latinból önállóan fejlődött újlatin nyelvek/dialektusok, ahogy például Spanyolországban a katalán, a galiciai vagy az aragóniai. (Sőt, mint korábban már írtam, az Észak-Olaszországban beszélt változatok még csak nem is a legközelebbi rokonai az olasznak, hanem már átmenetet képeznek a francia nyelvjárások felé.) Az „olasz nyelvjárások” között tehát akkora különbségek is lehetnek akár, mint a sztenderd spanyol és a sztenderd olasz között.

Róma, Colosseum (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

Természetesen magának a tulajdonképpeni olasznak – amelyet egy középkori toscanai nyelvjárásból, a firenzeiből alakítottak ki – is vannak regionális változatai, amelyekre a fent említett újlatin nyelvváltozatok hatottak. Ebben a cikkben a sztenderd olasz kiejtést ismertetem, kitérve szükség esetén a regionális különbségekre is.

A magánhangzók

Az irodalmi olaszban hangsúlyos helyzetben hét ([a], [e], [ɛ], [i], [o], [ɔ], [u]), hangsúlytalan helyzetben öt ([a], [e], [i], [o], [u]) magánhangzót találunk. (De vannak olyan nyelvváltozatok is, például a délolasz nyelvjárások, amelyekben hangsúlytalan szótagban csak [a], [i], [u], illetve egy elmosódott [ö]-szerű magánhangzó fordulhat elő). Hangsúlyos helyzetben az e és az o kétféle változatban jelenik meg a konzervatívabb nyelvjárásokban: az [e] (írásban, hangsúlyjelöléssel é) a magyar zárt [e]-nek (pl. sé ’magát’), az [ɛ] pedig a sztenderd magyar [e]-nek (írásban, hangsúlyjelöléssel è, pl. tè ’tea’) felel meg; hasonlóképpen az o is lehet zárt [o] (pl. molto ’sok’), és a magyar [a] felé közelítő nyílt [ɔ] (írásban, hangsúlyjelöléssel ò, pl. però ’azonban, de’).

Mindazonáltal, a beszélt olaszban az [e] és [ɛ], illetve az [o] és [ɔ] magánhangzók megkülönböztetése területfüggő, és a gyakorlatban csak nagyon ritkán van jelentésmegkülönböztető szerepük (lásd pl. botte: 🔈⁠[botte] ’hordó’ és 🔈⁠[bɔtte] ’ütések’) a szövegkörnyezetnek köszönhetően – tehát nem követünk el súlyos hibát, ha nem tudjuk, melyik szóban kell a nyílt vagy a zárt magánhangzót ejteni. Fontos viszont, hogy a szó végi -o mindig nyílt és rövid, még ha hangsúlyos is (lásd alább!).

Az [i] és az [u], akárcsak a spanyolban, hangsúlytalanul kettőshangzót alkothat a mellette álló magánhangzóval (pl. dieci [di̯ɛcsi] ’tíz’, fuoco [fu̯ɔko] ’tűz’, sei [sɛi̯] ’hat’ stb.), illetve magánhangzók között az i a [j] hangot jelöli. Sajnos, mivel a helyesírás – a spanyollal ellentétben – nem jelöli, nem állapítható meg a leírt alakból, hogy egy magánhangzó melletti [i] vagy [u] mikor hangsúlyos, azaz mikor kell külön szótagban ejteni. Így például az enciclopedia ’lexikon’ szóban az olasz hangsúly a második [i]-re esik: [encsiklopedía], a spanyolban viszont a második [e]-re: [ensziklopédi̯a]; az olasz allegria, spanyol alegría ’vidámság’ szavakban pedig egyaránt az [i]-re.

Nápolyi, egy „délolasz nyelvjárás” – ez már nem sztenderd olasz...
A hangsúlyos magánhangzók az olaszban – a spanyollal ellentétben – hosszúak, főleg nyílt szótagban, kivétel a véghangsúlyos szavakban, ahol mindig rövidek. (A spanyolban éppen a véghangsúlyos szavak hangsúlyos magánhangzója nyúlik meg leginkább – kivétel az -l, -n végződés, amelyek előtt rövid.) A hangsúlyt írásban csak akkor jelölik az olaszban (az értelmező szótárak, tankönyvek kivételével, ahol mindig), ha az a szó végi magánhangzóra esik, a zárt [e]-t jelölő -é kivételével tompa (balra dőlő) ékezettel: canterò ’énekelni fogok’, felicità ’boldogság’, gioventù ’ifjúság’, sì ’igen’, caffè ’kávé’, perché ’miért, mert’ stb.

A mássalhangzók

Az olasz mássalhangzók kiejtése nem okoz problémát, hiszen minden hangnak van magyar megfelelője. A legtöbb betűt – b, d, f, l, m, n, p, r, t, v – ugyanúgy olvassuk, mint magyarul. Idegen szavak kivételével az olaszban nincs k, j, w, x, y. A néma h önállóan csak az avere ’neki van’ néhány alakjában (ho, hai, ha, hanno) található meg (megkülönböztetésül írásban az o ’vagy’, ai [a elöljáró + i többes számú hímnemű névelő], a [elöljáró] és anno ’év’ szavaktól), egyébként csak a che [ke], chi [ki] és ghe [ge], ghi [gi] csoportokban fordul elő annak jelzésére, hogy a c [k] és nem [cs], a g [g] és nem [dzs] hangértékkel ejtendőek.

A magyartól eltérő olvasatú betűk és betűkapcsolatok az alábbiak (az átírásban a hangsúlyt – a nyílt [e] és [o] esetén balra dőlő – ékezettel jelölöm):

• c – e, i előtt magyar [cs], máskor [k]. A ci csoportban az i nem hangzik, ha hangsúlytalan és magánhangzó követi: ilyenkor csak arra szolgál, hogy a c-t [cs] hangértékkel olvassák. Amennyiben [e], [i] előtt a [k] hangértéket akarják jelölni, egy néma h-t iktatnak közbe. Példák: certo [csèrto] ’persze’, cintola [csíntola] ’derék’, casa [káza ~ kásza] ’ház’, ciao [csáo] ’szia’, cielo [csèlo] ’ég’, che [ke] ’(a)mi, aki, amely, hogy stb.’, chi ’[ki] (a)ki’. A közép- és délolasz nyelvjárásokban a [cs] hang magánhangzók között [s]-sé egyszerűsödhet, így például a dice [dícse] ’mondja’ ezeken a helyeken [díse].
• g – e, i előtt [dzs], máskor [g]. A gi csoportban a hangsúlytalan i nem hangzik, ha utána magánhangzó áll, csak az a szerepe, hogy a g-t [dzs]-nek ejtsék. A [g] hangérték megtartására [e], [i] előtt egy néma h-t iktatnak közbe. Példák: gente [dzsènte] ’emberek’, giro [dzsíro] ’fordulat’, gusto [gúszto] ’ízlés’, giusto [dzsúszto] ’igazságos’, lunghissimo [lungísszimo] ’nagyon hosszú’.
• gli – ejtése [llʲi] (jésített [l]-lel), azonban magánhangzó előtt a [llʲ] hangot jelöli, ha az i hangsúlytalan: gli [lʲi] (névelő), famiglia [famíllʲa] ’család’. A [llʲ] (IPA: [ʎʎ]) hang bizonyos nyelvjárásokban eltűnőben van, helyette egyszerű [jj]-t ejtenek, akárcsak a spanyolban.
• gn – magyar [nny]: bagno [bánnyo] ’fürdő(szoba)’, Spagna [szpánnya] ’Spanyolország’.
• qu – [kw] (a [w] nagyon rövid [u]-nak felel meg, de sosem [v]): quando [kwándo] ’(a)mikor’, questo [kwészto] ’ez’, qui [kwi] ’itt’. (Az olaszban tehát a qu mindig [kw]-t jelöl, és nem [k]-t, ahogy a spanyolban.)
• s – magyar [sz], magánhangzók között [sz] vagy [z]. Az utóbbi nyelvjárásfüggő: valahol mindig [sz], valahol mindig [z], az irodalmi olaszban pedig szava válogatja, hogy [sz] vagy [z] (ez a különbség azonban csak nagyon ritkán fonémikus); az -ss- viszont mindig [ssz]. Sok olasz nyelvjárásban – leginkább északon – a nyelv hegyével képzik, ahogy a sztenderd európai spanyolban, vagyis hangzása a magyar [s]-ére is emlékeztet valamennyire. Például, ha Riminiben tiramisùt kérünk, ezt könnyen hallhatjuk a helybéliektől [tiramisú]-nak – valójában mégsem egészen magyar [s]-t ejtenek, de ahhoz (is) közel van. (A tiramisù jelentése egyébként ’dobj fel engem’, a tirare ’dob’, a mi, me ’engem’ és a sù ’fel, fenn’ szavakból – állítólag a koffeintartalma miatt kapta ezt a nevet.) Zöngés mássalhangzó előtt viszont mindig [z]: sbaglio [zbállʲo] ’hiba, tévedés’.
• sc – e, i előtt magyar [ss] (az [sz]+[cs] összeolvadásával), máskor [szk]. A sci csoport, amennyiben az i hangsúlytalan és magánhangzó követi, szintén [ss]-nek hangzik (tehát az i néma). A [szk] hangérték megtartására [e], [i] előtt egy néma h-t iktatnak közbe. Példák: pesce [pésse] ’hal’, piscina [pissína] ’medence’, disco [díszko] ’lemez’, lasciare [lassáre] ’hagy’, dischi [díszki] ’lemezek’.
• z – magyar [c], ritkábban [dz]: zio [cío ~ dzío] ’nagybácsi’, grazie [gráccie] ’köszönöm’, mezzo [mèdzo] ’közép(ső)’, pizza [pícca] (tehát nem *[pidza], ahogy magyarul ejtjük!), speranza [szperánca] ’remény’. (Magánhangzók között a [c]~[dz] mindig hosszú – akkor is, ha az írott alakban csak egy z szerepel.)

A mássalhangzók az olaszban is lehetnek hosszúak (gemináták), és a helyesírás ezt ugyanúgy a betű megkettőzésével jelöli, ahogy a magyarban: anno [ánno] ’év’, latte [látte] ’tej’, leggere [lèddzsere] ’olvas’. A betűkapcsolattal jelölt mássalhangzók (ld. az ábrán) esetében a magyarhoz hasonlóan csak az első betűt kettőzik: gnocchi [nnyòkki] ’nokedli’, braccio [bráccso] ’kar’, viaggio [vi̯áddzso] ’utazás’. Kivételes a [kkw] csoport, melynek jelölése írásban nem *-qqu-, hanem -cqu-: acqua [ákkwa] ’víz’.

A nyelvtanulóknak legtöbb gondot okozó olasz mássalhangzók (Forrás: El Mexicano)

Néhány mássalhangzó csak hosszú lehet magánhangzók között (szó elején is): ilyen a [dz] és [cc] (z, -zz-), a [llʲ] (gli), a [nny] (gn) és a [ss] (sce, sci). Fontos különbség azonban, hogy az olaszban mássalhangzó előtt is megjelenhet hosszú mássalhangzó: például a quattro ’négy’ kiejtése [kwáttro] és nem *[kwátro] (ez a magyarban nem lehetséges: pl. a tettre [tetre] és a hatra szót is egy [t]-vel ejtjük).

Sajátos jelenség továbbá az olaszban, hogy bizonyos szavak után a szókezdő mássalhangzót hosszan ejtik. Ennek általában történeti oka van (de nem mindig). A latinban ugyanis sok szó mássalhangzóra végződött, amelyet nem ejtettek ki tisztán a beszédben, hanem inkább „hasonult” a következő szó kezdő mássalhangzójához, megnyújtva azt (pl. EST VERUM > È vero [èvvéro] ’Valóban’). Az összetett szavakban ez írásban is megjelenik (pl. evviva! ’hajrá!, éljen!’ < ET VIVAT ’és éljen’).

A hangsúly

Az olasz szavak hangsúlya leggyakrabban az utolsó három szótag valamelyikére esik (ahogy a spanyolban is), de ritkábban, főleg igealakokban, eshet a szó végétől számított negyedik szótagra is (pl. abitano [ábitano] ’laknak’).

Mivel a hangsúlyt a mai olasz helyesírás csak akkor jelöli, ha a szó végi magánhangzóra esik (az olaszban egyébként az il névelő, a con, in, per elöljárószók, illetve a mássalhangzóra végződő idegen szavak kivételével minden szó csak magánhangzóra végződhet), a szavak helyes hangsúlyozását sajnos külön meg kell tanulni. Az igényesebb szótárak azonban jelzik a hangsúly helyét, és a hangsúlyos magánhangzó nyíltságát is (à, è, é, í, ò, ó, ú).

Befejezésül, az alábbi videón egy olasz tanár magyarázza az olasz ábécét és egyes mássalhangzók eltérő ejtését és írásmódját spanyol anyanyelvűeknek.

Olasz ábécé spanyoloknak – „Non è [bu], [bi], no! [vu] o [vi]...”
Az észrevételekért köszönet Prof. Dr. Giampaolo Salvi nyelvtörténésznek.