A határozott névelő kialakulása az újlatin nyelvekben

A klasszikus latinban – legalábbis az írott nyelvben – nem használtak még semmilyen névelőt, vagyis ilyen értelemben a névszói szerkezetek jelöletlenek voltak a határozottság vagy határozatlanság szempontjából. Létezett azonban legalább négyféle mutató névmás, amelyek jelölhettek egyfajta „határozottságot”, illetve kiemelést/kijelölést a mondatban, nevezetesen:

1. hic, hæc, hoc ’ez (itt, a közelben)’;
2. iste, ista, istud ’ez/az (ott nálad)’;
3. ipse, ipsa, ipsum ’az (maga)’, továbbá
4. ille, illa, illud ’az (ott, a távolban)’.

Az elsőnek – a rövidsége miatt – nincsenek önálló folytatásai az újlatin nyelvekben, legfeljebb határozói simulószóként (vö. katalán hi, ho), ill. egyes helyhatározószók fosszilis elemeként lehetnek jelen (ld. sp. aquí < *ECCU HĪC és acá < *ECCU HAC ’itt, ide’ – az a- < lat. AD analógiás hatásával).

Az USA déli részén számos spanyol alapítású város található. Las Vegas nevének első eleme a spanyol nőnemű többes számú határozott névelő (a városnév jelentése: ’a folyó melletti termőföldek’)

A 2–3. alakokból jönnek a spanyol és portugál közeli és köztes mutató névmások (vö. sp. este, esta, esto és ese, esa, eso; port. este, esta, isto és esse, essa, isso). A hangsúlyosan használt negyedik alakokból származik a harmadik személyű újlatin személyes névmások alanyesete (vö. sp. él, ella, ello; port. ele, ela; régi/irodalmi ol. egli, ella; fr. il, elle; rom. el, ea stb.), és ugyanezek köszönnek vissza a távoli mutató névmásokban is (pl. sp. aquel, aquella, aquello, ol. quello, quella, a beszélt latin *ECCU-ĬLLE, -ĬLLA, -ĬLLU ’amaz’ alakból).

1. ábra. Az újlatin határozott névelők kialakulása szempontjából releváns latin mutató névmási alakok, zárójelben a beszélt nyelvi formákkal, ahol azok eltérhettek az írottól. (Forrás: El Mexicano)

Az újlatin nyelvek határozott névelői a hangsúlytalanul használt 3. és 4. latin mutató névmásból származnak (lásd az 1. ábrát). Arról nem szólnak a történeti források, hogy ezek pontosan mikortól nevezhetőek valódi névelőknek, azonban a kései – klasszikus kor utáni – latin szövegekben már egyre gyakrabban tűnnek fel „névelőszerű” használatban (tehát a beszélt nyelvben ekkorra már névelőként használhatták őket). A legtöbb nyelv (portugál-galiciai, spanyol, okcitán, francia, romans, olasz és román) a 4. alakok rövidült változatait vitte tovább ebben a szerepben (s ugyaninnen a harmadik személyű névmások hangsúlytalan esetei is).* Egyes szigeti nyelvváltozatok, így a baleári katalán (es, sa / sos, ses) és a szárd (su, sa / sos, sas, is) viszont a 3. mutató névmásból alakították ki a névelőt.

A központi újlatin nyelvekben egyes számban legalább két mondatfonetikai változata is kialakult a névelőnek, melyek közül az egyik összevont alak, amely magánhangzóval kezdődő szó előtt használatos, nyelvtani nemre tekintet nélkül. Ugyanakkor a spanyol nőnemű el alakot csak hangsúlyos [a]-val kezdődő nőnemű főnevek előtt használják.

2. ábra (Forrás: El Mexicano)

Mint a 2. ábrán látható, megkülönböztetett semlegesnemű alak egyedül a spanyolban maradt fenn (egyes számban); a románban a semlegesneműnek nevezett főnevek névelője egyes számban a hímneművel, többes számban a nőneművel egyezik meg. A román abban is eltér a többi újlatin nyelvtől, hogy a „névelő” nem megelőzi a szót, hanem összeolvad vele „hátulról”, ahogy a hangsúlytalan személyes névmások egyes igealakokkal az olaszban vagy a spanyolban. (A latin mutató névmás állhatott a főnév után is, a románban feltehetően a környező balkáni nyelvek hatására rögzült ez a sorrend.) A román végartikulusnak van továbbá egy birtokos-részes esetű alakja is: a hímnemű -lui és a nőnemű -i a latin részes esetű ĬLLĪ beszélt nyelvi folyományai, amely eredetileg nem különböztette meg a nemeket (vö. sp. le ’neki’; ol. lui, lei ’ő’, illetve gli, le ’neki’); a többes számú -lor forrása pedig a latin ĬLLŌRU(M), az ĬLLE többes számú birtokos esete (vö. ol. loro ’ők’, illetve [hangsúlyosan] ’nekik’). A birtokos esetnek ezen elszigetelt formákon kívül egyáltalán nincs folytatása az újlatin nyelvekben.

---

*	Az újlatin nyelvek tanúsága szerint a kései beszélt latinban létezniük kellett legalább az *ĭle, *ĭla, *ĭlu (< ĭllud, ĭllum) egyszerűsödött (hangsúlytalan) alakváltozatoknak.

Ha nőnemű, akkor nagyobb?

Lugóban élő olvasónk, Brigitta neve nem teljesen ismeretlen, hiszen már kétszer is közreműködött a blogon. Azóta saját oldalt is létrehozott Sígueme el rollo (magyarul kb. ’Csináld utánam’) néven, melyen kezdő spanyolosoknak ad online órákat egészen haladó szintig, a beszédre fókuszálva. A projekthez ezúton is gratulálok és sok sikert kívánok. Ám ezennel újabb érdekes kérdéssel, jobban mondva megfigyeléssel keresett meg, mely így szól:

A múltkor csoportba szedtem néhány főnevet, aminek van hímnemű és nőnemű változata is. A jelentésük általában hasonló, csak kisebb eltérés van közte. Ilyen szavak lennének a huerto–huerta, gorro–gorra, bolso–bolsa, cesto–cesta. Azt figyeltem meg, hogy a nőnemű az a nagyobb méretű tárgy. Ebben van valami nyelvi logika?

Egy megfigyelésen természetesen nincs mit vitatni – valóban létezik ilyen jelenség. Vagyis ahogy Brigitta is nagyjából megfogalmazta, olyan azonos tövű főnevekről van szó, amelyek hím- és nőnemű alakban is előfordulnak, de némileg eltérő jelentéssel (nyilván nem tartoznak ide az olyanok, mint pl. a caso és casa, amelyek hangalakja hasonló ugyan, de ezen kívül semmi közük egymáshoz). A „nyelvi logika” kifejezéssel azonban nem árt óvatosan bánni, mint már párszor bebizonyosodott – s hamarosan itt is látni fogjuk, hogy a valós kép nem annyira egyszerű.

Itt majdnem minden van, amiről szó lesz: huerto vagy huerta, fruto, fruta, manzano, manzanas...

Az ilyen főnevekkel az NGLE 2.3g–i pontjai foglalkoznak, méghozzá a Marcas de género (Nemjelölők) fejezetcím alatt. E szerint az -o és az -a végződések az élettelen (pontosabban a „nem mozgó”) dolgok esetében jelölhetnek többek között a dolgok méretével vagy formájával kapcsolatos különbségeket. Olvasónk négy olyan példát hozott, amelyeknél az eltérő nemű főnevek szerinte különböző méretű dolgokat jelölnek úgy, hogy a „nőnemű jelöl nagyobbat”. Nos, a(z) huerto ’kiskert’ és huerta ’(nagyobb) gyümölcsöskert’ esetében ez valóban így van, de többinél korántsem ennyire egyértelmű. A gorro ’sapka’ és gorra ’sildes/baseballsapka’, a bolso ’női táska, retikül’ és bolsa ’(bevásárló)szatyor, tasak’, valamint a cesto ’(széles, alacsony) kosár’ és cesta ’kosár’ párok között inkább stílus- vagy formabeli, mintsem méretkülönbség figyelhető meg (sőt, gyakran eleve megfoghatatlan az, hogy mi nagyobb vagy kisebb minél, hiszen azt is meg kellene mondanunk, hogy mely méretét vesszük alapul a tárgyaknak).

Ugyanakkor – és itt jön az, hogy miért sem állja meg a helyét a „nyelvi logika” – előfordulnak teljesen más jellegű eltérések is. Például a fruto–fruta ’gyümölcs, termés’ párosnál a hímnemű alak bármilyen termésre utal, ami a fán van (vagy alatta, ha leesett), míg a nőnemű kifejezetten az ehető vagy emberi fogyasztásra szánt termésre, termékre. A manzano–manzana esetén a hímnemű főnév a fát (’almafa’), a nőnemű a termését (’alma’) jelenti, ahogy a legtöbb gyümölcsfa és termése vonatkozásában, ahol még méret- vagy formabeli eltérésről sincs értelme beszélni (ráadásul itt pont a hímnemű alak jelöl egy térben sokkal nagyobb kiterjedésű dolgot, mint a nőnemű). A leño ’farönk’ és leña ’farakás, tűzifa’ szópárnál pedig már megszámlálható–megszámlálhatatlan típusú a szembenállás, és így tovább.

Leña és leány

Még történetileg sem mutatható ki semmiféle „logika” az eddig tárgyalt főnévpárok között. Valamikor mindkettőnek latin előzménye van: ilyenkor a hímnemű általában latin semlegesnemű egyes számú alakból származik (leño < LĬGNUM), míg nőnemű párja a többes számából (leña < LĬGNA), vagy legalábbis már a latinban megvolt mindkét alakváltozat (fruto < frūctus és fruta < frūcta). Sokszor viszont csak az egyik főnév „eredeti” és az ellenkező nemű már belső fejlemény. Példaként, a(z) huerto–huerta esetében a hímnemű alak az etimológiai (< lat. HŎRTU), és a nőneműt alkották belőle; a bolso–bolsa (< lat. BŬRSA), cesto–cesta (< lat. CĬSTA) és az ismeretlen eredetű gorro–gorra tekintetében pedig a régebben meglévő nőnemű alakból hozták létre a hímneműt.

Összefoglalva tehát annyi állapítható meg, hogy a nyelvtani nemek szerinti különbség valóban alkalmas a spanyolban arra, hogy élettelenre utaló főnévi töveknél jelentéseket árnyaljon, azonban – mint ahogy az NGLE is felhívja a figyelmet rá – e jelenségek mögött semmilyen konkrét nyelvtani szabály vagy rendszer („logika”) nem működik, és minden egyes eset külön vizsgálandó.

A cikket Dr. Kálmán László nyelvész lektorálta. A képek forrása: Pixabay.com

A nagy nemzetközi sajtkérdés

Tamás – nyelvtanár, a Webnyelv.hu oldal szerkesztője – vetette fel a következő érdekes témát (formázás és kiemelések tőlem):

A sajt szón gondolkoztam el, olaszul miért formaggio (francia: fromage, az r „arrébb kerül” az olaszhoz képest), spanyolul meg queso (portugálul queijo). Biztos az angol cheese vagy német Käse szóból került a spanyolba, bár latinban is ilyesmi volt. Szóval inkább a latinból kerülhetett a spanyolba és a germán nyelvekbe is. De az olaszba, franciába nem tudom, honnan került. Románul [brânză – a szerk.] ráadásul még teljesen eltérőbb, semmire nem hasonlít, még szláv nyelvek szavára sem, ahogy néztem.

Nos, kezdjük azzal, hogy a nyelvek rokon szavai közötti hangmegfelelések szerencsés esetben árulkodhatnak a változás, illetve szóátvétel irányáról – az angol és a spanyol tekintetében épp egy ilyen szerencsés esettel állunk szemben. Tehát máris egyértelmű, hogy a spanyol queso forrása semmiképpen sem lehet az angol cheese, hiszen a természetes hangváltozás iránya mindig [k] > [cs] és sosem fordítva (elméletileg ez csak abban a nagyon speciális esetben fordulhat elő, amikor egy olyan nyelv vesz át egy [cs]-vel kezdődő szót, amelyben nincs ilyen és semmilyen más hasonló, elöl képzett mássalhangzó, de van [k], és a beszélők úgy hallják, hogy ez a hang áll hozzá a legközelebb – vö. angol Merry Christmas → hawaii Mele Kalikimaka).

Sajt, kenyér és bor – kell ennél jobb? (Forrás: Pixabay.com)

Tamás rögtön korrigált is, belátva, hogy inkább a latinból kerülhetett a spanyolba és a germán nyelvekbe, és azt kell, hogy mondjam, nagyon jó helyen kapiskált. Ahhoz nem fér kétség, hogy a spanyol és a portugál alakok a latinból származnak, méghozzá az azonos jelentésű CĀSĔUS tárgyesetű CĀSĔU(M) alakjából. Ez a beszélt latinban először *CAĔSU [kájszu] lett, s ez volt igazából a mai spanyol és portugál alakok közvetlen forrása. A német Käse és az angol cheese végső forrása is ugyanez – a történetben csupán az a csavar, hogy a latinból való kölcsönzés még az ősgermán korban történhetett, amelyre egy *kāsijaz alakot feltételeznek. Vagyis az a furcsa helyzet állt elő, hogy a mai germán alakok – közvetlen ősüket tekintve – germán eredetűek, de mégis a latinból származnak.

Térjünk rá Tamás valódi kérdésére, az olasz és francia megfelelőkre. Itt sem lesz nehéz dolgunk. Az olasz formaggio az ófrancia formage átvétele (mai fr. fromage), amely valószínűleg a beszélt latin *(CĀSĔU) FŌRMÁTICU, azaz ’formázott sajt’ kifejezésből önállósult (nem ritka az a nyelvváltozás, amikor egy kifejezésnek csak az egyik szava él tovább a teljes kifejezés jelentésében). Ehhez kapcsolódóan Tamás még megjegyzi, hogy „az r »arrébb került« az olaszhoz képest” – persze nem az olaszhoz, hanem a régi franciához képest, amelyből az olasz átvette, a változás tehát magában a franciában történt – és itt el kell mondani, hogy a [CVr] < > [CrV] (C=mássalhangzó, V=magánhangzó) olyannyira általános hangváltozások, hogy szinte mindegyik élő nyelvből találni rájuk példákat (vö. lat. SEMPER > ol. sempre, sp. siempre, FORMŌSU > rom. frumós, PRŌ > sp. por stb.).

Kecskesajt (Forrás: Pixabay.com)

S végül nézzük a román brânză alakot, amely valóban nem hasonlít egyik rokon nyelv megfelelő szavára sem – és sajnos nem is tudni róla semmi többet. Ebben persze semmi különös nincs, minden nyelvben előfordulnak ismeretlen eredetű szavak – pl. az ibériai újlatin nyelvekben a ’vaj’ jelentésű szó ilyen (port. manteiga, sp. manteca, mantequilla, kat. mantega stb.). Érdekesebbek viszont a szláv nyelvek szavai a sajtra (pl. szlovák syr, orosz сыр stb.), amelyek egy ’savanyú’ jelentésű indoeurópai *suhrós szóból jönnek (s ugyaninnen az ang. sour, ném. sauer is).

Köszönet a segítségért Dr. Kálmán László nyelvésznek.

A di és az il összevonása miért del az olaszban (is)?

Egy spanyolos Facebook-oldal-poszt hozzászólásában merült fel a kérdés, vagy inkább észrevétel, hogy az olaszban a di + il és in + il (vagyis a di, in elöljáróknak a hímnemű egyes számú határozott névelő il alakváltozatával alkotott összevont alakjai), a del és nel ránézésre mintha inkább a spanyol de + el és en + el összevonásából származnának. Természetesen nem arról van szó, hogy az olasz alakok a spanyolból származnak, ám a hasonlóság nem véletlen: az okokat a beszélt latinban kell keresnünk.

Il lago di Braies nella provincia autonoma di Bolzano / El lago de Braies en la provincia autónoma de Bolzano

Az bizonyára nem újdonság a blog olvasói számára, hogy a hangsúlytalanul használt egy szótagú szavakban (és a több szótagú szavak hangsúlytalan végződéseiben is, de ez most minket nem érdekel) rendkívül gyakori jelenség az [e] ~ [i] ingadozás – többek között ennek köszönhető az is, hogy a régi spanyol e (< lat. ET) ’és’ y [i] lett (kivétel nem félhangzós [i] kezdetű szavak előtt, ahol az erőltetett kiejtés elkerülése meggátolta ezt a változást). De persze ez még nem a magyarázat arra, hogy az olasz di + il, in + il miért del, nel, amikor éppúgy *dil, *nil is lehetett volna.

Nézzük meg egy kicsit alaposabban ennek hangtörténeti hátterét. A beszélt latinban a nyelvterület legnagyobb részén, így Itáliában és Hispaniában is, az Ē (eredetileg hosszú, majd zárt [e]) és az Ĭ (eredetileg rövid [i]) egybeesett, és ezt a magánhangzót rövid [é]-nek ejtették. A latin DĒ ’-ból’ és ĬN ’-ban’ elöljárók, valamint az ĬLLE / ĬLLU(M) (acc.) / ĬLLO (abl.) ’az’ hímnemű mutató névmás tehát, amelynek hangsúlytalan alakjaiból az újlatin határozott névelők (a hangsúlyosból pedig a harmadik személyű személyes névmások) származnak, a kezdeti újlatin változatokban *de, *en, illetve *el vagy *lo alakot öltött. (Némi bizonytalanságot okoz, hogy az olasz il pontosan melyik alakváltozatból származik; egyes források szerint csak a lo etimológiai, az il már belső fejlemény, amely a rövidült l alakból keletkezett egy szótagpótló i- hozzáadásával.)

A nagyításhoz kattints az ábrára! (Forrás: El Mexicano)

Valószínűsíthető, hogy az olasz összevont alakok még ebből az időből erednek, azaz: DĒ ĬLLO > dello, majd rövidüléssel del, illetőleg ĬN ĬLLO > *en ello > nello, rövidülve nel. Abban, hogy ezekben az összevont alakokban az [e] > [i] másodlagos változás nem következett be (amely a de > di, *en > in esetében végbement), szerepet játszhatott az is, hogy ezek eredetileg két szótagúak voltak, így az első szótagjuk „félhangsúlyos” volt, ami a magánhangzó-gyengülést megakadályozta.* Ezzel szemben a spanyol alakok (de, el, en, ill. del) következetesen a beszélt latin állapotot őrzik.

A segítségért köszönet Prof. Dr. Giampaolo Salvi nyelvtörténésznek.

---

*	Természetesen nem kizárt az egyéb hangsúlyos formák analógiás hatása sem, vö. egli, ella (régies/irodalmi) ’ő’ stb.

Ezért problémásak a szubsztrátumelméletek

A klasszikus nyelvtörténészek nagyon szeretnek kölcsönhatás-elméletekkel utólagosan magyarázkodni, amikor egy-egy nyelvváltozás okait keresik. A legegyszerűbb ugyanis, ha ráfogjuk egy másik nyelvre, főleg, ha az régebbi egy adott területen: „biztos azért történt ez vagy az, mert abban a nyelvben úgy volt”. (A szubsztrátum szó jelentése „alsó nyelvi réteg”, amelyen mindazokat a hatásokat értjük, amelyeket egy területen eredetileg beszélt nyelv okozhatott egy rátelepedő másik nyelvben.)

Az újlatin nyelvek történetében is számos példát ismerünk szubsztrátumelméletekre, melyek közül talán az egyik legnagyobb visszhangot keltő volt a spanyol [f] > [h] (> ∅) hangváltozást a baszk vagy valamilyen hasonló (ismeretlen) nyelv hatásával magyarázó teória. Az ilyen elméletek azonban mára idejétmúltnak számítanak a nyelvészetben, a modern kutatók nem veszik őket igazán komolyan. Több okuk is van erre, amelyek az alábbi pontokban foglalhatóak össze röviden.

Népcsoportok és nyelvek az ókori Ibériában i. e. 300 körül
(Forrás: Wikimedia Commons / Alcides Pinto, CC 4.0)

1. Meggyőző bizonyítékok hiánya. A „szubsztratista” nyelvtörténészek sokszor utólag próbálnak okosak lenni, olyan (kihalt) nyelvek hatásait feltételezve egy ma élő nyelvben, amelyekről jóformán semmilyen adat nem áll rendelkezésre abból a korból, amikor az általuk feltételezett behatás történhetett. Például, hogy a francia nyelvben a latin Ū az ókori Galliában beszélt kelta nyelv hatására lett [ü] – valójában semmit sem tudni arról, hogy a gallban lett volna [ü] hang.
2. Túl általános jelenségek. Gyakran az olyan nyelvváltozások, amelyeket szubsztrátumhatásokkal próbálnak megmagyarázni, illetve „egyedinek” beállítani, teljesen szokványosak és elterjedtek a természetes nyelvekben, és maguktól is végbemennek bármiféle külső hatás szükségessége nélkül. Ilyenek az ún. gyengülési folyamatok (leníció), úgymint a zöngétlen hangok zöngésülése (pl. [t] > [d]) vagy a zárhangok réshanggá válása magánhangzók között (pl. [-b-] > [-v-]), de pont ilyen az [f] > [h] is. Szintén általános ezek ellenkezője, az erősödés (fortíció) szókezdő pozícióban, ahol rendszerint nagyobb erővel, pontosabban artikulálva ejtjük a hangokat (pl. [w-] > [b-]).
3. Körültekintés hiánya. A kölcsönhatás-elméletek hívei sokszor csak egy szűk terület szomszédos nyelveit vizsgálják, és nem törődnek azzal, hogy távolabbi (rokon) nyelvekben lezajlott-e hasonló változás. Tudvalévő, hogy pl. a latinnal nagyon közeli rokonságban lévő ókori faliszk nyelvben is volt [f] > [h] változás, és ma is megtalálható egyes dél-olaszországi, szárd, sőt, román nyelvjárásokban is – ezek esetében nincs sok értelme más nyelvek hatását feltételezni.
4. Önkényes (kitalált) megkülönböztetések. Szubsztrátummal magyarázzák pl. az ibériai újlatin nyelvekben a kétféle fonémikus pergőhang – /r/ és /rr/ – meglétét, gyakran hozzátéve még azt is, hogy az utóbbi „a latinban nem létezett”. Ezzel szemben igazából egyezményes, hogy mely beszédhangokat tekintenek (eltérő) fonémáknak, és semmi okunk azt feltételezni, hogy a latinban ne lett volna meg ugyanez a fonetikai különbség az -R- és az -RR- kiejtése között. (Sőt, a latinban fonémaszinten csak többperdületű rotikus hang – angol szakkifejezéssel trill – létezett.)
5. Kiragadott tulajdonságok vizsgálata. A hangváltozások mindig valamilyen rendszerbe illeszkednek, ezért a rendszer működését kell először megérteni. Az [f] > [h] változás példájánál maradva, tudni kell először is, hogy a latinban nem volt az [f]-nek zöngés párja, így azokban a nyelvjárásokban, amelyekben utólag sem alakult ki a [v] (a -B- vagy a V- [w] folytatásaként), hogy a rendszer „kiegyenlítettebb” legyen, nagyobb eséllyel gyengült az [f] is magánhangzók előtt.

Természetesen szó sincs arról, hogy nem léteznek nyelvi kölcsönhatás-jelenségek – persze, hogy léteznek, hiszen ilyenek pl. a szóátvételek is. A szubsztrátumhatás-elméletekkel viszont éppen az a legnagyobb probléma, hogy az esetek többségében nem igazolhatóak, így inkább a találgatás, mint a tudomány kategóriájába tartoznak.

A cikket Dr. Kálmán László nyelvész lektorálta.

Ember és hombre?

Az etimológiában kevésbé jártas érdeklődőkben könnyen gyanút kelthet a feltűnő hangalaki hasonlóság a magyar ember és a spanyol hombre szavak között, hiszen még a jelentésük is megegyezik. Felismerte ezt Bálint nevű olvasónk is, aki – szerencsére – mégsem vont le ebből messzemenő következtetéseket, csupán szeretett volna tisztán látni a kérdésben:

Érdekelne, hogy van-e kapcsolat a magyar ember és a spanyol hombre szavak között. Eddig nem találtam ezzel kapcsolatos bejegyzést.

Kedves Bálint, máris pótoljuk ezt a hiányt! Mindenekelőtt, a két szó hangalakja közötti hasonlóságot az okozza, hogy mindkettőben megtalálhatóak az [m b r] mássalhangzók, ugyanebben a sorrendben, valamint a [CVr]~[CrV] (C: bármilyen mássalhangzó, V: bármilyen magánhangzó) típusú váltakozások is elég gyakoriak a beszélt nyelvekben. Ezenkívül mindössze egy magánhangzóban különböznek egymástól, amely a magyarban [e], a spanyolban [o], és azt is el kell mondani, hogy az [e]~[o] váltakozás sem ritka (vö. sp. frente ’homlok’ ~ frontal ’elülső, homlok-’). Hangtanilag tehát semmi akadálya nem lehetne, hogy a két szó történetileg összefüggjön egymással.

Ember, férfi, nő, kapcsolat...

Ám sajnos mindez csak illúzió. Először is tudni kell, hogy a spanyol szóban lévő [br] hangsor nem túl régi fejlemény. Az hombre forrása ti. a latin HOMO – eredetileg tárgy- vagy határozóesetű – beszélt nyelvi HÓMĬNE [om(i)ne] alakváltozata, amely a középkori spanyolban is még omne alakban fordult elő (a h- megléte vagy hiánya ne legyen megtévesztő, ez már a klasszikus latinban sem volt kiejtett hang, csupán megegyezés és hagyomány kérdése, hogy írásban megjelenik-e vagy sem). Ezután az [n] elhasonulással [r]-ré vált, mert az [m]+[n] hangsort, vagyis a két eltérő nazális mássalhangzót egymás után nehézkes kimondani; majd utolsó lépésként az [m] és az [r] közé, mintegy átvezető „hídhangként”, befurakodott egy ejtéskönnyítő [b] – amely tehát nem is etimológiai – és így jutunk el a mai hombre alakhoz. Megjegyzendő még, hogy míg a többes számú lat. homines ’emberek’-et is jelentett, addig a spanyol hombres ma kizárólag ’férfiak’ jelentésű (erről külön cikkben írtunk).

Másodszor, a magyar ember főnév régi belső fejlemény. Valószínűleg összetett szó volt, melynek elemei mára elhomályosultak. Az em- előtag jelentése feltehetően ’anya, nő’ volt (vö. finn emä ’nőstény, anya, anyaméh’), a -ber utótag pedig történetileg a férj szóval függhet össze – vagyis az összetétel kezdeti jelentése talán ’nő+férfi’ lehetett. (Hasonló szóalkotási módok az ’ember’ jelentés kifejezésére más nyelvekben is léteznek, ld. pl. baszk gizon-emakume ’ember(ek)’, szó szerint ’férfi-nő’.)

A katalánban és a franciában egy névmásként használt „rövid” alak is létrejött. (Forrás: El Mexicano)

S végül, de nem utolsósorban, egy magyar és egy spanyol szó között szinte kizárólag csak olyan történeti kapcsolat létezhet, hogy az mindkét nyelvben egy harmadikból származik (itt leginkább a latin, az olasz, a francia, a német vagy újabban az angol jöhetne szóba). Jelen esetben ez természetesen nem lehetséges – annál is inkább, mivel a magyar a latin szavak klasszikus alakját szokta átvenni.

Befejezésként, az imént leírtak újfent tanulságként szolgálhatnak arra nézve, hogy miért nem vehetőek komolyan a mindenféle nyelvtörténeti ismeretet nélkülöző áltudományos szó-összehasonlítások, amelyeket egyes amatőr „kutatók” egymástól távoli nyelvek „rokonítására” használnak. Slusszpoénként meg lehetne említeni még a spanyol hembra ’nőstény’ alakot is a hasonlóság miatt, melynek azonban még a spanyolon belül sincs semmi köze etimológiailag az hombre főnévhez, ugyanis a latin FĒMĬNA folytatója, amely egy másik indoeurópai tőből származik.

Honnan jön a sport szó?

Talán az egyik leggyakrabban használt nemzetközi szó a sport, jelentését sem kell magyarázni, és szinte minden nyelven hasonlóan hangzik – látszólag kivétel a spanyol deporte. Mit is lehet róla tudni?

Tulajdonképpen mindent, így nincsenek meglepetések: az angolból terjedt el, a magyarba angol és német közvetítéssel került. Nézzük meg, hogy az angolba hogyan került. Természetesen ez sem titok: a középangol sporten igéből, amely szintén a középangol disporten ~ desporten rövidült változata, eredetileg ’szórakozik, játszik, múlatja az időt stb.’ jelentésekkel.

A középangol alak a francia de(s)porter átvétele, hasonló jelentésben, a franciában pedig a latin DEPORTĀRE folytatójáról van szó. Persze erről rögtön a magyar deportál ’száműz, kitelepít’ ige juthat eszünkbe, ám a latinban eredetileg csak annyit jelentett, hogy ’elhord, elszállít’ (majd innen a ’száműz’).

Evezéssel múlatja az időt...

De hogy is jutunk el az ’elhord’-tól a ’sportol’-ig? Nos, a források szerint az igét a 13-14. században kezdték el használni – talán egy (kései/középkori latin?) ’eltereli a figyelmét, elvonatkoztat [a komoly dolgoktól/gondoktól]’ jelentésátvitelen keresztül – arra, hogy ’időt tölt, lazít, szórakozik’, s innen már egyenes út vezetett a modern ’sportol’ jelentésig.

A történet szinte ugyanez a spanyolban is. A különbség csak az, hogy a deportarse igét – amely természetesen szintén a latin DEPORTĀRE folytatója – ma már nem használják ’szórakozik’ jelentésben (helyette a divertirse használatos – erről még lásd később!), viszont a belőle képzett deporte főnév az angol mintájára felvette a modern ’sport’ jelentést. Annyit talán még érdemes tudni, hogy régebben ezt inkább csak többes számban használták általában a sportra mint fizikai aktivitásra utalva (deportes), de ma már nincs így: a deporte tehát jelentheti a sportot és egy konkrét sportágat egyaránt.

Egyébként figyelemre méltó a párhuzam a mostani spanyol ’szórakozik, időt tölt’ jelentésben használt divertirse (→verter) igével: a latin divĕrtĕre eredeti jelentése ugyanis ’eltér, elválik, felbomlik, különbözik’, illetve hasonlóképpen ’elvisz valahova’ volt. Vagyis egyáltalán nem meglepő, ha rokon értelmű szavakból hasonló metaforákat alkotnak különböző időpontokban.

Felhasznált források

• Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed.
• Dr. Finály Henrik (1884): A latin nyelv szótára, Franklin Társulat, Budapest.
• Harper, Douglas (2001–2019): Online Etymology Dictionary
• Zaicz Gábor (2006, főszerk.): Etimológiai szótár, Tinta Könyvkiadó, Budapest, 749.

Köszönet a segítségért Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Spanyolul beszélő magyarok tipikus ejtéshibái

Korábban arról írtam, hogy miért olyan vicces, amikor spanyol anyanyelvűek angolul beszélnek – persze nem lehet általánosítani, nyilván ez azokra vonatkozik, akik nem tudnak olyan jól angolul, vagy már túl későn kezdték el tanulni. (Megoszlanak a vélemények arról, hogy milyen életkorban lenne érdemes elkezdeni idegen nyelven tanulni ahhoz, hogy ne legyen anyanyelvi akcentusunk, azonban egy biztos: a középiskola már késő – főleg a nálunk bevett oktatási rendszerrel.)

Na de azért mi se örüljünk annyira, mert valószínűleg ugyanilyen viccesek vagyunk az ő szemükben, amikor angolul vagy spanyolul beszélünk. Az alábbiakban megpróbáltam összeszedni néhány pontba azokat az – anyanyelvünkből adódó – sajátosságokat a spanyol vonatkozásában, amelyeket sokszor önkéntelenül is átviszünk az általunk beszélt tanult idegen nyelvre (minden igyekezetünk ellenére).

„Itt spanyolul beszélnek” (A kép illusztráció. Forrás: Pixabay.com)

1. Hosszú és zárt -o a szó végén, túl hosszú magánhangzók

Az egyik legfeltűnőbb hiba, mivel a magyarban a szó végi -ó csak hosszú (és zárt) lehet. Ez alól nincs kivétel, minden magyar így ejti, még az idegen szavakban is. Éppen ezért annyira hozzászoktunk, hogy akaratlanul is így ejtik a kezdők a spanyol szavak végén lévő -o hangot, pl. bueno *[buenó]. Pedig a spanyolban egyáltalán nincsenek hosszú magánhangzók (tudományosan fogalmazva: nem ismernek hosszúság szerinti megkülönböztetést). Egyedül a hangsúly kísérőjelensége a magánhangzó megnyúlása, de ez sem minden nyelvjárásra igaz (pl. Észak-Közép-Spanyolországban a hangsúlyos magánhangzók néha még rövidebbek is, mint a hangsúlytalanok – feltehetően a baszk nyelv hatására), és még a hangsúlyos spanyol magánhangzók sem nyúlnak olyan hosszúra, mint a mi hosszú magánhangzóink (és ugyanezért halljuk a spanyolt olyan „pattogósnak” is az olasszal szemben). Tehát a hangsúlytalan, szó végi -o a spanyolban nyílt és rövid! (Nyelvjárásonként persze ez is eltérő mértékű, pl. Mexikóban nagyon nyílt, az Andok vidékén viszont elég zárt [o]-kat ejtenek szó végén.)

2. Túlzottan nyílt, magyaros e

Bár a spanyolban is van nyíltabban és zártabban ejtett e (és o), ez a különbség nem akkora, mint a magyar e – mondjuk az ember szó elején – és é között. (Figyeljük meg pl. a 🔈⁠viernes ’péntek’ szóban a kétféle [e] ejtését!) A magyarban jellemzően nyílt e [æ] hangot például a spanyolok nem is [e]-nek, hanem inkább [á]-nak hallják, az é-nket viszont már [i]-nek! Mindez jól mutatja, hogy a spanyol [e] valójában sem a magyar e-vel, sem a magyar é-vel nem azonos, hanem leginkább az egyes magyar nyelvjárásokban ejtett, ë-vel jelölt zárt [e]-nek felel meg. Nem szabad, hogy megzavarjon minket a spanyol ékezet sem: az é csak hangsúlyos [e]-t jelöl, nem pedig magyar [é]-t – más kérdés, hogy ezt nyílt szótagban általában zártabban is ejtik (ám ez is nyelvjárásfüggő).

3. Kettőshangzók „szétbontása”, két szótagban ejtése

Mivel a magyarban néhány idegen (görög vagy latin) eredetű szó kivételével, mint az autó vagy Európa, nincsenek kettőshangzók (diftongusok) – és utóbbiakban is csak a művelt beszélők képesek igazi diftongust ejteni –, szintén gondot okoz a spanyol diftongusok, főleg az ún. nyíló kettőshangzók kiejtése. Ezeknek pontosan az a lényege, hogy két magánhangzót egy szótagban kell kiejteni, vagyis a diftongus hosszúsága megegyezik egy egyszerű rövid magánhangzóéval. Mindez persze úgy jöhet létre, ha a diftongus egyik tagja nagyon rövid, szinte mássalhangzó (vagyis majdnem [v]- vagy [j]-szerű). Tehát például a 🔈⁠bueno ’jó’ helyes kiejtése nem *[bu-e-no] (és nem is *[bujeno]!), hanem [bue-no], ahol a(z) ue ugyanolyan hosszú, mint a szó végi rövid(!) -o.

Ugyanígy a 🔈⁠bien ’jól’ ejtése sem *[bijen], hanem [bjen]. Nem ennyire egyszerű, ha a(z) ie diftongus előtt t- vagy d- áll: a magyarban a -tj- és -dj- kapcsolatokat ugyanis [tty]-nek és [ggy]-nek mondjuk. A spanyolban ilyenkor külön [t]+[j]-t és [d]+[j]-t kell ejteni, pl. 🔈⁠tiene [tjene] (nem *[tyene] és nem *[tijene]) ’neki van’, 🔈⁠diente [djente] (nem *[gyente] és nem *[dijente]) ’fog [főnév]’. Ha nem megy, az sem baj, ha két szótagban ejtjük a(z) ie-t, csak arra ügyeljünk, hogy az [e]-t kell hangsúlyozni, nem pedig az [i]-t! Elég sok spanyol szóban előforduló kettőshangzó még a(z) ua, pl. 🔈⁠agua ’víz’. Durva hiba lenne úgy ejteni, hogy *[agva], az u itt pontosan olyan, mint az angolban a w, tehát [agwa].

4. A b és a v, na meg a d magyaros ejtése

Hozzá vagyunk szokva, hogy magyarul nagyjából mindent úgy írunk, ahogy ejtünk. Nincs ez nagyon másképp a spanyolnál sem, de azért vannak olyan – kezdetben nem is annyira feltűnő – eltérések, amelyekre érdemes figyelni. Az egyik az a hang (vagy hangok), amely(ek)et a b és v betűk jelölnek. Adná magát a magyar és az angol után, hogy az egyik a [b], a másik a [v] hangot jelöli, hát mi mást. A spanyolban ez mégsem ennyire egyszerű: tök mindegy, melyik betűt látjuk leírva, az nem a kiejtést tükrözi, csupán etimológiai oka van (tehát megkülönböztető szerepük is csak írásban van). Igazából szó (mondat) elején nincs is [v] hang a spontán beszédben, magánhangzók között viszont csak az van, amely mégsem teljesen olyan, mint a magyarban, hanem csak a két ajkunkat közelítjük egymáshoz. A 🔈⁠⁠vida ’élet’ valójában [bida], ahogy a 🔈⁠botas ’csizma’ elején is [b]-t ejtünk. De ha már előttük van egy magánhangzóra végződő szó, akkor laza [v] lesz belőle (la vida [lavida] ’az élet’, una bota [unavota] ’fél pár csizma’), akárcsak az 🔈⁠amaba [amava] ’szerettem/-tett’ alakban. Szintén [b]-t ejtünk az -mb-, -nv- csoportokban. (A b és v betűkkel jelölt hangok közötti megkülönböztetés már a latinban eltűnt – sőt, istenigazából magyaros [v] hang sosem létezett –, e jelenségről részletes cikk is volt.)

A másik tipikus hiba, hogy a d-t erős, magyaros [d]-nek mondjuk magánhangzók között is spanyol szavakban, amikor a valóságban az olyasmi, mint az angol the, this szavak kezdő mássalhangzója. Magyaros [d] hang a spanyolban szinte kizárólag az -nd- csoportban fordul csak elő, illetve szókezdő helyzetben, ha előtte nincs másik szó, pl. 🔈⁠dónde ’hol?’; minden más esetben az előbbi, „laza” hangot ejtik, pl. 🔈⁠lado ’oldal, hely’. (Sőt, az -ado végződésben sok nyelvjárásban – főként Spanyolországban és a Antillákon – teljesen elhagyják a mássalhangzót gyors beszédben, ezt a nyelvművelők elítélik.)

5. Hangsúly, hangsúlyozás, magyar hanglejtés

Míg a magyarban csak a mondathangsúly, a spanyolban már a szóhangsúly (lexikális hangsúly) is nagyon fontos, mert jelentésmegkülönböztető lehet. A magyarban az utóbbi nem különösebben érdekes, mivel alapból minden szónak az első szótagon van a lexikális hangsúlya. A spanyolban ellenben minden szónak saját lexikális hangsúlya van, amely egyszerű szavakban az utolsó három szótag valamelyikén lehet. Nem mindegy például, hogy 🔈⁠amo [ámo] ’(én) szeretek’ vagy 🔈⁠amó [amó] ’(ő) szeretett’ – a két szó jelentését csupán a hangsúlyozása különbözteti meg. Ezért érdemes a megfelelő hangsúlyozásra odafigyelni. Ezenkívül van még néhány szó, amelyet hajlamosak vagyunk rossz hangsúllyal ejteni (talán a hasonló olasz szavak hatására), mint pl. a 🔈⁠Dios [djosz] (nem *[díjosz]) ’Isten’ vagy ennek származéka, az 🔈⁠adiós [adjósz] (nem *[adíjosz]) ’viszlát’: ezekben a(z) io diftongus, és az o a hangsúlyos magánhangzó. Az olaszban viszont az i a hangsúlyos és nem kettőshangzót ejtenek.

Ugyanígy rabjai vagyunk a magyaros hanglejtésnek, ami pl. a hangmagasság túl nagy ingadozásában nyilvánul meg a mondaton belül. A spanyol hanglejtés talán kissé „laposabb”, és a magyarral ellentétben, pl. kérdőmondatban nem felfelé, hanem jellemzően lefelé viszik a dallamot a mondat végén. Noha a hanglejtés nyelvjárásonként is eléggé eltérhet, a magyaréra egyik sem hasonlít!

Természetesen lehetne még mit sorolni, de talán ezek voltak a legszembetűnőbb hibáink. A magyar kiejtési szokásokról a spanyol nevek tekintetében itt is írtunk.

Köszönet a közreműködésért Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Miért pont a leggyakoribb igék rendhagyóak?

Lehet, hogy azért szakadt szét, mert elkopott,
de ezzel új divatot teremtett...

Bizonyára mindenki, aki tanult már valamilyen (elsősorban indoeurópai) nyelvet, megtapasztalhatta, hogy a legalapvetőbb jelentéseket kifejező, a hétköznapokban is leggyakrabban használt igék általában szabálytalanok – gondoljunk pl. a létigére vagy a ’megy’, ’tud’, ’képes’ vagy ’neki van’ jelentésű igékre. Ezek pl. az angolban, az olaszban és a spanyolban is mind rendhagyóak. Ráadásul azt is megfigyelhetjük, hogy minél gyakoribb egy ige, valahogy annál erősebb szabálytalanságokat mutat a ragozás során vagy az alakváltozataiban, vagyis annál inkább kivételes. A spanyol ser létige pl. az egyetlen olyan ige, melynek egyes szám harmadik személyű alakja, eltérően az összes többi rendhagyó igétől is, kijelentő módban mássalhangzóra végződik (es).

De vajon van-e összefüggés az igék szabálytalan ragozása és a használatuk gyakorisága között? Azt gondolhatnánk, legalábbis nyilván az tűnne a leglogikusabbnak, ha a gyakran használt igék teljesen szabályosak lennének, hiszen elég sokszor kimondjuk őket nap mint nap ahhoz, hogy „ne felejtsük el”, hogyan kellene őket szabályosan ragozni.

Bármennyire is meglepő lenne első hangzásra, de a valóság éppen ennek az ellenkezője. Tudniillik a nyelvek természetes változásánál elég nagy szerepe van az alakok használati gyakoriságának: minél inkább használnak valamit a beszédben, annál jobban megváltozik, hiszen az emberek hajlamosak az egyszerűsítésre (tehát az sem véletlen, hogy a gyakran használt rendhagyó igealakok általában rövidek is). Ugyanakkor ehhez az is hozzátartozik, hogy minél gyakoribb egy alak, annál nagyobb eséllyel és annál jobban memorizálják azt a beszélők, ami pedig jól memorizálva van, azt készen idézik fel – nem valós időben kell „legyártaniuk” a szabályos ragozás mintájára –, tehát igazából nem is szükséges, hogy szabályos legyen. Vagyis összefoglalva,

pontosan azért rendhagyóak a leggyakoribb igék, mert mindig is folyamatosan használták őket a beszélők.

Ezzel szemben a nem olyan gyakran használt igéknél „nem volt elég idő” arra, hogy megváltozzanak, ezért maradtak szabályosak vagy kevésbé rendhagyóak. Mi több, még visszájára is fordulhat a dolog: van arra is példa, hogy egy korábban rendhagyó, ám ritka vagy nem túl gyakori ige éppen szabályossá válik a többi mintájára (pl. a spanyol vivir ’él’ ige múltidő-töve a 15. századig rendhagyó volt: visquió, visquiese, visquiera stb. – ma már teljesen szabályos), vagy esetleg egy másik, gyakoribb szabálytalansági csoportba sorolódik át (pl. andidiste > anduviste ’jártál’ – a szabályos, de a nyelvművelők által ma még helytelennek ítélt andaste helyett). Olyan ez, akár az öltözködési szokások: lehet, hogy először valakinek azért szakadt szét a farmernadrágja, mert elkopott, de ezzel többek számára új – vagy stílszerűen: rendhagyó – divatot is teremtett.

A közreműködésért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Mi a gond a „hagyományos” idegennyelv-oktatással?

Mindenekelőtt szeretném már a legelején tisztázni, hogy semmi esetre sem akarok okosabbnak tűnni egy nyelvtanárnál, mert nem is az én kompetenciám – feltételezem, hogy ők is tisztességgel szerezték meg a diplomájukat a tevékenységük gyakorlásához. Ez az írás inkább egy vélemény a kialakult rendszerről (amivel persze nem muszáj egyetérteni), kizárólag a tapasztalataimra alapozva.

Mit értek „hagyományos” nyelvoktatás alatt? Részben már érintettem ezt korábban: azt az írásalapú, „egy sztenderd”-központú tanítási módszerek összességét, ahogy tanítottak még mindenkit az én korosztályomból, illetve feltételezem, hogy ugyanezen módszerekre épül nagyrészt ma is a nyelvtanítás legalább a közoktatásban (fordítás, szótárazás, nyelvtanozás, meg az „Írj egy mondatot ezzel a szóval!” és társai). Persze ez nyelvenként eltérhet. Mi a probléma az írott nyelvi normára épülő oktatással? Hát ugye, elsősorban az, hogy az anyanyelvi beszélők nem születnek írástudónak, és a modern nyelvtudomány is a beszélt nyelvvel foglalkozik leginkább, hiszen ez az, amit az ember születése után természetes úton elsajátít a környezetétől. És itt álljunk meg egy kicsit. Beszélni minden egészséges ember tud (mindegy, melyik nyelven a ma élő több mint 5000 közül), ebben talán egyetért mindenki. Az írás viszont tanult dolog, és nem is minden nyelvnek van íráshagyománya vagy írott változata.

Oké, de mi is ezzel a baj? Nem lenne semmi, ha a beszélt és az írott nyelv azonos lenne. Csak éppen nem az. Nagyon nem. Sőt, mondhatni, két – stílusában, szabályaiban – teljesen eltérő nyelvváltozat.* Gondoljunk bele, hogy egyáltalán nem úgy beszélgetünk otthon a családtagjainkkal vagy a haverokkal sörözés közben, és nem is úgy kérjük a menüt egy étteremben, mint ahogy egy tévébemondó olvassa fel a híreket. A probléma egyrészt az, hogy az idegennyelv-oktatás az utóbbival foglalkozik csak, a másik pedig, ennek következményeként, hogy az írott nyelvi normák alapján alkot értékítéletet a beszélt nyelv jellemzőiről. Vagyis pl. ami az írott nyelvben nem létezik – nyilván nem írunk le mindent, amit egyébként szinte naponta kimondunk, mert nem része az írott nyelvnek –, az helytelen.

Vagy mondjuk attól, hogy egy adott beszédhangot a helyesírási szabályok szerint más betű vagy betűkapcsolat jelöl elülső („magas”: [e], [i]), mint hátul képzett („mély”: [a], [o], [u]) magánhangzók előtt, még nem válik egy ige rendhagyóvá (egyébként is csak az iskolában tanulja meg a gyerek, mikor, mit, hogyan kell leírni). De mit mond ilyenkor a hagyományos nyelvoktatás? Azt, hogy „szabálytalan, mert másképp írják le” – ez a baj! Vagy amikor az el agua kifejezésben hímneműnek nevezik a névelőt, mert írásban alakilag egybeesik azzal – ez a baj! (Ha úgy kellene leírni, hogy el’agua, vajon akkor is így magyaráznák? Persze ez nem is annyira a beszélt–írott nyelv kérdése, hanem szimplán hülyeség...) És még számos hasonló, ami félrevezeti a tanulókat (nem is beszélve arról, amikor olyan példamondatok vannak nyelvkönyvekben, amelyeket egy anyanyelvi beszélő sosem ejtene ki a száján).

Sokat beszélgettem ezekről a kérdésekről nyelvtanárokkal – vegyes reakciókkal. Voltak, akik elismerték, hogy ez létező probléma. Mások megsértődtek és kirúgtak az oldalukról, mert szerintük kétségbe vonom a tudásukat (természetesen nem tehetnek arról, hogy mit/hogyan tanítottak nekik az egyetemen). A legérdekesebb az, amikor azzal jönnek, hogy „de a tanulónak így egyszerűbb” vagy „a tanuló csak így érti meg” stb. Nem, nem igaz! Mindent el lehet magyarázni úgy is, hogy a tanulót ne vezesse félre az egyszerűsítés. Semmivel sem nehezebb megérteni, ha azt mondom, hogy „ez az ige szabályos, csak a hangjelölési konvenciók miatt a helyesírása váltakozik”, vagy „ez a névelő is nőnemű, csak az ilyen szavak előtt azonos alakú a hímneművel”, és így tovább. Mi ebben az „akadémiai szint”, aminek megértéséhez esetleg doktori címre lenne szükség? (Kaptam ám ilyen kifogást is.) De a legnagyobb baj magával a hozzáállással van, hogy a nyelvoktatás egyáltalán nem veszi figyelembe a nyelvtudomány álláspontját, és a nyelvtanárok sokszor el is hiszik, hogy a kettő teljesen független egymástól. Pedig ez sem igaz. A nyelvoktatásnak pontosan a nyelvtudomány megállapításaira kellene épülnie!

S most jön az a rész, hogy miért is éreztem szükségét annak, hogy mindezt leírjam. Azért, mert saját magamon tapasztaltam (tapasztalom) meg az évek, évtizedek során a hagyományos nyelvoktatás hátrányait. Attól, hogy az ember tud két idegen nyelven írni-olvasni, fordítani, hivatalos leveleket megfogalmazni vagy lexikoncikkeket létrehozni, és még el is tud beszélgetni – erősen korlátozott, művelt szókinccsel, ezt azért tegyük hozzá – külföldiekkel, még nem jelenti azt, hogy tudja ezeket a nyelveket a való életben használni (mert nem tudja). Mert a beszélt nyelvet – amire a gyakorlatban és a munkaerőpiacon szükség lenne – nem tanítják. Vajon miért tűnhet úgy egy idegen anyanyelvű számára, amikor az ő nyelvén beszélünk (legalábbis megpróbálunk), mintha egy írott szöveget olvasnánk fel? Ezen kellene elgondolkodni mindenkinek.

Mit javasolnék? Azt, hogy a fordításra, mondatalkotásra épülő nyelvoktatást el kellene felejteni, mert a nyelvek a valóságban nem így működnek. Amikor egy nyelvet valós életkörülmények között kell használnunk, nem lefordítani kell, amit mondani akarunk, hanem zsigerből tudni azt, hogy az anyanyelvi beszélő az adott helyzetben mit szokott mondani. (Még ha nyelvtanilag hibátlanul le is tudunk valamit fordítani, lehetséges, hogy az idegen anyanyelvű számára semmi értelme nem lesz, egész egyszerűen azért, mert nem úgy, vagy egyáltalán nem azt szokták olyankor mondani.) Természetesen nem azt állítom, hogy az írott nyelv ismerete nem fontos (de, nagyon is az), azonban a beszélt nyelvet nem helyettesíti – vagyis nem helyette, hanem mellette mint pluszt kellene tanítani. Az írott nyelvet is lehet persze a beszédben használni, de attól az még nem a beszélt nyelv.

---

*

Az írott és a beszélt nyelv közötti lényeges eltéréseket nem szemléltetheti jobban bármi másnál a latin és az újlatin nyelvek viszonya: az utóbbiak valójában a latin nyelv – melyet csak írásból ismerünk! – anyanyelvként beszélt változatainak mai formái, amelyeket utólagosan – a késő középkortól kezdve – sztenderdizáltak és kidolgozták az írott nyelvi normáikat. Természetesen ezek a változatok már az ókorban is léteztek, és már akkor is nagyon eltértek az általunk ismert latintól, de hiszen éppen azért voltak beszélt nyelvi változatok, mert nem őket használták írásban. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint rengeteg olyan szó, amely az összes újlatin nyelvben megvan, még sincs semmi nyoma a ránk maradt latin feliratokban, forrásokban – pedig nyilván létezniük kellett a beszélt latinban.